Soha többé nem engedhetem meg magamnak, hogy annyira szeressek valakit, hogy az elvesztése fájjon. ~ Bernhard Schlink

Minden egy telefonhívással kezdődött.
Az ezredes éppen polipnak érezte magát: egyik kezével aláírt valamit, amiről azt sem tudta: micsoda, csak elhitte Hawkeye-nak, hogy alá kell írnia; másodikkal egy aktatáska csatját próbálta kicsatolni, a harmadikkal egy telefonhívást intézett, a negyedikkel Edward egyik jelentését próbálta előszedni a fiók legmélyéről, az ötödikkel megint mást, és így tovább. Mindezt azért, mert valami nyavalyás főpap, akit pedig az Acél már egyszer jól helybenhagyott, nem bírt nyugton maradni, az embereknek meg ellobbant az agyuk és fellázadtak ellene. Mustang egyik szabad pillanatában megengedett egy fintort magának. Kelet minden bizonnyal a legtöbb ideget igénylő régió. Persze azért az északiakat sem irigyelte. Még jó, hogy őt nem oda osztották be; Roy már az örök hó puszta gondolatától is náthás lett. És ekkor, a legnagyobb felfordulás kellős közepén újabb telefonhívás érkezett, és Mustang a nyolcadik kezével kapott a kagyló után. Sajnos a hirtelen mozdulat kavarta légáramlat következtében az íróasztalon szabályos stócokba rendezett papírtorony megadta magát, és kihívóan billegett néhányat, majd az ezredes legnagyobb bosszúságára a földre omlott. Papírok szállingóztak szerteszét, és Mustang egy könnyed káromkodás kíséretében ráparancsolt Fueryre, hogy azonnal szedje őket össze, és minimum olyan rendbe állítsa őket vissza, ahogyan azt Hawkeye főhadnagy katalogizálta eredetileg. Szerencsétlen Fuery ezzel a feladattal persze eleve halálra volt ítélve, de most ezzel az ezredes fikarcnyit sem törődött.
- Tessék – morogta bele a kagylóba a leggyilkosabb hangján, amit csak elő tudott venni.
- Roy Mustang ezredes? – kérdezte a kellemes női hang. Roy rögtön felismerte, hogy ez Ingridnek, a nyugatról érkezett telefonosnak a hangja, akivel csak azért randevúzott egyszer, hogy lecsapja a lányt Havoc kezéről.
- Ha már itt dolgozik hozzávetőlegesen egy éve, akkor elvárnék annyit, hogy a főhadiszállás második legmagasabb rangú tisztjének a hangját felismerje – torkolta le a kisasszonyt, hogy egy kicsit levezesse a feszültséget. Máris vidámabbnak érezte magát.
- Hughes alezredes a Központból keresi önt egy külső vonalról. Azt mondja, fontos.
Roy már mondani akarta Ingridnek, hogy először kérdezze meg az alezredestől, hogy mit is akar pontosan, mert neki most nincs ideje Eliciáról beszélgetni, de tekintettel arra, hogy Maes külső vonalról hívta, Roy arra gyanakodott, hogy másról lehet szó. A családi ügyeiről mindig az ingyenes hadseregi telefonon szokott fecsegni, és Hawkeye többször figyelmeztette is, hogy ha egyszer rajtakapják, irtózatos összegű kártérítést kérnek majd. Nem hívná Elicia miatt külső vonalról, ennyire még Maes sem lökött.
- Kapcsolja – mondta tehát, és már várta barátja lelkes kiáltását, ám semmi efféle nem jött. Csak valami halk koppanást hallott a vonal túlsó végéről, de talán csak az adás szakadozott. – Na, mi van? Remélem, nem megint Eliciáról akarsz mesélni valami újdonságot…
Semmi válasz. Roy félrebillentette a fejét. Mi az ördög ütött a barátjába?
- Hughes? – szólt bele még egyszer, amikor továbbra sem történt semmi. Még lélegzést sem hallott a vonal végéről. Mintha nem is lett volna ott senki. – Hughes! Hughes!
Roy végül feladta. Szívesen szórakozna Maesszel, hiszen a barátja még a legnyúzottabb munkanapokon, mint a mai, is képes volt kicsalni belőle valamilyen nevetésfélét, de most arra, hogy a csendet hallgassa, sajnos nincs ideje. Lerakta a telefont, de az érzéstől nem tudott szabadulni, hogy Maes most az egyszer nem csupán viccelődött.
Másnap reggel derült ki, hogy mennyire igaza volt.
- Hawkeye, hozza be a postát, egy kávét, és egy szalámis szendvicset. Ja, és írassa az én számlámra. Tegnap tudtam meg, hogy maga jó egy hete a saját kontójára veszi az én kávéimat.
- Nem vásárolhatok a meghatalmazása nélkül az ön számlájára, uram, nekem nem adják ki még a kávét sem – felelt könnyedén Riza.
- Akkor meg miért nem szól? – rótta meg Roy, és előkereste a híres-nevezetes ezüst zsebórát, és a főhadnagy kezébe dobta. – Ez már biztosan meggyőzi a drága büféshölgyet, hogy maga nem kifosztani akarja a Láng Alkimistát. És holnap eljön velem vacsorázni, amiért egy hétig az ön kávéját ittam.
- Ez parancs, uram? – hajtotta félre a fejét játékosan Riza.
- Az, Hawkeye – vágta rá Roy. – Nem fogadok el kifogásokat.
Hawkeye tehát ment és jött; de amikor visszatért, az arca már nem volt olyan felszabadult, mint reggel; aggodalom vonta barázdák mélyedtek a homlokára, és kissé riadtan harapdálta a szája szélét.
- Uram… van egy gyászjelentés a postában – mondta bizonytalanul.
- Lehet, hogy meghalt a Führer! – Roy már csak ilyen pozitív volt. Harapott egyet a szalámis szendvicsből, és fél kézzel feltépte az egyszerű szaténszalaggal dekorált borítékot.
-„Mély fájdalommal tudatjuk"… „akik őt ismerték, szerették, tisztelték; kollegák, barátok, harcostársak", satöbbi… hogy… „fiatal élete idő előtt elszakadván gyilkosság áldozata lett M…" Micsoda?
A döbbent csendben Roy kissé elsápadva pislogott néhányat, aztán hangosan - talán kissé hisztérikusan - nevetni kezdett.
- Mi történt, uram? – Riza azonnal mellette termett. Az ezredes háta mögött elolvasta a gyászjelentésben szereplő nevet, de ő már nem találta viccesnek a hírt. Gyomra görcse ugrott, és szinte érezte, ahogy a torkában gombóc nő. Gyilkosság áldozata lett… Hát csak tíz-egynéhány évet tudott vásárolni Maes Hughesnak azzal, hogy annak idején megmentette őt a katona támadásától Ishbalban?
- És én még bevettem – nevetett Roy. – Maes, ez az idióta… Borzalmas poénjai vannak. Ízléstelenek.
Riza homlokán elmélyültek az aggodalom barázdái. Úgy tűnt, az ezredes nem akarja elfogadni a halálhírt. És őszintén? Ő sem akarta elhinni. Képtelenségnek tűnt, hogy az életvidám, lelkes Maes Hughes meghalt volna, mikor néhány hónappal ezelőtt, amikor elutazott, még a mihamarabbi viszontlátást kötötte a lelkükre. És nem is meghalt… meggyilkolták. Kinek állt volna érdekében megölni őt? Nem, ez tényleg hihetetlennek tűnt. De az még lehetetlenebb volt, hogy Maes efféle gyerekes poénokat űzött volna. A halállal senki sem tréfál, mert – ahogy az ezredes is megmondta – ízléstelen. Riza úgy érezte, mintha lassan jéggé dermedne az összes belső szerve, ahogy kezd egyre biztosabb lenni abban, hogy Maest soha többet nem látják viszont. És az ezredes? Riza szíve összeszorult, ahogy látta, hogy Roy elutasításból von falat maga köré, és letagadja, tréfának gondolja a hivatalos gyászjelentést. Talán könnyebb is így. Előbb-utóbb úgyis fel kell ébrednünk.
- Főhadnagy, maga elkísér a holnapi temetésre, és ha Hughes életben lesz, felhatalmazást adok magának, hogy lelője – mondta végül Roy, és Rizának minden önuralmára szüksége volt ahhoz, hogy úrrá legyen a szemének fogságából kiszabadulni kívánó könnyeken.
- Igen… uram… - motyogta, igyekezve ugyanolyan tónusban beszélni, mint ahogy szokott, de nem nagyon ment. Roy látta, mennyire megrázta a nőt a halálhír. De így is biztos volt abban, hogy ez nem lehet igaz, ez nem történhetett meg. Majd holnap Riza is meglátja, hogy csak átrázták őket, és akkor már a főhadnagy is nevetni fog az egészen. Felhörpintette a kávét, és úgy kezdett bele az aznapi munkába, mintha mi sem történt volna.
A vonaton aztán Roy az újságolvasásba temetkezett, ám amikor ott is egy gyászjelentéssel találkozott, akkor már komolyan nyugtalankodni kezdett.
- Maes – mormolta alig hallhatóan. – Megijesztesz ezzel az egésszel…
A főhadnagy persze hallotta, és úgy érezte, apró golyócskává facsarodik a szíve. Mégsem tehetett semmit. Legjobb barátunk halálát csak egyedül dolgozhatjuk fel, és Riza tudta, hogy nem csak nem tudna segíteni Roynak, de még tilos is közelednie az ezredeshez. Ez volt a legszörnyűbb az egészben: tehetetlenül nézni, ahogy Roy lassan, de biztosan rádöbben a fájdalmas igazságra. Keserű könnyek marták a torkát, de nem engedhette útjukra őket. A halálhír érkezésének estéjén elpanaszolta Fekete Fantomnak a fájdalmát, akkor volt a sírásnak helye és ideje, most nem.
Azonban a temető riasztó kovácsoltvas kapuján belépve Royt annál nagyobb pofonként érte, hogy nemcsak egy rossz viccnek a részese ő, hanem valóban meghalt Maes, akit a legjobb barátjának nevezett. Minden ízében reszketni kezdett, ahogy képkockák cikáztak a szeme előtt, jó tíz éves események kósza emlékfoltjai. Emlékezett, hogyan lépett oda Hughes, amikor elveszetten álldogált az akadémia újoncai között, és hogyan kötöttek életre szóló barátságot. Emlékezett, amikor Ishbalban kifejezte azt, hogy Führer akar lenni, és Maes úgy döntött, alulról támogatja majd. Milyen hűséges volt! Maest nem érdekelte a hatalom. Csak egy családot szeretett volna Graciával, meg annyi kissrácot és kislányt, amennyit csak lehet. És mennyit mondogatta neki, hogy keressen ő is feleséget magának! Csak jót akart mindig, mert Maes élvezte a családos életet, és szerette volna, ha ezt az örömöt ő is megtapasztalja. És Roy mindig lerázta, sokszor idegesítőnek nevezte a barátját, de sosem gondolta igazán komolyan. Most már késő, hogy megmondja neki, mennyire fontos ember volt számára. Most már túl késő.
Gépiesen nyilvánított részvétet a kisírt szemű Graciának. Mintha valaki drótokkal mozgatta volna a testét, akár a marionettbábukét. Üres tekintettel nézte, ahogy Gracia az ő Rizája vállába temeti az arcát, és szívszaggatóan hüppög. Szerencsétlen Gracia… Korán megözvegyült. Most egyedül kell majd felnevelnie a pici Eliciát. Az apró kislány kissé értetlenül álldogált rövidke lábain, úgy tűnt, fogalma sincs, mi történik itt. Roy nagyon irigyelte; legszívesebben ő is a tudatlanság békéjébe menekült volna. Érzelemmentes arccal hallgatta a Führer méltató szavait, amelyek igazak voltak ugyan, mégis annyira művinek hangzottak. Maes valóban nagyszerű katona volt, és kiváló elme, de sosem ez volt az, ami igazán jellemezte… hanem az, hogy képes volt színt és fényt vinni mások életébe a kacagásával, az örökös vidámságával, a túláradó szeretetével. Sosem érdekelte annyira a hadsereg, csak egy állásként tekintett rá. Itt meg Bradley úgy állítja be, mintha Maes legalábbis valami katonaság-központú alak lett volna. Roy grimaszolt. Bradley és az emberismeret olyanok, mint ég és föld.
Hűvös szél futott végig a temetőn, talán Maes szelleme köszönt vissza még utoljára, ahogy négy katona a kiásott földet lapátolta vissza az ébenfából faragott koporsóra. Roy rezzenéstelenül bámulta, ahogy legjobb barátja földi maradványait ellepik a göröngyök. Itt már nem voltak szavak a gyászra, csak a némaság. Egyedül Elicia szólalt meg; a kislány, aki még nem érthette meg, mit is jelent a halál fogalma.
- Mama, miért temetik el a papát? – csipogta vékony kis hangján, és Gracia láthatólag majdnem elsírta magát a kérdésen. – Hogy fog akkor dolgozni menni? Papának mindig nagyon sok dolga volt…
- Elicia… - susogta elfúlóan Gracia, és könnycseppek csordultak végig az arcán, ahogy felemelte és magához ölelte a siránkozó csöppséget.
- Ne temessék el a papát! – sikoltott Elicia panaszosan. – Hogy fog akkor játszani velem? Papa!
Roy lehajtotta a fejét. Miért van az, hogy a gyermekek egyszerűségénél nincsen szívbemarkolóbb? Konokul tanulmányozta a földet, amíg minden gyászoló el nem ment; nem akarta, hogy bárki is lássa a fájdalmát. Csak a szél maradt ott vele, hogy csípős pofonjaival józanul tartsa őt. Csak ő, a szél, és az egyszerű sír. Maes Hughes sírja.
- Maes… - mormolta újra. Talán hallja őt. Talán látja, mennyire hiányzik neki. Talán nem szűnik meg létezni örökre az ember, amikor eléri a halál szele. – Vagy mondjam inkább azt, hogy Hughes dandártábornok? Dupla előléptetés, amiért a hadseregért haltál meg. Pedig azt mondtad nekem… hogy alulról támogatsz. Most mi lesz, hogy megelőztél? – Roy keserűen bámulta a néma sírkövet, ami persze nem válaszolt. – Te idióta. Mi lesz velünk nélküled?
Mi történne, ha követné az Elric fivérek példáját? Mi lenne, ha végrehajtaná a humán transzmutációt, hogy visszahozza Maest? A kísértés szinte legyűrhetetlen volt. Mennyivel könnyebb az egyszerű embernek elfogadni a megváltoztathatatlant, a szerettünk távozását, és milyen nehéz alkimistaként ellenszegülni annak a vágynak, hogy megszegjük a tabut és megkíséreljük a humán transzmutációt! Roy tudta, hogy ez a művelet sosem érhet diadalt és alapjaiban kudarca van ítélve, mégis ott dolgozott benne a gondolat, hogy neki talán sikerülhetne… és akkor Maes újra köztük és velük nevethetne. Roy összeszorította a fogát. A humán transzmutáció iszonyatos árral és kudarccal jár. Ezt nem felejtheti el. Ha mást nem is, erre megtanították a világnak az Elric fivérek a saját példájukkal.
- Ezredes – szólalt meg mögötte egy szelíd hang. Roy nem haragudott, amiért mégsem tűnt el minden gyászoló. Hiszen ez a főhadnagy hangja - és valójában Roy még hálás is volt a nő jelenlétének. Olyan gyengének, esetlennek érezte magát, amiért elszakították tőle a legjobb barátját, mint a sokhetes kórságból felépülő beteg. Szerencsére a hűséges Riza még a fekete felöltőjét is a kezében szorongatta. – Nem jön, uram? Már nagyon hideg van.
- Persze, indulhatunk – sóhajtott Roy. Riza mellélépett, és felsegítette a kabátot. – Az alkimisták borzalmas, szörnyű emberek, főhadnagy. Egy részem lázasan gondolkozik azon, miféleképpen hajthatná végre a humán transzmutációt – vallotta be. – Azt hiszem, most már értem, min mentek keresztül azok a srácok, amikor transzmutálni akarták az édesanyjukat.
Riza hallgatott. Fogalma sem volt, hogyan segíthetne Roynak; mit mondhatna egy olyan esetben, ahol a vigasztaló szavak fabatkát sem érnek.
- Mindegy – simította le a haját Roy. – Menjünk, hadnagy.
Letérdelt és megölelte az egyszerű, dísztelen sírkövet, barátja végső nyugvóhelyét. Sokáig maradt úgy, aztán nehézkesen felemelkedett, és Rizának félig háttal a fakókék égre pillantott, és keserűen nézte a bárányfelhők bohókás táncát.
- Esik az eső – jegyezte meg végül.
- De hát… - kezdte volna a főhadnagy, értetlenül pillantva az esőfelhőktől mentes égboltra.
- Bizony, esik – suttogta Roy. Riza pedig megértette, miről beszél. Az ezredes arcán egyetlen kövér könnycsepp gördült végig, majd álláról éppen a sírra zuhant. Riza lehajtotta a fejét, hogy ne kelljen látnia a megkeseredett férfit.
- Igaza van – lehelte halkan. – Menjünk hát, mielőtt megázunk.
- Riza… Kérlek, vigyél haza.
Riza ugyan kissé megrezdült saját neve és a tegezés hallatán, de érezte, hogy nem most van az a pillanat, hogy felettesét megdorgálja ezért.
- Rendben. – Még a klasszikus „igen, uram" formulát is elhagyta, nehogy Roy még nyomorultabban érezze magát. Gyöngéden kézen fogta a könnyező férfit, és kivezette őt a temető gyászlepte birodalmából, majd hívott egy taxit és Roy legnagyobb meglepetésére egyetlen pillanatnyi gondolkozás vagy kérdő tekintet nélkül diktálta le az ezredes központi címét. Roy Mustang ugyanis azon emberek közé tartozott, akiknek két lakhelyük is volt. Ezredesként megengedhette magának, és tekintettel arra, mennyit kellett utazgatnia a Központ és a Keleti Főhadiszállás között, nem adta el egyiket sem. És hihetetlenül jól jött most az, hogy ennyire megértették egymást szavak nélkül. Riza az egyszerű, informális kérésből megérezte, mit akar az ezredes: központi lakhelyére menni; noha a főhadnagy nem tudta volna megmondani, hogy Roy melyik gesztusa vagy szava árulta el ezt neki. Egyszerűen csak tisztában volt vele, és kész.
A házban persze iszonyatos káosz uralkodott. Látszott, hogy gazdája nem sokat törődött a renddel, és a hosszú távollét alatt a szerteszét hagyott használati tárgyakra még vastag porréteg is lerakódott. Roy azonban rögtön tudta, mit hol keressen. Kinyitotta egy mahagóni szekrényke ajtaját, kivett egy barnás-vörhenyes folyadékot tartalmazó palackot, a konyhából kerített egy egyszerű poharat, és mit sem törődve a portengerrel, a kanapéra rogyott, telitöltötte az ivóeszközt, és utána rögvest le is hajtotta azt.
Rizát azonnal megcsapta a kissé kellemetlen emlékeket ébresztő alkoholszag, az a jellegzetes kipárolgás, ami abban a bárban facsarta az orrát, ahol a Vasvérű születésnapját ünnepelték. Odasietett hát a felzaklatott Roy Mustanghoz, és határozottan kivette a kezéből az üveget, mielőtt az ezredes újból tölthetett volna magának.
- Kérem, ne mérgezze magát – szólalt meg csendesen.
- Nem mérgezem magam – morogta Roy. – Ez csak whisky.
- Nem érdekel – csavarta vissza a kupakot Riza. – Ezzel nem segít magán.
- Dehogynem. Ha berúgok, legalább nem kell éreznem ezt a borzalmas hiányt – suttogta Roy. Riza szomorúan nézett maga elé.
- Megértem – mondta végül. – Nem tarthatom vissza, de kérem, ne tegye. Inkább főzök magának egy nyugtató teát és próbáljon meg aludni.
- Riza… - nézett rá fájdalmasan Roy. – Szerinted tudnék aludni? Ezek után?
Riza nem tudta letagadni maga előtt, hogy olyannak tetszett a saját neve Roy szájából, mintha meleg nyári szél csiklandozta volna a füle belsejét. Bármeddig el tudta volna hallgatni. De most nem törődhetett magával és a kicsinyes érzéseivel. Roynak volt szüksége segítő kézre, és Riza hálás volt a sorsnak, hogy végre tehet valamit érte.
- Legalább próbálja meg – felelt egyszerűen. – Ha az sem megy, utána még mindig ihat… whiskyt. – Furcsa hangzása volt a számára ismeretlen szónak, kicsit félt is kimondani, de aztán csak sikerült valahogy. Riza nagy meglepetésére Roy pedig követte a tanácsát. Felállt, és a szintén katasztrofális állapotú hálószobába ment. Riza követte, és amíg az ezredes mélabúsan álldogált a szoba közepén, addig ő némi keresgélés után felhúzott egy tiszta ágyneműt.
- Öltözzön át, feküdjön le és próbáljon aludni. Ha bármire szüksége van, nyugodtan szóljon – szorította meg bátorítóan a férfi kezét Riza, és elhagyta a szobát.
Körülnézett, és úgy döntött, hogy ha már itt van, hasznossá teszi magát – elvégre ugyanúgy rágta a szívét a gyász, ahogyan az ezredesét is, és a semmittevés csak olaj lett volna erre a fájdalmasan égető zsarátnokra – és kitakarít. Vadászott magának egy portörlőt meg néhány tisztítószert, és nekilátott, hogy a hosszú évek óta elhanyagolt házban rendet tegyen. Portalanította a szobát, közben a szanaszét heverő tárgyakat is összeszedte, a ruhákat összehajtogatta, az egyéb dolgokat szépen Roy íróasztalára rendezte. Addig sem kellett Maesre gondolnia, és legalább Royért sem aggódott annyira. Annyira sajnálta őt. Sejtette, hogy megrázza majd az ezredest, amikor végre elfogadja ezt a szörnyűséget, de nem tudta, hogyan fogja kifejezni bánatát. Ennyire gyöngének még sosem látta a férfit, és még sosem kívánta ilyen hevesen, hogy bárcsak megölelhetné. Ó, ha Maes itt lenne…! Vele minden olyan egyszerű volt. Ő Royt is fel tudta dobni bármikor. Most már soha többet nem csempészhet vidámságot az életükbe. Mi lesz velük Maes nélkül?

Roy némán nézte, ahogy becsukódik az ajtó a főhadnagy mögött. Szeretett volna köszönetet mondani, valami kedvességgel is megfűszerezve, de olyan üresnek érezte magát belül, hogy semmi nem volt, amit Rizának adhatott volna. Inkább csak tette, amit a nő mondott, de hiába. Az ágy sem volt az igazi már, és miért is jött volna ilyen egyszerűen álom a szemére? Főleg, hogy elméje kavargott, újabb és újabb fájóan kellemes közös emlékeket idézett fel, ahol ő és Maes voltak a főszereplők. Minden egyes ábránd mintha még beljebb fúrta volna a láthatatlan tőrt a szívében, és Roy azon kapta magát, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedve a bánat mocsarában lassanként már az öngyilkosságon mereng. Ostoba gondolat volt, inkább el kellett volna fogadnia, hogy Maes meghalt; de annyira nehéznek tűnt nélküle az élet. Ki van még, aki itt tarthatná őt, ha Maes már nincs? Kiért érdemes még élnie? Jó, persze, a beosztottai nyilván szomorkodnának egy kicsit, de Havoc hamar feltalálná magát… Talán csak Rizának hiányozna. Az ő Rizája, aki már megint vigyáz rá. Riza… érte érdemes élni. Az ő szelíd, figyelmes, segítőkész szeretetéért. Royt egy pillanatra megszállta a béke, elméje forgatagában a képek sem voltak annyira kínzóak már. A drága Maes mennyit mondta, hogy figyelje csak Hawkeye-t, mert igazán csodálatos teremtés, de mindig csak legyintett a szavaira. Jaj, Maes… Ugyan kinek állhatott szándékában megölni ezt a derűs embert? A tény puszta felidézésétől már vad vérszomj tört rá, kegyetlen bosszúvágy, hogy végére járjon a gyilkosságnak és megfizessen a tettesnek úgy, ahogyan azt az egyenértékű csere megköveteli. Vörös köd öntötte el a fejét, amikor belegondolt, hogy meggyilkolták az ő legjobb barátját, özvegyet és árvát hagyva utána. Roy felüvöltött. Legszívesebben azonmód kirontott volna az utcára és csettintgetve járkált volna fel-alá, hogy csontig égesse az elkövetőt, akár azzal együtt is, hogy ezzel az egész városra tűzvészt szabadít. A düh lángjai szinte szétperzselték őt magát is. Vérbosszút akart állni, megtalálni és megölni a bűnöst a saját két kezével. Nem fogja hagyni, hogy a börtönben kivégezzék. Maga fogja felégetni azt a csúszómászó férget, aki ezt tette. Roy szinte eszelősen tervezgette, mi mindent fog művelni azzal, aki őt megfosztotta a legjobb barátjától. Az észvesztő fájdalom haragba és bosszúvágyba csapott át; dühében beleöklözött a párnába, és hangosan zihált, szinte hörgött, ahogy elragadták lángoló indulatai. Hogy tehetett ilyet? Miért kellett… éppen Maest? Nem ártott az a légynek sem…
- Nyugodjon meg, kérem – susogott a fülébe Riza szelíd hangja, és a férfi homlokára simította hűvös tenyerét. Ujjainak maró tisztítószerillatuk volt. Mikor siethetett be a szobába, azt Roy nem tudta. Bizonyára meghallotta a fájdalmas vonyítását.
- Riza… - nyöszörgött Roy. – Megölték… Meggyilkolták a barátomat.
- Tudom – csitítgatta Riza. – Ez valóban szörnyű, és nem értjük, kinek állhatott efféle gonoszság szándékában.
- Sosem bántott senkit.
- A világ egy könyörtelen hely – bólintott komoran Riza.
- Tudnod kell, hogy irtó hálás vagyok neked, Riza – mormolta kicsit nyugodtabban Roy. – Hátha te is egyszer csak váratlanul itt hagysz, mint… Maes…
- Sosem fogom elhagyni magát. – Riza keze saját akaratot teremtett magának, és lágyan simogatni kezdte Roy arcát. – Megígérem.
- És ha téged is meggyilkolnak? – nyögött fel Roy.
- Vigyázok magamra. És önre is, uram. Nem kell félnie. – A szelíd szavak megtették a hatásukat, Roy őrült reszketése csillapodott.
- Köszönöm – sóhajtotta. – Itt maradnál éjszakára?
- Ez csak természetes. Nem fogok elmozdulni innen. – Rizának egy apró, alig-alig létező mosolyt is sikerült az arcára varázsolnia. Puhán lesimogatta Roy szemeit és a hátát a falnak vetve kényelembe helyezte magát a kemény padlón, a férfi ágya mellett, hogy őrizze az álmát. Roy, mivel a szemét nem nyitotta ki, csak halk motoszkálását hallgathatta egy darabig, aztán az is elült, és az ezredes újból magára maradt a keserűségével. Ő megmondta, hogy nem fog tudni aludni. Hogy is tudna, ha egyszer most kellett elbúcsúznia a legjobb barátjától örökre. Segélykérően pillantott Riza felé.
- Nem megy – motyogta elkeseredetten, ám nem kapott választ. A főhadnagy már kibújt a kék uniformisból, haját leengedte, és most a kabátját párnának használva bevackolta magát a fal mellé, és félrebillent fejjel, ellazult arckifejezéssel bóbiskolt.
Roy ellágyulva nézte a megható látványt. Nem csoda, hogy a főhadnagy már el is aludt, hiszen mindig annyit dolgozik, és gyakran látszik rajta a kimerültség, noha váltig igyekszik titkolni. De azért ő is elég kényelmetlen helyet választott a pihenésre. Roy megcsóválta a fejét, és inkább a karjaiba vette a mit sem sejtő nőt, majd felhúzta maga mellé az ágyra. Azért itt biztosan jobb lesz, már csak azért is, mert a lakásban fűtés persze nem volt, és elég hűvösre jártak még az éjszakák. Még csak az kéne, hogy Riza megfázzon, ahogy ott a földön kuporog. Betakarta a békésen alvó főhadnagyot, majd – a kísértésnek nem tudva ellenállni – puhán átkarolta a vékony derekát is, és orrát a selymes, szőke, illatos hajzuhatagába fúrta.
Percekbe telt csupán, hogy elnyomja az álom, annyira elöntötte nyugalom és a harmónia, pusztán attól, hogy a nő halkan szuszogott mellette. Már nem görcsös végtagokkal feküdt az ágyban, és a szíve körül is enyhült a gyász szorító abroncsa; Riza segítségével nagy nehezen megtette az első lépést afelé, hogy elfogadja és feldolgozza legjobb barátjának tragikus halálát.

End Notes:

Utólag is köszönöm szépen a kommenteket és hozzászólásokat, nagyon kedvesek vagytok. :-)