A gyerekek az élet lényegével kapcsolnak össze minket, és megmutatják mindazt, ami világunkban igaz és szép. ~ Alison Gopnik
A toll halkan surrogott, ahogy gazdája irtózatos sebességgel szántott végig a fehér papíron, fürgén gömbölyítve a betűk ívét és lendületesen meghúzva kecses vonalaikat. Roy messziről figyelte az elmélyülten dolgozó beosztottját, ahogy a Sebzett elleni összecsapáson kilőtt golyókról megírja a jelentést. Ezt azért kellett, hogy a hadsereg katonái ne lövöldözhessenek hébe-hóba: új tárat csak indokolt esetben kaphattak, és a jelentésben szereplő hiányzó tölténymennyiséggel pótolták ki őket csupán. Roy őszintén örült, hogy neki effélékkel általában nem kell bajlódnia, hála a híres-nevezetes szikrázó kesztyűnek. Amúgy is az egész Sebzett-eset összes tudósításán és beszámolóján a szőke főhadnagy dolgozott, tekintettel az ezredes halálos sérülésére: a lilás dudorra a koponyáján. Roy nem bánta: eddig a még lábadozó Elric fivérekkel beszélgetett a Tucker-esetről, illetve arról, hogy hogyan tovább. Most pedig a folyosón üldögélve elmélázva figyelte, ahogy Riza egész délután szorgalmasan dolgozik, teljesen belemerülve a munkába, és így lehetőséget adva az ezredesnek, hogy jól megnézhesse a nőt magának.
Az a gyöngéd, mégsem tolakodó gondoskodás, amellyel a főhadnagy a kikészült testvéreket szárnyai alá vette, egyszerűen lenyűgöző volt. Roy nem tudta kiverni a fejéből a képet, amikor Riza a kék egyenruha nehéz felsőrészét a didergő Edwardra terítette, hogy megóvja őt az esőtől; és arra is emlékezett, amikor a nő hasonlóképpen járt el annak idején Fekete Fantommal. Mint valami nőstényoroszlán, végig a testvérek maradt, és szemének egyetlen villanásával érzékeltette azokkal, akik látták Alphonse üres testét, hogy ha nem tudják, mi a diszkréció, puskagolyó fogja eltalálni őket valamely érzékeny pontjukon. Maga támogatta be Edwardot a gyengélkedőre, és ő intézkedett arról is, hogy a fivérek megfelelő ápolást kaphassanak. Most pedig kissé esőtől ázott hajjal üldögélt, még mindig az egyenruha alatt hordott fekete teknősnyakú pamutruhában - mert a kék kabát azóta is valahol a betegszobában lehetett - és sorra töltötte ki az újabb és újabb dokumentumokat. Hihetetlen sebességgel dolgozott, Roy pedig egy félmosollyal leste összpontosító arcát. Elképesztő, hogy lehet egyetlen ember ennyi pozitívummal megáldva. Nem elég, hogy Hawkeye tehetségéről legendák szóltak, intelligenciáját számtalan okirat tükrözte, féltő gondoskodását pedig Roy saját bőrén megtapasztalhatta; mostanában még arra is újra meg újra rá kellett ébrednie, hogy Riza gyönyörű. Talán nincs olyan különleges arca, mint Erikának, a jegyszedő lánynak, és az alakja sem annyira vadító, mint Lináé, a pincérnőé, de a maga egyszerűségében és természetességében szép. Arról nem is beszélve, hogy a belbecs, amit a főhadnagy hordozott, felülmúlta minden lányét, akit Roy valaha is ismert. Az ezredes nagyot sóhajtott. Vajon mi lehet az a mágnes, ami ennyire vonzza őt Riza Hawkeye felé, az a ragaszkodás, ami úgy hozzáfűzi őt a nőhöz, mint a legerősebb fonal? Miért van az, hogy csak vele igazán nyugodt, és mégis kavarog benne egy furcsa bizsergés, amikor Riza a közelében van? Miért rázza a borzongató hideg, amikor látja őt távozni, és miért nem tud mély, pihentető álomba merülni nélküle? Mi húz pókháló finomságú barázdát a szája szegletébe, amikor láthatja ő? Roynak fogalma sem volt a válaszokról. Tudta, hogy szereti ezt a nőt, hiszen együtt nőttek fel. Testvérek voltak, barátok, bajtársak a háborúban, és mindenhol segítették egymást, és egymásra bízták az életüket. De ahogy a testvéri szeretet barátsággá nőtte ki magát, úgy a barátság is továbbfejlődött valami mássá… anélkül, hogy Roy Mustang észrevette volna. Talán jobban szereti Rizát, mint eddig gondolta. Azt, hogy állandóan a társaságát kereste, és lehetőséget arra, hogy kettesben maradhassanak, beszélgethessenek és megérinthesse őt, eddig csak az aggodalommal magyarázta, és elhessegetett minden más alternatívát. Pedig számtalanszor kapta magát azon, hogy rá gondol, nemegyszer fejezte ki nyíltan, és mondta Riza ékkőszemeibe, hogy mennyire félti őt, és mennyire szeretné boldognak látni. Vagy nem is csupán erről volt szó?
- Uram? – érintette meg finoman a vállát a főhadnagy. – Jól érzi magát?
Már megint ez a szelíd szeretet, ami annyira jellemző rá. Roy megrázta a fejét, hogy a nemkívánatos gondolatokat visszakergesse a kelepcéjükbe.
- Mi történt? – térdelt le elé nyugtalanul Riza, félreértve a nonverbális jelet. – Segíthetek valamiben?
- Mondja, Hawkeye, maga most hasznavehetetlennek tart, igaz? – kérdezte in medias res Roy.
- Már miért gondolnám magát hasznavehetetlennek? – Riza alig tudta elfojtani a kissé gúnyos mosolyt. Lám, lám, az ezredes hiúsága alapos csorbát szenvedett az összecsapás során. Azért mégsem kellene, hogy tépelődjön egy efféle kicsinység miatt, úgyhogy Riza eldöntötte magában, hogy nem fogja egy-két szúrós megjegyzéssel még jobban földbe döngölni felettese önbizalmát.
- Hiszen tudja – vakarta meg a tarkóját zavartan Roy. – Amiért ott álltam megfürödve, szó szerint. Semmi hasznomat nem láthatták.
- Ez ostobaság, uram – jelentette ki Riza. – Attól még, hogy valakinek van egy gyenge pontja, attól még nem hasznavehetetlen. Csupán figyelmetlen volt és óvatlan, amiért a kezembe dobta azt a pisztolyt, ahelyett, hogy használta volna.
- És maga megmentette az életem. – Roy hangja egészen elhalkult. – Köszönöm.
- Ez a munkám, uram – biccentett a főhadnagy annyira hivatalosan, amennyire tőle telt. Ez kissé nehezen ment így térdelve.
- Az az aggodalmas, riadt figyelmeztetés is a munkája része volt? – firtatta Roy egy szemtelen mosollyal. És rátapintott a lényegre.
- Ki kíséri haza majd az Elric fivéreket? – kerülte ki Riza a válaszadást annyira elegánsan, amennyire csak tudta. Roynak persze ez az óvatos gesztus is éppen eleget mondott.
- Nem hagyhatom el a főhadiszállást – vigyorgott lustán a főhadnagyra.
- Engem meg ez a sebzettes eset meggyőzött arról, hogy egy percre se hagyhatom magát egyedül, mert azonnal bajba vagy munkát kerül – mosolygott Riza és felegyenesedett.
- Mire is mennék maga nélkül…
Így aztán a főhadiszálláson minden maradt a régiben, Mustang és csapata pedig szorgosan dolgoztak a Sebzett-ügyön minden áldott nap. A vízvezetékek átfésülése után Amestris egész csatornarendszerére kiterjesztették a kutatást, beleértve a környező vízpartokat is, ám a sorozatgyilkosnak sehol sem lelték nyomát, és a halálesetek is megszűntek. Az ezredes azonban kijelentette, hogy ameddig a holttestet meg nem találják, addig az állami alkimisták ugyanolyan elővigyázatossággal kell eljárniuk minden percben.
- Sebzett túl sok papírmunkát okoz nekem – fejtette ki egyszer, amikor ebédszünet révén éppen nem fogta a csapatot munkára Hawkeye hadnagy. – Igazán elkaphatnánk már, hogy ne kelljen annyi jelentést írnom a nyomozás állásáról.
- Minden tiszteletem az öné, uram, de azokat a jelentéseket Hughes alezredes írja meg általában – jegyezte meg Riza.
- Vagy Hawkeye – bólogatott Breda.
Mustang csúnyán nézett a két felszólaló beosztottra, főleg azért, mert valóban igazuk volt. Persze most már könnyen beszélt Sebzett elkapásáról, mert tavasz lévén napsütéses idők jártak, pont ideálisak a tűzalkímia természetéhez. Roy elgondolkozva bámult ki inkább az ablakon. Szeretett kinézni a hatalmas üvegen; érdekes volt figyelni az alant nyüzsgő utcanépet, a sok-sok egyszerű embert, akiken igazából mind segíteni akart. Noha már huszonnyolc éves volt, még mindig gyermeki naivitással hitte, hogy meg tudja változtatni az országot úgy, hogy az mindenkinek jobb legyen. Éppen újból bele akart merülni a csodálatos jövő tervezgetésébe, ami az egyik kedvenc időtöltése volt, amikor kinyílt az ajtó, és a nyikorgásra hátrapillantó Roy a krétafehér arcú barátját, Maest pillantotta meg.
- Izé, Roy – tördelte a kezét idegesen az alezredes. – Kölcsön tudnád adni a kocsidat?
- Persze. – Roy nem tudta ugyan eltüntetni a csodálkozást a hangjából, de azért elővette az autó kulcsát. Még azon sem kapta fel a vizet, hogy Maes csak úgy leroyozza a beosztottai előtt. – Mi történt?
- Gracia – nyöszörögte Maes.
- Rosszul van?
- Nem. Vagyis igen. Vagyis…
- Kitalálom – szólt közbe Riza. – Jön a baba.
Az összes férfi holtra vált arccal meredt Maes Hughes alezredesre.
- Abba bele lehet halni, nem? – szólalt meg bizonytalanul Fuery. Maes kikerekedett szemekkel bámult a törzsőrmesterre, és minden ízében reszketni kezdett.
- Én hallottam már olyan rémtörténetet meghalt kismamák szellemeiről, akik a szülőágy felett lebegnek, és elragadják az újszülöttek lelkét.
- Havoc, gondolt már arra, hogy vannak pillanatok, amikor be kellene fogni a száját? – mordult rá Hawkeye.
- Mi lesz, hogyha az én Graciám is meghal? – jajdult föl keservesen Maes, és már-már könnyekben tört ki.
- Hát… biztos nem fog… - próbálta nyugtatni nem túl meggyőzően a barátját Roy.
- De tényleg – reszketett Falman. – A szülés egy… egy… nagyon veszélyes dolog.
- Bizony – bólogatott Breda is aggódva. – Szegény Gracia…
- Maes – szólalt meg ekkor higgadtan Riza, akinek Breda sápítozása volt az utolsó csepp a pohárban, aki úgy kezelte Graciát, mintha már halott lenne. Mindenki kíváncsian figyelte a most olyan más főhadnagyot, aki még sosem hozott bizalmaskodást az irodába egyetlen szavával sem, és az imént mégis keresztnevén szólította az alezredest. – Fölösleges aggódnod. Kétségtelen, hogy világra hozni egy kisbabát nem könnyű, de nem is lehetetlen. Ne hallgass a kollégáimra, csak pánikot keltenek. Ismerem Graciát, és elhiheted nekem, hogy ha valaki, hát ő biztosan olyan tökéletesen fog közreműködni az egész procedúra alatt, hogy semmiféle fennakadás nem lesz, és minden zökkenőmentesen fog lezajlani.
- Biztos? – Maes bizakodva pislogott Rizára.
- Egészen biztos – bólintott a főhadnagy. - Csak siess Graciához, mert nagy szüksége van most rád. Amint végeztem az irodában, utánatok megyek, rendben?
- Köszönöm, Riza – motyogta Maes. – És kösz a kocsit, Roy! – Azzal bevágta maga mögött az ajtót, és elrohant.
- Nem is keltettünk pánikot – kérte ki magának Havoc a főhadnagy szavait.
- Meghalt kismamák szellemei? – emlékeztette felvont szemöldökkel Riza. – Nem a legszerencsésebb dolog, amit egy aggódó apukának mondhat, Havoc.
- Magának van gyereke, főhadnagy? – kíváncsiskodott Fuery.
- Persze, öt nagyra nőtt óvodás, akiknek minden áldott nap el kell mondanom, hogy az iroda nem pletykafészek, hanem egy olyan hely, ahol dolgozni szokás – felelt gúnyosan Riza.
A megjegyzést hallva Mustang, Havoc és Breda kontrollálhatatlan kuncogásban törtek ki.
- Annyira imádom a maga fekete humorát – mondta Havoc, amikor végre lecsillapodott. - Mondja, Hawkeye, magának mikor lesz gyereke?
- Fogalmam sincs – jött a rövid, velős válasz.
- Igazából már most sajnálom a picit – vigyorgott Havoc. – A gyerekkel is ilyen szigorú lesz, mint velünk?
- Biztosíthatom magát, hogy ha majd gyereknevelési tanácsra lesz szükségem, csakis magát fogom keresni, hadnagy, addig azonban akár le is szállhatna a témáról.
- És mikor megy férjhez? – firtatta tovább Havoc. Riza csak azért volt ilyen türelmes a kollegájával, mert ebédszünetben a rigorózussága is enyhült egy kicsit.
- Nem tudom, de megnyugodhat: magához semmi esetre se mennék feleségül.
Az irodán újból vidám kacagás lett úrrá.
- Hm, és mi van a többiekkel? Mit gondol Heymansról, például?
Riza egy elkínzott sóhajjal belement Havoc játékába. Ha már egyszer ebédszünet van…
- Breda hadnagy sajnos fél a kutyáktól, és Fekete Fantomtól nem szeretnék megválni – vont vállat könnyedén.
- Falman?
- Azt hiszem, Rebecca Catalina hadnagy nem örülne ennek.
- Nocsak – vonta fel a szemöldökét Breda, és gyanakodva a magát láthatólag kínosan érző Falmanra pillantott. – Lemaradtunk valamiről?
- Nem – vágta rá Falman látszólag határozottan, és Havoc nem akarta, hogy elterelődjön a téma, szóval folytatta:
- Fuery?
- A törzsőrmester kicsit fiatal lenne egy magamfajta vén boszorkányhoz – felelt újabb vállrándítással Riza.
- Érthető indok – vigyorgott Havoc gonoszan. Sokszor gúnyolta Fueryt az életkora miatt. Tulajdonképpen mindenkit sokszor gúnyolt, de mindig úgy, hogy még a baráti tréfálkozás határain belül maradjon. - Na és az ezredes?
Riza most nem tudott olyan hirtelen előállni valami frappáns válasszal, mint eddig. Az ezredes? Leghőbb álma válna valóra ezzel, de nyilván ezt nem mondhatja el. Lassan a felettesére vándorolt a tekintete: Roy kíváncsian leste őt, fejét könyöklő kezein támasztva, szája sarkában ott ült az arrogáns mosolyának egy visszafogottabb árnyéka. Ó, bizonyára szeretné azt hallani, hogy a megközelíthetetlen főhadnagy is beleragadt a kedvességtől édes-ragadós csapdájába. De ezt az örömöt nem fogja megadni neki.
- Azt hiszem – szólalt meg Riza kissé keserűen –, állandóan attól tartanék, hogy mikor jár valaki másnak a szoknyája után. Ki akarna állandóan emiatt izgulni?
- Hawkeye, maga zseniális! – Havoc könnyeit törölgette nevettében. – Szerintem maga az első nő, aki nem úgy táncol, ahogyan Roy Mustang fütyül.
Havoc nem vette észre a sikertelenül leplezni próbált fájdalmat a főhadnagy hangjában. Roy viszont igen. Roy szinte látta a savként maró szomorúságot a félig hunyt pillák mögött megbúvó vörhenyes szemek mélyén. Riza az összes néma jelzéssel és testbeszédi gesztussal – a kérdés hatására védekezőn összefonta maga előtt a karjait, óvatosan kifürkészte az ezredes mozdulatait, majd bánatosan lesütötte a szemét, hogy kollégái ne ismerhessék ki a titkát – akaratlanul is Roy tudtára adta, mennyire érzékenyen érinti Havoc kérdése. És Roy ismét érezte az ólmos, tehetetlen szomorúság gyászos ködjét úszni a főhadnagy körül. Erről beszélt hát Becky, és a nő maga is; ez az a titok, amit Riza a barátnője bízott, ez az, amit nem mer Roynak elmondani, noha szeretné, ha az ezredes tudná. Ennyire fájna Rizának az, hogy ő ennyire csélcsap életet él? De miért nem mondta el soha? Roy meg tudta válaszolni magának ez utóbbi kérdést: Riza mindig inkább csendben elviselte azt, ami nem tetszett neki, sosem panaszkodott vagy erőltette rá másra a saját óhajait. Apja zsarnokoskodását is pont úgy tűrte, ahogy azt, hogy ő, Roy Mustang újra meg újra belerúg azzal, hogy fennhangon a nőügyeiről beszél a főhadnagy jelenlétében. Az ezredest szurkálni kezdte a bűntudat tüskéje. Hát micsoda ember ő? Állandóan fájdalmat okoz ennek a segítőkész nőnek, aki mást sem tesz egész életében, csak őt támogatja. Meg sem érdemelné, hogy Rizát a védelmezőjének tudja. De vajon miért zavarja a nőt ennyire a könnyűvérűsége? Féltékeny lenne? Éppen Riza? Képtelenség. Riza – még visszagondolni is fájdalmas – elutasította őt. Feltehetőleg azért, mert felettesként és régi barátként tekint rá. Beosztottak és barátok nem keserednek el, ha más nőkkel látnak minket. Roy megrázta a fejét. Vakvágányon jár. Ez csupán Havoc ostoba játéka volt, valószínűleg a főhadnagy is könnyedén szórakozott a kollegája kérdéseire felelgetve, és csak ő vette az egészet túl komolyan. De akkor mégis miért fancsalodott el annyira a nő arca? Határozottan látta a szomorúság szürke szikráit pislákolni a szemeiben.
Gondolataiból egy nagy halom papír szakította ki.
- Mi történt, ezredes? Egy szavát sem hallani ma.
- Csak depressziós, amiért Hawkeye-t nem tudja az ujja köré csavarni – nevetgélt Havoc.
- Viszont mindenki mást igen, amit ön nem mondhat el magáról, Havoc – dőlt hátra Mustang.
- Mindenesetre – szakította félbe a kialakulóban levő vitát Riza – lásson munkához, uram. És maga is, Havoc.
A délutáni műszak tehát megkezdődött, illetve eseménytelenül le is zajlott; és szokásával ellentétben Riza rögvest felállt, amint a falióra elütötte a nyolcat. Máskor mindig megvárta, míg az ezredes is végzett, de most indulni készült.
- Hová ilyen sietősen, főhadnagy? – érdeklődött Breda.
- Hughes alezredeshez – válaszolt fehér kabátját felöltve Riza. – Hiszen tudják…
- Én is jöhetek? – pislogott hatalmasra nyitott, ártatlan szemekkel Roy.
- Végzett már?
- Hát, tulajdonképpen nem, de…
- Akkor nem.
Havoc gúnyosan elmosolyodott. Valójában mindig élvezte, amikor Riza az ezredest rendszabályozta. Abban persze már kevésbé lelte örömét, amikor vele történt ugyanez.
- De hát most született meg a legjobb barátom kislánya! – fakadt ki Roy. – Holnap bejövök egy fél órával korábban cserébe, mit szól hozzá?
- Nos, nem bánom – állt rá habozva Riza, és Roy felvillanyozódva követte őt. Nemcsak azért, mert ellóghatta az éjszakába nyúló, lélekölő munkát, de azért is, mert tényleg kíváncsi volt a kicsi Hughesra. Elvégre Maes már kilenc hónapja arról mesélt, hogy milyen tüneményes lesz az ő gyereke. Meg aztán, egy kis emberke megszületése mindig csodálatos, megismételhetetlen dolog, az új élet létrejöttének varázslata pedig még a Royhoz hasonló embereket is elcsendesedésre és ámulatra késztette. Ennek ellenére mégis idegenkedve elfintorította az orrát, amikor megérezte a kórház jellegzetes illatát: a betegség, tisztaság és fertőtlenítőszerek, no meg a gyógyszerek szagának kellemetlen keverékét. Mindent annyira természetellenesnek talált a kórházakban. Mintha itt nem is emberek, hanem robotok gyógyulnának, és a gépek csipogása csak rátett erre a benyomásra egy lapáttal. Roy Mustang sosem rajongott a kórházakért, és ha Riza nem olyan határozott, talán hosszú percekig toporgott volna tétován a bejárat előtt. A főhadnagy olyan otthonosan mozgott még a számára vadidegen klinika területén is, mintha ott nőtt volna fel, Roy meg csak húzogatta az orrát a fojtogató szagtól, és látványosan utálta a sok maszkos arcú orvost, egészen addig, amíg meg nem találták a folyosón üldögélni Maest.
Könnyes volt a szeme, elkínzott barázdák szelték át mindenütt az arcát is, és csak bámult maga elé egy kába vigyorral. Roy összeszedte minden pozitív kisugárzását, és odalépett az elég megviseltnek tűnő barátjához.
- Itt vagyunk, Maes, minden rendben?
- Roy! – Válaszul csak egy ölelést kapott. És megállapította, hogy Maes Hughes remek kondícióban van; ugyanis szorításában levegőt is alig tudott venni. – Úgy aggódtam, de végül… megszületett az én tündérkém! Annyira bájos, pont olyan zöld szeme van, mint a papának meg a mamának! Kicsi szöszi pihék vannak a feje búbján, és olyan csodálatosan hangosan sír, mint én!
- Te szoktál sírni? – kapott rá a legfontosabb részre Roy. De Maes már ott sem volt.
- Riza, Riza – szorongatta teljesen megmámorosodva a döbbent főhadnagy kezét. – Annyira köszönöm, hogy észnél voltál ma! Ha te nem vagy… nem is tudom, mi lett volna.
- Nincs mit – mosolyodott el végre Riza. – És gratulálok! Hogy van Gracia?
- Alszik – válaszolt elérzékenyülve Maes. – Olyan ügyes volt! Az orvosok is megmondták. De a pici ébren van! Eliciának hívják, és nagyon édes.
- Megnézhetem? – kérdezte Roy őszinte meglepetésére Riza.
- Hát persze, csak legyünk csendben, fel ne ébredjen Gracia – suttogta drámaian Maes, és bevezette barátait a kórterembe.
Gracia láthatólag kifáradtan, de a kismamák békés, megelégedett mosolyával aludt egy vastag takaró alatt, mellette egy kiságyban a pöttöm Elicia az apró kezecskéit nézegette kíváncsian. Riza halkan felsóhajtott, amikor meglátta. Milyen picike és mennyire védtelen! És valóban olyan bűbájos, ahogy Maes lefestette. Az alezredes kivételesen egy kicsit sem túlzott.
- Megfoghatod – ajánlotta fel (suttogva) Maes nagylelkűen, és Riza kicsit félve, kicsit bizonytalanul óvatosan a kezébe vette a kislányt.
- Nagyon aranyos – rebegte ellágyulva, amikor Elicia a hatalmas zöld szemeivel ránézett, és bizonytalan mosolyféleségre húzta a száját. Riza gyöngéden magához vonta a csöppséget, és puhán végigcirógatta a baba finom arcocskáját. Elicia halkan fölnevetett, és a büszke apuka elégedetten vigyorgott a főhadnagyra.
Az ezredes pedig olyan dermedten nézte a nőt, mintha még sosem látta volna. Milyen kedvesen becézgeti a kislányt, és milyen vidám a mosolya, ahogy Eliciát simogatja! A látvány – a kisbabát lágyan, szinte anyai szeretettel magához ölelő Riza – volt az, ami végül villámcsapásszerűen ráébresztette Royt arra, amit már oly régóta súgott neki a szíve, ami valójában már nagyon régóta ott parázslott benne, és csak egy kicsi légáramlatra várt, hogy fellobbanhasson; a tényre, hogy szereti Riza Hawkeye-t, jobban, mint mostohatestvért, jobban, mint barátot, jobban, mint bárki mást, akivel eddig találkozott és randevúzott. Mert bármilyen furcsa, de tényleg a rettegett főhadnagy az, aki az élvezethajhász Roy Mustang régóta lappangó igaz érzelmeit felkavarta és magához láncolta, és az élet iróniája vagy a sors bosszúja pedig éppen az, hogy Riza Hawkeye volt az is, aki neki nemet mondott, aki visszautasította őt. De ez most nem számít; hát nem ő lenne Roy Mustang? Harcolni fog a nőért, még akkor is, ha ehhez a hadsereg szabályait is ki kell cseleznie, akkor is, ha meg kell törnie Riza szíve körül az elutasítás által vont kristályfalat, de nem fogja feladni a küzdelmet, nem fog lemondani róla soha. Elicia pedig valóban egy picurka tündér; ha ő nem születik meg, ugyan mikor döbbent volna rá végre, hogy Riza Hawkeye nélkül fabatkát sem ér az élete?
End Notes:
Utánajártam: Eliciának írják hivatalosan a mi kis drágánk nevét. :-) Ésésés, ez egy hosszú fejezet, a következő meg még sehogyan sincs meg, szóval majd jönni fog egyszer, előre is elnézést a késésért. ^^;
Remélem, azért tetszett! És most a változatosság kedvéért hűvös napokat kívánok mindenkinek. :3
