Különös, hogy a fájdalom szinte megfojt, mert egy másik ember szeme nem nézett az enyémbe. ~ Charlotte Bronte

Tompa fejfájás, mardosó éhség, és kavargó gyomor jellemezte a másnapi reggelt. Riza még életében nem érezte ilyen pocsékul magát. Legszívesebben visszabújt volna az ágyba, de az elhúzatlan függönyökön besütő napfény felébresztette, és az émelygés, amit érzett, orvoslást kívánt, nem alvást. Sajnos Rizának fogalma sem volt, mit lehet kezdeni az efféle rosszulléttel. Behunyt szemmel üldögélt az ágya szélén, az orrnyergét dörzsölgette, és felidézni próbálta, hogy mi az ördög okozhatta ezt a pokolbéli érzést.
Csak erre gondolnia kellett, és az emlékek villanó képkockákként özönlötték el az agyát. Minden eseményre emlékezett, még a legapróbb részletekre is. Maes gyereke, az az átkozott vízszínű lötty, a beszélgetés végeláthatatlan órái, majd a biliárd és Roy Mustang és Fekete Fantom és Roy Mustang, Roy Mustang és Roy Mustang. Riza szeme felpattant. Képtelenség, hogy ez igaz legyen. De ha álom volt, akkor miért fekszik ruhában? Abban a ruhában, amit tegnap viselt? Felugrott, és rohant volna, hogy meggyőződjön arról, hogy Fekete Fantomnak nincsen újabb ereklyéje a kosarában, Roy Mustang nadrágszövetének formájában, és nincsenek vérfoltok sem az előszoba kövezetén; ám a szaporán bukfencező gyomra lassabb mozgásra ösztökélte. Határozottan kilépett a szobája ajtaján, hogy aztán legszívesebben visszaforduljon, és meg nem történtté tegye az egészet, ugyanis Roy Mustang vérfoltjai valóban nem voltak ott az előszoba csempéjén, ám a gazdájuk édesdeden aludt a kanapén. Riza halkan felnyögött. Hogy lehettek mindketten annyira felelősségtelenek? Hát az ezredes nem látja, mennyi problémát vet fel az, hogy ő most itt van? Arról nem is beszélve, hogy szíve mélyén Riza nem bánta volna, ha Roy Mustang hosszútávon ott maradt volna azon a kényelmes kanapén. Persze erről szó sem lehet. Riza megpróbálta összeszedni magát és a gondolatait, amíg az ezredes aludt, és a konyhába lépett, hogy egy nagy pohár hideg tejjel megnyugtassa a háborgó gyomrát, amely úgy kavargott, mintha kecskék ugrándoztak volna odabent, patájukkal élénken toporzékolva és szarvaikkal lelkesen döfködve.
Amint az ital kifejtette jótékony hatását, Riza a fürdőszoba párás levegőjébe húzódott, hogy hasonlóan jeges vízzel a fejfájást és a végtagjai gyengeségét is megszüntesse. Hajat is mosott volna, de az ember lánya nem akar víztől csöpögő fürtökkel sétálgatni a felettese előtt, mint egy tengerből épp kikászálódott macska, szóval azt másnapra halasztotta. Átöltözve, és testileg-lelkileg kicserélődve és felfrissülve tért vissza a konyhába, és Fekete Fantom táplálásának akarta szentelni a következő negyedórát; a kutya azonban nem volt sehol. Riza homlokráncolva nézett körbe. Máskor Fantom még a lakáson belül is követi mindenhova. Nincs egyik helyiségben, és a kosarában sem. Talán az ezredes bezárta őt valahova? A rendületlenül alvó Roy Mustangra röppent a tekintete, és majdnem elnevette magát. Fekete Fantom a férfi mellkasán üldögélve a ragadozók mozdulatlan, mohó pillantásával leste a mozdulatait, és közben Mustang minden egyes lélegzetével föl-le hintázott.
- Fantom! – suttogta halkan Riza. Nem akarta felébreszteni az ezredest. A kutya rápillantott, és lelkesen csóválni kezdte a farkát. A nő nem tudta megmondani, hogy Fantom most Mustang álmát őrzi, vagy pont ellenkezőleg, őrizet alatt tartja az ezredest. Mindenesetre egy füttyentéssel magához hívta a kutyát. Fantom leugrott, Roy pedig álmában felmordult a hirtelen súlyváltozásra.
- Gyere már – sürgette a kutyát Riza, és gyorsan beterelte Fantomot a konyhába. – Az ezredest máskor… ne harapd meg, jó? Kétlem, hogy valaha bántana, szóval tekintheted barátnak. – Riza gyakran beszélgetett fennhangon a kutyával. Mivel Fantom egész nap egyedül volt a néma lakásban, a főhadnagy úgy gondolta, hogy értékelné, ha beszélne hozzá. Felmelegítette Fantom reggelijét, és a konyha egyik székén hintázva figyelte, ahogy a kutyus lelkesen lefetyelni kezdi azt. Közben azon töprengett, hogyan képes az alkohol ennyire kifordítani az embereket magukból, és hogy mi lesz most vele és az ezredessel.
- Riza. – A nő először komolyan azt hitte, hogy Fantom szólalt meg. A hang olyan mély és rekedtes volt, hogy akár egy kutyáé is lehetett volna.
- Jó reggelt, uram – válaszolt néhány pillanat múlva, hátra sem nézve, noha majd megette a vágy, hogy lássa Roy szokottnál is kuszább haját, és az álmos arcát. – Megkérhetem, hogy szólítson Hawkeye-nak?
- Nem – jelentette ki Roy, és megkerülte az asztalt, hogy szemben ülhessen le Rizával.
- Érezze otthon magát – intett cinikusan a nő.
- Azután, hogy a kutyád megharapott, és nekem kellett a lesántult lábammal feltakarítani az alvadt vért a padlóról, úgy gondoltam, ha leülök egy székre, az még belefér – vágott vissza mogorván Roy. Kiröppent az álom a szeméből Riza elutasító magatartása miatt. Nyilván szenved a másnaposság tüneteitől, de attól még igazán lehetne egy cseppet barátságosabb.
- Nagyra értékelném, ha nem tegezne, uram.
- Miért?
- Lássuk csak! – kezdte fagyos-gúnyosan Riza. – Tegnap engem drágalátos barátnőm leitatott. Fogalmam sincs, mi volt abban a pohárban, de Rebecca pontosan tudja, hogy még életemben nem ittam alkoholt, és ezért hozzászokva sem vagyok, meg nem ismerem a különböző fajtákat. Valószínűleg valami olyat adott, amit maguk bírnak ugyan, hiszen pontosan tudom, mennyit szoktak inni, de nekem ez túl erős volt. A végén persze teljesen beszámíthatatlan állapotba kerültem. – Riza egyre jobban elpirult az emlékek felett érzett zavarában. - És maga, uram, engem hazavisz, a következményekre nem is gondolva, és még engem mardos a bűntudat, amiért önt megharapta a kutyám. Közben persze számtalanszor átléptük a kollegiális viszonyt…
- De hiszen nem történt semmi… - védekezett Roy. Szóval nem a másnaposság miatt haragszik, hanem visszaállt katona-üzemmódba.
- Egy kívülálló ezt nem így látná, uram! – csattant fel Riza. – Ha az altábornagy fülébe jut, hogy ön az én házamban töltötte az éjszakát, engem elbocsátanak vagy áthelyeznek, hiszen nem arra fognak gondolni, hogy magát megharapta a kutyám és nem tudott járni, hanem arra, hogy… hogy mi… - Riza egészen pipacsvörösre pirult a gondolattól.
Roy alig tudta elfojtani a mosolyt a fülig vörösödött nőt látva. Valójában az események ilyenfajta fordulása sem lett volna kedve ellenére. De ezt inkább nem mondta ki hangosan, inkább megnyugtatni próbálta a felzaklatott Rizát.
- Te kérted, hogy maradjak – ellenkezett. – És nem akartam megtagadni, amit kérsz, hiszen te mindig ott vagy, amikor szükségem van rád, hát gondoltam, most viszonozhatom.
- Részeg voltam – vágta rá ridegen Riza. – Persze, hogy ostobaságokat kértem.
- Ez egyáltalán nem ostobaság – tiltakozott Roy. – Teljesen természetes, hogy ha állandóan egyedül vagy, akkor társaságra vágysz, Riza.
- Ne szólítson Rizának – szűrte a fogai között a nő. Valójában az, ahogy Mustang a még mindig kissé karcos hangján kiejtette a nevét, kellemes borzongást futtatott végig a gerincén, de inkább gyorsan elhessegette a gondolatot.
- Miért nem? – akadékoskodott Roy. – Grumman is megmondta, hogy a fraternizáció szabályát már senki sem veszi komolyan.
- Hát nem érti, ezredes? – Riza hangja nem haragos volt már, inkább szenvedélyes. – Nem az állásomat féltem, hanem magát! Nem zavarna, ha elbocsátanának, és talán azon is túltenném magam, hogyha áthelyeznének, és elveszíteném a barátaimat. De azt nem engedhetem, hogy az ön védelmével valami felelősségtelen katonát bízzanak meg, főleg ilyen vészterhes időkben! Ezért kérem, hogy tartsuk be a szabályokat, amennyire csak lehet. A maga biztonsága az, amit leginkább szem előtt kell tartanunk – mindkettőnknek.
Roy átnyúlt az asztalon, és kezébe vette a nő felindultságtól remegő ujjait.
- És mi van akkor, ha azt mondom, hogy engem nem érdekel a saját biztonságom, csak maga? – kérdezte érzelmektől fűtve. Riza érezte, hogy az imént helyrebillent arcszíne újra pírfelhőbe borul.
- Akkor azt válaszolom, hogy ez nagyon kedves magától, de sajnos ez nem lehet így, mert egy emberélet fontosabb minden másnál; ezt maga is tudhatná Ishbal után – felelt félig-meddig határozottan, de reszketett a hangja, és keserű volt a pillantása, ahogy kihúzta a kezét a férfiéból.
- Értem. – Roy nem is tudta leplezni a csalódottságát. Most nem érdekelte a múltjukban gyászos felhőként feketéllő háború, sem az állása vagy a rangja, csak Riza Hawkeye. Aki viszont éppen fordítva gondolkodik: a főhadnagynak fontosabb az ő biztonsága, mint a társasága. Mintha felpofozták volna, Royt furcsa, sosem tapasztalt szégyenérzet töltötte el, a visszautasítottság szúró tüskéje. – Akkor azt hiszem, most elmegyek.
- Ez, látja, egy remek ötlet – felelte Riza, konokul az asztal lakkozott lapját bámulva. – Csakhogy nem engedhetem el magát egyedül. Járni sem tud, így hát könnyű préda lenne a gyilkosnak.
- Erre semmi… - kezdte volna Roy, de Riza fikarcnyit sem törődött az ellenkezésével; a telefonhoz lépett, és hívott egy taxit. Majd újra az ezredeshez fordult, arcán már a katonás, érzelemmentes maszk.
- A kutyám viselkedéséért elnézést kérek, és engedje meg, hogy megköszönjem, amiért tegnap vigyázott rám, és nem használta ki az erősen illuminált állapotom. Ön igazi úriember, uram.
Roy csak biccentett, és a fogason lógó kabátjához sántikált. Ahogy vette fel a cipőjét, Fekete Fantom barátságosan végignyalta a kezét.
- Bárcsak a gazdád is ilyen lenne, Fantom – mormolta Roy alig hallgatóan. A kutyus – mintha csak értette volna – lógatni kezdte a fejecskéjét. Roy összeborzolta a Fantom koponyájára simuló tömött bundaréteget, majd felállt, és megkeseredett arccal követte a vékony kardigánt öltő Rizát az utcára, aki rá sem nézve segítette be őt a kocsiba. Egy szót sem szóltak egymáshoz az utazás alatt, sem akkor, mikor Riza feltámogatta az ezredest a háza ajtajáig.
- Viszontlátásra, uram. – Ez volt minden. Roy mormolt ugyan valami válaszfélét, de úgy tűnt, a főhadnagy igényt sem tart rá; visszaült a taxiba, amint az ezredest biztonságban tudta. Roy fájdalmas arccal rogyott le odabent az ágyára. A harapás a lábszárán semmi volt ahhoz képest, ami most a szívét mardosta. Minden lányt megszerezhetett magának, mert jól szituált volt és karizmatikus; mégis, amikor arról a nőről van szó, aki nem a felszínt figyeli, hanem a dolgok mélyére lát – ő már kívül esik a hatáskörén. Nem is csoda: Riza Hawkeye-t nem téveszti meg a látszat, Riza Hawkeye ismeri minden apró-cseprő hibáját, minden botlását, minden tévedését. Éppen ezért ő volt, akivel Roy mindig önmaga lehetett, őszintén elmondhatott neki bármit, és Riza mindig szolgált neki tanáccsal, támogatással, segítséggel – amivel csak tudott. Mindenét neki adta. Gyermekkoruktól kezdve Riza ott lépdelt mögötte, hogy támogassa őt, és soha nem kért érte semmit. Csendben követte őt mindenhová, mint az árnyék, és Roy soha nem értékelte igazán ezt az ajándékot, noha Riza jelenléte volt az, ami hatására az egész világ harmonikusnak tűnt, és Roy Mustang őszintén boldog lehetett. Kétségtelenül ez a nő az egyetlen, aki őt boldoggá tudná tenni. Senki más nem képes erre, csak Riza Hawkeye – az első, aki őt visszautasította. Az összes többi lány csupán időleges örömöket tudott adni neki; azért váltogatta őket olyan gyakran, mert kereste azt az egyet, akivel végre csupán saját maga lehet. Sosem találta. Ám Rizával az összes perc önfeledt, különleges boldogság volt, és Roy mindig úgy érezte, az örökkévalóságig tudna gyönyörködni a természetes, szőke hajzuhatagban, vagy a beszédes borostyánszemekben, és hallgatni a nő oly ritka, csilingelő nevetését. De nem teheti meg, mert Riza egyértelműen tudtára adta, hogy a válasza nemleges. Nem is érdekelte volna annyira, hogy képtelen őt megszerezni, ha nem vágyakozott volna utána sóváran, ha nem kívánt volna minden pillanatot Riza mámorító társaságában tölteni. Éppen a szigorú, kemény, mégis oly gyengéd főhadnagy az, aki egyszerű bájával még őt is csapdába tudta ejteni - csakhogy a nő elérhetetlen, mint a délibáb. Ha utánakap, odébb libben, és hiába minden erőfeszítés: a távolban marad, tisztán és érintetlenül. Roy szívszaggatóan felüvöltött keservében; de az üres házban csak a kietlen csend visszhangozta fájdalmát.

A taxis semmit sem sejtett. Nem is gondolta, hogy miután a női utasa becsukta háta mögött a háza ajtaját, a kanapéra rogyott tehetetlenül, és a kutyája tanácstalan tekintetének kereszttüzében suttogta el a bánatát. Riza úgy érezte, megszakad a szíve – most azonnal. Roy a kalandos éjszaka során folyton kísérte imbolygó lépteit, támogatta, amikor már a járás is nehezére esett, és hazakísérte – sőt, le is fektette, mint egy kisgyermeket – nehogy egyedül baja essen. Önzetlen volt, és nemes, mint egy igazi úriember, és az imént ismét szívet melengető gyöngédséggel fogta meg Riza kezét; ez az aprócska gesztus forró cikázásokat keltett a nő bensőjében, a férfi szavai pedig könnyedén besurrantak a lelke legmélye köré húzott fal mögé, hogy Riza ott őrizhesse őket örökké, mint legféltettebb kincset. Mégis el kellett húznia a kezét, és olyan szavakat kiejtenie, amelyek neki jobban fájtak, mint a láthatóan csalódott ezredesnek; meg kellett keményítenie önmagát, hogy képes legyen elutasítani Roy közeledését, és most, amikor büszkén elmondhatta volna, hogy erős volt és sikeres, forrón vágyakozott a férfi után, hogy csak még egyszer érintené meg őt. Dehogy erős és sikeres ő. Gyenge, mint minden ember, csak jól titkolja, és ugyan, miféle siker az, hogy a ranglétrán mások legyilkolásával jutott ilyen magasra? Most elnyerte méltó büntetését: szándékosan el kellett taszítania magától a férfit, akit szeret, a saját szavaival kellett elmarnia őt magától - és most a jól megérdemelt magányt kapja osztályrészül. Így kellett történjen. Legalább az ezredest tovább őrizheti, biztonságát megóvhatja. A lényeg, hogy Roy élete megmarad. Ő úgyis bárkit megkaphat; miért is kellene neki a komor, ijesztő főhadnagya? Riza keserűen elhúzta a száját. Talán Roy őt is csupán meg akarta csak szerezni, hogy a megközelíthetetlen Riza Hawkeye is felkerüljön az elcsábított nők hosszú listájára; ez esetben pedig milyen jól tette, hogy megsértette az ezredes büszkeségét! Mégis szörnyen fájt, hogy talán ez volt az utolsó alkalom, amikor a férfi társaságát, szeretetét oly közelről és őszintén élvezhette, és egyenesben megtapasztalhatta, milyen kedves, milyen lenyűgöző tud lenni Roy Mustang.
A visszaemlékezéstől rögtön érezte a betölthetetlen űrt a szívében, a szeretett férfi hiányát; szeme szúrt és szemhéja súlyos volt a visszatartott könnyektől, annyira, hogy Riza végül útjára engedett egyet. A kövér csepp végiggördült az arcán, és az aggodalmasan pislogó Fantom buksiján kötött ki; majd az elsőt hamarosan követte egy második, harmadik, negyedik… és Riza nem is számolta tovább. Hullottak a könnyei, mint egy parányi kislányé, és magában csak savanyúan nevetni tudott a helyzet iróniáján: még Ishbal terrorja során sem sírt soha. Könnyek – a kín könnyei – legutóbb akkor hagyták el a szemét, amikor Roy lángjai perzselték le a hátáról a borzalmas tetoválást. A lélek könnyeit azonban mindig magába zárta, és csak a mostani kín tudta leszakítani nyilallásával a könnycseppek raktáráról a lakatot. De inkább százszor átélné azt az égési fájdalmat, mint azt, ahogy most a férfi iránt érzett olthatatlan epekedés töltötte meg a szívét. Már százszor elfojthatta volna ezt a tiltott érzést, ha Becky és Roy nem próbálják meg újra és újra felszínre hozni azt. Riza megrázta a fejét, és ruhaujjába törölte az arcát, majd szaporán pislogott, hogy elfojtsa a kitörni készülő a zokogást. Mostantól valószínűleg nem lesz ilyen gondja: élvezheti a kiharcolt, keserű egyedüllétet egy egész életen keresztül, és azzal kell beérnie, hogy magányosságában legalább Roy Mustang életét megóvja minden vésztől, és alulról támogatja őt a legmagasabb rang eléréséig. Célja beteljesülésével az ezredes régi álma valóra válik, és a férfi élete és boldogsága – a két legfontosabb dolog a világon – tökéletesre csiszolódik. Hogy ővele mi lesz akkor, mikor az ezredesnek már nincs szüksége rá… Ezt már Winrynek sem tudta megmondani. Talán jobb is így: bizonyára nem véletlen, hogy senki sem láthatja a saját jövőjét.

End Notes:

Most őszintén, komolyan azt vártátok, hogy valami kedves dolog fog történni? =D Neeem. Szeretem húzni a cérnát, ahogy a macskák játszanak a pamutgombolyaggal, másrészről pedig drága Rizánk nem a karbaomlós típus, különben már rég megírhattam volna az utolsó fejezetet. Hogy ez jó vagy rossz, az már a Te reszortod eldönteni. Azért remélem, nem csalódtatok nagyon... ._.

És ezenkívül elnézést kérek a késésért. Nyaraltam, de most már itt vagyok, szóval többet fogtok új fejezeteket látni. :-) Ha ez vigasztal, nagyon jól éreztem magam :D Ja, és most már hivatalosan is 16 éves vagyok, szóval talán a korhatárt is megemelem... Nem ám. :-)
Köszönöm szépen a türelmeteket! =3