Hétköznapokon csaknem észrevétlen a szeretet. Ám ha baj van, nagyon tud fájni. És te is, én is, akkor döbbenünk rá érzelmeink méreteire és fájdalmasságára, mikor veszély fenyeget. Miért így kell megtudnunk, mennyire szeretünk?! ~ Vavyan Fable

Szürke felhők borították az eget, esővel fenyegetve az utcán haladókat. Mintha az időjárás is érzékelte volna a helyzet tragikumát, az események borongósságát, és az ezredes hangulatát, és ehhez igazodott volna. Roy Mustang éppen hazafelé tartott, háta mögött a hűségesen ragaszkodó Riza követte.
- Elmegyek sétálni, főhadnagy. Ki kell tisztítanom a fejem, különben megőrülök; de gondolom, nem hajlandó egyedül hagyni a parkban.
- Eltalálta, uram. Ne aggódjon, nem fogom zavarni egy pillanatra sem.
- Ettől nem tartottam. – Roy újra a némaság felhőjébe burkolózott. Már szavakba önteni mindent is túl bonyolult volt. Az események kezdtek kicsúszni a kezei közül, és Sebzett fenyegetése egyre tényszerűbb és hátborzongatóbb lett. Sorra hullottak Kelet kisebb-nagyobb alkimistái; és a főhadnagya is napról napra nyugtalanabb lett, arcát sápadtra szívta az aggodalom. Edward Elric pedig – ahelyett, hogy békésen kutatgatott volna, ahogy azt Roy magában eltervezte – kiderítette, hogy Shou Tucker két éve a feleségét, majd a kislányát transzmutálta össze egy kutyával. Az ezredes látta, mennyire megrázza ez is a lenszőke beosztottját, arról nem is beszélve, hogy Sebzett utána a kislányt is és az alkimistát is meggyilkolta. Roy tehát tarthatott attól, hogy Sebzett következő áldozata éppen ő lesz – hiszen már csak Edward Elric, Alex Louis Armstrong és ő maradtak élve keleten – mindeközben nem tudta nem észrevenni Riza zaklatottságát, amely szintén nyugtalanította. Mi bánthatja a mindig olyan kiegyensúlyozott főhadnagyot? Annyira szerette volna átölelni, és megmondani neki, hogy nem lesz semmi baj; de nem vette a bátorságot hozzá. Egyszerűbb volt hagyni inkább, hogy a gondterhelt nő kövesse őt.
Roy átvágott a délelőtti esőtől nyirkos füvön, és lehuppant az egyszerű fapadra. Riza tétován nézett körül, aztán kissé messzebb húzódott, hogy a felettese ne érezze annyira az állandó felügyelet terhét, és mozdulatlanul állt, csak a szeme repkedett ide-oda. Amikor meggyőződött arról, hogy egy lélek sincs a közelben, nemhogy sebhelyes sorozatgyilkosok, áttért az ezredes komor arcának figyelmes bámulására. Annyi nehézséggel nézett szembe az ezredes mostanában, és a gondok vékony barázdákat szántottak a homlokára. Rizát elkeserítette, hogy napról napra látja a férfi kudarcba fulladó terveit, a sikertelen próbálkozásokat Sebzett ügyének megoldására és az ártatlanok megmentésére. Látta, ahogy Roy arca minden reggel egyre nyúzottabb, és azok a szörnyű karikák újra megjelennek a szeme alatt – karikák, amelyeket az ezredes Ishbalban viselt utoljára. És Sebzett bármikor felbukkanhatott volna, hogy Roy életének fonalát pusztító alkímiája egyetlen mozdulatával elszakítsa. Persze Sebzettnek fogalma sem volna arról, hogy ezzel nem csak a Láng Alkimistát gyilkolná meg, de a háttérben lapuló Riza Hawkeye-t is. A nő rosszkedvűen elhúzta a száját. Miért ennyire fájdalmas szeretni valakit?
- Uram – szólalt meg halkan, habozva, noha azt ígérte, nem zavarja felettesét; de egyszerűen nem bírta már figyelni az ezredest, akiből most annyira hiányzott a tetterő, meg az arcáról a jól ismert pökhendi vigyor, hogy Riza szíve keserűen összeszorult a látványtól. – Nem árulná el, mi bántja?
Roy nem válaszolt, de a főhadnagy szelíd, figyelmes kérdése mintha kissé eloszlatta volna a gondok sűrű, nehéz felhőjét a homlokáról.
- Ne haragudjon, hogy megzavartam, de annyira… annyira szeretnék segíteni. – A mondat végére a hangerő tompa motyogásig csökkent, de hiába: az ezredes füléig még eljutott, és Roy felemelte a fejét, hogy a félszegen ácsorgó főhadnagyot végigmérhesse.
- Jöjjön közelebb – mondta válaszul. Riza közelebb lépdelt, konokul a harsogóan zöld gyepet figyelte, mintha legalábbis meg akarná számolni a fűszálakat.
- Mondja, mi történt magával? – kérdezte félrebillentett fejjel az ezredes.
- Velem? – Riza csodálkozva pislogott. Az imént még Royból próbálta kihúzni, mi baja van, most meg az ezredes az ő hogyléte felől érdeklődik. – Semmi.
- Na ne beszéljen – horkant fel Roy, és látszott, hogy egy szavát sem hiszi. Felállt, hogy a nő fölé tornyosulva jobban érzékeltetni tudja a dominanciáját, ezáltal megtörje Riza ellenállását. Persze ezt nem gondolta végig, ösztönösen ugrasztotta őt talpára a szikrázó feszültség. – Nézze, én nem bírom elviselni, hogy amióta a… mióta… nos, a dandártábornok ünnepsége óta úgy viselkedik velem, mintha nem is ismerne. Ettől az iménti kedves kérdésétől eltekintve rám se néz, és idegenként kezel. Ha ez az ára, akkor inkább felejtsük el mindketten, ami… akkor történt, noha az akkor magával töltött perceim a létező legkellemesebb emlékeim; de inkább fátylat borítanék rá, mintsem hogy ennyire elidegenedjünk egymástól. Nem akarom elveszíteni magát, Hawkeye, mert maga pótolhatatlan - ez az én nagy bajom.
A beszéd végeztével Riza bólintott, hogy jelezze: megértette. Csendesen álldogált néhány másodpercig, hogy feldolgozza hallottakat, és időt adjon az értelmesebb, nem érzelmek által irányított reális oldalának a válaszformálásra, aztán lassan, vonakodva megszólalt.
- Nem szükséges behunyni a szemünket az ünnepség eseményei felett. Nem tagadom, hogy az estének számtalan pillanata számomra is olyan varázslatos volt, hogy nem szeretném őket elemi létezésükben megtagadni. De meg kell értenie, uram, hogy a… kapcsolat kettőnk között kezd aggasztó vizekre sodródni, és én ettől kényelmetlenül érzem magam. Elhiheti, hogy csak ezért vagyok néha olyan szörnyen zord magával. És ezért bocsánatot is kérek.
- Ne kérjen. – Roy meg volt elégedve. Riza régen volt vele ilyen őszinte és kitárulkozó; a főhadnagy nem is tudhatta, milyen sokat segített ez a rövid válasz abban, hogy az ezredes jobban megérthesse őt. – Csak egyvalamit magyarázzon meg nekem. Miért esik nehezére ezt egyszerűen elmondani? Meg kell várnia, amíg betegre aggódom magam az ön fura, példátlan viselkedése miatt? Miért nem bízik bennem, mikor én az életemet is a maga kezére adtam?
Annyira nehéz volt magázni őt. Annyira nehéz volt a hivatalos formalitásokhoz ragaszkodni egy ilyen bensőséges, érzékeny kérdésben, és annyira nehéz volt ellenállni a csábító kísértésnek, hogy a rá felnéző nőt mohón magához szorítsa.
- Én bízom magában – jött azonnal a határozott felelet. – Megígértem, hogy követem, bármerre is megy.
- Akkor…? – Roy annyira szerette volna jobban megismerni Rizát. Már az őrületbe kergette, hogy a főhadnagy arcát állandóan rejtélyes titkok teszik szomorúvá.
- Vannak dolgok, amiket annak sem mondhatunk el, akiben bízunk, uram – felelt talányosan Riza, és a tekintete a távolba vándorolt.
- Becky tudja – vetette ellen az ezredes.
- Beckynek elmondtam egy gyenge pillanatomban. – Riza vállat vont. – Most elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy tartani tudjam a szám.
Roy vakmerőn közelebb lépett, és erősen, ám mégsem bántóan megragadta a beosztottja felkarjait, hogy Riza ne hátrálhasson.
- A bizalom nem olyasmi, mint a szeretet. Nincsenek fokozatok, sem középút. Vagy bízunk valakiben, vagy nem – mormolta, közel a főhadnagy füléhez. Túlságosan közel. Riza összeszedettsége vészesen megremegett a férfi merész lépésétől. – Maga bízik bennem, azt állítja. Akkor árulja el azt a szörnyű titkot, ami kiölte magából a barátságunkat; kérem, higgye el, hogy jobb lesz utána, és nem fogom kihasználni a helyzetét, vagy gúnyt űzni magából, hiszen ismer, nem tennék ilyet magával.
- Ez meg sem fordult a fejemben – tiltakozott Riza azonnal, és igyekezett elkerülni a figyelmes fekete szemek vesébe látó sugarát. – De azt viszont tudom, hogy nem lenne jobb utána, csak még nehezebb; ezért próbálom elfelejteni a dolognak még az írmagját is, csakhogy maga és Becky állandóan erről akarnak beszélni velem, és így szinte képtelenség.
- Miért zavarja, hogy egy kicsit önfeledtebben szórakozott péntek este? – faggatta tovább Roy, és a szorítása a nő karjain egy cseppet sem lazult. Nem okozott fájdalmat, de egyetlen moccanásnyi lehetőségnek sem adott teret. Nem mintha Riza menni akart volna. A kérdések kellemetlenek voltak, és minden lélekjelenlétére szüksége volt, hogy kielégítő, ám nem túl sokat eláruló válaszokat adjon, de mégis talált valami furcsa boldogságot abban, hogy az ezredes ennyire figyel rá és érdekli, hogy mi zajlik le benne; és önző módon ki akarta használni ezeket a tiltott pillanatokat.
- Maga nem találta volna kínosnak, ha ennyire magatehetetlen állapotba került volna? – kérdezett vissza, és újból érezte, ahogy a szégyenkezés pírfoltokat fest az arcára.
- Maga előtt nem – rázta a fejét Roy. – Éppen azért, mert bízom a diszkréciójában.
Riza nem válaszolt.
- Szóval fordítva nincs így – állapította meg rosszkedvűen az ezredes. – Sokat kell még javítanom a viselkedésen, ha így gondolkoznak rólam az emberek.
- Nem, uram, magával nincs semmi baj. Azt hiszem, én vagyok túl bizalmatlan – ismerte be Riza.
- Szerintem is. De mondja, adok erre okot? Adok okot a bizalmatlanságára, főhadnagy asszony? – Roy annyira belelendült, hogy még hevesen meg is rázta a mozdulatlan nőt.
- Nem.
- Hogyan érhetném el, hogy maga közvetlenebb legyen?
- Nem tudom, uram. – Riza már szinte suttogott. – Gyakran még én sem értem magamat.
- Én egészen pontosan soha nem értem magát, és bármit megadnék, hogy ez ne így legyen. – Roy is halkra fogta a hangját, mégsem tudta eltüntetni belőle a tüzet, a szenvedélyt. – Bárcsak olvasni tudnék a gondolataiban.
- Azt hiszem, engem szörnyen aggasztana ez a képesség. – Riza arcán pici mosoly tündöklött fel.
- Hm, mire gondolhat maga egész nap, miközben a komoly dolgozást mímeli? – nevetett halkan Roy, és a főhadnagy megrovó-tréfás arckifejezését kapta jutalmul.
- Lehet, hogy mégis egyszerűbb volna úgy az élet – sóhajtott Riza. – Nem kellene a csavaros kérdéseire válaszolnom, mert minden titkom megvilágosodna, és lenne valaki, aki tényleg megértene. Ha választanom kéne, ki olvashassa a gondolataim, csakis maga lenne az, uram. De azért örülök, hogy nem látja őket.
- Miért nem? – Roy önkéntelenül is közelebb vonta magához a nőt, annyira, hogy már érezték a másik testéből áradó meleget. – Mi az, amit úgy szeretne titokban tartani, de mégsem bánná annyira, ha megtudnám?
- Ahogy maga is mondta, szeretném titokban tartani, így nem mondom el – válaszolt játékosan Riza. Roy válaszul még közelebb húzta magához őt, a karjait összefonta a nő háta mögött.
- Talán jobb is így – suttogta lázasan Riza fülébe. – A maga sejtelmessége része a vonzerejének.
Csak ezt nem kellett volna mondania. A főhadnagy rádöbbent, hogy éppen egy nyilvános park közepén álldogálnak, a felettese szabályosan átöleli – ráadásul mennyire gyöngéden, ébredt rá pirulva Riza – és mindent egybevetve, a hadsereg szabályait illetően rendkívül elítélendő dolgot tesznek éppen.
- U-uram – rebegte habozva. Nem akart elszakadni az ezredestől. Nem, így akart maradni minél tovább, érezni a férfi közelségét, és olyan mohón szívni be Roy illatát, ahogy Havoc teszi a cigarettafüsttel.
- Ne szóljon semmit, tudom, mit akar mondani – morogta Roy kissé bosszúsan. – Csak egy percet adjon még. El sem tudja képzelni, mennyi erőt ad nekem a mindennapokhoz a puszta jelenléte! Most, amikor padlón vagyok, csak az, hogy megkérdezte, mi ütött belém, talpra rángatott. Szóval kérem, maradjon egy kicsit így, hogy feltöltődhessek a maga vitalitásával.
- Ahogy akarja – suttogta elgyengülve Riza. Most már úgyis mindegy. Az akaratereje porrá omlott, képtelen volt elhúzódni, tönkretenni a másodperc varázsát, véget vetni a pillanat csodájának. Csak Roy Mustang létezett most számára, és az örökkévalóságnak tűnő, mégis kínzóan rövid perc édessége. Roy elmosolyodott, minden gúny nélkül, és végigsimított egy – a szoros feltűzésből kiszabadult – szőke tincsen. A nő is olyan az életében, mint ez a napsugárként ragyogó fürt. Bárcsak többet sugározna a mosolya is.
- Engedjen meg egy kérdést – mormolta Roy halkan, merően Riza elködösült pillantását fürkészve. A főhadnagy figyelmessé, élénkké váló vörhenyes tekintetét biztatásnak fogta fel. - Vehetem úgy, hogy helyreállt minden köztünk? – Roy remélte, hogy nem rontja el ezt a békés pillanatot a kérdés, de mindenáron tudnia kellett a választ.
- Számtalanszor megmondtam, hogy nem tudok magára haragudni, uram – felelt Riza egyszerűen. – Ettől az egytől nem kell tartania.
- Ez az én szerencsém – nevetett halkan Roy.
- Én is szeretem, mikor harmóniában vagyunk egymással, ezredes – mormolta Riza Roy legfelső kabátgombjának. – Sokkal könnyebb a védelmére is ügyelnem, ha magára tudok hangolódni.
- Is? És mi a másik ok?
- Megint olyasmikre kérdez rá, amiket nem mondhatok el – ingatta a fejét szelíden Riza.
- Talán újra le kellene itatnunk magát – vetette fel az összeesküvők cinkos félmosolyával Roy.
- Most már nem lenne olyan könnyű dolguk. Kétszer ugyanúgy nem fognak átverni, ezt megígérhetem – jelentette ki Riza. – És ha megtudom, hogy a kollégáim valamiben sántikálnak, huszonnégy órás elfoglaltságot biztosítok számukra. Magának pedig nem segítek esténként befejezni a munkáját.
- A markában tart mindannyiunkat, ez kétségtelen, Riza Hawkeye – csóválta a fejét Roy. – Meggondolatlanság volt egy ilyen veszélyes nőt előléptetni.
- Remélem, elég veszélyes vagyok ahhoz is, hogy hasznomat lássa, ha Sebzett felbukkan – sóhajtotta elkomorodva a főhadnagy, és vonakodva ugyan, de lefejtette a derekáról Roy karjait. Az ölelés biztonságos, szeretettel teli, meghitt melege rögvest hiányozni kezdett. – Menjünk haza, uram. Mindjárt esni fog.
- Igaza van – bólintott az ezredes, de az eufórikus boldogságát nem tudta letörölni az arcáról. – Köszönöm, hogy már megint… - Roy sután kereste a szavakat.
- Nem tesz semmit, ezredes – intette le elnéző mosollyal Riza. – Nem kell köszönetet mondania. – Megfordult, és ruganyos lépteivel a kihalt főutca felé indult. Roy hosszan bámult utána, aztán észbekapott, és sokkal felszabadultabb, könnyedebb arccal követte a főhadnagyot, mint ahogyan érkezett. Gondolatait pedig már nem Sebzett kötötte le, és a megoldhatatlannak tűnő ügy az éjszakánkénti gyilkosságokkal; hanem egy bizonyos szőke főhadnagy, aki valahogy mindig megérzi, mikor kell félretennie a szigorát, és kedvességével támaszt nyújtania másoknak. Talán Riza mégis jól tette, hogy csatlakozott a hadsereghez. Roy el sem tudta volna képzelni a Keleti Főhadiszállást a keménykezű, tiszteletreméltó főhadnagy törődő fegyelmezése nélkül.

End Notes:

És igen, a comfort/hurt/comfort miniszériát ezennel lezártnak tekinthetjük, aminek személy szerint nagyon örülök, mert a szomorúság egy rossz dolog, és leírni azt még rosszabb, mondjuk feloldani a gondokat már egészen kellemes. Innentől kevesebb lesz a belső konfliktus, ám annál több a külső, amiről viszont nem én tehetek, hanem Arakawa-sensei, szóval ha reklamálni szeretnétek, akkor először tanuljatok meg japánul. =D

Szép nyarat és kellemes napot minden kedves olvasónak! :3