Halo, két feltöltés egy hónap alatt! Jó vagyok. Kellemes olvasást kívánok.

A Diclonius kutató intézetben, késő éjszaka, miután a személyzet nagy része hazament és csak a biztonsági őrök maradtak bent, különös dolog történt. Pontosabban, az étkezdében. Egy csapatnyi, gyerek Diclonius, hosszú, éveken át tartó fogság után, először ehettek normális étkeket, nem a szokásos, ízetlen táppasztát, amit a tudósok löknek eléjük. Az édes dolgokból fogyott a legtöbb. Egyikük sem tudta, mi is az az állat formájú mézeskalács, vagy ízesített gumicukor, hiszen egész életükbe be voltak zárva, mondhatni, igazi élmény orgia volt a számukra ez az este.

Russel tudta, egy boldog, jóllakott fenevad, aki szeret téged, sokkal hűségesebben szolgál, mint aki gyűlöl és fél tőled.

A 7 kislány rendes öltözetet is kapott, fehér kis tánccipőket, rózsaszín és fehér harisnyákat, hozzá egy kis zöld miniszoknyát, fehér kis topot és rózsaszín szalagot, amivel elrejthették a civilek elől a szarvaikat.

Úgy tekintettek Russelre, aki csak boldogan nézte az asztal túloldalán cigizve, ahogy a kislányok jóízűen falatoznak, mint a megmentőjükre.

Miután jól laktak, beparancsolta őket az ágyba, nem abba a terembe, ahonnan kihozták őket, hanem a személyzet számára fenntartott üres hálószobákba.

- Ideje lefeküdni. - Utasította őket Russel, szívva egyet a cigijéből. - Holnap nagy napotok lesz. - A 7 kislány még mindig nem mert megszólalni, de engedelmeskedtek Russelnek. Az egyikük megtorpant és visszanézett a parancsnokra. - Mi az? Hallottad a parancsot. Mit szeretnél? - A kislány közelebb ment a parancsnokhoz és a szájában lévő cigire mutatott. - Ilyet szeretnél? - Mutatta a cigis dobozt, ami még tele volt. - Még fiatal vagy hozzá, de ha nagyon kíváncsi vagy, próbáld ki. - A kislány izgatottan kivett egy szálat, megnézte, hogy Russel hogyan használja, a megfelelő végét betette a szájába. Russel felajánlotta az öngyújtója tüzét és meggyújtotta a végét. - Akkor, egészség. - Russel szívott egy újabbat, a kislány próbálta utánozni, de amint megszívta, fuldokló, köhögő roham tört rá, gyorsan kiköpte a cigit és némi nyálat is kiköpött a földre. Majdnem elhányta magát, a szemei bekönnyeztek és elvörösödtek. - Rossz mi? - Russel befejezte a cigijét. - Nem is tudom, én miért szívom? - Adott neki egy űrrágógumit. - Ez elfedi az ízét. Rágd, ne nyeld le. - A kislány sokkal kellemesebben rágcsálta a gyümölcsös rágógumit, mint a cigarettát. - Az már jó? - Megsimogatta a feje búbját, aminek nagyon örült. - Most menj a többiek után, aludni.

Engedelmeskedett, de még egyszer megfordult.

- K… - Alig mert szavakat kinyögni magából. - K… Köszönöm. - Ezzel gyorsan el is inalt a többi Diclonius kislány felé.

- Szívesen. - Russelből némi rossz emlék tört felszínre, ahogy ezzel a kislánnyal bánt.

- Elérzékenyültünk, parancsnok? - Kakuzawa jött be az étkezőbe, de ezúttal a Sötét Lovagrend katonai uniformisát viselte, egy fekete, menetelő csizmát, fekete nadrágot, fehér inget egy fekete, katonai zubbony alá, ami egészen a bokájáig ért le, akár egy köpönyeg. A bal vállát fedő extra zubbonyon jól látható volt a Sötét Lovagrend fekete csillagja, akárcsak a kalapjának az elején. A kabátjának szegélyei aranyszínűek voltak, akárcsak az öve, valamint a mellkasán, csak egyetlen fekete Adamantiumból készült csillagos kitüntetést viselt. Ironikusan, hiszen Kakuzawa mögött 40 évnyi katonai tapasztalat áll és ez idő alatt, annyi kitüntetést szerzett, amiket hogyha beolvasztanának, szobrot lehetne belőle készíteni. Mégis, csak azt az egy fekete csillagot viselte a mellkasán. - Mi szükség erre az ostobaságra?

- Ha most, fiatalon kipróbálja, majd megutálja és nem fog kelleni neki, ha nagy lesz. - Russel próbált kitérni a válasz elől, de Kakuzawa inkább leült mellé.

- Úgy értettem, minek kell ezeket a kis korcsokat jóllakatni, hiszen úgyis meghalnak?

- Talán lesz aki túléli. Had egyenek már egy jót és had érezzék boldogan magukat, mielőtt meghalnak.

- A lányodra emlékeztetnek? - Russel nem vette jó néven, hogy Kakuzawa felemlítette a lányát, aki szintén Vektor vírussal született.

- A régi egyenruhája, igazgató vagy tábornok? - Russel kitért a kérdés elől. - Még magára megy? - Kakuzawa gond feledten elmosolyodott.

- Ahogy teltek az évek, folyamatosan engedni kellett belőle, már nem vagyok olyan fiatal.

- Még mindig arra az egy csillagra vagy büszke? - Russel a Kakuzawa mellkasán lévő kitüntetésre nézett.

- És mi a helyzet magával, parancsnok? Miért páncélban jár, miért nem az elegáns egyenruhájában? Ön is benne van már a korban. - Ez igaz volt, Kakuzawa 60-70 között volt, amíg Russel is már az 50-et taposta. Ebben a korban a legtöbb katona már szögre tűzi a páncélját, hátra hagyja a csatateret, pontosabban a frontvonal élét és inkább magas rangú tisztekkel, elegáns uniformisban utasítgatja az embereit.

- Az én helyem az embereim mellett van, az élen.

- Előbb-utóbb, mindenki elhagyja a frontot. - Kakuzawa felállt és kiment az étkezdéből.

Russel tudta, hamarosan már túl öreg lesz, hogy folyamatosan az élen harcoljon, Zion nevében és a Birodalom legerősebb katonája maradjon. Sajnos, nem ismer más életet. Több mint 30 éven át csak a katonáskodáshoz értett, a családja meghalt és nincs senkije, aki várna rá odahaza.

Hirtelen, megszólalt a riasztó, ami egyértelművé tette, behatolók érkeztek. Russel nem hezitált, visszavette a sisakját és felkapta a távcsöves puskáját és az irányítószobába igyekezett.

- Mégis, mi történt? - Jelentést várt.

- Idegen behatolók érkeztek, megölték egy halom őrünket. - Jelentette a biztonsági parancsnok az űrkatonának. - Csak tudnám, kik lehetnének…

- A Lázadók azok. - Russel megnyomott néhány gombot a karszámítógépén, amivel riasztotta a Fekete Gárda katonáit és utasította őket az ellenség mielőbbi kiiktatására.

Nem hezitált, feligyekezett az intézet tetejére, de egyedül indult fel, amíg Kakuzawát a biztonsági őrei kísérték. Együtt értek fel a tetőre, ahol már Mordred várta őket, aki teljes erejével az éjszakai tenger feletti csillagos eget nézte.

- Máris elindultak? - Kakuzawa érdeklődve lépett a Sötét Lovagnő mellé.

- Hol vannak? - Kérdezte Russel, miközben a sisakja vizorjában bekapcsolta az éjjellátót és ráközelített a tájra.

- Arra. - Mutatta Mordred. - Itt volt a Mészáros és a félarcú hercegnő.

- Miriam? - Ez kissé meglepte Kakuzawát. - Meglepődtem, hogy még él.

- Él még és a Nyugati fronton, majdnem elintézett engem. - Magyarázta Russel.

- Visszatértek. - Mordred a visszatérő katonák felé nézett.

3 Fekete Gárdista ért vissza a levegőben, némelyiknek már akadozott a hátrakétájuk tüze. A két férfi könnyedén földet ért az intézet tetején, de a harmadik, a nő kifogyott az üzemanyagból és tehetetlenül zuhant a mélybe. Szerencséjére, megtudott kapaszkodni az épület szélébe. Mordred felé állt és a kezét nyújtotta, hogy felsegítse.

A női katona, a férfi társaihoz állt, hogy jelentsen a feletteseinek.

- Hallgatlak titeket. - Russel várta a jelentést, mire mindhárom katona fel lendítette a jobb karját, tisztelgés gyanánt.

- A célpontok elmenekültek, uram! - Az egyik férfi kezdte. - Egy Diclonius, leírás szerint, Miriam, Marcus, a Mészáros, Zachary, a fiatal Lovag és egy negyedik, ismeretlen, valószínűleg, helyi férfi voltak. Keményen ellen álltak, megölték BGT-2-est, BGT-4-est és BGT-9-est. Sajnos, a hátrakétáink kifogytak az üzemanyagból, így kénytelenek voltunk visszavonulni.

- Értem. Nem valószínű, hogy visszatérnek. Jól megálltátok a helyeteket. Pihenjetek le, büszkévé tettétek a nagyurat.

A három katona ismét karlendítéssel tisztelgett, majd elhagyták helyet.

- Ugye tudod, hogy elbuktak? - Érdeklődött Kakuzawa. - Ha az én embereim lennének, kivégezném őket, hogy példát statuáljak.

- Nem a maga emberei, tábornok, két Lovaggal és egy Dicloniussal néztek farkasszemet, igen csekély esélyük volt, főleg a korlátozott idő végett.

- Ha Zion tudomására jut…

- Zion nincs itt. És kétlem, hogy a jelenlegi helyzet mellett, leöldösi a legerősebb és leghűségesebb katonáit.

Kakuzawa és Russel vitái ismertek voltak a Birodalom belső köreiben. Russel túl könyörtelennek és szigorúnak tartotta Kakuzawát, amíg Kakuzawa túl lágyszívűnek és engedékenynek tartotta Russelt. Most hogy visszatért, ez a vita elölről fog kezdődni.

- Akkor… Hol van? - Ez új információ volt Kakuzawa számára.

- Egy ostobaságot csinál. - Mordred ennyivel le is tudta a két öreg katonatisztet.

Az egyetemi órák halál unalmasak voltak, különösen a közgazdasági ismeretek. A két új diák, Cody és Carley egyáltalán nem a tananyag miatt voltak ott. Ez volt a legelső órájuk, ahol meg kellett keresni a diákot, aki kapcsolatba került a szökött Dicloniusokkal.

Amíg Cody csak hintázott a székével, nem törődve, hogy zavarja a többi diákot, addig Carley figyelt és erőteljesen jegyzetelt az órán.

Cody a tollát szétszedte, leharapott egy picike darab papírt, a szájához emelte a toll üres burkát, a nyelvével beletömködte a papírdarabot és kifújta azt, ami egyenesen Carley arcán landolt. Az űrkatona nő undorodva lepöckölte magáról és dühösen nézett a társára.

Cody sok mindenki mást is le köpőcsövezett, ami végül azzal járt, hogy a tanár kiküldte az óráról. Számára csak ennyi kellett, hogy nyugodtan kimehessen és kikapcsolhassa a kamerákat, amik a folyosót figyelik.

Arakawa várt rá a tanári szoba előtt.

- Akkor, kezdhetjük? - A tudósnő kérdezte.

- Itt az alkalom. - Cody teljesen nyugodtan összekulcsolta a tarkóján a kezeit.

Cody és Arakawa együtt mentek be a tanári szobába, ami szinte teljesen üres volt, hiszen, a tanárok többsége épp órán volt.

- Ő mégis mit keres itt? - Egy idősebb, kopaszodó tanár úr, Arakawát kérdezte Codyra nézve.

- Öhm… ez a fegyelmezetlen diák, sokadszorra is zavarta az órát, a tiszteletlen magaviseletével. Én magam hoztam el az igazgatóhoz. - Magyarázta Arakawa. A tanár nem foglalkozott vele sokat, csak folytatta a teendőit. Beérve az igazgató irodájába, amit üresen találtak, volt egy halom monitor is, amin tucatnyi folyosó és az iskola udvara, illetve hátsó tornapályája volt látható. - 10 perc és visszajön az igazgató, addig igyekezz.

- Csak nyugi. - Cody fogta az igazgató guruló székét és elkezdett a számítógép billentyűzetét nyomogatni. - És kész is. - Megállította a felvételt, így úgy tűnhet, mintha semmi mozgás nem lenne rajta. - Nem értem, miért nem tudta maga megcsinálni? - Érdeklődött Cody.

- Mert nem értek ezekhez a bonyolult számítógépekhez!

- De hát, maga egy tudós!

- Biológus vagyok! Nem informatikus!

- A „Stop" gombot attól még meg tudja nyomni?! - Látva, hogy ennek a vitának kevés értelme van, Cody lenyugodott. - Maga menjen ki az ajtón, én kimászok az ablakon.

- Igenis. - Arakawa eleget tett Cody utasításának.

Az űrkatona kinyitotta az igazgatói iroda ablakát, az ereszcsövön leereszkedett és máris kint találta magát az udvaron. Onnan könnyedén visszajutott az iskola épületébe, a folyosón próbált igyekezni, de mégis, kerülni a figyelmet.

Végre, elért az osztálytársainak a tárolószekrényeikig, egyesével elkezdte feltörni mindegyiket, legalábbis, amennyit csak tudott, amíg meg nem hallotta a jelzőcsengőt, ami azt jelentette, az óráknak 5 percen belül vége lesz.

Gyorsan befejezte az utolsó szekrény átkutatását, majd gyorsan visszazárta. A csengő ismét megszólalt, ami után, az osztálytermekből a diákok elkezdtek kiözönleni.

- Sikerült találnod valamit? - Carley érdeklődve lépett közelebb Codyhoz.

- Még nem, de még van néhány szekrény ami átkutatásra vár.

- A következő tornaóra lesz. - Emlékeztette Carley. - Felhasználhatom a hamis felmentésem és ellóghatok róla.

- Ne, jobb ötletem van. - Cody egy ravasz vigyorral nézett a tornaterem felé haladó osztálya felé.

Annak ellenére, hogy a Maple fogadóban három Diclonius és egy könyörtelen űrkatona tartózkodott, kifejezetten nagy béke és nyugalom honolt.

A konyhában a sütő volt bekapcsolva, amin a vacsorának való leves főtt, közben Atom és Nana nagyban dolgoztak a következő fogáson. Nana a zöldségeket aprította, addig Atom a húsok fűszerezését intézte. Nem kellett sok idő, mire az is sülni kezdett.

- Hamarosan elkészül. - Atom ennyit mondott, mire a kis Diclonius lány kellemesen rámosolygott.

- Igen, a többiek nagyon fognak neki örülni.

- Szólj a többieknek. Én befejezem. - Utasította Atom.

- Mind… kettőjüknek? - Nana kicsit megtorpant, hogy most szembe kell néznie, azzal a két fajtársával, akik majdnem megölték őt. Az egyik kitépte az összes végtagját, a másik jól összeverte.

- Nem fognak bántani. Kaedének letörtek a szarvai, Mariko megígérte az apjának, hogy nem öl több embert. - Nanát nem nyugtatta meg ez a gondolat, továbbra is neheztelt mindkét lányra, de engedelmeskedett.

Atom megterített a három lánynak és magának is. Amióta itt élnek, Atom kapott néhány új ruhát, XXXL méretű fehér pólókat, a hatalmas termetére, épphogy volt megfelelő méret, nadrágot és sportcipőt egyszerűbb volt találni a számára.

A narancsszínű sisakját kénytelen volt levenni, ha enni akart. Nana és Mariko már megszokta az arca látványát, de nem tudta, Kaede hogy fog reagálni.

- Te vagy Atom? - Egy fiatal női hang szólalt meg. Kaede teste több helyen is be volt kötözve, fehér kötszerrel, de már elég erős volt hogy felálljon.

- Kaede Diclonius. Lucy Diclonius és Ser Tristan Price lánya. Anyád örülni fog, ha meglát. - Kaede csak összevonta a szemeit.

- Már megmondtam annak a bolond vénembernek, - Leült az asztalhoz. - nem érdekel a „családom". Elhagytak. Eldobtak maguktól.

- Ez nem így van. - Atom egyből a lány szüleinek a védelmére kelt. - Ők teljes szívükből szerettek!

- Akkor mi történt? Miért hagytak el?

- Nem tudom hogy mi történt. De az anyád mindig olyan búskomor és bánatos. Azt hitte meghaltál. Ezért nem keresett. Ha többet akarsz megtudni, kérdezd Miriamot vagy Marcust, ha visszatérnek.

A beszélgetést ismét a konyha ajtó kinyílása szakította félbe. Mariko jött be rajta, a kerekes székében, amit Nana tolt hátulról.

- Remélem, éhesek vagytok. - Atom barátságosan fogadta Marikot, ezzel szemben, Kaede gyorsan felállt az asztaltól.

- Honnan tudjam, hogy nem próbálkozik semmivel sem?! A múltkor is majdnem megölt engem és Nanát is! - Mariko csak gonoszul elvigyorodott.

- Ugyan, Lucy, ha meg akarnálak ölni, már rég megtettem volna.

- Lucynek igaza van. - Nana az idősebb lány mellé állt, vele jobban szimpatizált. - Nem kéne Marikot ide engednünk. - Mariko nem tűrte el hogy így beszéljenek vele, előhívta néhány Vektorját, amivel kész lett volna mindkét idősebb lánnyal végezni, de Atom gyorsan az asztalra csapott, akkora erővel, hogy majdnem összetört. A visszhangja megrémítette mindhármukat.

- ELÉG LEGYEN! - Atom most egy teljesen más arcát mutatta. - Kaede, Nana, Mariko vendég a házatokban! És Mariko, emlékezz, mit is ígértél apádnak?!

- Akkor… - Marikonak eszébe jutott, megígérte az apjának, hogy nem bánt többé senkit, de borzasztóan megsértődött, ahogy Nana és Kaede viselkedtek. - ne beszéljenek így velem többé.

- Nem fognak. - Atom most Kaede és Nana felé nézett. - Ugye?

- Ha tényleg nem fogsz megőrülni és megölni minket, akkor jó. Bocsánat. - Kaede bocsánatot kért.

- Na, megy ez így. - Atom kicsit meglepődött Kaede gyors megbocsájtásán, de örült neki.

- Igen, végül is, mindkettőnk papája hozott össze minket és te is…

- Ő az én apám! - Mariko most dühös lett. - Csak az enyém!

- Mariko… - Atom épp rászólt de Mariko ezúttal nem hunyászkodott meg.

- Nem! Ti mind azt hiszitek, hogy Mariko gonosz! De Marikonak nincs senkije az apján kívül! - A szemei elkezdtek könnyezni és a hangja is elcsuklani. Egyértelműen bántotta a dolog és neheztelt Nanára. - Neked apán kívül vannak barátaid és otthonod. Marikonak nincs senkije, csak apu. - Megragadta a széke kerekeit, kihátrált, megfordult vele és kihajtott a konyhából.

- Egy kis háttérinfót kérhetek? - Érdeklődött Atom, miközben a bűntudatos Nana hozzá sem kezdett az ebédhez, amíg Kaede már hozzálátott a sajátjához.

- Hát… - Kaede még lenyelte ami a szájában volt és folytatta. - Mariko apja…

- Kurama, igaz? Ezt még tudom.

- Igen, Kurama, hogy életben tartsa Marikot, egy sötét szobába zárták, ahol nem volt semmije és senkije és az apja sem beszélhetett vele. Ellenben, Nanát a saját lányaként kezdte kezelni. Miután Nanát utánam küldték, én… megsebesítettem…

- Kitépted a két karom és a két lábam! - Szólt közbe Nana, emlékeztetve a régi sérelmére. - Még mindig nem bocsájtottam meg neked!

- Próbálkozom! - Vágott vissza Kaede.

- Jól van, elég! - Atom leállította a két lányt. - Mi történt ezután?

- A papa megmentett engem. - Nana folytatta. - Rengeteget kockáztatva, megmentette Nanát. Tőle kaptam új karokat és lábakat. - A művégtagjait mutatta. - Találkoztam Mayuval és a családja befogadott.

- Azt hiszem, értem, mi lehet a baja Marikonak.

- Nana megy és beszél vele. - A lány már pattant is fel, de Atom rászólt.

- Ne. Te nem tudnál neki mit mondani. Majd én megyek. - A hatalmas űrkatona felállt és megsimogatta Nana fejét. - Addig egyetek. - Elhagyta a konyhát, hogy a kislány után menjen.

Megtalálta, a ház teraszán, ahol először beszélgettek vele. Mariko csak sírt, egyedül.

- Látom, neked is tetszik ez a hely. - Atom mindig is örült hogy van a ház kertjében egy gyönyörű kert, ami békés és megnyugtatja az embert. Különösen, tavasszal, tele rózsaszín cseresznyevirágokkal.

- Hagyj békén! - Mariko megpróbálta elküldeni Atomot, de ő nem tágított.

- Tudod, Mariko, - Atom leült mellé a teraszon. - én is egy kutatólabor egyik sötét szobájába születtem, én is reméltem, hogy egy nap jön valaki és kihoz onnan. - A kicsi Diclonius lány hallgatta, de nem emelte fel a fejét. - A barátaim voltak azok, akik kihoztak és megmentettek onnan. Ne viselkedj hülyeként. - A kislány mérgesen felkapta a fejét.

- Nem vagyok hülye!

- Kiabálni azokkal akik segítenek neked, otthont adnak és ételt, az hülyeség. - Mariko egy kicsit lenyugodott.

- Utálnak engem. Amiért bántottam őket. Sosem lennének a barátaim.

- Talán kezdhetnéd egy bocsánatkéréssel. Biztos vagyok benne, ha bocsánatot kérsz és megismernek téged, igazán akkor a barátaid lesznek. - Ezúttal felnézett a hatalmas, kissé csúf küllemű katonára, aki a hatalmas kezét nyújtotta felé. Mariko pici keze épp csak az egyik ujját tette ki, de Atom olyan gyöngéden fogta meg, amit nem nézne ki senki sem, egy ekkora emberből.

Mariko magabiztosan megpróbált megfordulni a tolószékével, de Atom segített neki és visszatolta a konyhába, ahol Kaede és Nana, a hűvös csend ellenére, nyugodtan ebédeltek. Mire Atom visszatolta a kicsi Diclonius lányt, abbahagyták és a két jövevény felé néztek.

- Mariko szeretne mondani valamit, lányok. - Jelentette be Atom, mire letérdelt a kislányhoz. - Csak nyugodtan.

- Mariko bocsánatot kér amiért bántott titeket. - Kezdte Mariko. - Reméli, nem esett komoly bajotok és szeretné ha tudnátok, soha többet nem fog előfordulni.

Nana és Kaede összenéztek egymással, Nana szólalt meg először.

- Nana megbocsájt és reméli hogy jóbarátok leszünk.- Kaede egy darabig néma volt, de eszébe jutott, ő mit tett Koutával a múltban, aki ennek ellenére is megbocsájtott neki és megengedte, hogy nála maradhasson.

- Én is megbocsájtok. Csináljunk, mintha meg sem történt volna. - Kaede egy kicsit mosolygott.

A három Diclonius lány kibékülve, boldogan, együtt fogyasztották el az ebédet.

- Na most már a f*szom is kivan, de olyan szinten b*szdmeg…! - Miriam üvöltött az idegességtől, miközben ő, Marcus, Zack és Kurama visszafelé meneteltek, a Maple fogadó felé.

Teljesen elázva, sós víztől, egy fárasztó éjszakai bevetés után, dél környékére sikerült visszatérniük a fogadóba.

- Csendesebben, Miriam. - Utasította Marcus, aki levette a barna köntösét és kirakta a napra, megszáradni.

- Majdnem kinyírtak minket, egy liternyi sósvizet nyeltem le, belement a sebeimbe és a nadrágom szétdörzsöli a combomat! - Azonnal a konyhába ment és a hűtőből kivett egy üveg sört, a fogaival leszedte a kupakját és úgy itta mintha csak víz lenne. - B*szdmeg… - Megkönnyebbülten nyögött fel, majd kivett egy másikat, azt is a fogaival nyitotta ki, de ezúttal lassabban itta.

- Nehéz küldetés volt, megértem. - Zack a barátnője mellé lépett és magához ölelte és nyomott egy csókot a feje búbjára. - De remekül sikerült.

- „Remekül"? - Marcus gúnyosan kérdezte. - Ránk uszították az őrség felét és a Fekete Gárdát, ezek után szigorúbban fogják őrizni a helyet és nagy eséllyel, csapatokat küldenek, hogy levadásszanak. Csak azért, mert Miriam nem kapcsolta be a kib*szott helyzetjelzőjét.

- Hagyj már ezzel! - A Diclonius nő idegesen az asztalhoz csapta az üveget. - Elb*sztam és fel is képeltél érte! Megértettem!

- Valóban?

- Mit akarsz?! Mit mondjak?! Bocsánatot akarsz?!

- Nem, hanem azt, hogy legközelebb tedd azt amire utasítalak és ne legyen több magánakció.

- Felfogtam! - Miriam letette a sört a kezéből és elkezdte leszerelni a páncélját, ahogyan a többiek is.

A konyhába Atom érkezett meg.

- Visszatértetek? Lehetne egy kicsit halkabban?

- Mi történt? - Érdeklődött Zack.

- Csak a lányok alszanak.

- Mariko jól van? - Kurama egyből a lánya épségéért aggódott.

- Persze, a nappaliban alszik a többiekkel. - Atom csendben mutatta az utat.

Különös látvány volt, a három Diclonius lány, akik legjobb tudása szerint gyűlölik egymást, most egy földön lévő matracon, egyet takaró alatt, összebújva alszanak mint egy csapat kölyökkutya. Kaede volt középen és a másik két lány rajta aludt.

- Egyik lány sem aludt semennyit se az éjszaka, mióta elmentetek, gondoltam elküldöm őket.

- Hogyan vette rá őket, hogy így összebújva aludjanak? - Érdeklődött Kurama.

- Ők akartak így aludni. Beszélgettek egy darabig, majd elnyomta őket az álom.

- Azt akarod mondani, hogy Mariko kibékült Nanával és Lucyvel?

- Igen.

- Hogyan érted el?

- Tudja, ha úgy beszélsz a gyerekekke mintha felnőttek lennének, akkor jobban megértik a dolgokat. Marikoval is ez a helyzet. Megmondtam neki, hogy miért kell bocsánatot kérnie és elfogadta. Ez a három lány nem fog kárt tenni egymásban.

Köszönöm hogy elolvastad, ha tetszett jelöld be a kedvenceid közé és követésre is és ne felejts el kritikát írni. Ha érdekel, a többi történetemet is elolvashatod:

- Elder Scrolls: Égkoszorúi krónika

- Egy történet Myrtanából

- Fable: A szükséges rossz

- Totál Dráma Sziget, az OC-immel

- Attack on Titan, az OC-immel