Egyetlen fuldokló sem tudja, melyik csepp az, amelyiktől ő hal meg. ~ Nicholas Sparks
Egy kisbaba érkezése mindig felkavarja az ember életét, nem volt ez másként a Hughes családdal sem. Maes láthatólag keveset aludt, és hogy ezt kompenzálja, rengeteg kávét ivott, így aztán hiperaktív volt és lelkesedésével gyakran kollégái agyára ment. Semmi kedve sem volt Sebzett ügyére koncentrálni, és ezért nem is tette.
- Youswellben figyeltetni kéne az utakat, nehogy a sivatag felé szökjön – vetette fel például az ezredes, mire válaszképpen a szemei elé tartottak nagyjából három centiméter távolságra egy fényképet. Roy homlokráncolva próbálta befókuszálni a túl közeli tárgyat, hogy aztán kissé morcosan visszagyűrje a kincset barátja mellényzsebébe.
- Szóval… - köszörülte meg a torkát. – Youswellben figyeltetni kéne az utakat, és esetleg felvenni a kapcsolatot a környező országokkal…
- A közös probléma valóban talán békességet teremtene! – lelkendezett Maes. – És Elicia egy békés országban szeretne felnőni, igaz, apa tündérkéje?
- Az mennyire normális, hogy az alezredes egy fényképpel beszél? – érdeklődött könnyedén Havoc.
- No és az, hogy maga munkaidőben cseveg? – ripakodott rá Hawkeye. – Írja inkább a felszólítást Youswellnek, hogy figyeltessék az utakat! Nem hallotta talán, mit mondott az ezredes úr?
Havoc tehát behúzta a nyakát és szorgalmasan elkezdte fogalmazni a felhívást, Maes pedig hálásan Rizára vigyorgott. A főhadnagy következetesen elnézett minden késést, hibát és figyelmetlenséget, amit Hughes alezredes elkövetett Elicia születése óta. Cserébe viszont rendszeres vendége volt Graciának, és legalább annyira nem tudott betelni a kislánnyal, mint a vér szerinti szülei. A kislány természete lassan kialakulni látszott az első hónap alatt, és úgy tűnt, éppen olyan életvidám, lelkes és élénk teremtés lesz, mint az apukája. Roy számtalanszor hangoztatta, hogy mekkora átok egy női Maes Hughes, aki ráadásul kicsi és nyűgös is, ennek ellenére órákig el tudta szórakoztatni Eliciát, szóval idősebb Hughes szokás szerint nem vette komolyan barátja sopánkodását, sőt, adott neki egy ingyen fényképet is a kislányról. Elicia megszületése óta ugyanis hobbija lett a fényképezés.
- Az egyetlen, ami aggaszt, hogy afféléket hallok, hogy hamarosan áthelyeznek a Központba – mondta nyugtalanul Roynak, amikor éppen együtt hazafelé tartottak. Nemcsak a főhadnagy, de az ezredes is gyakran meglátogatta Graciát és a kicsit. – Eredetileg mégiscsak ott dolgoztam, és csak a Sebzett-ügy miatt kerültem ide. Most, hogy te ennyire kézbe vetted a dolgokat, rám már nincs különösebb szükség, és ezt Grumman is tudja. Vissza fog helyeztetni előbb-utóbb, és az meg nem tenne jót a kicsinek.
- Szerintem Gracia meg fogja oldani – nyugtatta meg könnyedén Roy. – De azért remélem, hogy ez nem történik meg. Igazából sokkal élvezetesebb veled együtt dolgozni. Pocsék, hogy mindig szeparálnak minket.
- Az – sóhajtotta Maes. – Ha mégis ez történne, ígérd meg, hogy nem csinálsz olyan hülyeségeket, mint a Sebzett elleni összecsapáson.
- Jaj, már te is kezded? Mintha csak Hawkeye-t hallanám – fanyalgott Roy.
- Inkább örülnél, hogy aggódik érted. Ha ő nem lenne, már milliószor nem élnél – rótta meg a szokásához híven kissé felelőtlen barátját Maes. – Rendes lány az, szeret téged, neked meg fel sem tűnik, mit meg nem tesz érted, mert csak a bugyuta barátnőiddel foglalkozol, meg röhögcsélsz a beosztottaiddal munkaidőben.
Roynak kisebbfajta bukfencet vetett a gyomra a „szeret téged" részt hallva, de úgyis tudta, hogy nem arról van szó, amire ő gondol, így hát csak legyintett.
- Jól van, tudom. Hálás is vagyok neki.
- És ezt ő is tudja? – firtatta Maes.
- Megköszöntem, hogy közbelépett Sebzettnél – vont vállat Roy.
- Ennyi? – szaladt fel Maes szemöldöke. – Én a helyében mit sem törődnék veled, ha csak ennyire vagy képes. Tudod, egyenértékű csere. Ez ilyen alkimistadolog, nem? Jobban is megerőltethetnéd magad.
- Ja, persze – morogta Roy.
- Reménytelen eset vagy, Roy – veregette vállon a barátját Maes. – Ezért kapsz tőlem egy fényképet Eliciáról, az talán még tud rajtad segíteni!
És mielőtt az ezredes tiltakozhatott volna, Maes Roy kabátzsebébe csempészte a vigyori kislányt ábrázoló fotót.
Az alezredes jóslata sajnos valóra vált. A Központi Parancsnokság nem hagyhatott volna egy ilyen magas rangú nyomozót vidéken kallódni, szóval valóban visszarendelték őt alig egy hónapon belül, és így aztán Hughes család újból költözhetett. Roy együttérzően ingatta a fejét. Egyik hátránya a katonalétnek az volt, hogy a munkalehetőségek helyszíne gyakran változott, tekintet nélkül családi állapotra vagy alig egy éves csecsemőre; azok számára, akik nem bírták a gyakori lakásváltást, nem is volt ajánlott. Még szerencse, hogy Hughes annak idején gyanította, hogy állomásozása keleten nem lesz hosszú távú, és addig Gracia unokatestvérénél húzódtak meg. Most aztán költözhettek vissza a kicsivel együtt.
Első munkanapján aztán Armstrong őrnagyba botlott, aki lelkesen újságolta el neki, hogy az Elric fivérek is a Központban vannak, mégpedig a Parancsnokság kórházában törött vállal, törött bordákkal, törött kulcscsontokkal, törött végtagokkal és vérző fejjel, vérző oldallal, gennyedző hegekkel, no meg persze tropára ment automaillel. Maes nem volt meglepve.
- Amikor legutóbb láttuk magukat – mondta fejcsóválva Armstrong őrnagynak -, éppen valami Resembool nevű faluba tartottak, hogy Ed karját megszereljék, és ő utána összetranszmutálhassa az öccse elemi részecskéit. Azt hiszem, adok nekik képet a kislányomról. Az majd megóvja őket a bajtól.
- Van kislánya? – csillant fel Armstrong szeme.
- Bizony, a legtüneményesebb kis csillagvirág az egész földkerekségen! – kapott Armstrong kérdésén Maes, és rögtön egy fényképet is a kezébe nyomott.
- Ó, milyen bájos! Hasonlít az én húgocskámra, Catherine-re. Az ő szeme is éppen ilyen zöld, mert ez generációk óta öröklődik az Armstrong családban!
- Bizony, és nemsokára születésnapos lesz ez a tündér! – folytatta Maes, mintha mi sem történt volna. – Meghívom az ünnepségre is, jó? Ja, és amúgy mellesleg mi történt pontosan az Elric fivérekkel?
- Ismeri ön, uram, Dr. Marcoh-t?
- Persze, még Ishbalból. Nem sokat láttuk ugyan, mert állandóan valami titkos csodafegyverrel molesztálták a rangosabb kollegák. Miért?
- Az Elric fivérek éppen az ő irományait próbálták megfejteni. Szakácskönyvnek álcázta őket, hát nem zseniális? – Armstrong arcán szinte könnyek patakzottak már a doktor zsenialitása felett érzett megrendülésében.
- Elicia múltkor segített sütni az én drága Graciámnak – jutott Maes eszébe, és ezt gyorsan meg is osztotta az őrnaggyal. – Ilyen tehetséges mindkettő! Annyira büszke vagyok rájuk.
- A főzés tudománya évszázadok óta száll apáról fiúra a családunkban – húzta ki magát büszkén Armstrong, aztán rájött, hogy ez nem a legjobb ötlet, mert az egyetlen szőke hajtincse veszélyes közelségbe került a plafonnal. – Nos, mindenesetre sikerült is megfejteniük, és az ötös laboratóriumba szöktek, pedig a beosztottaim huszonnégy órás felügyelet alatt tartották őket.
- De hiszen az zárva van.
- Mi is így gondoltuk, uram. Kiderült azonban, hogy mégsem. De nyomozni sajnos nem tud, mert fel is robbant utánuk az egész építmény…
- Miért nem vagyok meglepve?
- A részletekről azonban Edward Elricet kell kérdeznie. Ha akarja, magával küldöm az egyik beosztottamat, és ő elvezeti önt a kórterméhez.
- Megköszönném – biccentett Maes. Így aztán megismerkedhetett Maria Ross hadnaggyal, aki vékony csontú, aprócska termetű nő volt, viszont ha lehet, annál határozottabb jellemű; rezzenéstelenül állta az alezredes tekintetét, amikor Armstrong őrnagy bemutatta őket egymásnak.
- Ross hadnagy, elmesélné, mit műveltek pontosan az Elric fivérek a laborban? – kérdezte könnyedén, amint végiglépdeltek a kórház tisztaságtól csillámló csempelapjain.
- Hogyne, uram. Denny Brosh őrmester és én felügyeltük az Elric fivéreket, amíg Dr. Marcoh kutatásait elemezték – kezdte Maria. – A testvérek sokat dolgoztak a recepteknek álcázott anyagokkal, mert fogalmuk sem volt, hogyan dekódolhatnák. Hosszú idő elteltével sikerrel jártak, és Edwardnak igaza lett, mert az, amire mindenki azt hitte, hogy csupán szakácskönyv, tényleg a Bölcsek kövével foglalkozott. A fiúk arra is rájöttek, hogy az ötös laboratóriumban gyárthatták annak idején a Köveket, halálra ítélt rabok lelkéből. Akkor Armstrong őrnagy megtiltotta nekik, hogy a labor közelébe menjenek, amíg bizonyítékok nincsenek, de a fivérek kimásztak az ablakon, és amikor mi – határozott parancsuk ellenére – mégis benyitottunk a szobába, csak hűlt helyüket találtuk. Az őrmester és én tehát azonnal az ötös laboratóriumhoz siettünk, ahol Alphonse éppen egy hasonlóan páncélos alakkal harcolt. Hogy segítsünk Alnak, Denny Brosh átlőtte a jobb kezét, én pedig a balt; és néhány pillanattal később felrobbant az egész építmény. Mint kiderült, Edward benn volt, és Alphonse a segítségére akart sietni; ezt nem engedtem, mert az épület életveszélyes állapotban volt. Mielőtt azonban további vitákra kerülhetett sor, egy magas, fiatal fiú… vagy lány… nem is tudom. Hosszú fekete haja volt, fekete kétrészes ruhája, és furcsa, piros tetoválás volt a lábszárán: egy csillag vagy pentagram, amit valami hüllőféle ölel körbe. Ő lépett elő a robbanástól kavargó porfellegből, kezében az életveszélyesen sérült, eszméletlen Edwarddal, és megkért, hogy vigyázzak rá. Én szóltam neki, hogy meneküljön, mielőtt rádőlne egy fal, de a következő pillanatban már sehol sem volt. Óvatosságból akkor a testvéreket nem a katonaság kórházába, hanem Dr. Knox magánklinikájára szállítottuk Brosh őrmesterrel. A sérülései még mindig elég súlyosak, de már stabil az állapota, uram.
- Hmm. Úgy tűnik, a fiúknak sikerült megint nyakig merülni a kalamajkába – állapította meg Maes. – Köszönöm, hadnagy. Mondja, ismeri Riza Hawkeye-t?
- Nem, uram – válaszolt Maria az igazsághoz hűen, noha láthatólag kicsit csodálkozott a spontán kérdésen. – Csak két éve dolgozom itt, az őrnagy beosztottjaként.
- Nagy kár, biztos vagyok benne, hogy jól kijönnének – vigyorgott Maes, amikor már a betegszoba ajtajánál ácsorogtak. – Örülök, hogy megismerhettem.
- Enyém a megtiszteltetés, uram.
A halálra gyapált Elricék napi vizitelésétől eltekintve Maesnek komolyan dolgoznia kellett. Szerencsére sem a – még mindig megoldatlan – Tucker-ügy, sem a Sebzettre ráállított külön szekcióba nem osztották be, helyette a statisztikai hivatal bűnügyi számadatainak kategorizálására állították rá, szóval egész nap poros aktákat böngészett és táblázatokat szerkesztett. Lehet, hogy nem egy izgalmas munka, de legalább nem életveszélyes, és Maesnek, aki alapvetően kedvelte a történelmet, semmi kifogása nem volt ellene. Graciának meg pláne nem, amiért nem kellett férje életéért aggódnia. Persze az újságok így is elég rémhírrel kecsegtettek: Amestris egész területén felkelések folytak, már Isten tudja, mióta.
- Liorban is felkelések törtek ki – fintorgott Maes ebédszünetben, és nagyot kortyolt a feketekávéból. Az újságcikktől az amúgy is keserű ital még jobban marta a torkát.
- Hallottam róla – felelt egy, a nyomozási osztály ujjlenyomat-vizsgálatánál dolgozó százados. – Az embereket átverték valami letoizmusnak nevezett vallással. De azt mondják, már lecsillapodtak.
- Igen, de… rengeteg a halott – csóválta a fejét Hughes. – Ishbal után még ez is… Kelettel aztán tényleg rengeteg probléma van. – És Maes jó barátként őszinte sajnálattal gondolt Royra, akinek ezzel mind meg kell birkóznia, hiszen Grumman nem csinál semmit.
- Ez nemcsak keleten van így, határsértésekkel járó kisebb összecsapások és őrült emberek által gerjesztett felkelések tényleg mindenhol fel-felbukkannak mostanában. Remélem, azért túlevickél ezen a krízisen valahogy az ország.
Maesnek ekkor szöget ütött valami a fejébe. Krízis, az biztos. Amestris helyzetét valóban egyetlen szóval lehet most jellemezni: válságos. Az alezredes néha már azon csodálkozott, hogyan lehetséges az, hogy még egyáltalán vannak élő emberek az országban, mikor ennyi a halálesetek száma. A nyomozótársa azonban önkéntelenül is elejtett egy szót, amivel talán egy hatalmas igazságot mondott ki önkéntelenül. Gerjesztett. A liori felkelés is tulajdonképpen egyetlen ember, a hazug főpap miatt robbant ki; sőt, az ishbali polgárháborúnál is a lelőtt kisgyerek esete volt az, ami véget vetett a feszültségekkel teli, ám mégis halálesetektől mentes tárgyalásoknak, és hatalmas forradalomba csaptak át a láncukat vesztett indulatok. Mennyi összetört élet, és mindez egy-egy ember meggondolatlansága vagy nagyravágyása miatt. Mi van akkor, ha ezt tényleg valaki kitervelte, és a megfelelő emberek – a pap, a katona – segítségével végre is hajtotta? De kinek állna ilyesmi a szándékában? Ki akarná belülről elpusztítani Amestrist? Ó, sokan. Drachma, Creta, Aerugo: egyikük sem bánná, ha magáénak tudhatná a virágzó államot. Elvégre az örök hóval dacoló Drachmának drasztikusan fellendítené a mezőgazdaságát, és az elsivatagosodott Aerugo is jól kiaknázhatná Amestris folyóit. Maes mindkét államból kinézte volna, hogy efféle piszkos fegyverekhez folyamodjanak. Ki is mondta, hogy szerelemben és háborúban mindent szabad? Alighanem igaza volt.
Az alezredes felugrott. Ennek utána kell járnia. Hát mindenki ennyire vak ebben az országban? Itt dolgoznak a nyomozáson már évek óta, és észre sem veszik, hogy kiszúrja a szemüket egy vérlázító népirtás, ami nagyon gyanúsan kiterveltnek tűnik most, hogy alaposan belegondol. A századost majd előlépteti, ha igaznak bizonyul a gondolat, ezért a véletlenül elejtett megjegyzésért… De elsőként meg kell győződnie arról, hogy pontosan mi történik itt.
- Hova megy, alezredes? – kiáltott távozó alakja után a döbbent százados.
- A könyvtárba. Azt hiszem, körülnézek az archívum régi feljegyzéseiben egy kicsit.
A nyomozó vállat vont felettese furcsa viselkedésén, és felhörpintette az alezredes kávéjának maradékát. Úgy fest, Hughesnak már nem lesz szüksége többet rá, akkor meg ne menjen kárba ez a drága exportcikk. Nem is tudta, mennyire igaza van. De Hughes sem.
A félhomályos könyvtárban a megsárgult katalógusok között lapozgatott, hogy olyan feljegyzéseket és helyzetjelentéseket bányásszon elő, ami régóta nem látott emberkezet. Némelyik szinte foszlott már a puszta érintéstől is, annyira elvékonyodott a rossz minőségű papír az évek folyamán. De a dátumok és helyszínek még olvashatóak voltak. Maest annyira felkavarta a hirtelen jött gondolat, hogy nem törődött még lámpa felkattintásával sem; a beszűrődő világosság elég volt ahhoz, hogy egy kezében szorongatott országtérképen bekarikázza azokat a városokat, ahol Amestris történelme során kiemelkedő vérengzések történtek, Riviere-től Ishbalon át Liorig. Kilenc volt csupán, de az alezredesnek ez épp elég volt ahhoz, hogy felismerje, mi alakul ki, ha ezeket a pontokat összekötik. Egy hatalmas transzmutációs kör.
Maes nem volt alkimista. Nem tudta, miféle speciális kör ez, mert sosem dolgozott hasonlóval; csupán gyakran látta Roy kesztyűin az alkimistaköröket, és tudott annyit az alkímia természetéről, hogy ha egy efféle kör aktiválódik, azok, amik vagy… akik benne vannak, részei lesznek a transzmutációnak. Ez nagyjából ötvenmillió emberéletet jelentene. Ki tenne ilyet? Ugyan micsoda ember lenne képes ilyen tettre, ami egy egész ország teljes lakosságának pusztulásával járna? Nem is ember az ilyen. És ami a legszörnyűbb: mindig is az számított Amestris legfőbb előnyének a környező riválisokkal szemben, hogy az országban jelentős tudománya, történelme és kutatói voltak az alkímiának. A többiek nem ismerték ezt a módszert, amely tehetség formájában néhányaknak megadatott, másoknak pedig nem. Ez viszont azt is jelentené, hogy aki ezt a transzmutációs körös tömeggyilkosságot kitervelte, az egy amestrisi ember. Vagy még valószínűbb, hogy egy egész bűnügyi-történelmi csoport szerveződött e köré; hiszen a riviere-i csata majd' ötszáz évvel ezelőtt történt. Borzalmas. Ennyi évet, időt, energiát belefektetni emberek pusztításába – hol éri ez meg? Mi lehet az elkövetők célja? Maes legyintett. Ez nem is fontos. Azonnal tudatnia kell valakivel… és ez a valaki Roy Mustang. Akinek ez – alkímia lévén – a szakterülete, és Roy zseniális politikus, együtt biztosan ki tudnak találni valamit, amivel ez a képtelenség megakadályozható. Fel kell hívnia őt most azonnal! Maesnek szinte csengett a füle a felfedezés felett érzett borzadálytól. Semmiképpen sem történhet meg ez a katasztrófa. Nem halhat meg ennyi ember. Nem veszítheti el a szeretteit…
- Üdvözletem, Hughes alezredes – csapódott be az ajtó. Maes lassan felemelte a fejét. Egy irtóztató szépségű nővel nézett farkasszemet. Ilyen finom, elegáns arcvonásokat, gyönyörű hullámokban aláomló ében hajat, borzongató szemeket és éjfekete selyembe burkolt karcsú testet még sosem látott. Mégsem találta vonzónak a nőt; mert azok a csábítóan vörös ajkak olyan kegyetlen mosolyba húzódtak, hogy attól minden épelméjű fickónak hideg futkosott végig a hátán. És ráadásul az a piros tetoválás a mellén… pont, ahogyan Maria Ross mondta. Egy pentagram, hüllővel körülkerítve. Mit jelentsen ez? – Vagy mondjam inkább azt, hogy viszontlátásra?
- Csinos tetkója van, hölgyem – sziszegte Maes, és ingujjából lassan a tenyerébe eresztette azokat az apró pengéket, amelyekkel olyan jól tudott bánni.
- Túl sokat tud, Hughes alezredes – sóhajtott színlelt szomorúsággal a nő, és ajkát lebiggyesztve tanulmányozta a kecses ujjait. – Túlságosan sokat.
Az ujjak egy szemvillanás alatt pengeéles karmokká nőtték ki magukat, illetve Maes fegyvere süvítve szelte át a levegőt. Előbbi Maes vállába fúródott, a falhoz szegezve egy pillanatra az alezredest; ám a nő visszarántotta a kezét, mert az ő homlokát viszont Maes kése sebezte meg.
- Viszontlátásra – vetette még oda színpadiasan Maes, és vértől csöpögő vállát markolva kisántikált a könyvtárból. Sietett, ahogy tőle telt, de azért egy efféle sebesülést még ő sem viselt egykönnyen. Lassan araszolt el a recepciós pult előtt, az ügyeletes hölgyre ügyet sem vetve.
- Jaj, Hughes alezredes – sóhajtott az elkínzottan. – Ugye nem akar megint a kislánya képeivel traktál… te jó ég, hiszen maga vérzik! Alezredes!
- Semmiség – rázta a fejét Maes. – Telefonálnom kell.
Már emelte a falon függő készülék kagylóját, amikor rádöbbent, hogy egy ilyen nagy horderejű dologról nem beszélhet ennyire felelőtlenül, bárki előtt. A recepciós itt dolgozik ugyan jó fél éve, de ettől még lehet beépített ember, kém, vagy bármi. Csak egy nyilvános telefonfülkéig kell elvergődnie, azt nem hallgatják le, és akkor biztonságban lesz ez a fontos információ. Inkább visszatette a kagylót.
- Elnézést. Majd… talán máskor. Sajnálom, hogy megzavartam. – Maes továbbsietett, mit sem törődve az utána sikoltozó recepciós hölggyel. Minden lépéssel jobban nyilallt a fájdalom a vállában, és érezte, hogy a folyamatosan csordogáló vérpatak már a mellkasán is végigfolyik, kényelmetlenül hozzátapasztva a bőréhez az ingét. Nem baj, majd kimossák, vesznek új inget, csak élje túl valahogy ezt a nyavalyás döfést. Roynak meg kell tudnia… és neki ma még haza kell érnie Graciához. A felesége vár rá, Eliciának pedig hamarosan születésnapi zsúrja lesz. A telefon monoton kicsengését alig hallotta a szíve dübörgésétől.
- Üdvözlöm, ez a Keleti Régió Főhadiszállása, miben segíthetek?
Megint egy érzéketlen, ostoba recepciós, akinek fogalma sincs, mikor kellene befognia a csőrét a barátságos, kellemes női hangon való locsogás helyett, és inkább sietni egy kicsit.
- Kapcsolja Royt… akarom mondani Mustang ezredest, gyorsan! – hadarta.
- Sajnálom – felelt a kellemes női hang ugyanolyan tónusban –, de nem kapcsolhatok külső vonalat. Próbálja a hadsereg telefonjainak egyikén.
- Hughes alezredes vagyok a Központból, és elhiheti, nem azért hívom az ezredest telefonfülkéből, mert annyi költenivalóm van, hanem mert vészhelyzet áll fenn! – Maes legszívesebben odament volna, hogy jól behúzzon a kellemes női hang tudálékos gazdájának.
- Ez esetben kérem, adja meg az azonosító kódját. – Türelmes, kellemes, barátságos. Maes homlokán majdnem elpattant egy ér mérgében, amíg lediktálta a hatjegyű kódot.
- Megerősítettem a kódot – csiripelt a hangocska. – Kis türelmet kérünk.
- Siessen már, az Isten szerelmére! – Elfehéredtek az ujjai, ahogy szorította a telefonkagylót, és a finom, kékes erek lüktetve dagadtak ki rajta, szállítva az életet a teste minden pontjába. – Veszélyben van a hadsereg!
Ahogy Maes előregörnyedt, hogy csillapítsa a válla kínját, mellényzsebéből észrevétlenül kihullott egy családi fotó. Gracia volt rajta, a pici Elicia és ő. Boldogan mosolyogtak mindhárman. Pár napos volt a kép; Gracia gyönyörűen festett rajta, különleges zöld szemei még a fényképen keresztül is át tudták melengetni férje szívét a nap bármely pillanatában; és Elicia kedves copfjai vidáman lengedeztek, ahogy a világra oly nyitott kislány a fejét forgatta, édesapjának pedig az összes foga látszott, ahogy őszintén és gondtalanul nevetett. Tökéletes család voltak: apuka, anyuka, kisgyermek. És Maes nem is akarta, hogy ez megváltozzon. Graciával akart megöregedni.
- Letenné a telefont, alezredes? – kérdezte egy ismerős hang. Ez már nem a kellemes női tónus volt, hanem egy zord és kegyetlen nő szavai.
Maes megfordult, hogy egy pisztoly csövével, illetve az azt markoló Maria Rosszal nézhessen farkasszemet. Mit keres ő itt és mit művel? És… mi benne olyan furcsa, szokatlan, nem igazi? A szavak tették volna, amikre sosem számított volna a hadnagy szájából, vagy a vérszomjas mosoly? Nem, ez valami más volt. Valami sokkal valóságosabb.
- Tegye le a telefont. Most – parancsolta a nő.
- Nem. Ez nem Ross hadnagy. Ki vagy te? – kérdezte dühtől csikorgó fogakkal Maes.
- Ki? Ross hadnagy vagyok. Elfelejtett talán? – vonta fel a szemöldökét ridegen a nő.
- Pontosan emlékszem rá. Ahogy arra is, hogy van egy anyajegy a bal szeme alatt! – Bingó. Maesnek beugrott, mi olyan furcsa a hadnagyban. Ez a jellegzetes ismertetőjel… ez hiányzott.
Ross hadnagy utánzata egy pillanatra megdöbbent, aztán abbahagyta a színészkedést és lazán elvigyorodott.
- Valóban? Figyelmetlen voltam – vont vállat, és elhúzta a kezét az orcáján. Vöröses fény szikrázott, és már ott is volt az a bizonyos anyajegy. – Rendben van így?
Szadista élvezettel nézte, ahogy Hughes arcából minden szín kifut, és homlokát a telefonfülke falának támasztja, hogy lecsitítsa az őrülten száguldozó gondolatokat.
- Miféle álom ez? – horkant fel. – Ilyen… ilyen nincs.
Racionális volt, nem értette, hogy egy efféle lehetetlen dolog hogyan is történhetett meg. Szinte már nevetett, amiért ennyire kreatív fantáziával áldotta vagy büntette meg az élet… de az álomnak nem akart vége szakadni. És a képtelen varázslat ellenére is minden túl reális volt.
- Ez bizony a végső és legszörnyűbb rémálma, alezredes – mosolygott szinte kedvesen a szörnyeteg. – Micsoda szomorú katasztrófa, mindezt azért, mert magának mindenbe bele kellett ütnie az orrát. Tudja, hogy szól a mondás: mindenki a saját szerencséjének kovácsa…
- Micsoda költő veszett el benned is! De ne aggódj, nem halhatok itt meg, feleségem van és gyerekem, akik várnak rám. – Maes megpördült, hogy az újabb apró pengével ismét harcképtelenné tegyen egy támadót… csakhogy most már nem Ross hadnagy fiús arcát látta maga előtt, hanem Gracia lágy vonásait. A mozdulatnak vége szakadt, Maes feszült izmokkal, de mozdulatlanul bámulta a szeretett nőt. Tudta, hogy nem ő az. Tudta, hogy csak valami őrült lény űz csúf tréfát vele… De nem tudott Gracia ellen fordulni. Szerette őt. És ráadásul ez a másolat pont azt a szelíd mosolyt adta rá, amelybe annak idején beleszeretett… Hiába látta, hogy Gracia emeli egyre feljebb a pisztolyt a kezében, hiába tudta, hogy nem ő az… nem tudta elhajítani a pengét. Nem tehetett semmit. Kicsordult a szeméből egy könnycsepp, amikor végre Gracia másolata meghúzta a ravaszt. Érezte, ahogy nekicsapódik a bordáinak a golyó, majd keresztülszakítja a bőrt, húst és csontot. Összeesett, és még látta, ahogy a gyilkosa ismét alakot vált, és fekete hajú androgün fiatal képében elsétál. Maes felnyögött. Megígérte Graciának és Eliciának, hogy mindig mellettük marad és vigyáz rájuk, örökké… Úgy tűnik, nem tudja megtartani az ígéretet. Elveszíti őket. A szíve, ami olyan őszintén vert Graciáért és csak érte, már az utolsókat dobbanja, és a vér, ami Elicia ereiben is folyik, a telefonfülke koszos padlóját áztatja. A skarlátvörös tenger lassan eláztatta a földre hullott családi fényképet is, mint valami torz, ironikus jeleként annak, hogyan törik millió darabra e békés família élete.
- Sajnálom – suttogta még utoljára elfúlóan Maes, mert érezte, hogy lassan letelepedik rá a halál madara, és az örök álom szárnyaival takarja le a szemeit. – Ne haragudjatok rám…
End Notes:
Ez egy borzalmas fejezet volt. Utálom, mikor Maes meghal, utálom mindhárom adaptációban, és utálom magamat, amiért nem engedhettem meg azt a luxust, hogy egyszerűen átugorjam ezt a részt, és úgy kezdjem a következő fejezetet, hogy "Maes halála után". Azért remélem, Ti azért nem utáltok annyira, ahogy én magamat. . Annyira sajnálom! Ez volt az első alkalom, hogy valamely írásomban szereplőt öltem... és azt hiszem, ez volt az utolsó is. Az élet realitása nekem túl kemény, és jobban szeretem az álomvilágot, ahol nem kell találkoznom effélékkel. Sajnos most nem tudtam kikerülni. De legalább szárnybontogatásnak jó volt. Áhh...
