Vér, halál, szenvedés, világ nyomorúsága, ez a háború. ~ Liviu Rebreanu

Csípős szél süvített végig az akadémia udvarán. Normális élő ember ki nem merészkedett volna ilyen időben a kellemes melegre fűtött épületek fala nyújtotta biztonságból, a viharos erejű, bömbölő orkánba, de azért mégis volt két alak, akik ezt az időpontot választották gyakorlásra. Direkt az extrém időjárási viszonyokra való felkészülésképpen.
Riza összeszorította a fogát. A szél marta a kezét, amit semmi sem védett meg a fergeteg metsző hidegétől, de mégis stabilan tartotta a hosszú csövű puskát. A levegőben kavargó por és az alkony félhomálya jelentősen rontotta a látási viszonyokat, de azért még kivehetőek voltak a fekete körök a céltáblán, és a közepén az apró piros pötty.
A golyó a legbelső fekete kört szelte át.
- S-szerintem mehetünk vissza, Riza – vacogta Becky. – Nagyon hideg van, és csak megfázunk. Semmi értelme itt meghűtenünk magunkat…
- Dehogy nincs – felelte higgadtan Riza. – De te bemehetsz, ha nagyon fázol. Várj meg a szekrényemnél, jó?
- Ha te maradsz, akkor én is… - motyogta Becky megadóan, és összehúzta magán a kabátot. El nem tudta képzelni, hogy képes Riza sapka, kesztyű és sál nélkül életben maradni. Beckynek még a zsebei és a bolyhos kesztyűi ellenére is teljesen elgémberedtek az ujjai, egész testében didergett, noha a fejét kötött sapka védte és a nyakát vastag sál tartotta melegen. Rizán pedig egy hosszú, fehér kabáttól eltekintve semmi. Persze meg is látszott rajta. Az ujjai vöröslöttek a hideg elleni küzdelemtől, és az arca is kipirult. Már órák óta ezzel foglalatoskodott Beckyvel együtt, de Becky úgy harminc perccel ezelőtt a hidegre panaszkodva felállt és zsebre vágta a kezeit. És azóta várt Rizára, hogy befejezze a gyakorlást és együtt hazamenjenek.
Nem mintha Riza nem fázott volna, de őt belső elhatározás fűtötte. Egy hónappal ezelőtt Royt, mivel őrnagy volt már, áthelyezték a Keleti Főhadiszállásra. Pont keletre, ami olyan közel van Ishbalhoz… Riza azóta semmi mással nem törődött, csak azzal, hogy az akadémián minél tökéletesebben teljesítsen. Ha kell, itt fog halálra fagyni, de addig el nem mozdul innen, amíg azt a piros pöttyöt el nem találja. És amint elvégezte ezt a tanévet, keletre megy, és az ottani központban folytatja a tanulmányait és követi és megkeresi a barátját bármi áron. Már nem hallotta a szél zúgását, Becky halk kérlelését, még a saját szíve lüktetését sem, csak a célpont gúnyos pirosságát fogták fel az érzékei. Mintha csak rajta nevetett volna. A reménytelen próbálkozásain.
És megint a legbelső fekete kör.
- Riza, már kimerült vagy és teljesen átfagytál! Majd holnap újra megpróbálod! – kérlelte Becky újra. – Semmi értelme, hogy ágynak ess egy durva náthával. Roy sem akarná!
Riza eddig mozdulatlan kezében megrándult a puska. Látását elhomályosította valami. Biztos csak a szél csalt a szemébe könnyeket… Bosszúsan törölte le a szempilláiról a zavaró tényezőt, hogy csakis a céltáblára tudjon koncentrálni. Szinte már hipnotikus hatással bírt rá a sok koncentrikus kör. Az újoncok közül messze ő volt a legjobb lövész, és amikor a tanárok rájöttek, hogy ez a terület valamiért páratlanul jól megy a fiatal Hawkeye-nak, elkezdték kiképezni orvlövésznek. És Riza sokat gyakorolt. Minden áldott nap késő délutánig hunyorogva fókuszált arra a bizonyos piros pöttyre, és minden egyes golyó, amit ellőtt, elkerülte azt. Sokat és rohamosan fejlődött a mesterek keze és a speciális képzés alatt, és legbelső fekete körnél rosszabbat már csak nagyon rossz napjain lőtt, de hiába; a tábla középpontja még mindig meghódításra várt. És Riza makacsul próbálkozott újra és újra; sosem adta fel.
- Kérlek, Riza – motyogta Becky. – Szerintem már rég nem érzed a végtagjaid!
Nem bizony. Ma este már rég csak a jól begyakorolt ösztönök és a megrögzült mozdulatok vezérelték, de semmit sem érzett. Amikor a hideg már annyira kínzó volt, mintha a bőre minden pontján tűk állnának belé, az agya egyszerűen kikapcsolt. Megszűnt létezni számára minden, egyedül az a gúnyos piros pötty nem. Nem érzett semmit; csak a szíve sajgott kitartóan, és ez volt az egyetlen, amihez nem tudott hozzászokni. Már egy hónapja nem.
Behunyta a szemét és mélyet lélegzett. Mi a célja? Szitává lőni azt a pöttyöt. És a távolabbi? Hogy megtalálja Royt. És azután? A közelében lenni. Tudni, hogy jól van, ép, egészséges és boldog életet él. Csak ennyit kíván. Csak ennyit. És ehhez az út a piros pöttyön át vezet.
Halálpontosan eltalálta.
- Végre – nyögött föl Becky. Talpra segítette barátnőjét – Riza tényleg nem nagyon érezte a lábait – és eltámogatta őt az akadémia kávézójáig. Nem hagyta, hogy a rendszerető Riza először a szekrényekhez menjen, hogy letegye a puskát; a kandalló mellé ültek le, hogy átfagyott tagjaik fölengedjenek. Becky vett két forró csokit, és az egyiket rögtön Riza kezébe nyomta.
- Köszönöm – motyogta Riza.
- Nincs mit, és gratulálok, hogy sikerült végre eltalálnod a közepét, tényleg nagyszerű vagy! De megéri ez az egész? Mintha kicseréltek volna. Mi van veled mostanában? – Becky aggodalmasan vizsgálta Riza ábrázatát. Az éppen olyan volt, mint máskor az akadémián: tökéletesen formális és érzelemmentes. Barátnője kifogástalanul felvette azt az attitűdöt, amit a katonáktól elvárnak: a rideg és gépies magatartást, és az emberi érzelmek elzárását valahova mélyre. Becky azonban tudta, hogy ez csak az álca, amit felépített magának, ahogy azt kívánták tőle; és elég egy kicsi kopogtatás, hogy a gondosan megkomponált maszk megrepedezve lehulljon.
- Hetek óta nem vagy önmagad. Mi a baj, Riza? – folytatta tehát a kérdezősködést Becky. Akkor is, ha ezért barátnője esetleg mérgesen rászól, hogy hagyja már békén. Még dühöt is jobb lenne látni rajta, mint ezt a rosszul álcázott keserűséget.
- Semmi. Csak egy kicsit elfáradtam. Mindjárt mehetünk haza – felelte Riza és kinyújtóztatta a lábait, hogy hamarabb átmelegedjenek. Becky nagyot sóhajtott.
- Ugye tudod, hogy előttem nem kell a tökéletes katonát alakítanod? – folytatta Becky rosszallóan. – Én a barátnőd vagyok, nem a felettesed. - Riza válaszképpen a kandalló lángjaiba meredt, borostyánszín szemeiből visszatükröződött a tűz lobogása, és úgy tűnt, nem tudja, vagy talán nem is akarja szavakba önteni, amit érez. Becky pedig bátor volt. – Roy miatt van?
- Hiányzik – vallotta be Riza, és lehajtotta a fejét. Ekkora hűhót csapni, csak azért, mert a legjobb barátját áthelyezték… nevetséges. Nevetségesen viselkedik, de nem tud változtatni rajta. Mert az ostoba érzelmei nélkülöznek minden logikát.
Becky aggodalmas arca megilletődöttre váltott.
- Jaj, Riza… - ölelte meg barátnőjét, és érezte, ahogy Riza a vállába fúrja a fejét. Mint egy kismacska.
- Utána fogok menni – motyogta Riza. – Csak ezt a szemesztert befejezem és utánamegyek.
- Arra nem lesz szükség – felelt sötéten Becky. – Te még nem tudod? Valószínűleg az akadémia összes tanulóját ki fogják rendelni afféle éles hadgyakorlat címén keletre - Ishbalba.
- Micsoda? – Riza azonnal felegyenesedett, a szemében rémület csillogott. – Ezt ki mondta?
- Ma reggel hirdették ki az egyik órámon. Te nem voltál ott, mert az orvlövészesekkel edzel olyankor, de azt hittem, nektek is mondták már. Figyelmeztettek bennünket, hogy aki gyáva és nem akar harcolni és megvédeni az országot, az még a folyó hóban lépjen ki az akadémiáról, mert krízis van. Nincs elég katona a felkelés leverésére, akármennyit rendelnek ki. Aerugo nagyban támogatja a lázadást, hogy ezzel is gyengítse Amestrist, és már a Keleti és Déli Főhadiszállások összes katonáját kirendelték, de semmi sem elég. Briggs és a Nyugati Főhadiszállás haderejét nem mozgathatják el, mert Drachma és Creta azonnal kihasználná, hogy támadjon… Szóval a következő lépés a Központi Város összes katonájának kirendelése, aztán pedig az állami alkimistáké.
- Az állami alkimistáké? – visszhangozta Riza döbbenten. – De hiszen az egyenlő lenne a totális megsemmisítéssel! Ha az állami alkimistákat hadba küldik… mindazzal az alkímiával, amit ők tudnak… Az egész háború egy mészárlásba csapna át! Miféle őrültség ez?
- Az állami alkimistákat még nem rendelték ki, pont ezért. De rebesgetik már a fejesek, hogy ha a Központi Város katonai egysége sem lesz elég, akkor már csak az állami alkimisták maradnak, mint lehetséges haderő. Nagyon súlyos a helyzet, sokkal súlyosabb, mint gondoltuk, mert az állam nem akarta terjeszteni, mennyire késélen táncol minden.
- És te ezt ilyen nyugodtan mondod? Hagyod, hogy elküldjenek a felkelés leverésére?
- Én katona akartam lenni, Riza; tudtam, hogy ezzel fog járni – vont vállat Becky. – Nem örülök neki, de ez van. Ha külső támadás éri az országot, akkor nem tehetünk mást: harcolnunk kell, ha nem akarjuk, hogy a most még békében élő emberek mind meghaljanak.
- De ez nem is külső támadás, hanem belső. Az ishbaliaknak nem tetszik, hogy Amestrishez csatolták őket, szóval az egészet meg lehetne oldani azzal, hogy engedélyezik a függetlenségüket.
- Sajnos már nem csak erről van szó. Egy amestrisi katona véletlenül lelőtt egy ishbali kislányt, és ettől az egész népben fellobbant a szufla, képtelenség velük beszélni. A Führer diplomatákat küldött oda, hogy tárgyalással kivívják a békét, de mindet lemészárolták.
- Ez borzasztó…
- És mi lesz veled? Mész vagy maradsz?
- Azt mondod, lehet, hogy kirendelik az állami alkimistákat is? – kérdezte csendesen Riza.
- Lehetséges. A Führer közvetlen tanácsától kiszivárogtak a hírek a főtisztek közé is. Hallották erről beszélni Grand ezredest is, és állítólag Tim Marcoh-t is azzal bízták meg, hogy fejlesszen ki valami alkímiai fegyvert, ami segíthet a lázadás leverésében… Az alkimisták ugyanúgy a hadsereg tagjai és nem húzhatják ki magukat a piszkos munka alól ők sem.
- Képzelem, hogy Basque Grand mennyire akarja kihúzni magát… - fintorgott Riza. – Hát nem arra építette az egész alkímiáját, hogy öljön?
Becky megint megrándította a vállát.
- Tudom, hogy utálod az egészet, de be kell látnod, hogy bár a hadseregé a legundorítóbb munka a földön, mégis ugyanolyan szükséges, mint bármi más. Ha nem megyünk ki mi a frontra, a közemberek falvait égetik le, és az ő egyszerű életük megy tönkre. Nekem nincs vesztenivalóm. Nincs családom és magam vagyok az egész világon; azért lettem katona, hogy akiknek viszont van, azokat megvédjem. Azt hiszem, te is ezért választottad ezt, nem? De nem is ez a lényeg most, hanem az, hogy eldöntsd, akarsz-e jönni vagy sem.
- Hát persze, hogy nem akarok! – fakadt ki Riza. – Csakhogy ez nem ilyen egyszerű.
- Mert?
- Iszonyodom az egésztől, de nincs más választásom…

A szerelvény monoton zötyögése hamar álomba ringatta Rizát. Nem sokat vonatozott eddig életében, és álomba zuhanása előtt keserűen merült fel benne a gondolat újra és újra, hogy talán most utazik utoljára. Csak katonák ültek a vonaton. Az arcok komorak voltak és sok tekintet félelmet tükrözött. Riza és Becky abban a kocsiban utaztak, ahol a hozzájuk hasonló legújabbakat helyezték el – azokat, akik még sosem láttak csatateret. Akik valójában még be sem fejezték katonai tanulmányaikat. Akik számára az egész félelmetesen új volt, akik talán még fel sem fogták, mire vállalkoztak.
Riza sem volt biztos abban, hogy tudja, mi vár rá. Egész életében csak az apró falut ismerte, ahol felnőtt, és a Központi Város zsúfolt kavargását. Olyan tapasztalatlan volt és fiatal; semmit sem tudott a nagyvilágról. Ostobaság volt eljönnie, és ráadásul még a lehetőség is megadatott neki, hogy nemet mondjon; hogy gyávának bélyegezve, de tiszta kézzel éljen tovább a fővárosban, de elutasította ezt a lehetőséget. Eldobta magától, és ezzel megpecsételte a sorsát. És mindezt miért? Mert annyira aggódik egy bizonyos alkimistáért - aki az alatt az egy hónap feltehetőleg már el is felejtette, ki az a Riza Hawkeye -, hogy képtelen lenne azon töprengeni, vajon kirendelték-e már a frontra, és ha igen, akkor jól van-e. Mert mellette akar lenni, még a háború borzalmai közepette is. Csak miatta választotta azt az utat, amitől a legszörnyűbb undor járja át, és csak miatta válnak majd valóra a legborzalmasabb rémálmai.

End Notes:

Nosza, már megint itt vagyok, és van egypár hozzáfűznivalóm a fejezethez. =D

Én fiatal és ártatlan leányzó vagyok, és fogalmam sincs sem a katonai képzésekről, sem a háborúk milyenségéről. Amit írok, az vagy a lökött fantáziám szüleménye, vagy az interneten elvégzett hosszas kutatómunka alapján összeolvasott dolgok számomra logikusnak tűnő egyvelege. És hát izé, szóval szóljatok, ha mégsem olyan logikus minden. Tényleg. Én biosszal fogok továbbtanulni, nem hadtörténettel, és maximum békákat fogok megölni, feláldozva őket a tudomány oltárán, hogy felboncolásukkal okosabb legyek, tehát az ilyesmiről tényleg fogalmam sincs. Tudtam, hogy olyan ficet kellett volna írnom, ahol a főszereplő biológus... ._.