Semmi nincs a világon, ami teljesen rossz lenne. Még egy álló óra is pontos napjában kétszer. ~ Paulo Coelho

Másnap reggel egy sokkal derűsebb és oldottabb Riza Hawkeye lépett be az iroda ajtaján. A már benn üldögélő Maes komoran összpontosítva tanulmányozott egy statisztikai táblázatot, de az ajtó nyílására, és a főhadnagy könnyed köszönésére vigyorogva felpillantott.
- Neked is jó reggelt, Riza! – Maes nem fárasztotta magát a hivatali formulákkal, ha egyszer nem volt ott senki. Tulajdonképpen akkor se fárasztotta magát, ha a főhadnagy kollégái ott voltak. Úgyis tudják, hogy jóban vannak az irodán kívül, akkor meg minek bonyolítani a dolgokat, Maes így gondolkozott. – Roppant vidámnak látszol ma.
- Mindenkivel előfordul néha – vont vállat Riza mosolyogva, de azért megpróbálta kicsit igába fogni az árulkodó arcvonásokat. Halkan zümmögve böngészte át az aznapra kiírt tennivalók listáját, és Maes egyre meglepettebbnek tűnt.
- Még sosem hallottalak énekelni.
- Nem is szoktam – válaszolt Riza, ez már kezdett saját magára hajazóan tárgyilagos lenni.
- De ez is mindenkivel előfordul néha, mi? – vigyorgott Maes.
- Pontosan – biccentett a főhadnagy, és kicsit komolyabbra véve önmagát, az alezredes íróasztalához sétált. – Mi újság Sebzett-fronton?
- Vihar előtti csend – felelt könnyedén Maes. – Éjjel nem történt semmi, szóval kicsit aggódom, hogy hősünk csak a prédára vár. Roy hol van?
- Már láttam őt Armstrong őrnaggyal beszélni az épületben.
- Rendben, akkor ők jól vannak. És az Elric fivérek?
- Nem tudom. – Riza arcáról végképp eltűnt a vidámság. – Egyáltalán hol éjszakáztak?
- Fogalmam sincs; remélem, nem egy jöttment fogadóban. Roy megmondta nekik, hogy időleges szállásként igénybe vehetik a laktanyát, ugye?
- Sajnos nem – rázta a fejét aggodalmasan Riza. – Azt hiszem, jobb lenne, ha valaki idehozná őket. Szólok az ezredesnek, hogy küldjön értük valakit. És… - A főhadnagy elítélően nézett körül az üres irodában. – Melegen ajánlom a kollégáimnak, hogy érjenek ide pontosan, ha jót akarnak maguknak.
Maes elvigyorodott.
- Még van tíz percük beérni. Ne legyél velük olyan kemény, Riza.
- Muszáj – vont vállat a főhadnagy. – Máskülönben nem csinálnának semmit egész nap. Az ezredes se.
- Azt hiszem, igazad van – vakarta meg az állát elgondolkodva Maes. – Roynak irtózatos nagy mázlija van, hogy téged kifogott maga mellé beosztottjának.
Riza halványan elmosolyodott, ahogy eszébe jutottak a tegnap délután eseményei.
- Nekem is irtózatos nagy mázlim van, hogy az ő beosztottja lehetek – felelt a reggeli derűjének kósza árnyékával.
Tíz perc múlva valóban megérkeztek a többiek, és hamarosan mindenki belemerült a munkába, amikor lendületesen kivágódott az ajtó (Riza már ebből tudta, hogy az érkező csakis Roy Mustang vagy Rebecca Catalina lehet), és berontott rajta az ezredes, nyomában egy nagyjából két méter magas, majdnem kopasz katonával, akit Riza csak látásból ismert. Úgy tűnt, a kollegái egy kicsit jobban tudják, mire számítsanak, mert mindannyian behúzták a fejüket, és úgy lapultak az íróasztalaik mögött, mintha hurrikán közeledtét várnák.
- Látta valaki az elmúlt pár órában Edward Elricet? – kiáltott köszönés helyett Mustang. Elég idegesnek tűnt, feszült tekintete ide-oda rebbent a néma csöndben beosztottjáról beosztottjára.
- Én igen, uram – emelte fel a kezét reszketve Fuery. – A laktanyából haladtunk ide Falman hadnaggyal, és Elric ott ment az utcán a páncélos testvérével együtt.
- Maga meg van húzatva? – üvöltött rá Mustang. – Hagyja, hogy az Acél Alkimista az utcán lófráljon, mikor Sebzett szabadon garázdálkodik? Azonnal indulás, maga vezet minket! Meg kell találnunk őket még Sebzett előtt.
Mindenki azonnal talpra ugrott, mintha mindennapos lenne egy efféle esemény. Riza kinyitotta az iroda kulcsra zárt szekrényét, és a társai higgadtan, rezzenéstelen arccal vették át tőle az ott lapuló lőfegyvereket. Most már nem közönséges irodai munkát végző emberek voltak, hanem katonák, akiknek a feladata elkapni egy sorozatgyilkost, ezzel megmenteni egy társukat, és még sok más névtelen áldozatot, akiket Sebzett a munkássága során elítélhetett volna. Az aggodalomnak nem volt többé helye és ideje, le kellett lakatolni a félelmet a szívek legmélyére, és csak az ellenségre, a feladatra koncentrálni; arra, hogy a kéz helyén legyen, amikor cselekedni kell, a reflexek működjenek olajozottan, és a mozdulatok ne törjenek meg a pillanat nyomása alatt. Erre képezték ki mindnyájukat a katonai akadémián, és ez ivódott bele azoknak a vérébe, akik látták Ishbalt. Tökéletes összhangban siettek le az udvaron brummogó autóhoz, mintha gyakorlatoztak volna előtte erre a bevetésre; és Mustang szeme villogott az elszántság tüzétől, ahogy szinte a karmai között érezte Sebzettet. Egyértelmű volt, hogy ahol most az Elric fivérek vannak, ott van a sorozatgyilkos is, hogy befejezze munkáját a városban, ahol már csak három alkimista van hátra, és tovább utazzon a következő nagyobb településre. Kérdés, hogy a fiatal, alig tizenöt éves alkimista meddig állhat ellen egy olyan nagy erejű gyilkosnak, mint Sebzett, akinek még a Vasvérű Basque Grand dandártábornok megölése sem okozott problémát. Ezért kellett annyira sietni, és ezt a veszélyt és lehetőséget ismerte fel időben az ezredes. Észjárása hihetetlen volt, és az, hogy ilyen rövid idő alatt elindulhattak, jól mutatta, mennyire összehangolt csapattal dolgozik együtt. Csak az eső ne esett volna! Hawkeye óvatosan az ezredesre sandított, hogy felmérje: észrevette-e egyáltalán a Láng Alkimista, hogy ez nem válik éppen előnyére. Nem tudta megmondani, de szerencsére Mustang is szorongatott egy pisztolyt, ahogy mindenki más a járműben, így talán tudtában volt annak, hogy most nincs lehetősége tüzet csiholni. Remélhetőleg.
Még le sem állt teljesen a kocsi a kihalt sikátorban - amely most átlagos forgalmához viszonyítva zsúfoltnak hatott a három gyalogosával - Mustang már kiugrott a mozgó járműből. Villámgyorsan felmérte a helyzetet: a körözött sorozatgyilkos karján a pusztítás alkimistakörei feketélltek, és ezzel a veszélyes jobbal éppen Edward szőke feje felé közelített. Nem volt nehéz kilogikázni, hogy a szétroncsolt koponyájú áldozatok sorsát szánja az Acél Alkimistának is, és hogy ezt a romboló karjával fogja véghezvinni másodperceken belül. Edward nem mozdult; engedelmesen térdelt Sebzett előtt, mint aki jól megérdemelt büntetését várja. Fejét megadóan lógatta, mint egy törött szárnyú madár, és a fémkarjának csak az acél csonkjai maradtak meg a vállán. Alphonse üres testének vázát pedig mintha rozsda rágta volna szét, így még mozdulni sem bírt, csak a bátyja nevét hajtogatta keservesen. Roy nem irigyelte. Nem lehet valami álomszép élmény nézni, ahogy a testvérünket éppen meggyilkolják. Bár, persze, ha az ezredesen múlik, ez nem fog megtörténni. Nem hagyhatja, hogy a fiú élete ilyen csúfos véget érjen. Noha Edward hivatalosan a beosztottja volt, azért ők ketten egész máshogy viszonyultak egymáshoz, mint felettes és alárendelt. Bár látszólag ki nem állhatták egymást, és Mustang ott sértegette Edwardot, ahol csak tudta, Edward meg direkt ellenszegült a parancsainak, és mindent máshogy csinált, mint ahogy azt az ezredes elképzelte; ennek ellenére szerfölött tisztelték egymást és respektálták egymás megbecsülésre méltó tetteit. Edward nem felejtette el, hogy javarészt Mustangnak és befolyásának köszönhette azt, hogy egyáltalán csatlakozhatott a sereghez alkimistaként; és Mustang is emlékezett arra, hogy miféle erőfeszítéseken mentek keresztül a zseniális fivérek édesanyjuk feltámasztása érdekében. Támogatta, és őszintén kívánta, hogy Edward és Alphonse visszaszerezhessék testüket; és az Acél is tudta, hogy az ezredes vezér akar lenni, demokráciát faragni az országból, és uralkodni minden fölött, és titkon ő is éppúgy szerette volna Mustang sikerét látni, ahogyan az ezredes az övét. Roynak feltett szándéka volt, hogy ha törik, ha szakad, ő nem hagyja, hogy Sebzett egy ilyen fiatal fiún töltse ki a nevetséges pszichopata ösztöneit, és hogy megállítsa az alkimistagyilkos kezének veszélyes mozdulatát, figyelmeztetően a levegőbe lőtt.
- Eddig, és ne tovább, Sebzett – jelentette ki ridegen. Hallotta, ahogy a beosztottai is kipattannak, és szétszórtan felsorakoznak körülötte, és észlelte, hogy a főhadnagy alig kétlépésnyire mögé húzódik, pattanásig feszült idegekkel és inakkal, hogy azonnal ugorjon felettese védelmére, ha kell.
- Ez elég szoros lehetett, Acél – vigyorodott el egy pillanatra Mustang, amikor megkönnyebbülten megállapította, hogy Sebzett képzeletbeli Elvégzendők listáján egy fokkal lejjebb csúszik az Edward Elric megölése pont, és helyét átveszi a Velem szembeszálló katonai erők elijesztése, illetve kivégzése feladat.
- Ezredes! – kapta fel a fejét felettese hangjára Edward. – Ez a fickó…
- Ez a fickó az, akit gyanúsítunk az állami alkimisták sorozatos gyilkolásával – igazította meg a szemüvegét Maes. – De a pillanatnyi szituációt látva nem marad kétség arról, hogy ő az.
- Tehát ő áll a Tucker-gyilkosság mögött is – fűzte hozzá Falman. Edwardnak csak ez kellett, majdnem felrobbant dühében, csak hiányzó végtagja akadályozta meg abban, hogy menten a támadója torkának ugorjon. Riza tudta jól, milyen közel állt a két fiúhoz a Létszobrász Alkimista kislánya, Nina; látta a megsemmisülést és az őszinte gyászt az arcukon, amikor a helyszínre siető katonák nyomába akartak eredni.
- Az alkimisták megváltoztatják az anyag természetes valóját, torz, ízléstelen gúnyt űzve a teremtésből, és ezzel szentségtörést követnek el – szólalt meg erőteljes, mélyen zengő hangján Sebzett, kezét fenyegetően ökölbe szorította. Ahogy az erek kidagadtak a kreol bőrén, a különleges tetoválások még fenyegetőbben rajzolódtak ki. – Mi, Isten követei nem hagyjuk ezt szó nélkül.
- Ezt nem értem – grimaszolt Roy. – Egy csomó alkimista van az országban, és te mégis csak azokat üldözöd, akiknek ezüst zsebórájuk van. Nem logikátlan ez egy kicsit?
- Ez most nem számít – morogta dacosan Sebzett. – Ha meg akarsz állítani ebben a küldetésben, számíthatsz arra, hogy téged is az Isten magasztos ítélőszéke elé juttatlak.
Roy összehúzta a szemét. Határozottan nem tetszett neki a fickó. Nincs is annál visszataszítóbb, mint Isten nevét felvéve olyan ártatlanokat ölni, mint ezek a szerencsétlen fiúk, akinek egyetlen bűnük az volt, hogy viszont akarták látni az édesanyjukat. Semmi kedve nem volt további szócsépléshez; most az egyszer örült, hogy a lángalkímiával ekkora hatalom van a kezében, hogy megmutathatja ennek a mondvacsinált páternek Isten magasztos ítélőszékét. Egy laza mozdulattal a mögötte álló főhadnagy kezébe dobta a kezében szorongatott pisztolyt, és az ujjaira húzta a zsebéből előrángatott fehér kesztyűket. Az anyag ismerős súrlódása a bőrén olyan magabiztossággal töltötte el, hogy már alig várta, hogy lepörkölhesse az alak fehér haját.
- Mustang ezredes! – hallotta Riza figyelmeztető kiáltását. A nő hangja szokatlanul rémültnek tűnt, ilyennek sem hallotta még őt soha; de feleslegesen aggódik. Ugyan mi állhatná útját annak a tűznek, amit ő kelteni képes?
- Egy ujjal se érjenek hozzá – vetette oda, és fenyegetően előrelépett.
- Mustang? – kapta fel a fejét Sebzett, akár a szagot fogott tacskó. – Mint az állami alkimista?
- Pontosan – sziszegte Roy, és fölöttébb örült, hogy legalább mond a neve valamit a leendő áldozatának. – Roy Mustang, a Láng Alkimista!
- Szép nap ez a mai – állapította meg Sebzett, és Riza mindent látó szeme észrevette, hogy a férfi edzett lábszárain ugrásra készen megfeszülnek az izmok. – Két legyet üthetek egy csapásra!
- Tudod, hogy én vagyok a Láng Alkimista, és mégis harcolni mersz? – emelte csettintésre a kezét Roy hitetlenkedve.
- Te ostoba – morogta Sebzett megvetően, és az ezredes felé ugrott; akárcsak Riza. A főhadnagy rájött, hogy Mustang sajnos éppolyan felelőtlen, ahogy mindig, és fel sem tűnik neki, hogy szakadó esőben próbál harcolni; Sebzettnek viszont igen. Az ezredes feje felé nyújtotta a jobbját, és Roy meg sem próbált elugrani: mi több, egyenesen előrelépett… volna, ha nem botlik el Hawkeye kinyújtott lábában.
- Mi a… - mordult fel, amikor feje nagyot koppant az aszfalton, és csak a fölötte elsikló pusztító kart látta, illetőleg a parancsait mindig engedelmesen követő Riza Hawkeye-t, akiből érthetetlen módon éppen most tört ki a feltűnési viszketegség, ugyanis elé ugrott, hogy azzal a hihetetlen sólyomszemével ő végezhesse ki Sebzettet, és a hangok alapján hat lövéssel ijesztette távolabbra a sorozatgyilkost. – Mégis mit képzel, mit csinál?
- Maga használhatatlan, mikor esik az eső – vetette oda Riza hátra sem pillantva. Az ishbali tapasztalatok megtanították neki, hogy harcban a testi épség az első, szeretteinkkel foglalkozni csak a veszély elmúltával lehet, mert az éberség lankadásával együtt járhat a halál is. – Kérem, maradjon hátul, ezredes!
Roy szeme lassan vándorolt fel a sötétszürke felhőkkel borított égboltra, ahonnan kövér esőcseppek milliói potyogtak a fejére rendületlenül. Használhatatlan. Milyen kínos! Teljesen elfelejtette, hogy vizes kesztyű nem szikrázik, és tulajdonképpen észre sem vette, hogy esik az eső… De Riza figyelt rá, már megint, és ezzel újból megmentette az életét. Ki tudja, hogy immár hányadik alkalommal.
- Ó, tényleg, el is felejtettem, hogy az ezredes ilyen időben nem tud tüzeskedni – kuncogta a még halálos veszélyben is humoránál levő Havoc.
- Befoghatja… - morogta Mustang.
- Ráadásul Mustang éppen úgy érkezik ide, hogy még a híres lángjait sem tudja használni – vigyorodott el ördögien Sebzett. – Most mindnyájatokkal végezni fogok, amiért útját akartátok állni az Istentől kapott küldetésemnek!
- Azt kötve hiszem – lépett előre az eddig háttérben ácsorgó Alex Louis Armstrong őrnagy, és választ sem várva a sorozatgyilkos felé sújtott.
- Az Erőskar Alkimista – vigyorodott el Havoc. – Nyert ügyünk van.
- Ezek fényre jönnek, mint a lepkék – állapította meg két ökölcsapás kivédése között Sebzett. – Legalább időt takaríthatok meg az itteniek kivégzésével. Nem gondoltam, hogy még meg is könnyítitek a dolgomat.
Riza még egy utolsó pillantást vetett a pillanatok alatt bősz verekedésbe keveredett párosra, ahol az Erőskar Alkimista éppen a törmelékből transzmutált elő lövedékeket, aztán inkább a még mindig földön ülő feletteséhez lépett, és felsegítette a testileg-lelkileg teljesen padlóra zuhant Roy Mustangot. Szavakra már nem maradt ideje, mert hatalmas robaj rázta meg az utcát, majd a csata hevében betontörmelékek repültek szerteszéjjel a levegőben, és Armstrong őrnagy fejének is nekicsapódott egy méretesebb darab. Még a kemény koponyájú Erőskar Alkimista is megingott kissé, és Sebzett rögvest ugrott, mint a prédára éhes hiéna, hogy pontot tegyen az ügy végére. Aztán ismét visszavonulót kellett fújnia, mert Hawkeye újból meghátrálásra kényszerítette néhány jól irányzott golyóval.
- Eltalálta? – kérdezte izgatottan Mustang, aki fedezés címén szorosan mellette állt.
- Nagyon gyors – mondta válaszképpen Riza. – A második lövés talán súrolhatta az arcát.
Sebzett dühtől remegve nézett fel, mert a napszemüveg kerete felmondta a szolgálatot a golyótól, és a lencsék ripityára törtek benne, hogy felfedjék a haragtól vöröslő szemeket. Vagy talán nem is a méreg festette így meg őket?
- Barna bőr, fehér haj és vörös szem… - motyogta Armstrong őrnagy. – Hiszen ez egy ishbali!
Így persze minden másképp festett. Megmagyarázta azt a képtelen gyorsaságot, amivel Sebzett bírt, és a kontrollálatlan indulatot is, amit a hadsereg irányában érzett. Az ishbali felkelés leverésének emléke még mindig közeli volt mindenki számára, aki látta az ottani állapotokat, és a bosszú iránti vágy pedig érthető, azok után, amiket az ott élő emberekkel műveltek elsősorban az állami alkimisták és az orvlövészek.
- Ennyi emberrel körülvéve kissé hátrányban vagyok – állapította meg zihálva Sebzett.
- Ugye nem gondolod, hogy ha ennyien körbevesznek, akkor van esélyed elmenekülni? – Mustang előrelépett volna, de a főhadnagy szelíden, ám határozottan visszahúzta a karjánál fogva, és az ezredes – maga sem tudta, miért – nem ellenkezett. Ez volt a szerencséje – már megint. Sebzett egy hirtelen mozdulattal lehajolt, az aszfaltra szorította a tenyerét, és egy hatalmas villanással semmivé tette az egész utca fundamentumát, és a csatornába ugrott. Ha akkor Mustang három lépéssel előrébb áll, ő is zuhant volna. Roy kissé szégyenkezve pillantott a nőre. Ha ő nem lett volna itt, az ezredes és az őrnagy már minimum egyszer halott lenne, viszont a Láng Alkimista semmivel sem tudott hozzájárulni társai sikeréhez. Riza csak halványan rámosolygott megkönnyebbülésében. A Sebzettel vívott harcot túlélték, és az ezredes egy dudortól eltekintve épen megúszta, bármilyen keskeny pengeélen táncolt is néha az élete. Az elmúlt órák feszültségének súlya végre legördült róla, és végre megnyugodhatott.
- Ne kövessék – legyintett Mustang, amikor észrevette, hogy a beosztottai mind a parancsát várják. – A rendőrségi osztaggal figyeltetjük majd a vízvezetékrendszert, de itt most már nincs értelme követnünk őt.
- Nem is akarjuk követni ezt a pszichopata állatot – morogta Havoc, és a fegyverét a kocsi csomagtartójába dobva inkább rágyújtott. Valahogyan le kellett vezetnie a felgyülemlett stresszt, és feldolgoznia az izgalmakat. – Viszont… lenne egy kérdésem, ezredes.
Mustang lustán rápillantott.
- Miért üres Alphonse páncélja?

End Notes:

Sebzett kipipálva, Edwardék lestrapálva. A következő fejezetet pedig imádni fogjátok. ^w^ Legalábbis remélem. x3 Meg azt is, hogy ez is tetszett valamennyire. Mondjuk tudom, hogy írjuk-meg-az-események-folyását típusú dolgokba gyakran beletörik a bicskám, szóval lehet megmondani, mit és hogyan bénáztam el. :-)
Kellemes estét minden kedves olvasónak! =3