A háború csak szenvedést jelent azoknak, akiknek végig kell harcolniok. ~ Norman Mailer

A forró homok, a kegyetlenül tűző nap és az elsivatagosodott puszták vidéke volt Ishbal. Kietlen volt és kopár; növényeket alig lehetett látni, és Riza elképzelni sem tudta, hogyan képesek itt emberek megélni. Az egyetlen vízforrás Amestris főfolyamának mellékága volt, de az is elvékonyodott és meggyöngült a sivár homoksivatagon keresztül vezető útján. Emellett egypár kitartó és szárazságtűrő növény gyökeret vert, és itt megtelepedett, kissé megsárgult fűszálak között szöcskék, kabócák és különféle hüllők tanyáztak. Ez az ökoszisztéma jelentette az ishbaliak számára az életet.
A nép egy napbarnította bőrű, szürkésfehér hajú és vörös szemű emberek közösségéből tevődött össze. Az ishbaliak kisebb-nagyobb falvakban éltek szétszóródva, de ezek a települések olyan közel voltak egymáshoz, hogy maximum egy óra járásra volt az egyik falu a másiktól, és a kívülállónak inkább tűnhetett az egész rendszer egyetlen jókora városnak, kerületekre osztva. Az apró kockaházakat a tómedrek helyén kialakult agyaglelőhelyekből szerzett jó minőségű sárból tapasztották, hogy aztán a forró nap szárazra és keményre égesse őket. Máz nem borította őket, és igaz is – minek? Olyan ritkán esett csapadék, és olyan kevés, hogy nem kellett attól félni, hogy szétmállik az agyag. Egyetlen kivétel a falurendszer közepén emelkedő templom volt. Ezt égetett téglákból építették fel, és szemkápráztató módon kifestették természetes, meleg színekkel. A templom volt az ishbaliak életének központi színhelye, buzgón és sokat jártak oda imádkozni a termésért, a vízért, hogy a családjukat eltarthassák. Riza nem volt meglepve. Egy ilyen puszta vidéken csak egy rendkívül szívós nép élhet meg, és nekik pedig valahonnan erőt kell nyerniük ahhoz, akár a megingathatatlan hitükből, hogy nap mint nap kemény munkával kisanyargassák a fukar sivatagból a napi betevőt.

Rizát az orvlövészekhez osztották be, hiszen arra volt kiképezve, míg Beckyt a gyalogos katonákhoz. Egyikük sem volt elragadtatva a hírtől, mert a különböző feladatokat ellátó katonák nemcsak munka közben nem találkozhattak, de még a táborhelyük is külön volt. Riza nem féltette Beckyt, mert tudta, hogy barátnője a másodperc törtrésze alatt képes új barátokra szert tenni; és ez fontos is a gyalogos katonáknál, mert ha van egy barátod, az talán felsegíthet, ha nem éles a hadiállapot, hanem csupán messziről jött golyó ver a földre. Rizának pedig testhezálló volt a feladat, amire kiképezték. Az orvlövészek munkája magányos műfaj, a tábor lakói nem igényelték a kapcsolatok kialakítását, és nem is törődtek efféle földi dolgokkal. Riza pedig elég csendes volt ahhoz, hogy némán ellegyen magában, a gondolataiba merülve, vagy a messzi dombokat kémlelve, és azon tűnődve, mikor mehet végre haza.

Aztán elkezdődtek a bevetések. Rizát egy, már az amestrisi fennhatóság alá tartozó toronyba ültették, hogy onnan fedezze (elsősorban) a tiszteket, illetve a katonákat is, nyugodtabb vizek esetén pedig az ellenséges ishbaliakra célozzon. Szerencsére magányosan kellett végeznie a feladatát; semmi kedve nem lett volna ahhoz, hogy munkatársai végignézzék, ahogy hosszú órákat elpazarolva küszködik, és az ishbaliak helyett a saját lelkiismeretével harcol. Egyszerű volt megtalálni az ellenséget a sajátjai között. Egyszerű volt megkülönböztetni különleges barnás bőrüket, fakó fehér hajukat és vörös pillantásukat az amestrisiek kevertségétől. Egyszerű volt rájuk irányítani a puska csövét és egyszerű volt követni a mozgásukat a beépített távcsövön át.
De a ravaszt meghúzni már nem volt egyszerű. A tudat, hogy az ujjának egy apró mozdulata egy emberéletbe fog kerülni. Hogy azzal egy ember, élt addig rossz vagy erkölcsös életet, összeesik majd és meghal. Az ő keze által, az ő döntése által, noha ítéletre joga nem volt. Ő, Riza Hawkeye, akkor nem lesz más, csak egy alávaló gyilkos, akinek még arra sem volt bátorsága, hogy az ellensége szemébe nézzen. Neki nem kell végignéznie az ellenséges katona haláltusáját, mert torony magasságába már nem hatol el a hullák szaga sem. Nem kell látnia, ahogy a lőtt seb miatt, amely létfontosságú pontot érintett, a másik szeme kidülled, szája néma sikolyra, vagy talán egy imára, búcsúzásra nyílik, keze megrándul, hogy a fájdalom forrását megszüntesse, majd lehanyatlik, ahogy elszáll belőle az erő, arcából kifut a vér, a földre zuhan és vége. Ennyi hát egy emberélet. Egy anya szenvedése, hogy világra hozza a gyermeket; az évek, amíg felnő. Barátok és ellenségek, kicsinyes civódások, nagy szerelmek, a hit, amely a néphez és istenéhez köti, a véres munka, amellyel a mindennapi kenyeret megtermeli. Talán felesége és családja is volt, akiknek életét és szívét az ember halála egy másodperc alatt összetöri. Pontosabban - Riza tette egy másodperc alatt összetöri.
Riza kiáltani akart, hogy ez neki nem megy. Hogy ő ezt nem akarja és nem is tudja csinálni. Bár nyílna meg az ég és sújtana le rá, még mielőtt rákényszerül, hogy megtegye, hogy azt a katonát, akit már órák óta kémlel, megölje végre. Rákényszerül? Ugyan, dehogy. Ő választotta ezt az egészet. Ő döntött úgy, hogy idejön. Most hát viselnie kell a következményeket, és végezni azt a munkát, amit választott. De miért ilyen erős a lelkiismerete? Miért sír és könyörög neki, hogy nem tehet ilyet? Az erkölcsi mérce, amit az évek alatt az általános iskola és saját maga állított fel, ott dereng a lelki szemei előtt, és nem engedi, hogy megtegye, ami a kötelessége lenne. Nem ölheti meg egy embertársát, aki ugyanúgy él és érez, ahogyan ő. Semmivel sem különbek egymásnál. Ugyanolyanok. Akár testvérek is lehetnének.
Az első nap végére egyszer sem sikerült meghúznia a ravaszt.

A felettesei nem tulajdonítottak ennek nagy jelentőséget. Mindig sokk az újoncoknak, amikor istenigazából látják, mi történik a csatamezőn; és talán lehetősége sem volt lőni, ha nem a legjobb orvlövész. Csak akkor volna probléma ez, ha állandósulna, így egyelőre Riza nem kapott se hideget, se meleget. És nem is kért: evés nélkül ment a sátorba, hogy ott a tükörbe nézzen, és megbizonyosodjon arról, hogy nem egy gyilkos szemei néznek vissza rá. Még nem. De ki tudja, meddig maradhat ez így?
A következő napon Riza remegő kezekkel fogta meg a puskát. Tudta, hogy mi vár rá: végeláthatatlan harc a lelkiismeretével, amit úgysem nyerhet meg. Mit keres itt ő egyáltalán? Sőt, kit? Egyértelmű, hogy akiért idejött, nincs itt. Akkor pedig neki sem kellene itt szenvednie, de már késő. A csatamezőt elhagyni tilos, a harcból nincs kiút, csak a győzelem vagy halál. Nagyot sóhajtott, és a puska távcsövébe pillantott, hogy legalább a látszatát fenntartsa annak, hogy próbálkozik.
És akkor meglátta. Hátulról is felismerte a rövid, borzas, fekete hajat és a szögletes arcvonásokat. És azt is meglátta, hogy egy ishbali katona egy omladozó fal mögül egy pisztollyal felé lő. Félreugrott volna, de nem volt elég gyors; a golyó felsértette a felkarját, és Riza elakadó lélegzettel látta, ahogy a kék katonai egyenruhán vörös folt tűnik fel. Az ishbali határozott léptekkel közelített a földön térdelő sebesült felé, és Riza em habozhatott tovább. Eddig nem volt indoka ártatlanokat ölni, de most a barátja védelméről volt szó. Ha tétovázik, ő meghalhat, hiszen az ishbali éppen fölé tornyosult, és a győzelem, a mások feletti hatalom visszataszító mosolya terült el az arcán.
Mozdulatlan célpont: könnyű préda. Fiatal férfi volt, nem tapasztalt vén katona, aki számít az orvlövészek támadására is. Nem, ő a diadal biztos tudatában vigyorgott le a sebesültre, és kiélvezte a győzelem mámorának röpke, de annál édesebb pillanatait. A következő pillanatban pedig Riza lőtt, és a golyó biztosan találta el az ishbalit a két szeme között. Halálpontosan, ahogy mindig, ahogyan kiképezték, ahogyan elvárták tőle. Utána behunyta a szemét, hogy ne lássa, ahogy a vér kifröccsen a sebből, és a katona összeroskad. Csak azért nézett fel újra pár perccel később, hogy lássa és megbizonyosodjon arról, hogy barátja reszketeg lábakkal, a felkarját szorongatva és halálra rémülve ugyan, de élve támolyog vissza a tábor biztonságos területére. Riza aggódva figyelte a távcsövön át, ahogy Maes levetette a fehér köpenyt, a kék egyenruhát és feltűrte az inge ujját, de aztán megnyugodva látta, hogy a seb nem túl nagy, és még a golyó sem fúródott bele a karjába, csak súrolta azt; és hogy egy orvos tisztességesen bekötözi a sérülést, nem takarékoskodva a fertőtlenítő- és kötszerrel.

És ha Maes itt van, akkor Roy is itt lehet. Riza tehát elhatározta, hogy nem fogja szem elől téveszteni a századost; és ettől a pillanattól kezdve elzárta a lelkiismeretét későbbre, megacélozta a szívét és tette a dolgát úgy, ahogy kellett. Noha a gyilkosság mindig gyilkosság marad, akármilyen célokért és körülmények között követik el, sokkal könnyebb volt úgy elfojtani a sírdogáló lelkiismeretet és úgy ölni, hogy tudta: az a golyó, amely egy életet kiontott, Maes testi épségét szavatolta. Minden lövés előtt azt tartotta szem előtt, hogy ezt azért teszi, hogy Maes biztonságáról gondoskodjon; és minden lövés után behunyta a szemét, hogy a meglőttek végvonaglását már ne kelljen látnia és elmormolt egy halk fohászt a halottért. Tudta ugyan, hogy ez nem teszi őt nemesebbé, és a tettek kegyetlenségét sem másítja meg, de ezzel a saját épelméjűségét legalább meg tudta őrizni. Ennek ellenére minden éjjel rémálmai voltak, vagy épp álmatlanul bámulta a csillagos eget, mert amint kettesben maradt önmagával, és nem a feladatára koncentrált, fejében azonnal visszaköszöntek a halott emberek szemrehányó vagy éppen fájdalmas pillantásai, ahogy őt vádolják halálukért, és ráadásul okkal. Riza szemei alatt lassanként lilás karikák jelentek meg az alváshiány és a folyamatos lelki stressz eredményeképpen. Az emberek életének kioltásával járó munkához és fájdalomhoz nem tudott hozzászokni, és valójában nem is akart, de mégis tette a dolgát, mert tudta, hogy Maes és mások már több alkalommal is köszönhették neki testi épségüket vagy éppen életüket. Szóval ez a háború. Egy életért elvenni a másik ember életét. Visszataszító, aljas dolog orvlövésznek lenni.

Maes századában rövidesen sutyorogni kezdtek a titokzatos alakról, a titokzatos orvlövészről, aki mindig figyelemmel kíséri a század katonáinak lépteit, és megvédi őket a hirtelen felbukkanó ellenségektől. Lassanként szinte már vallásos tisztelet övezte Rizát, rá gondoltak, amikor az ellenség közel járt és az ő védelméért fohászkodtak. Ha Riza felbukkant a táborban, hogy a saját sátrához menjen vagy valamit enni szerezzen magának, mindenki elcsöndesedett, és csodálattal figyelték a lépteit, még a lába nyomát is.
Maes pedig beszélni akart a rejtélyes orvlövésszel, köszönetet mondani és megtudni, hogy ki is ő. A százados - noha nem annyira, mint a barátja, Roy, de - büszke volt arra, hogy ő a kapitánya ennek az egész osztagnak itt, és ráadásul eredetileg nyomozóként dolgozott, amíg ki nem rendelték ide, így aztán nem nagyon tetszett neki, hogy van valaki a hadseregben, aki itt tevékenykedik a közvetlen közelükben, és még az arcát sem láttatja soha. Ezért elhatározta, hogy kihasználja a misztikus orvlövész napi rutinját, amelynek része volt a hűvös sivatagi éjszakában a fel-alá járkálás a tábor területén; nyilván, hogy egész napos moccanatlan pozíciójától elmacskásodott lábaiba visszatérjen az élet. Maes a sátrából figyelte a titokzatos katonát. Riza köpenye elfedte az alakját, és ahogy a holdfény kékes derengésbe vonta az anyag fehérségét, úgy ő is tényleg egy kissé kísértetiesnek tűnt. Maes csak arra várt, hogy a sétáló figura a közelébe érjen, és amint ez megtörtént, felemelkedett a sátra rejtekéből és a köpenye alak elé toppant. Majd csodálkozva esett le az álla.
- Riza… Hawkeye?
- Hughes százados… - tisztelgett Riza, és Maes megdöbbent, hogy milyen fásult a kis barátnője hangja. – Örülök, hogy egészségesen látom.
- Te lennél az a mesterlövész, aki állandóan megment minket?
- Nem képeztek ki mesterlövésznek, uram, csak egyszerű orvlövész vagyok.
- A képességeid már garantálják számodra a mesterlövész címet. A beosztottaim meg a saját nevemben is köszönöm, hogy annyiszor kisegítettél minket. Sokan köszönhetjük neked az életünket. Én is.
- Ez a feladatom, uram – hajolt meg Riza.

- Még a mozgó célpontot is eltalálja bármilyen távolságból! – lelkendezett egy egyszerű katona. – Mozogjon bármilyen gyorsan az ellenség, ő sosem hibázza el a célpontot.
- Igen, abból a toronyból figyel ránk – bökött állával a roskatag épület felé egy tizedes. – Aki a mi századunkból túléli ezt a szörnyűséget, az javarészt neki köszönheti.
- Ti láttátok már? – kérdezte izgatottan a fiatal katona.
- Én nem, de Hughes százados már beszélt vele egyik éjjel – felelt vontatottan a tizedes. – Azt mondják, fehér köpenyben van, mint mindannyian, és mindig fejére húzza a csuklyát, ezért ritkán látni az arcát. És a legmegdöbbentőbb, hogy állítólag nő.
- Az lehetetlen!
- De bizony – bólogatott a tisztes.
- Akkor bizonyára egy angyal. Ki van zárva, hogy egy földi nő így tudjon lőni.
- Én hallottam, amikor a százados beszélt vele – szólt közbe egy másik katona. – Hawkeye-nak nevezte. Valószínűleg kódnév, de nagyon ráillik.
- Az biztos! Tényleg olyan a szeme, mint a sólyomnak.
A déli pihenőt töltő katonák egyöntetűen felpillantottak a toronyba. Az, hogy volt ott valaki, aki szinte emberfeletti képességekkel megáldva vigyázott rájuk, fantasztikusan sok erőt, magabiztosságot és állhatatosságot adott Maes osztagának. Még a vezetőségnek is feltűnt ez a páratlan vitézség, és előléptetéseket kezdtek emlegetni; mert minden katona példamutató bátorsággal igyekezett méltó maradni az őket mindig figyelő sólyomszemű hölgyhöz.

End Notes:

Igen, tudom, ez csak afféle átvezető fejezet volt, de azért ilyenekre is szükség van, mert nem akartam egybeolvasztani a következővel, úgy túl hosszú lett volna, és nem volt szívem rövidebbre venni Ishbal leírását, mert imádom a leírásokat! =D (És még fontosak is, nem? ._. )

És amúgy is, tönkretenné a feszültséget, ha megint olyan hamar visszahoznám Royt. Ugye? (Pedig örültetek volna. Én is örültem volna. De szemét vagyok és mazochista.) Szóval, remélem, azért élvezhető lett, és szép délutánt kívánok Nektek! :-)