Lehet, hogy a veszélyek távol tartásához is elegendő lenne az az egyszerű és primitív érzés, amelynek a neve szerelem. ~ Gabriel García Márquez
A Keleti Főparancsnokság körül rengeteg katona masírozott fel-alá. Szokatlanul sok. A biztonsági ellenőrzések száma is gyarapodott, és Rizának húsz percbe telt bejutni az irodába a sok igazoltatási ponton át.
- Jó reggelt kívánok – köszönt szórakozottan a kollégáinak. A hétvége során már el is felejtette, milyen körülmények között látta őket utoljára, ezért nem is tűnt fel neki, hogy Havoc, Breda, Falman és Fuery kisebb-nagyobb vigyorral figyelik határozott mozdulatait. Amit viszont észlelt, az az volt, hogy Mustang rá se nézett, és most ez is fájt.
- Na, sikerült kijózanodnia? – kérdezte Havoc bátran.
- Hányszor kell még elmondanom, hogy nem otthon van, Havoc? Dobja ki a cigarettát – vetette oda Riza. – A kérdését köszönöm; csodásan érzem magam. Kezdhetünk?
- Természetesen. – Falman letörölte a vigyort a képéről, helyette felöltötte a formális, rezzenéstelen arcát, és az asztalán sorakozó papírokba mélyedt.
- Ezredes – szólalt meg Fuery –, miért van ennyi biztonsági ellenőrzés ma?
- Honnan tudjam? – mordult fel Roy. Éppen olvasott. – Kérdezze Falmant, ő az enciklopédia.
- Jelentem, uram, nem tudom a választ.
- Hihetetlen – fintorgott Havoc. Máris rosszabb kedve volt, mert el kellett nyomnia a cigarettát, és így kollegái őrültségeit sem tudta annyira tolerálni. – Nagyon remélem, hogy nem minden nő olyan, mint Hawkeye, mert ha mind utálják a dohányt, akkor sosem találok barátnőt.
- Szerintem nem a cigaretta az oka, Jean – kuncogta Breda.
- Előbb fogyj le, és azután kritizálj másokat, jó?
- Uraim, nagyra értékelném, ha ezt most azonnal befejeznék – nézett föl szúrósan Riza. – Ami a nőket illeti, hadnagy, munka után nyugodtan kérhet tippeket az ezredestől. Biztos vagyok benne, hogy ha akar, tud tanácsot adni magának.
Roy csodálkozva felpillantott a roppant unalmas olvasmányából, hogy a többi kollegája éppolyan döbbent arckifejezésével találkozhasson a tekintete. Kedvenc főhadnagyuk egészen biztosan nem olyan volt, mint máskor. Soha nem vette szájára Mustang nőügyeit, hogy azért, mert úgy gondolta, semmi köze hozzá, vagy azért, mert úgy vélte, munkahelyen effélének semmi keresnivalója, vagy esetleg teljesen más indok húzódott a háttérben – ezt valójában senki sem tudta. Mindenesetre az, hogy Hawkeye annyira nem önmaga, hogy ezt már leplezni sem tudja, elég gyanús, sőt aggasztó jelenség volt. Nem illett hozzá ez az összeszedetlenség.
- Nos, a főhadnagynak tulajdonképpen igaza van – mondta végül az ezredes. – De abban is, hogy lassan csinálhatnánk is valamit. Mindjárt fél kilenc.
- Köszönöm, uram – biccentett Riza. Roy hasonló nonverbális gesztussal válaszolt, és közben mindketten gondosan kerülték egymás pillantását.
Igen, ama bizonyos születésnapi ünnepség óta mindketten még magukhoz képest is szokatlanul merevek és fagyosan hivatalosak voltak egymással. Hawkeye eddig is szigorúan csak a munkára korlátozta mindennemű kapcsolatukat, most már szinte idegenségi státuszba torlódott ez el. Rá sem mert nézni a felettesére, és ha már végképp nem tarthatta lesütve a szemeit, akkor egész egyszerűen elnézett az ezredes mellett, és a fal egy különösen izgalmas pontját fixírozta makacsul. Mustang persze legszívesebben a fejét verte volna a falba ettől a fordulattól, de eközben ő se törekedett annyira a régi helyzet visszaállítására; a főhadnagytól kapott pszichés pofontól még mindig csillagok táncoltak a lelki szemei előtt.
Az irodára hamarosan álmosító csend telepedett, a tollak altatódalként susogó kaparásától kísérve. Riza elégedetten állapította meg, hogy ennek ellenére senki sem alszik, hanem mindnyájan a kiszabott feladatokkal vannak elfoglalva. Ritka pillanat volt az efféle. A béke azonban nem tarthatott sokáig. Kopogás hallatszott, majd választ sem várva King Bradley és testőrei, valamint Maes Hughes lépett be.
Az egész iroda felugrott és tisztelgett, amikor az elnök betette a lábát.
- Führer! – lelkendezett Roy, hogy minél inkább engedelmes és ügybuzgó ezredesnek tűnjön. – Minek köszönhetjük a megtisztelő látogatást?
- Nem jó hír hozott, Mustang – sóhajtotta Bradley. – Pihenj, uraim! Nem sokan tudják még a katasztrófát, ami bennünket ért, de maga a Láng Alkimista, ezért első kézből informálom.
- Mi történt, uram? – kérdezte aggodalmasan Roy, hogy a gondokkal aktívan törődő és azokat megoldani igyekvő, tevékeny ezredes látszatát keltse.
- Basque Grand dandártábornok szombat hajnalban meghalt.
- Hogyan? – Ezúttal Roynak nem kellett meggyőző színészi alakítást nyújtania, a döbbenete őszinte volt.
- Így van – erősítette meg komoran Bradley. - Ezért megkérem, hogy maga, mint a helyi főparancsnokság legmagasabb rangú alkimistája, a nyomozási osztályról érkezett Hughes alezredessel összedolgozva vegye kézbe az ügyet. Mert gyilkosság volt - a Vasvérű az alkimistagyilkos újabb áldozata.
- Ez… képtelenség! – esett le Mustang álla. - Basque Grand legyőzhetetlen a szemtől szembeni küzdelmekben, pont ez volt a specialitása!
- Épp ezért nem szabad többé alábecsülnünk a gyilkost – bólogatott Bradley komoran. – Eddig az újdonsült alkimisták közül szedte az áldozatait, nem az efféle tapasztalt, rangos katonákból, mint Basque Grand volt. Úgy látszik, sokkal többre is képes, mint gondoltuk. Vigyázzon magára, Mustang.
- Igenis, uram! – tisztelgett Roy, hogy az élet- és tetterős ezredes képében villogjon. – Hughes alezredes segítségével bizonyára rövid úton elkaphatjuk a gyilkost.
- Öröm a maga lelkesedésével együtt dolgozni. – Bradley arca olyan furcsa fintorba torzult, amit akár mosolynak is lehetett nevezni. – Sok sikert és jó munkát!
Azzal távozott, éppolyan gyorsan, ahogyan jött. Roy megnyugodva huppant vissza a székébe.
- Remek voltál, Roy – röhögcsélt Maes. – Hát nem csodálatos, hogy most közösen dolgozhatunk az ügyön? Örülnél, ha te kaphatnád el őt, mi?
- Nekem aztán mindegy – ásított Roy. – De inkább egy izgalmas kiküldetés, mint az eseménytelen papírmunka. Elmondod, hogy történt a Vasvérű esete szombaton? Még mindig nem tudom elhinni, hogy pont őt…
- Elég ironikus történet – kezdett bele elkomolyodva Maes. – Hajnalban a saját születésnapi ünnepségéről tartott haza, néhány fiatalabb közönséges katona társaságában. Mindannyian be voltak rúgva, így csapott le rájuk a gyilkos.
- Akkor már érthető – morfondírozott fennhangon Roy. – Ittasan nem olyan egyszerű az alkímia.
- Azonban a tettes csak az állami alkimistákra feni a fogát; Basque Grand kísérőit mind futni hagyta. Így aztán személyleírásuk alapján fantomképünk már van: magas, kreol bőrű, ősz hajú férfi, aki napszemüveget visel, és különleges ismertetőjele, hogy egy X alakú sebhely szeli át az egész arcát.
- Ilyen alak nem sok futkározhat a városban. Nem lehet nehéz elkapni, nem igaz?
- A szemtanúk szerint fürgén mozog, noha rendkívül erősnek látszik. Azt nem látták, pontosan hogy öli meg az áldozatot, de állításuk szerint fényjelenséggel járt.
- Ez persze nem újdonság. Eddig is tudtuk, hogy alkímiával öl.
- Most már legalább bizonyosság – vont vállat Maes. – A legfontosabb, amire ez az eset elárul, hogy a tettes – Sebzettnek nevezik – itt van a városban, és a képességei nem alábecsülendők. A dandártábornok akkor is a Vasvérű Alkimista, ha éppen részeg, mégis elbántak vele.
- Tudom, tudom: vigyázzak magamra – szajkózta unottan Roy. – Majd szólok Edwardnak is, hogy ne feltűnősködjön, és a főhadnagy meg én kimegyünk elé az állomásra, amikor érkezik. A többi keleti alkimista meg elég visszavonultan él, értük sokat nem tehetünk.
- A karbantartóknak meg én szólok, hogy hozzanak be nekem ide egy íróasztalt – biccentett Maes. – Ahogy elnézem, mostanában elég sokat fogok időzni itt.
Bámulatos volt, hogy elakadt az állomáson várakozók lélegzete, amikor az ezredes és kísérője végigsétáltak a peronon. A hadsereg egyenruhájának szigorú kékje tiszteletet parancsoló külsőt eredményezett minden egyes katonának; azzal pedig, ahogy Roy peckesen végiglépdelt a pályaudvar kövezetén, külön elérte, hogy minden pillantás rászegeződjék. Riza alig észrevehetően megcsóválta a fejét, miközben figyelmesen fürkészte a környező emberek arcát, de szerencsére egy olyat sem látott, aki csak egy kicsit is hasonlított volna a személyleírásban lefestett férfira. Soha jobb időpontot nem választhatott volna az ezredes arra, hogy a tekintetek sugarában sütkérezzen, mint amikor egy halálos veszedelem lapul a városban. És ő meg mennyire előrelátta, hogy a gyilkos előbb-utóbb követi a Központból elmenekült alkimistákat keletre! Bár ne lett volna igaza. Mostantól éjt nappallá téve aggódhat Roy Mustang életéért, mert az ezredes aztán nélkülöz minden óvatosságot, mintha Sebzett a világon sem lenne. Pedig most az egyszer Riza jól fogadta Bradley bejelentését, talán, mert számított erre a fejleményre. És mekkora szerencse, hogy az ő ostoba leitatása miatt Roy hazakísérte őt, és nem hajnalban ment haza egyedül! Akkor talán pont ő lett volna az, akire lesújt a gyilkos pusztító alkímiája. Riza végigborzongott. Így legalább az ezredes megúszta egy kutyaharapással. A főhadnagy éles tekintetét ugyanis nem kerülte el az sem, hogy Roy, bármilyen sudáran lépdel is, a bal lábát alig észrevehetően húzza, és igyekszik leheletnyit kevésbé terhelni, mint a másikat. Fekete Fantom alapos munkát végzett.
- Ki nem állhatom, amikor késnek a vonatok – morgolódott Roy. – Főhadnagy, előreláthatólag mikor ér be az Elric fivérek szerelvénye?
- Nem tudom megmondani, uram – felelt Riza, és az ezredesre sem pillantva figyelte a kavargó embertömeget. – Elvileg tíz percet késik, az alapján emberi számítás szerint három percen belül itt kellene lennie.
- Lazítson már egy kicsit – szólt rá Roy. – Kizárt, hogy Sebzett fényes nappal támadjon meg pont engem , nem gondolja?
- Nem tudhatjuk, uram. Nem gondolja, hogy jobban is vigyázhatna magára?
- Nem, mert maga így is túlzásba viszi.
Riza abbahagyta a körös-körül nézelődést, és hosszan, pislogás nélkül az ezredesre bámult.
- Maga helyett is ügyelnem kell, ha nem akarom, hogy holtan végezze – felelt végül komolyan. – Márpedig nem akarom.
Roy ezt hallva lényegesen vidámabban figyelte az érkező vonatok tábláját, és a kedve csak tovább javult, ahogy látta, hogy a vonat egy vidám füttyentéssel befut az állomásra, és a kicsi alkimista meg páncélos testvére lekászálódnak a lépcsőkről. Az Acél Alkimistát körüllengte a gépolaj jellegzetes szaga, ugyanis érkezése előtt a vonatút hosszú óráit Edward arra használta, hogy a lábujjai karbantartásával foglalatoskodjék.
- Nocsak, mire föl ez a díszes fogadtatás? – szaladt fel Edward szemöldöke.
- Ó, igazán semmi izgalmas. Egy önjelölt sorozatgyilkos úgy döntött, lemészárol minden állami alkimistát, így halálos veszélyben vagyunk – válaszolt derűsen Roy. – Gondoltam, kijövök, nehogy bajod essen.
- Nem vagyok már pesztrálásra szoruló kisgyerek – fortyant fel Edward. – Egyébként meg akkor maga mit keres itt? Ön is állami alkimista.
- Ezért van itt Hawkeye hadnagy – bökött a nő felé hüvelykujjával lazán Roy. – Egyébként igazán nem panaszkodhattok, a hadnagy még szállásról is gondoskodott a számotokra.
- Köszönjük szépen – hajolt meg Al.
- Akkor mehetünk is – mormolta, egy ásítást elfojtva Edward. – Kikészített ez a keleti cucc. Mikor adjam oda a jelentésem, ezredes?
- Hawkeye, mit csinálok holnap tízkor az irodámban? – fordult a hadnagyhoz válasz helyett Roy.
- Sebzett ügyén dolgozik Hughes alezredessel, uram – felelt fejből Riza. Kívülről tudta az ezredes időbeosztását. Főleg, hogy legtöbbször ő maga szervezte meg a felettese napirendjét.
- Ebédszünet után?
- Akkor fogadhatja Edwardot, uram – gondolkozott el egy pillanatra a főhadnagy.
- Rendben, akkor holnap fél kettőkor az irodámban – vigyorgott Edwardra az ezredes. – Még egy új kutatási lehetőséget is szerzek neked addigra.
- Köszönjük, ott leszünk – biccentett Edward annyira udvariasan, amennyire tőle telt. Ez nem volt annyira kiemelkedően illedelmes, de azért Mustang és Hawkeye értékelték a próbálkozását. Alphonse-nak jobban állt a szívélyesség.
- A Keleti Főparancsnokság irányítójának lenni egészen hasznos dolog, Edward – bölcselkedett aztán másnap az ezredes, irodájának párnázott székében kényelmesen hátradőlve. – Hallottad már Shou Tucker nevét valaha?
- Kellett volna? – kérdezett vissza Edward.
- Nos, Tucker a Létszobrász Alkimista nevet kapta az államban. Pályáját biokémikusként kezdte, majd hamar bioalkímiai kutatásokba fogott, és két évvel ezelőtt tette le a vizsgáját. Azóta elég közismert lett az efféle körökben, mert a vizsgáján egy beszélő kimérát mutatott be. – Mustang nyomatékosan pillantott Edwardra.
- Beszélő… kimérát? – Nem volt szükség az ezredes sokatmondó tekintetére; Edwardot így is sokkolták a hírek. A kiméra az alkímiában olyan lénynek számított, amely két korábbi egyed alkímiai kereszteződéséből alakul ki. Az pedig hihetetlen fejlesztésre vallott, hogy két nem intelligens állat összevegyítéséből egy kommunikációra képes példány alakuljon ki. Edward nem tudott mást elképzelni, csak azt, hogy a két állat agyának erősségeit alkímiai úton Tucker összeadta – vagy éppen azok egymást stimulálták – és így jöhetett létre egy olyan faj, amely az intelligencia jeleit mutatta. Vagy hihetetlenül szerencsés, egy a tízbillióhoz valószínűséggel bíró véletlen, vagy Shou Tucker valóban úgy ismeri a bioalkímiát, mint a tenyerét, és hosszas számítások és kutatások végtelen sora húzódik annak a bizonyos kimérának a hátterében, amelyeket jó volna elolvasni.
- Érdekes módon – folytatta Mustang – a kiméra nem volt túl boldog. Fájdalmai lehettek az alkímiai úton előidézett mutáció miatt, és ezért… nos, csupán egyetlen mondatot mondott.
- Mi volt az?
- „Meg akarok halni." – Az ezredes komoran bólintott. – Ezután pedig nem volt hajlandó enni, és hamarosan meg is halt; Tucker azonban azóta afféle biológiai zseniként ismeretes az alkimisták körében. Hatalmas könyvtára van, könyvei mind a biológiai transzmutációkkal foglalkoznak; talán nem csak a kimérák transzmutálásáról, de a humán transzmutációról és a Bölcsek kövéről is tudhat valamit.
Edward szeme felcsillant. Ha ez így van, neki találkoznia kell azzal az emberrel! Felpattant a székről, de Mustang leintette, mielőtt beszélni kezdhetett volna.
- Már telefonáltam neki tegnap este. Hajlandó egy kis szívességet tenni nekem, és még ma fogadni téged, sőt, a könyvtárába is beenged, hála a jóságos ezredes barátod befolyásának – Roy elvigyorodott. – Még egy lánya is van, szóval talán még barátnőt is szerezhetsz magadnak!
Edward elvörösödött.
- Azt majd talán később – hessegette el a gondolatot. – Köszönöm a fáradozását, ezredes. Azonnal indulunk Allal.
- A főhadnagy és én elkísérünk benneteket. Tudod, Sebzett – forgatta a szemét Roy.
- Jaj, ne már! – fakadt ki Edward. – Majdnem tizenöt éves vagyok.
- Nem erről van szó, Edward – csitította Riza, és szemrehányóan pillantott a kor hallatán halkan kuncogó Royra. – Az ezredes úrnak teljesen igaza van. Még ő sem mehet sehová védelem nélkül. El sem tudod képzelni, mennyire veszélyes ez az ember. Még egyetlen alkimista sem élte túl a vele való találkozást.
Riza észrevette, hogy Edward szemén átsuhan az aggodalom szikrája. Igazán nem örült annak, hogy meg kell félemlítenie a fiút, de jobb félni, mint megijedni; így legalább elővigyázatosabb lesz. Attól Riza amúgy sem tartott, hogy az Acél Alkimista ne tudna aludni éjjel attól rettegve, hogy Sebzett lesújt rá. Sosem látott még Edwardhoz hasonlóan vakmerő gyereket. Mások tizenkét évesen még afféle irracionális dolgoktól félnek, mint a sötétség; a fiút pedig még egy rá vadászó gyilkos sem rémíti meg. Vagy remekül titkolja.
- Jól van, jól van – adta meg magát Edward. A könyvtár nagyon csábítóan hangzott, és mielőbb indulni akart már, ahelyett, hogy a két dinka felnőtt kioktatását hallgassa. Amúgy is valami furcsa volt velük. Feszültség lengte be a levegőt, hogy szinte harapni lehetett, és Edward figyelmes tekintetét az sem kerülte el, hogy mennyi óvakodnak egymásra nézni a felnőttek.
- Te Al – szólította meg a testvérét, amikor már a Tucker-ház könyvtárában üldögéltek egy-egy idegtépően érdekes könyv felett. – Neked is feltűnt, hogy valami baj volt az ezredessel?
- Inkább a főhadnaggyal, nem? – nézett fel Al. – Riza kisasszony nagyon szomorúnak tűnt.
Ed a homlokát ráncolta.
- Hát nem is tudom – ismerte be végül. A testvérek közül mindig Al volt az, aki jobban rá tudott hangolódni másokra, és észrevette, ha valami nem stimmelt velük. Ráadásul ehhez az intuitív természethez még jóindulat is jócskán társult. Mi tagadás, Ed néha irigyelte öccsétől ezt a képességet. – De az fix, hogy akármi is van a főhadnaggyal, annak csakis az a mihaszna Mustang lehet az oka, ebben egészen biztos vagyok.
Ed nem is tudta, mennyire igaza van, és azt sem, milyen letört valójában Riza. A szombati nap óta minden életkedvét elveszítette, még a jellegzetes ragyogás is kihalt a szeméből bánatában. Keservére csakis az a mihaszna Mustang lett volna gyógyír, aki éppen annyira maga alatt volt, mint a főhadnagy, és pont ugyanúgy búslakodott otthona magányában, mint Riza. Beszélni akart vele, kettesben és bizalmasan, de hogy is mert volna a múlt eseményei után? Sehogy. A némaságra ítélt magányos Roy viszont így megtanulta, milyen is a valódi tébolyodottság: mert „szeretni valakit és nem tudni beszélni vele, egyenlő az őrülettel."
End Notes:
~ Vaszary Gábor
A várva várt békességre még várni kell egy kicsit, egészen pontosan a következő fejezetig (júj, hogy izgultok, látom a csillogó szemeket magam előtt ^w^), ami igazából fogalmam sincs, mikorra várható. =D Addig is kellemes nyarat és szúnyogmentes éjszakákat mindenkinek. :-)
