Kell valaki, aki vigyáz rád. Aki gondoskodik rólad, hogy minden rendben legyen. És az a valaki én akarok lenni. ~ Claudia Gray

Fekete Fantom valóban nem panaszkodhatott. Mindenből a legjobbat, a legmagasabb minőségűt kapta. Riza gyakran spórolt a saját számlájára, de nem takarékoskodott, amikor Fantomról volt szó. A kutya a saját, szellős, fonott kosarában alhatott, amelyeket gazdája vastag, puha párnákkal bélelt ki a hidegre való tekintettel; és a főhadnagy a boltok polcain sorakozó gazdag állateledel-kínálat órákig tartó végigböngészése után választotta ki a kis védence számára a legegészségesebbnek ítélt termékeket. Magában pedig megállapította, hogy nem volt értelmetlen kémiát tanulni a gyermekkorában: most először látta igazán hasznát, hogy tudta, milyen – az élelmiszergyártásban alkalmazott – vegyszereket célszerű elkerülni, főleg, hogyha egy kölyökkutya érzékeny gyomráról van szó. Tartósítószertől és homogénezéstől mentes tejet vett, hogy minél kevesebb káros anyag jusson az apróság szervezetébe; és saját kezűleg dörzsölt ki minden koszt és parazitát a kutyus bőréből, amelyek utcán töltött kóbor hetek alatt rakódtak rá. A város legjobb hírű állatorvosához vitte a védence gyomrát féregteleníteni, illetve más, szükségesnek látott szűrővizsgálatokat lefuttatni. Valamint Riza végre arra is rászánta magát, hogy lecseréltesse otthona rosszul működő fűtési rendszerét; és a kutyus csupasz tappancsaira való tekintettel padlófűtésre váltott. Nem tagadhatta le, Fekete Fantom nagyon a szívéhez nőtt, és örült, hogy a kutya boldog csaholása fogadja mindig, amikor munkából fáradtan ér haza. Az állat egyszerűsége és ragaszkodó, hűséges kutyaszeretete színt lopott a hétköznapok szürkeségébe; és Riza azon kapta magát, hogy a csendes, magányosan töltött hétvégi délutánokat felváltják a hosszú, akár egész napos kirándulások a környező erdőkbe. Mert Fantom életerős kölyök volt, és rendkívül élvezte a hosszú sétákat; Riza katonaléten megedzett állóképessége meg jól bírta az efféle huzamosabb túrákat, megtagadni pedig semmit sem akart kis kedvencétől, ami annak egészségét szolgálta. Gyakran csatlakozott hozzájuk Becky, Gracia vagy Maes is, és Fekete Fantom hamarosan jó barátságot kötött mindegyikükkel, hiszen mindhárman elbűvölően bájosnak találták őt, így rájuk is éppúgy hallgatott: ám gazdájaként csak és kizárólag Rizára tekintett.
Mert a főhadnagy nemcsak minden jóval ellátta a kutyát, de elvárásokat is támasztott, szigorú szabályokat és kemény követeléseket. Egy éjszakáját arra szánta, hogy a kutyák neveléséről elolvasott egy könyvet. Rájött, hogy a nevelési elv alapjai jók, ám a fölösleges szószolás, amit a könyv írója ráépített, tönkreteszi az egészet; és végül figyelembe véve a pavlovi feltételes és feltétlen reflex tényszerű létezését, a saját keménykezű módján kezdte el kiképezni Fekete Fantomot arra, hogy olyan kutya legyen, amelynek még akár éles helyzetben is hasznát veheti. Riza nem dédelgetnivaló ölebet akart látni, mert akkor plüssállatot is vásárolhatott volna az első játékboltban, hanem egy okos, szófogadó kutyát, akire talán egy bevetésen is számíthat. Fekete Fantom pedig elég intelligens állat volt ahhoz, hogy erre a kiképzésre alkalmas legyen; különösebben makacs vagy érzékeny természettel sem rendelkezett, így aztán Riza azzal töltötte szinte minden szabad percét, hogy elsőként a szobatisztaságra és a legalapvetőbb parancsokra oktatta a kutyát, majd később bonyolultabb műveletekre is megtanította. Pórázt nem is vett: Fantom mindig szabadon kószálhatott körülötte, hiszen Riza belenevelte, hogy az első hívó- vagy füttyszóra azonnal gazdája lábához fusson és szorosan, engedelmesen hozzásimulva kövesse a nőt, amíg engedélyt nem kap arra, hogy újra körös-körül futkározhasson. Igen, a főhadnagy szigorú volt, de sosem bántotta Fantomot. A legsúlyosabb esetben is csak a puha, csillogó fekete orr fölötti orrcsontra koppintott, amely sem fájdalmat, sem különösebb kellemetlenséget nem okozott, csak érzékeltette az állattal, hogy mit helytelenít. Egyébként a nő szavainak csattanó ostora volt az, amely nemtetszését kifejezte, nem is tudott volna keményebb eszközökhöz folyamodni: nagy szerencse, hogy Fantom könnyen nevelhető, engedelmes kutya volt. Még az sem okozott problémát, ha a főhadnagy időnként – Fuery nagy örömére – a munkába is magával vitte, mert Fantom leheveredett a nő lábainál, félálomban töltötte a hosszú órákat, csak hegyes fülének rezzenései árulták el, hogy így is figyeli a külvilág eseményeit, és időről-időre megbökte gazdája bokáját, vagy halk morranással adta tudtára, hogy még mindig ott van.
Egy hónap alatt igazán remek jószágot faragott a kis védencéből Riza; és a gazdaléttel járó legrosszabb nehézségek egyetlen pillanatában sem bánta meg igazán, hogy végül elvállalta Fekete Fantomot. Végre volt egy társa, akire mindig számíthatott, akinek nem kellett elmagyaráznia semmit, aki mindig meghallgatta, és talán meg is értette sok apró-cseprő gondját, amelyeket máskülönben még Beckynek sem mondott el, épp azért, mert olyan csip-csup ügyeknek gondolta őket, amikről még beszélni sem érdemes. Nemcsak gazda és kutya voltak ők, hanem barátok, egy kéttagú falka összetartó tagjai. Olyan egyszerű volt így, mégis biztonságot adó. Riza sokszor merengett azon, hogy az életének többi része vajon miért nem lehet ilyen magától értetődő és világos. Miért kell mindennek annyira komplikáltnak lennie?

A névtelen gyilkosról nem volt semmi hír. Nem történtek újabb halálesetek a Központi Városban, és Riza rögtön arra gyanakodott, hogy a tettes követte a sok rangos alkimistát keletre. De nem jött hír gyilkosságokról, és a kedélyek is megnyugodni látszottak. A körözés természetesen éppolyan erővel folyt, mint rég, és Maes első kézből informálta az ezredest a legújabb eredményekről, amelyekről tudomást szerzett a statisztikai hivatalban. Roynak hamar feltűnt, hogy valójában minden barátja aggódik egy kicsit érte, és csak azért nem sápítoznak a biztonsága felől állandóan, mert tudják, hogy Riza már-már huszonnégy órás felügyelet alatt tartja. Minden áldott reggel, amikor kilépett a háza ajtaján, a hajnalok hűvösségének ellenére kellemesen langyos fuvallat melengette át a bensőjét, mert rendszerint az utcán a főhadnagy hűségesen várakozó alakjának látványa fogadta. Az irodában a nő természetesen ugyanúgy megvárta, hogy Roy végezzen, ahogy szokta, és minden alkalommal az otthonáig kísérte a felettesét, valamint lelkére kötötte, hogy mindenképpen emberektől nyüzsgő helyre, tehát színházba vagy étterembe vigye az éppen aktuális barátnőjét, és ne kihalt utcákon sétálgassanak este, hanem a főutca kavargó forgatagában, ahol úgyis folyamatosan őrködik a hadsereg, és talán kisebb az esélye, hogy támadás éri az ezredest. Royt ugyan néha kicsit bosszantotta ez a – szerinte – paranoiás aggodalom, de azért jól is esett neki a megkülönböztetett figyelem, amivel Riza még inkább kitüntette, mióta az élete veszélyben forgott. Lehet, hogy fölösleges ennyi óvintézkedés, de mégiscsak kellemes, hogyha az embernek mindig van társasága, még akkor is, ha az éppen a kissé szótlan, komoly főhadnagya.

Riza éppen szótlanul és komolyan azon törte a fejét, hogy miért nem utalta át egy nappal korábban azt a rendelvényt, ami valahogy elkeveredett a sok ügyirat között; ugyanis éppen a százezredik olyan papírt kellett kitöltenie, amelyik e késés miatt került az asztalára. Most már nincs alapja leszidni Mustang ezredes pontatlanságát, amikor ő legalább azokat a leveleket felejti el elpostázni, amelyiknek nem másnap van a záros határideje. Riza mogorván elhúzta a száját a saját szarvashibája miatt, és maga elé húzta a sokadik kellemetlen levelet. A kinyíló ajtó, és a rajta betoppanó Becky látványa sem dobta fel.
- Jó reggelt, főhadnagy! – rikkantotta a barátnője. – Van egy rossz hírem számodra.
- Ó, remek – morogta ironikusan Riza. – Mégis mi az, Becky?
- A főnök hívat – vont vállat Becky.
- Mármint… Grumman altábornagy? – Riza kicsit elsápadt. Most biztos jól megkapja a magáét, amiért késve utalta át azt az átkozott rendelvényt.
- Bizony ám! Siess gyorsan. – Becky még egy együtt érző pillantást is kicsikart magából.
- Uram, ugye megbocsát egy pillanatra? – pattant fel, és a kérdezett Mustang szinte már aggódva vonta össze a szemöldökét.
- Menjen már, főhadnagy – csóválta a fejét. – És nyugodjon meg, kérem! Magát ismerve feltehetőleg előléptetni fogják, nem megrendszabályozni…
Amint Becky meggyőződött arról, hogy becsukódott az ajtó, gyorsan felült barátnője rendezett íróasztalára, és szélesen elvigyorodott.
- Akkor most gyorsan beszéljünk meg mindent, mert nagyjából öt percünk van, mielőtt az én Rizám rájön, hogy csak kacsa volt az egész. Hú, pokoli mérges lesz, mikor visszajön.
- Kacsa? De mire volt jó ez az egész? – kérdezte zavarodottan Fuery.
- Hát ez a legjobb. Leitatjuk Rizát! Benne vagytok? – Becky arcán olyan gonosz mosoly terült el, mintha maga a Sátán öltött volna testet a fiatal hadnagyban.
A reakciók bámulatosak voltak. Havoc, aki a nő távozását kihasználva rögvest rá akart gyújtani, kiejtette szájából a cigarettát. Fuery krétafehérre sápadt, Falman álla leesett Becky pimaszságán, Breda döbbenten meredt az őrült kolleginára, és Mustang… Ő éppolyan kegyetlenül kezdett el vigyorogni, mint Rebecca.
- Benne – vágta rá azonnal.
- A f-főhadnagyot? – kérdezte remegő hangon Fuery.
- Még szép! – Havoc és Breda összenéztek, és halkan nevetni kezdtek.
- Vato, légyszi – pislogott ártatlanul Becky, és a hadnagy is beadta a derekát.
- Ezt még nagyon meg fogjuk bánni – bólogatott Fuery bölcsen.
- Ne legyen már ilyen vészmadár – torkolta le Mustang. – Folytassa, Catalina.
- A kínálkozó alkalom most péntek – fűzte tovább Becky. – Basque Grand dandártábornok, aki annak az alkimistahentesnek hála itt időzik, az ötvenedik születésnapját ünnepli pénteken.
- Vajon mennyi ideje van még hátra a Vasvérűnek? - morfondírozott Roy csúfondárosan.
- Mindenki hivatalos, aki csak a hadsereg tagja, így természetesen Rizát is valahogy rávesszük, hogy jöjjön – folytatta Becky. – És minden adja magát! Szerencsére Riza nem ismeri az alkoholokat; azt hiszem, még sosem ivott. Meggyőzzük, hogy igyon meg „csak" egy pohár vodkát, és nem is fogja sejteni, hogy ennyitől úgy padlót fog, mint a pinty. Elvégre feltehetőleg nem bírja a piát, hiszen mint mondtam, még sosem ivott. Zseniális, nem igaz? – Becky csak úgy ragyogott.
- Hmm. Végül is működhet – gondolkodott fennhangon Roy. – De be kell avatnunk Maest is, mert ő is jönni fog velem. És ami a legfontosabb: mi nem rúghatunk be.
- Miért nem? – keseredett Breda.
- Mert a részeg ember kiszámíthatatlan, meg könnyen jár a nyelve, és ezen az egész terv elcsúszhat. De azért koccinthat a Vasvérű egészségére egyet, ne aggódjon – tette hozzá Roy gúnyosan.
- Soká éljen Basque Grand, és sose lássanak rozsdát a verőerei! – emelte meg képzeletbeli poharát Becky. – Akkor én megyek is. Semmi kedvem szembenézni Hawkeye kisasszony haragjával, azt rátok hagyom. Pénteken találkozunk!

- El sem hiszem, hogy elrángattatok ide – jegyezte meg sokadszorra Riza.
- A jó katona, aki akarja vinni valamire, természetesnek veszi, hogy a dandártábornok úr születésnapjára eljön, és lelke minden boldogságával élteti a nemes alkimistát – válaszolt Becky dicsőségesen zengő tónusban.
- A jó katona nem arra törekszik, hogy másoknál piros pontokat szerezve feljebb mászhasson a szamárlétrán, hanem feladatai korrekt elvégzésével akar magasabbra jutni – válaszolt Riza a saját tárgyilagos hangján.
- Ezek szerint én nem vagyok jó katona – állapította meg Roy vigyorogva.
- Így igaz – kotyogott közbe Maes.
- Maga alkimista, uram – felelt Riza. – Magára más dolgok vonatkoznak.
- Egyébként – folytatta Maes, mit sem törődve azzal, hogy hol tart a társalgás – tudjátok, miért nincs itt az én egyetlen drága Graciám?
- Feltételezem azért, mert ide csak a hadsereg tagjai hivatalosak – Falman szokás szerint rátapintott az igazságra.
- Igen, persze, azért is – legyintett Maes. – De elsősorban miért?
- Nem tudjuk – mondta Fuery alázatosan. Maes csak erre várt.
- Azért – suttogta meghatottan –, mert Gracia nem dohányozhat passzívan…
Mindenki az önfeledten füstölő Havocra nézett.
-… és nem is ihat, és nagyon-nagyon kell vigyáznia magára, mert az én drágám gyermeket vár! – Hatalmas vigyor. Maes ezzel fejezte be a fennkölt szónoklatot.
- És ezt csak most mondjátok? – kérdezte szemrehányóan Riza. – Gratulálok!
- Egy kicsi Hughes! – nyögött fel Roy. – Ez katasztrofális lesz.
- Akarjátok látni a kicsi ultrahangos fényképét? – kérdezte Maes, kedvét még Roy látszólagos érdektelensége sem tudta szegni. Amúgy is tudta, hogy barátja nem komolyan beszél.
- Azt ne mondd, hogy magaddal hordod – csodálkozott Breda.
- A pénztárcámban tartom, mert szerencsét hoz.
- De aranyos – pislogott elérzékenyülten Becky, aztán felrikoltott. – Erre koccintunk. Ugye?
- Ez csak természetes – vigyorodott el Roy; kollégáival és Maesszel együtt ördögi pillantással méregették a mit sem sejtő főhadnagyot. Becky kerített nyolc borospoharat, és mindenkiét csurig töltötte vízzel, kivéve Rizáét, amibe ravaszul vodkát öntött. Roy elismerően pillantott rá. Miért is gyanakodott volna főhadnagy, mikor minden pohárban víztisztaságú, átlátszó folyadék volt? Becky igazán jól kitervelte az egészet. Csak nehogy megártson Rizának, azért két deciliter vodka nem elhanyagolható mennyiség.
- Ez micsoda? – kérdezte Riza, amikor megszagolta a poharat. A terv tökéletességének az is része volt, hogy a vodka nem kifejezetten erős illatú alkohol, és nem rémisztette el a főhadnagyot. Hangjából csupán kíváncsiság csendült ki.
- Ez, Rizám, egy alkoholos ital, amivel… ünnepelni szokás – hazudta folyékonyan Becky. – Ne aggódj, az alkoholtartalma gyakorlatilag a… nullával egyenlő, úgyhogy még a magadfajta tapasztalatlan kiscsikók is nyugodtan ihatnak belőle, meg sem fog kottyanni neked.
Az aggodalmaskodó Fuery kivételével mindenki pirosra váltó arccal igyekezett visszafogni a nevetést, de Riza nem vett észre semmit, vagy ha igen, hát nem tulajdonított túl nagy jelentőséget neki. Már megszokta, hogy kollégái viselkedése gyakran megmagyarázhatatlanul gyerekes.
- Úgyhogy koccintsunk a kicsi Hughesra, aki – reményeink szerint – Gracia nyugodt temperamentumát örökli majd, és nem a papa őrültségeit – vigyorgott a büszke Maesre Roy. Igaz, hogy enyhe undorral méregette a saját poharában csillámló vizet. Ezzel Rizát kivéve mindenki így volt; ám a koccintás után hősiesen egy hajtásra megitták a vizet. Riza már nem birkózott meg ilyen könnyedén a sajátjával. A harmadik korty után le kellett tennie a poharat.
- Ez forró – krákogta, és bocsánatkérően pislogott Maesre. – Ne haragudj, azt hiszem, nem vagyok hozzászokva az ilyesmihez.
- Semmi gond – vigyorgott talán túlságosan is szélesen Maes.
- De azért idd meg! – unszolta Becky. - Tudod, kicsi Hughes egészségére ittunk, tehát ez nagyon-nagyon fontos a baba érdekében.
- El sem tudom képzelni, hogyan tudtátok ti ezt egyszerre meginni – mondta Riza a következő három korty után. – Égeti a torkom.
- Ezért különösen hasznos téli éjszakákon – vigyorgott Havoc. – Belülről átmelegíti az embert. Egyébként a cigaretta is hasonló, csak ott a meleg a tüdőbe megy.
- Cigarettázásra nem fog rábeszélni, Havoc – közölte kimérten Riza három újabb korty után.
- Meg se próbálnám, főhadnagy – vigyorgott Havoc.
A társaság árgus szemekkel figyelte, ahogy egyre fogy az áttetsző ital Riza poharából. Noha nem tudta, a nő nagy tiszteletet szerzett magának azzal, hogy két deciliter vodkát ilyen könnyedén lenyelt a torkán – pedig azért arra mindenki emlékezett, hogy első alkalommal még az alkohol sem csúszik jól. Utána pedig mindenki mohón pislogott Falman karórájára, és alig várták, hogy beüssön az ital ereje. Így is lett. Több-kevesebb idő elteltével Riza kissé álmosnak, koordinálatlannak, és kótyagosnak érezte magát. Semmihez sem tudta hasonlítani az érzést, és azt a lassú, békés oldottságot sem, ami eltöltötte. Soha nem tűnt még ennyire könnyűnek felvenni a társalgás fonalát, és önfeledten nevetni Maes lökött poénjain vagy Becky kedves gúnyolódásán, vagy éppen tegezésre váltani a vidám beszélgetés során. Viszont annál nehezebb volt befókuszálni a környező tárgyakat.
- Azt hiszem, a Sólyomszemű most nem teljesítene olyan remekül a lövészudvarban – csúfolódott Havoc, látva kolleginája szemének lelassult rezdüléseit.
- Dehogynem – vágta rá azonnal Riza, sértett büszkeségének hullámait tarajosra korbácsolta Havoc csipkelődő hangja. – Bebizonyítsam?
- Riza az én ellenfelem, mindig levert az akadémián, szóval itt az idő, hogy bosszút álljak – pattant fel Becky, kapva a kínálkozó alkalmon. – Biliárdozunk.
Riza követte volna barátnőjét, ám Becky száguldott, ahogy mindig, és a padló és a falak mintha hullámzottak volna. A főhadnagy tétován torpant meg. A végtagjai mintha nem a sajátjai lettek volna, nehezére esett bánnia velük, és közben meg már nyomát sem látta Rebeccának az embertömegben. Lépett egyet, de a lábai nem úgy engedelmeskedtek, ahogyan azt megszokta és várta volna tőlük; megingott, és majdnem el is esett, de valaki felfogta, mielőtt földet érhetett volna.
- Gyere, segítek – mormolta mosolyogva a fülébe Roy. Karon fogta az ingatag főhadnagyot, hogy támogassa a lépteit, és olyan elővigyázatosan vezette keresztül a helyiségen, hogy senki rá nem taposhatott Riza lábára. Egy hálás mosolyt kapott érte viszonzásképpen.
A zöld asztalon Becky éppen a golyókat rendezgette lelkesen, hogy valamilyen háromszögformát alakítson ki belőlük. Roy lesajnáló vigyorral a kezébe nyomta az ehhez szükséges kelléket, és utána átengedte a terepet Rizának.
- Ő kezd – közölte Beckyvel kuncogva.
- Számtalanszor biliárdoztam Beckyvel az akadémia zsibongójában, és mindig nyertem – jelentette ki Riza akadozó nyelvvel. – Ez most sem lesz másképpen.
- Hát persze, hogy nem – mondta elnézően Roy.
Riza az ezredes szavaitól felbátorodva határozottan farkasszemet nézett a fehér golyóval. Nem lehet kihívás egy mesterlövésznek eltalálni egy ilyen nagy és közeli célpontot, nem igaz? De most ez a vékony farúd nehezebbnek tűnik, mint a hosszú puska az összes távcsővel és extra szereléssel. Ráadásul valamiért hevesen imbolyog a kezében, és remegő ujjaival egyszerűen képtelen szilárdan, egyenesen tartani. Riza elfancsalodott arccal egyenesedett föl.
- Nem megy – mondta sírósan.
- Jaj, dehogynem – vigasztalta nevetve Roy. – Próbáld meg még egyszer.
- Így van, nem futamodhatsz meg! – sopánkodott Becky.
- De én… nagyon álmos vagyok. És azt hiszem, ittam valamit, amit nem kellett volna – motyogta Riza tétován. – Nem mehetnék inkább haza?
- Tényleg eléggé kikészültnek látszik – jegyezte meg Roy aggodalmasra váltva. A bizonytalan nő nem is emlékeztetett a mindig határozott főhadnagyra. – Lehet, hogy kicsit elvetetted a sulykot, Becky. És úgy pörögni, mint te, igazán nem tud, amikor lelassult az alkoholtól.
- De hát még nem mehet haza. Csak három órája vagyunk itt! – ellenkezett Becky.
- Első alkalomra elég lesz annyi is. – Roy odasétált az elanyátlanodottan álldogáló nőhöz, és átkarolta, hogy Riza rátámaszkodhasson. – Hazaviszem, rendben? Aztán visszajövök. Nem szeretném, ha baja esne.
- Biztos vagy benne? – szomorkodott Becky.
- Persze. Érezzétek csak jól magatokat. – Roy minden további feleslegesnek ítélt beszélgetést mellőzve kisétált Rizával a hűvös, szélfútta utcára.
- Hová viszel? – kérdezte bizonytalanul Riza.
- Elrabollak – kuncogott Roy.
- Jó… - motyogta Riza, és lépteit a férfiéhoz igazítva hozzásimult Royhoz. Az ezredes elmosolyodott, és a szabad kezével végre-valahára kivette azt az átkozott csatot a nő hajából. A búzaszőke fürtök arany zuhatagként omlottak végig Riza hátán. Roy nem is értette, miért nem hordja kibontva és leengedve a haját, mikor annyira szép, és szinte bűn bezárva tartani, pedig olyan így, mint egy angyal. Elgondolkozva futtatta végig az ujjait a selymes tincsek között újra és újra, időnként lágyan végigsimított a nő puha nyakán is, és csak csendesen élvezte a pillanat varázsát. Riza nem szólt semmit, és Roy pedig boldog volt és elégedett, hogy a főhadnagy végre túllépett a katonai határok szigorú vonalán – igaz, hogy ehhez tekintélyes mennyiségű vodkára volt szüksége. De megérte. Milyen kellemes is így, hogy végre ő vigyázhat Rizára, és nem fordítva. A tudat, hogy a nőnek szüksége van rá, legyezgette a hiúságát, és soha nem örült jobban annak, hogy segíthet valakin, mint most. Az ezredes mindig csodálta azt, hogy főhadnagya mennyire erős, kontrollált, önálló és magabiztos; de most, önuralma nélkül, oltalomra és segítő kézre szorulva csodálatraméltó nem volt ugyan, ám Roy annál kedvesebbnek találta. És emellett – tagadhatatlanul – a nő testének szoros közelsége kellemesen bizsergő érzelemhullámokat váltott ki belőle. Soha nem tűnt még ennyire kínzóan rövidnek egy séta egyetlen barátnőjével sem; sosem kívánta még, hogy ne legyen vége a pillanatnak.
Hawkeye aprócska, szerény házban lakott. Roy tudta, hogy szemtelenség, amit tesz, de belekotort illuminált főhadnagya táskájába, és hamar meg is találta az egyszerű kulcscsomót. Valahogy sikerült kinyitnia az ajtót is, és éppen arra készült, hogy betámogassa Rizát a hálószobájába, és lefektesse aludni, amikor egy halk morranás hallatszott a sötétben, és Roy érezte, hogy fogak marnak a lábszárába.
- Riza! – üvöltött fel fájdalmában a férfi, és megpróbált az ép lábán egyensúlyozva talpon maradni. – Miféle vadállatot tartasz te a házadban?
Riza egy halk nyivákolásszerű hangocska kíséretében kibontakozott Roy támogató karjai közül, felkapcsolta a villanyt, hogy a leggroteszkebb látvány fogadja egész életében: az ezredes, akit minden vésztől és bajtól lehetőségeihez mérten óvni próbált, éppen a falnak lapulva reszket, a nadrágszárán egyre növekvő sötétvörös folt; a tettes szájából pedig ott lóg a nadrág egy darabkája, és ez az alávaló elkövető éppenséggel a testőrhadnagy kutyája.
- Fekete Fantom! – sikoltotta.
- Szép név… - nyöszörgött Roy. - És én még szerettem a kutyákat…
- Jól vagy? – Riza feltett szándéka volt, hogy eltámogassa a fürdőszobáig a férfit, de rájött, hogy még ő maga sem tud két lépést megtenni anélkül, hogy lábai ne rogyadoznának alatta. – Hívjak orvost?
- Nem kell – harapta össze a fogát Roy. – Annyira nem vészes. Csak kössük már be valamivel, mielőtt az egész előszobád tiszta vér lesz.
- Igen, persze – tördelte a kezét kétségbeesetten Riza. A logikus, ésszerű higgadtság, ami mindig jellemezte, most éppen nem volt elérhető a tetemes mennyiségű alkoholnak köszönhetően. – Akkor… hozok fáslit, jó?
Azzal gyorsan elsietett. Roy a fejét csóválta, és felhúzta a nadrágja szárát – pontosabban annak maradványait – hogy lássa, miféle kárt okozott Fantom.
Valóban nem volt életveszélyes a seb. Láthatólag a kutya csak figyelmeztetésnek szánta a harapást (Egy morgás vagy ugatás is megtette volna, gondolta magában Roy morcosan): csak a fogak mélyedtek bele, és hagyták ott Fantom fogsorának mintázatát, de a megragadott felületet nem tépték ki a természetes helyzetéből. Sajnos elég kényes helyet ért a támadás: a lábszár kemény, izmos területét; és az erős inak szerkezetét sikeresen összeroncsolta – Roy úgy saccolta, hogy minimum egy hétig nehezére fog esni a futkározás.
Figyelte, ahogy a főhadnagya visszatér, és egyetlen szó nélkül letérdel és nekilát, hogy legjobb tudása szerint ellássa őt - noha kezei még mindig remegtek, és látszólag minden összpontosítását igénybe vette a feladat. A sebfertőtlenítőt még sikerült felvinnie a sérülésre, de a fásli feltekerése már sehogy sem akart összejönni: elerőtlenedett kezei nem tudták elég szorosra meghúzni a kötszert. Tehetetlenségében majdnem könnyekben tört ki. Lám, itt van Roy, halálra marva a kutyája által, és ő még egy rendes kötést sem tud készíteni a számára, mert pont aznap itatta le őt a lökött barátnője.
- Hé, azért ennyire nem vészes a helyzet – korholta kedvesen Roy. Lehuppant a földre, és röpke két másodperc alatt feltekerte a létező legszakszerűbb kötést magának.
- Sajnálom – motyogta csalódottan Riza. – Teljesen hasznavehetetlen vagyok.
Roy talpra evickélt, és felhúzta a földről a nőt is. Riza bágyadtan pislogott rá, olyan tétován, mint egy álmából keltett nyulacska. Az ezredes elmosolyodott a gondolatra, és közelebb araszolt a nőhöz, kezét a vékony vállakra tette.
- Dehogy vagy hasznavehetetlen – mondta halálosan komoly hangon, egy pici mosollyal a szája sarkában. – Csak kicsit részeg vagy, ennyi az egész. Holnapra minden rendben lesz.
Riza remegő szájjal bólintott, és fejét elgyengülten lógatva hagyta, hogy a bicegő férfi a hálószobájába vezesse.
- Szép kis páros vagyunk mi – morogta Roy. – Most már egyikünk se képes normálisan járni. – Ruhástul lefektette és betakargatta a kábult nőt, és nézte, ahogy fokozatosan lassul a lélegzeteinek meleg fuvallata, és arckifejezésén békés nyugalom tűnik fel.
- Roy… - Roy felkapta a fejét. Riza most mondta ki először a nevét az este folyamán. Az alkohol hatására átváltott ugyan tegezésbe, de nevén sosem szólította. A nő szájából most a rövid szó olyan édes muzsikának hangzott, mint a leggyönyörűbb madarak trillája. – Most… most elmész?
- Hát… - Ezen még maga Roy sem gondolkodott. Eredetileg vissza akart menni a többiekhez, de ilyen lábbal nem lenne túl élvezetes az este.
- Nem akarsz itt maradni? – kérte Riza vékony hangon, ám tekintete annál rimánkodóbb volt. Roy elmosolyodott, és magában megállapította, hogy a nőnek fogalma sincs, mit beszél. A józan Riza Hawkeye sosem ajánlana fel ilyesmit. Sőt, még a lakásába sem engedte volna be őt. Lehet, hogy úgy jobban is járt volna, a lába legalábbis biztosan. De mégis volt valami csodálatos ebben a békés pillanatban. Talán az, hogy végre kettesben lehetett a teljesen más Rizával. Az őszinte, törékeny Rizával. A kutyaharapás sem tette a cserét egyenértékűvé, mert a perc olyan jó volt, annyira különleges, hogy még egy fájdalmas marás sem tudta azt megkeseríteni. – Nem akarok… egyedül maradni…
A halk, szinte gyermeki motyogás szíven ütötte Royt. Mindig tudta, hogy Riza elég magányos természet, de az senkinek sem fordult meg a fejében, hogy esetleg nem élvezi az egyedüllétet. Fekete Fantom előtt tényleg csak a munkájának élt. Hétvégén ugyan találkozott a barátaival, de amúgy otthon üldögélt, és Roynak fogalma sem volt, mivel vezetheti le a feszültséget. Feltehetőleg sehogy sem tette. Még jó, hogy az a kutya hozzákerült, de így is… mindig magányos. Roy pontosan tudta, hogy a főhadnagynak senkije sincs, csak Becky, Maes, Gracia és ő, meg a kollégái. De mindig mindenki azt képzelte, hogy Riza szeret egyedül lenni, azért zárkózik magába… Talán ez nem is így van.
- Itt maradhatok, hogyha akarod. Szeretnéd, Riza? – kérdezte gyöngéden.
- Szeretném… - Riza őzikeszemei még az alkoholtól zavarosan is tiszták és őszinték voltak. Roy a homlokára simította a tenyerét.
- Rendben. Akkor aludj nyugodtan, vigyázok rád. – Riza szemei lassan lecsukódtak a csitító susogás hatására. Roy hosszan elnézte a békésen szendergő nőt. A töretlen bizalom kettejük között örökkön változatlan volt ugyan, de az ezredes őszintén kívánta, hogy bár mindig ennyire közvetlenek lehetnének egymással. Sajnos Riza ezt sosem engedi; de talán most majd ez is megváltozik. Holnap kiderül; hiszen előbb-utóbb mindannyiunknak fel kell ébrednünk.

End Notes:

Ezt igazából csak nagyjából szerda környékén kellene elolvasnotok, mert fontos dolog az időbeosztás, és én most sokáig nem leszek. Hurrá, nyaralunk! ...Vagy valami olyasmi. Mondjuk aranyos, hogy a történet végénél megjegyzem, hogy nem most kellett volna elolvasnotok. x3 Hupsz. ^^;
De ez egy hosszú fejezet és büszke vagyok rá. Mondjuk aggódom is, hogy mennyire lett helyén, mert azok a fejezetek, amelyekre büszke vagyok, mindig nagyon szélsőségesek, és ezért tördelem a kezem meg rágom a körmöm, hogy mit szóltok majd hozzá. Úgyhogy... szerencse fel! Az ilyen esetekben a legizgalmasabb megnyomni a "Történet hozzáadása" gombot.