Nem dicsőség a gyilkolás, nem büszkeség a rombolás. Semmi jó nincs a háborúban. Kivéve a végét. ~ Abraham Lincoln

Kövek, kavicsok, por és homok. Nem kifejezetten izgalmas vagy különösen kellemes dolog; főleg, hogyha az ember lányának három hosszú éve már semmi más látnivaló nem jut. A polgárháború nem akart véget érni, az összecsapások állandóak voltak, és egyik fél sem tudott a másik fölé kerekedni. Riza kezdett teljesen abba a hitbe zuhanni, hogy ennek már soha nem is lesz vége, és valóban olyan kilátástalan volt minden. Három kerek éve minden nap ugyanaz a napirend, és Riza időnként sokkolva döbbent rá, hogy rutinná vált számára az emberek gyilkolása. Ekkor az elkeseredettség még jobban úrrá lett rajta, és ha Maes nincs ott, hogy ilyenkor lelket öntsön belé, akkor Riza talán ki sem bírja a napok, hónapok és évek monoton folyását. Ép ésszel biztos nem. Csak Maesszel tudott beszélgetni igazán, hiszen Beckyt, Royt, Graciát és Falmant már három éve nem is látta - ahogyan Maes sem. Egymást támogatták hát a háború borzalmas kálváriáján át, és Riza őszintén hálás volt Maes jelenlétének. Hálás volt, hogy a százados mindig ott termett az összes pozitív energiájával, amikor csak érezte a negatív hullámokat áramlani Rizából; minden este volt hozzá egy kedves szava, vagy egy baráti ölelése. Maes pedig ugyanúgy örült, hogy ott van Riza, akinek kifejtheti naponta átlagosan hatvanszor, lehangoltan vagy túláradó lelkesedéssel, hogy csak egyszer jusson haza Ishbalból, egy percet sem fog habozni, hanem rögtön és azonnal elveszi feleségül Graciát.

Mindenkit megviseltek a hadiállapotok. Az ishbali polgárháború valójában már hét éve tartott, és úgy tűnt, semmi remény nincs arra, hogy egyhamar befejeződjön. Parancsok jöttek-mentek a Führer elnöktől; kitartásról és hazafiságról szóló röpiratok és rendelkezések, de már senki sem tudott hinni a biztató szavaknak. A hazafiság nem ezt az értelmetlen vérontást jelentette senki számára, és a legkeményebb kitartás is elkopik a végeláthatatlan küzdelmek alatt. Ezt a vezetőség is tudta, és hallották is az elégedetlen morgásokat és dünnyögéseket – meg aztán a szívük mélyén már a vezérőrnagyok és tábornokok is így éreztek. Ezzel pedig a Führer is tisztában volt, hírszerző hálózata révén, vagy ki tudja, milyen fondorlatos úton; és azt is tudta, hogy az elégedetlen katona nem sokáig katona. Így aztán hamarosan új szelek keztek fújdogálni és új hír kavart port az amestrisi táborokban; megdöbbenés, öröm, félelem és undor keveréke futott át az arcokon, amikor meghallották. A Führer új utasítása, a 3066-os parancs értelmében a hadsereg utolsó alkalmazható hadierejét készültek bevetni: a biológiai fegyverként funkcionáló állami alkimistákat.
Az első érzelem, ami Rizát elöntötte, az öröm volt. Öröm, amiért az új sereg segítségével végre megszabadul ettől az őrülettől; öröm, amiért így talán láthatja Royt. Aztán lassan elkezdett működni az elméje racionális része, és a pillanatnyi boldogság hamar átadta helyét a rettegő iszonynak. Mert Riza addigra már eléggé pallérozott volt a hadi és politikai kérdésekben, és tudta, hogy ez azt jelenti, hogy az eddig is szörnyű háborús állapotok még borzalmasabb mészárlásba csapnak majd át. Az állami alkimisták harci képességeiről legendák keringtek a katonai körökben, és Riza saját szemével láthatta még évekkel ezelőtt a hihetetlen lángokat, amiket Roy gerjeszteni tudott; vagy épp a szablyákat, amiket Comanche oly szívesen villogtatott. De nem akarta, hogy Roynak is beszennyezzék a kezét ezzel az iszonyatos vérengzéssel. Szívből remélte, hogy nem rendelik ki a barátját, hogy őt elkerüli a 3066-os parancs valamiért; már csak az aggodalma miatt sem: mert a csatatér akkor is csatatér, ha az ember alkimista, és minden lépés veszélyt és aknát rejthet.

Ebédszünet volt. Riza gondolataiba mélyedve piszkálgatta a sűrű levest, és fél füllel Maest hallgatta, amint barátja és felettese a saját jövőjéről ábrándozik. Egészen addig, amíg futár nem érkezett a kapitányhoz, hogy egy levelet adjon át a számára. Riza nem nézett föl, amíg a futár őt nem szólította.
- Hawkeye kisasszony?
- Igen? – pillantott fel, zavartan, hogy mit akarnak tőle, és Maes is aggódva figyelt, hogy mi történik. A futár halványan elmosolyodott.
- Azt hiszem, előléptették, kisasszony, de a vezetőség túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy személyesen adja át… Mindenesetre gratulálok.
Átadta a borítékot és elment.
- Mi van benne? – kérdezte izgatottan Maes.
- A harctéren nyújtotta teljesítményem alapján mesterlövésszé emeltek – olvasta Riza, majd összecsavarta az okmányt. – Nem túl megtisztelő.
- Nem túl megtisztelő? Te meg vagy húzatva. Efféle különlegesség ezer évben egyszer történik, hogy valaki nem a kiképzés során nyerje el a címet! Ilyen okmánya alig három vagy négy embernek van a hadseregben. Nagy megbecsülés és tehetség az ára egy ilyen papírnak.
- Arra értettem, hogy nem tesz boldoggá azért kitüntető oklevelet kapni, amiért első osztályú gyilkos vagyok – felelt csendesen Riza, majd, hogy elkerülje a melankolikus hallgatást, Maes papírjába pislogott. – Te mit kaptál?
Maes arca elkomorult.
- A mi táborunkba érkező állami alkimisták névsorát.
- Szóval tényleg igaz… - állapította meg csöndesen Riza. – Valóban kirendelték az állami alkimistákat, nemcsak kósza híresztelés volt. És kik jönnek ide?
- Hozzánk pont a legnagyobbak – felelte a kapitány. – És neked kell fedezned majd őket. Nem lesz könnyű dolgod: minden alkimistát az élvonalba küldenek, ami távol van a te tornyodtól. No persze – mosolyodott el Maes -, nem a semmiért kaptad a mesterlövészi címet. Néhányat már ismersz is közülük, itt lesz például Basque Grand is. Fedezned kell őket, de elsősorban az ezredest, nyilvánvalóan.
- Igenis… - motyogta Riza. Nem csinált belőle titkot soha, hogy nem rang szerint fedezi az embereket. Eddig szerencsére nem volt feltűnő, mert Maes mozdulatait figyelte a leginkább, aki a legnagyobb fokozatú volt a században.
Maes rámosolygott, játékosan összeborzolta Riza haját, aztán felállt, hogy gondoskodjon a még meg nem érkezett alkimisták szálláshelyéről.

Másnap Riza felment az őrhelyére, ahogy mindig, és a távcsövén keresztül fürkészte a felsorakozó alkimistákat. Korán volt még, csak a nagyon éberek álltak ott. Az Ezüst Alkimista, Giolio Comanche peckesen lépkedett ide-oda a maga százötven centiméteres magasságával, és ezüsttőröket pörgetett a sűrűn tetovált ujjai között. A szőke, bajszos alkimistát ugyan Riza még nem látta, de Maes leírásából kitalálta, hogy az csak az Erőskar Alkimista, Alex Louis Armstrong lehet, aki a pöttömnyi Comanche mellett még magasabbnak látszott. A Vasvérű Alkimista, Basque Grand ezredes karba font kézzel, katonásan kihúzva magát szemlélte a színteret, és várta a század felsorakozását. Riza nagyot sóhajtott. Sehol sem látta Royt, pedig azt remélte, hogy ha mégis idekerült Ishbalba, akkor legalább ő fedezheti…
- Lám, lám – szólalt meg ekkor egy kaján hang Riza háta mögött, visszarántva a földre a messze szálldosó gondolatfoszlányokat. – Sólyomszemű Rapunzel, a híres-neves mesterlövész kisasszony.
Rizának szűk két másodpercbe telt felpattanni, megpördülni, és pisztolyt rántani az érkezőre. Az a hivatalos kék egyenruhához és az ishbali forró időkre való tekintettel hordott köpönyeghez fehér kalapot, lófarokba kötött fekete hajat és csúfondáros mosolyt viselt.
- Lenyűgöző – folytatta az ismeretlen elégedetten bólogatva, és ráérősen egyre közelebb lépdelt. Riza észrevette, hogy a két kezére alkimistakörök vannak tetoválva; akkor hát tényleg a hadsereg tagja és állami alkimista is. Lassan leengedte a fegyvert, de még mindig bizalmatlanul méregette az alakot.
– És nemcsak tehetséges, de még okos is. Engedje meg, hogy bemutatkozzam, kisasszony. Solf J. Kimblee vagyok, a Karmazsin Alkimista – Kimblee Riza kézfeje után nyúlt. Riza először azt hitte, hogy csak meg akarja rázni, de az alkimista egy apró meghajlás kíséretében somolyogva kezet csókolt neki. – Talán már hallott rólam.
- Egy s mást – felelt remegő hangon Riza, és tisztelgett. Noha Kimblee páratlan úriember módjára viselkedett vele, és semmi rosszat nem hallott róla, de azért a rajtaütésszerű köszöntés meghagyta a maga nyomait. Nyelt egyet, hogy úrrá legyen a hangja reszketésén. – Miben lehetek a szolgálatára, uram?
- Csak látni akartam a toronyban üldögélő szépséges hercegnőt – Kimblee az álmatag feleletével sikeresen elérte, hogy Riza arcát halvány pír fesse rózsaszínre. Az alkimista ezt látva elmosolyodott, és kinézett az ablakon. – Tényleg nem semmi, milyen messziről találja el a célpontot – állítólag még nem hibázott el egyet sem. Legendák keringenek magáról a táborban, tudja-e?
- Köszönöm a látogatását, uram. Igen, tudok róluk. És bevallom, meg vagyok lepve, hogy ön már az első napján ismeri az összes mendemondát, uram.
- A természetemhez tartozik, hölgyem – Kimblee úriembermosolya egy pillanatra kevésbé bizalomgerjesztő vigyorba csapott át. – Érdemes tudni, miről beszélgetnek a katonák. Mindig érdemes tudni.
- Maximálisan egyetértek önnel, uram – Riza udvariasan biccentett. Nem tudta, miféle társalgást vár tőle Kimblee, ezért nem is törekedett arra, hogy fenntartsa a beszélgetés fonalát.
- Igen, sejtettem – lépett még közelebb az alkimista, és Riza kezdte határozottan kényelmetlenül érezni magát.
- Ez esetben, uram, javasolnám, hogy fáradjon le, mert Basque Grand ezredes úr csak az alkimisták felsorakozására vár – felelte Riza olyan barátságosan, amennyire csak tőle telt.
A férfi szemében sértődöttség villant, de a kaján mosoly csak nem tűnt el.
- Milyen rideg – susogta gúnyos mosollyal, és Rizát komolyan emlékeztetni kezdte egy kígyóra. – Köszönöm a figyelmeztetését, kisasszony. Biztosra veszem, hogy még találkozunk.
Kimblee megemelte a kalapját és mélyen meghajolt, azzal eltűnt a lépcsőfordulóban.
- Abban én is biztos vagyok… - morogta Riza, és lehunyta a szemét. Ki az ördög volt ez az alak? Kétségtelen, hogy illemtudó és udvarias volt, és tudta, hogyan imponáljon egy nőnek, de a suttogásaitól Rizát nem kellemes borzongás járta át, hanem inkább a hideg futott végig a gerincén. Továbbra is csukott szemekkel leült a földre, és átkarolta a térdét, hogy kicsit összeszedje magát az alkimistával tapasztalt különös élménye után, és folytatni tudja a munkáját.

A nap folyamán aztán döbbenten kellett látnia, hogy az állami alkimisták feladata még annál is rosszabb, mint amit legsötétebb gondolataiban elképzelt. Giolio Comanche egy alkímiai folyamat segítségével propellerként repkedő pengéket küldött szerteszét, vagy húsz ishbali katona életét oltva ki egyszerre. Armstrong őrnagy némi fényjelenség és szikrázás kíséretében egy vastag, áthatolhatatlan falat húzott fel a nem is harcoló, de menekülő ishbaliak előtt, hogy aztán az amestrisi hadsereg elvégezhesse a piszkos munkát a puskacsövek segítségével. Basque Grand fegyverek komplett arzenálját transzmutálta elő a sivatag szikláiból és a lerombolt épületek maradványaiból, hogy azzal a vele szemben állókat talán saját otthonuk romjaiból előállított harceszközökkel szó szerint lesöpörje a csatatérről. Kimblee, az úriember Kimblee önfeledten kacagva nézte, ahogy az alkimistakörökkel és vérfoltokkal tarkított kezétől egyszerre három tucat katona leheli ki a lelkét. A távolban robbanások, tűz és füst nyújtottak megfelelő háttérképet a borzalmakhoz. Ez valóban nem háború volt már, hanem vérfürdő és teljes megsemmisítés. Rizát három év után ismét ugyanolyan elemi erővel sújtotta le a háború iránt érzett gyűlölet, mint katonasága első napjaiban. Ez lenne hát az alkímia? Ezek lennének az állami alkimisták – a katonák, akik az emberek pártján állnak? Basque Grand, Comanche, Kimblee – egyikük sem tűnik olyannak, mint akit különösebben megrázna, hogy ölnie kell. Mintha még egyenesen élveznék is; bámulatos kreativitással fundálnak ki módokat az ishbaliak minél látványosabb lemészárlására. Riza úgy érezte, hogy felfordul a gyomra, és csak azért fohászkodott magában, hogy Roy ne kényszerüljön arra, hogy ilyen szörnyűségeket tegyen, és ha mégis, akkor legalább nem lelje benne örömét. Keserűen felsóhajtott. Az egyetlen pozitívum, amit ebben a pokolban látott, az volt, hogy talán a vérontás után végre véget ér ez az irtózatos polgárháború.

End Notes:

Most nem jegyzek meg semmit, mert fáradt vagyok, de azért ideírom (igen, tudom, önellentmondás), hogy köszönöm szépen a hozzászólásokat! Nagyon sokat segítenek. :-) Jó olvasást és szép estét kívánok! ^^