Az a kevés őszinteség, ami a világon van, az olyanoké, akiket valami bánat megpróbált. ~ Tennessee Williams

Egy hét alatt Riza akár könyvet is írhatott volna „Hogyan kerüljük el, illetve rázzuk le Solf J. Kimblee állami alkimistát?" címmel. A Karmazsin ugyanis valamiért kitüntette őt figyelmével, noha ezt Riza inkább zaklatásnak élte meg, és igyekezett minél kevesebb alkalmat adni arra, hogy a férfi és ő kettesben maradjanak. Ezért fél szemével mindig figyelte, hogy Kimblee merre jár, hogyha esetleg az alkimista útja felé vezetne, akkor Riza azonnal szublimálhasson, vagy felszívódjon a tömegben, vagy gyorsan olyan elmélyülten kezdjen el beszélgetni Maesszel, hogy az maradéktalanul meggyőzze Kimbleet arról, hogy nem éppen kívánatos a társasága. Sajnos ez nem nagyon vált be, mert Kimblee nem zavartatta magát sosem, főleg, hogy Maes felettese volt. Ráadásul Rizát bárki bármikor megtalálhatta a toronyban. Bosszantotta is, hogy időről-időre felbukkan ez a kígyószerű alak, és utána ő meg képtelen normálisan dolgozni, mert annyira úrrá lesz rajta a dekoncentráltság.
Ezért az idegességét Maesen vezette le.
- Megölöm, megölöm, meg fogom ölni, most mindjárt odamegyek és kivájom a szemét, eltöröm a nyakát, majd exhumálom és még egyszer – sziszegett halkan, mert persze az ember lánya nem mer ilyen felségáruló dolgokat fennen hangoztatni.
- Mi történt már megint? – Maes aggódva konstatálta, hogy mostanában mennyire feszült Riza. – Mit csinált Kimblee? Nem akarod jelenteni?
- Csak én járnám meg, mert ez a pióca úgyis mindenből kimászik az undorítóan nyálkás, sikamlós testével – mérgelődött tovább Riza.
- Mondd meg neki, hogy szálljon le rólad.
- Szerinted nem tettem meg már vagy százszor? De tudod, hogy nem lehetek udvariatlan a felettesemmel, ezért az összes alig-alig burkolt célzásomat, miszerint lekophatna már, elegánsan figyelmen kívül hagyja ez a mocsok.
- Alkimista, nem tehet róla. Ha engem kérdezel, minden egyes alkimistának valami nincs rendben a fejével. Talán ez az ára annak, hogy olyan profik meg minden. Egyenértékű csere, nem igaz?
- Nem érdekel, hogy micsoda! – Rizát most nem érdekelték a filozófiai okfejtések az alkimisták képességeinek forrásáról és azok áráról. Elege volt Kimbleeből, elege volt abból, hogy egy perc nyugta nincs tőle, elege volt abból, hogy állandóan körülötte koslat az az őrült, és úgy mindent egybevetve elég rossz hangulatban volt. – Ha nem száll le rólam, salétromsavat öntök le a torkán, és utána megnézem, mit tud kezdeni az alkímiájával.
- Inkább örülj neki, hogy rád talál a szerelem a csatatéren! Hát nem ez a legromantikusabb dolog a világon? – fuvolázta Maes vidáman, amíg Riza félig dühösen, félig már nevetve – hiába, Maes valahogy mindig jobb kedvre tudta deríteni – oldalba nem vágta a barátját. A puskacsővel, ami köztudottan elég kemény dolog.

Ebédszünet volt. Riza szokás szerint nem volt éhes; gyakran kihagyta az ebédet, mert nem kívánta az ételt, ehelyett - miközben kinyújtóztatta a hosszas gubbasztástól elgémberedett tagjait és a vén csontjait ropogtatta - fél szemmel Maest szokta szemmel tartani. Most a százados nem tette könnyűvé a dolgát; egy másik katonával egy elhagyatott helyen lófráltak, ami ráadásul jó messze volt Riza tornyától. Riza bosszankodott a barátja felelőtlenségén. Háborús időkben egy ilyen elhagyatott területre menni, ahol ráadásul egy kósza ishbali bármikor megtámadhatja őket… Ha már ilyen távoli helyre mennek, akkor legalább csoportosan tennék. De nem. Maes éppen olyan naiv, mint régen is volt, Ishbal egy fikarcnyit sem változtatott rajta. Riza mosolyogva megcsóválta a fejét és helyettük is végigpásztázta a kis teret környező romokat, hogy lőrések után kutasson, ahonnan orvtámadás érhetné a barátját és társát, de ilyet szerencsére nem talált. Szemügyre vette Maest is, aztán a másik katonát, akivel beszélgetett; és a szíve azonnal kihagyott két ütemet, amikor felismerte őt.
Roy volt az.
Riza kezéből majdnem kicsúszott a puska, ahogy elöntötte egy békés, harmonikus, szinte már túlvilági boldogságérzet. Mintha egy pillanat alatt megszűnt volna a szürke árnyék, amit Ishbal borzalmai vetettek a szívére, csak azért, mert végre újra láthatta őt. Sokkal egyszerűbbnek, átláthatóbbnak és pozitívabbnak tűnt a világ, még a háború várva várt vége is közelebbinek tetszett. Riza komolyan hitt Royban, megingathatatlanul bízott benne és a lépéseiben; és csak azzal, hogy barátja megjelent a színen, új erő és reménység töltötte el őt. Három örökkévalóságnak tűnő éve, hogy Royt áthelyezték, és ő a Központi Városban maradt; azóta égette belülről a barátjának hiánya: az emberé, akire felnézett, akit csodált és követett, és akinek távozása olyan hatással volt Riza életére, mintha egy létfontosságú belső szervét tépték volna ki. És most egy régóta tátongó fájdalmas űrt töltött be csak az, hogy megpillanthatta a kusza fekete hajat, a finom vonású, karakteres arcot és a különleges formájú szemeket. Annyira hiányzott már.
A hosszú katonai évek azonban megtanították Rizát arra, hogy az ébersége sohasem lankadhat, ezért a megnyugodott, kiegyensúlyozott állapota ellenére észrevette a szeme sarkából a távcsövön át is alig érzékelhető mozgást. Nem tudta azonosítani, mi keltette, ezért – bármily nehezére esett is – elfordította a tekintetét Roytól, és a földön heverő, romba dőlt falakat tanulmányozta. Ha nem csalta meg a szeme vagy a képzelete, akkor itt valami megmoccant, és az a valami veszélyeztetheti barátai épségét. A háborúban az ember lányának első dolga mindenképpen az, hogy a veszélyességet felmérje; ismeretlen ellenfeleknél pedig legfontosabb az óvatosság, hiszen nem tudhatjuk, milyen veszedelmeket rejthetnek. Riza összehúzta a szemét, hogy jobban ki tudja venni a téglák és kövek halmát, amelyet már most kezdett visszafoglalni a természet: vékony homokréteg fedte be az egészet.
A következő pillanatban kiderült, hogy nem tévedett. A romok és tetemek közül egy sebesült ishbali ugrott elő; noha eszelős tekintete, bozontos haja, szakálla és véres, szakadt ruhái miatt ugyan inkább vadállat benyomását keltette. De nem is ez számított. Csak az volt a fontos, hogy a kezében szablyát szorongatott, amelyekkel feltett szándéka a barátaira támadni; így Riza tette, amit három éve már minden nap. Lőtt, és amikor meggyőződött róla, hogy a szerencsétlen ishbali sorsa ezzel megpecsételődött, halványan elmosolyodott barátai felelőtlenségén. Maes ingujjából már a kezébe csusszantak ugyan az apró pengék, amiket használni szokott, és Roy is benyúlt a zsebébe, bizonyára, hogy a kesztyűjét felhúzza, de ha az a golyó nincs, ami Riza ellőtt, akkor nem biztos, hogy olyan jól megúszták volna. A sivatagban pedig, főleg hadi helyzetben, célszerű elkerülni mindennemű sebesülést, mert nagyon magas a fertőzések kockázata.
Riza letette a puskát, és összehúzta magán a fehér köpenyt. Ebédidő van, és neki - most, hogy Royt látta - oly sok idő óta először étvágya van. Fejére húzta a csuklyát, lemászott a tornyából, és a táborba ment, hogy amíg lehetősége van rá, egyen valamit. Szerzett egy csupor aludttejet, aztán lekuporodott a tábortűz mellé, és figyelte a lángok bohókás táncát. Milyen rég is volt az a nap, Roy vizsgája, amikor mindenkit lenyűgözött hihetetlen tehetségével és együtt nevettek Maes bolondozásán… és most itt vannak. Itt van Roy is. Nyilván neki is ártatlanokat kell ölnie azzal az alkímiával, amivel az embereket kellene szolgálnia. Ahogy mindenkinek. A hadseregnek a nép érdekeit kellene képviselnie, ehelyett ishbaliakat gyilkolnak, akik tulajdonképpen Amestris polgárai. Az alkimistáknak az emberek pártján kellene állniuk, de amikor a valóságról van szó, akkor látszik, hogy tulajdonképpen csak az állam akaratának alávetett bábok.
A finom, hűvös tej hamar elfogyott, és Riza néhány kíváncsi gyakornok tekintetétől övezve fűzte tovább magában a kissé megkeseredett gondolatait. Ugyan, ki ne keseredett volna meg a hosszú harcok alatt?
Mintha csak válaszként tűnt volna fel, a vigyori Maes bukkant elő a környező katonák tömegéből, nyomában Royjal.
- Szia! – mosolygott rá Maes. – Köszi az előzőt, megint. Te lőtted le azt az alakot, ugye?
Riza csak bólintott, de közben már Royt figyelte. Talpra állt, és hátravetette az arcát addig árnyékba vonó csuklyát.
- Rég találkoztunk, Mustang őrnagy. Emlékszik még rám? – kérdezte csendesen, és a tekintete beszélt helyette. A szemei árulták el azt az örömöt, aggodalmat, szeretetet és hitet, amit Roy felbukkanása úgy felkavart benne, hogy most csak úgy sütött a tekintetéből.
- Hogy is felejthettelek volna el… - felelt Roy, és szomorúan mérte végig. Riza nem tudta, de barátját akkor az önvád marcangolta; mert Roy úgy érezte, az ő hibája, amiért Riza most itt van. Maes és ő beszélték rá a lányt arra, hogy mennyire illik hozzá a munka a hadseregben; ha ők nincsenek, kis barátnőjének ez az állás meg sem fordul a fejében, és most nem lenne itt, vérrel beszennyezett kézzel, elfojtott lelkiismerettel, megtört lélekkel, és emberéletekkel a számláján. Nem egy gyilkos bűntudatos pillantásában látná most a tükörképét, hanem azokban az ártatlan, naiv kislányszemekben, melyek töretlen hittel és végtelen szeretettel tekintettek vissza rá. Most már soha többet nem láthatja őket. Mindezt azért, mert Maesnek és neki ostoba, idealisztikus álmaik voltak egy gyönyörű jövőről, ahol béke, jólét és boldogság uralkodik, és úgy döntöttek, ennek az elérésére áldozzák az életüket; és ehelyett? Ishbal, a nyomor, az ínség, a fájdalom és a borzalmak színhelye, ahol ráadásul ez a drága lélek örökre elvesztette a bájos tisztaságát és gyermeki naivitását. Riza felnőtt, életeket vett el, hogy életeket mentsen, és hírhedt mesterlövész lett, mert ugyan ki más lenne az a Sólyomszemű, akit annyian emlegetnek? Az ő élete fölött is őrködött, némán, még mielőtt Roy tudta volna, hogy egyáltalán a közelében van. Mint egy őrangyal. Lőtt, hogy megóvja a barátait. Szeretetből ölni – létezik ilyesmi? Ha igen, hát bizonyára az a legemberibb módja a bűnök bűnének, a gyilkosságnak végrehajtására. Ez hát az ő Rizája. Egy fiatal nő, akinek a szelídségét maga alá gyűrte a háború és kemény katonát faragott belőle; de hiába is tagadná, Roy még mindig látta azoknak a szívbemarkoló borostyánszín szemeknek a mélyén a csendes, szeretettel teli, nemes hölgyet. Akkor hát Maes és az ő hibája nem pusztított el belülről teljesen egy szelíd fiatal lányt. Még nem. Roy pedig elhatározta, hogy gondoskodni fog arról, hogy ez így is maradjon. Riza túl nagy érték ahhoz, hogy a világ elveszítse.
- Nagyon hiányoztál – suttogta őszintén Riza. – De azért sajnálom, hogy itt kell látnom téged. Reméltem, hogy te elkerülheted Ishbalt.
A lány önzetlensége szinte pofon csapta Royt.
- Én is reméltem – sóhajtotta, amikor sikerült visszanyernie az önuralmát. – Irtózatos az, ami itt megy, és amire mi, állami alkimisták, rá vagyunk kényszerítve.
- Nézd már, hogy panaszkodik! – háborgott Maes. – Mi itt szenvedünk három éve, Riza és én, és még sokan mások, minden nap az életünket kockáztatjuk, mást se látunk, csak ezt az unalmas homoktengert, a nap már teljesen kiszárított minden folyadékot a szervezetemből, és a higiéniáról meg a kajáról még nem is beszéltünk. Erre idetolja a képét néhány alkimista, egy hétig itt vannak, és már nem győzik sajnáltatni magukat, meg siránkozni, milyen rossz is itt. Lettél volna itt három évig!
- Hát… bocsánat? – válaszolt Roy bizonytalanul, aztán újra Rizához intézte a szavait. – Igazából, ami leginkább nehezemre esik, az a gyilkosság maga. Hogy az alkímiával, ami alapvetően egy csodálatos dolog, ilyen visszataszító dolgokat kell tennem. Hogy amit apádtól tanultam, minden intelme ellenére rosszra használom. Elárultam a bizalmadat. Nekem adtad apád kutatását, és én most gyilkolok vele… - Roy megborzongott. – Nagyon sajnálom.
- Nem a te hibád – vágta rá Riza azonnal. És így is gondolta. Tényleg nem úgy alakultak a dolgok, ahogy azt ők ketten megálmodták, de erről egyikük sem tehetett. Belekerültek az események örvényébe, ahonnan már nem lehetett kiúszni, így hát csak evickéltek az árral, és mentek, amerre az sodorta őket. – Úgyhogy ne is rágd magad emiatt. Majdcsak túl leszünk rajta valahogy. Egy háború sem tarthat örökké.

End Notes:

Nnnos. Először is elárulom, hogy ennek az oldalnak rossz hatása van az egészségre, mert már második éjjele, hogy egyig itt kuksolok a pihentető alvás helyett. Utólag is elnézést kérek, ha az alváshiányosságom esetleg negatív hatással volt a fejezetre. ^^"

A másik, lényegesen fontosabb bejelentendőm, hogy 4 napig (tehát hétfőig) egy litván kislányt fogadunk a házikónkban. Ez, ha az iskolát is hozzászámítjuk, 24 órás elfoglaltságot jelent, ezért nem ígérek egy új fejezetet sem ebben a 4 napban. Ha esetleg mégis sikerül feltöltenem egyet, akkor az meg külön öröm, de erre ne nagyon számítsatok... ._. Viszont hétfő délutánra garantálom a feltöltést, ÉS a körülményekre való tekintettel máshogy tördeltem a fejemben a fejezetvázlatokat, hogy elkerüljem a függővéget. Direkt figyelmességből. :-)

Töredelmesen elnézést kérek ezért a kimaradásért, és remélem, hogy ez a fejezet is elnyerte a tetszéseteket. =3