Ne unszolj, hogy elhagyjalak, hogy visszaforduljak tőled. Mert ahova te mégy, oda megyek, és ahol te megszállsz, ott szállok meg én is. (Ruth 1;16)

Sajnos a rémálmoktól még Riza jelenléte sem kímélte meg őt; háromszor vagy négyszer – maga sem tudta – felriadt az éjjel, dühtől cikázó pupillákkal és a gyász súlya miatt légszomjtól szenvedve. Szerencsére az álmokra már nem emlékezett vissza, csak a borzadályra, ami a csontjainak még a velejét is megrázta; de bármilyen hihetetlennek tűnt is, képes volt ismét elszenderedni mindegyik alkalommal. Roy ezt Riza számlájára írta. Ugyan a szőke tündér egyhuzamban végigaludta az éjszakát, mégis, a puszta jelenléte édes vibrálássá változtatta Roy rémült reszketését, és a lágy arcvonások látványa a gyász fekete felhőjét fehér bárányfelhőkké szelídítette. Utolsó felébredését követően az ezredes szeméből végképp kiröppent az álom, inkább némán gyönyörködött a békésen alvó nőben. Riza mindig olyan szabályosra fogott hajtincsei most kedves kócosságban fejezték ki a szabadság felett érzett örömüket, hunyt szemeinek pillái szürkés árnyékot vetettek rózsás bőrére. Roy halvány mosollyal cirógatta meg az arcát. Válaszul egy halk morranást kapott, majd Riza kicsit közelebb kucorodott hozzá. A kezdetben tétova, bizonytalan görbület Roy arcán egyre határozottabban kezdte egy nagyobbacska mosoly vonalát ölteni, és halkan felkuncogott, amikor érezte a nő forró, csiklandozó leheletét a nyaka finom bőrén. Alig-alig érezhetően megcsókolta Riza feje búbját, és a nő derekát ölelő karjának ujjbegyeivel lassan fel-le simogatta a kissé összegömbölyödött főhadnagy hátát. Csak képzelte volna, vagy Riza lélegzetének szellője tényleg felgyorsult volna egy kissé? Vajon felébredt, vagy a pillekönnyű érintések váltották ki belőle? Nem is fontos. Csak az számít, hogy most itt fekszik mellette Riza, édesen szuszog a nyakába, és Roy érezheti ezt a pici, egyenletes fuvallatot, no meg a nő testének melegét.
Nem tudta, mennyi idő telhetett el így. Egy perc tűnhetett örökkévalóságnak is, de az órák is képesek voltak úgy elszállni, mint a pillanatok, hiszen az idő múlása is borzasztóan, szinte fájdalmasan szubjektív tud lenni. A Maesszel eltöltött évek is most szinte csak napoknak tűnnek. Roy ismét érezte, ahogy a gyomra összeszorul, végtagjai görcsbe ugranak, és segélykérően kapaszkodott bele a főhadnagy ernyedt kezébe. Talán kicsit túl erősen szorította, mert Riza torkából furcsa kis nyivákolás tört elő. Elengedte gyorsan, mielőtt a nő fölébred, majd bocsánatkérően megsimogatta, de akkor már késő volt. Riza fészkelődött egy kicsit, hátára fordult, kinyújtózkodott, és lassan, óvatosan, hogy a hirtelen fény ne bánthassa, hunyorogva kinyitotta a szemét. Roy alig tudott visszafojtani egy halk nevetést a főhadnagytól oly szokatlan, értetlen arckifejezésen. Nem szólt, csendben várta, hogy Riza rájöjjön, hol is van éppen. Nem is sok elteltével látta az árulkodó jeleket: hogy a nő nyugtalanul beszívja az alsó ajkát, és óvatosan felé sandít.
- U-uram – dadogta elfúlóan. – Hogy kerülök én a… maga ágyába?
- Nem hagyhattalak megfagyni és lumbágót kapni azon a kemény, hideg padlón – felelt Roy annyira kedvesen, amennyire csak telt tőle. – Így hát felhúztalak ide.
Riza láthatólag tétovázott, mit is mondjon most. Normális esetben kifejtette volna az ezredesnek, mennyire ellenkezik a protokollal az, hogy ő itt van, és mi mindent veszélyeztet a meggondolatlan Roy Mustang ezzel a lépéssel. Sajnálatos módon a pillanatnyi eset nem számított normálisnak, úgyhogy Riza hosszasan tépelődött, mihez kezdjen. Nem akarta hűvös katonai szavakkal megzabolázni a férfit, hiszen emlékezett, milyen elesett volt tegnap, világos, hogy most lehetne vele kicsit hétköznapibb, kicsit kevésbé katonás.
- Köszönöm, uram – mondta végül, és felült. – Igazán kedves gesztus volt öntől. Hogy aludt?
- Hála neked, jól – tápászkodott fel Roy is, egy könnyed, picurka mosollyal a szája szegletében. – Többször felébredtem, de… mindig sikerült visszaaludnom.
- Ennek örülök, de nem hiszem, hogy ez az én érdemem… - kezdte volna Riza, de Roy elnevette magát.
- Riza, ha látnád magad a tükörben, sikítanál.
- Miért? – Riza, aki sosem tűnt olyan nőnek, aki különösebben sokat billegeti magát a tükör előtt, most még el is sápadt a gondolattól, hogy hogyan nézhet ő ki alvás után, és ezt ráadásul még az ezredes is látja.
- Imádni valóan kócos vagy – kuncogott Roy.
- Gondolhattam volna…
- Sosem láttalak még ilyennek. De határozottan tetszik. – Roy arcán egy pillanatra felragyogott az a jól ismert pimasz vigyor. Főleg, amikor Riza arcán két piros foltocska tűnt elő.
- Nos, köszönöm, uram – kezdte megfontoltan Riza –, de azt hiszem, mégis inkább megfésülködnék. – Felállt, hogy kimenjen a szobából, de Roy – még mindig az ágyon ülve – elkapta a kezét, és a karjaiba rántotta.
- Fölösleges, Riza – mondta, félig pajkosan, félig őszintén. – Így is gyönyörű vagy.
Riza most már végképp fülig vörösödött, zavarában még a szemét is lesütötte. Remekül tudta álcázni és elfojtani az érzéseit a hadseregben, maszkot vonni az arca köré, és még a legpajzánabb megjegyzések sem tudták kibillenteni a higgadtságából, de a Mustang-féle bókokhoz nem volt hozzászokva. Azt sem tudta, hogyan fogadja őket.
- Igazán nagyon kedves… uram… - rebegte alig hallhatóan. Most kellett volna valami olyasmit mondania, amiben ridegen közli az ezredessel, hogy nem engedi a szabályzat azt, hogy őt… hogy őt Roy Mustang megölelje. A karjaiban tartsa. Olyan gyöngéden, mintha legalábbis porcelánból lenne. Hogy ő érezhesse az ezredes fájdalmasan vonzó illatát, amely úgy csalogatja őt, akár egy virág kelyhe a pillangókat. Most, hogy ilyen tömény dózisban kapta, Riza el sem tudta képzelni, hogyan állhatott ellent neki ilyen hosszú ideig. És vajon a saját szíve dübörög ennyire, hogy majd szétfeszíti belülről, vagy Roy pulzusának ritmusa ostromolja a dobhártyáját? És mi volt az az Isten vagy teremtő erő, ami Roy testének ilyen kellemes tapintást, ilyen lázas meleget adott? Riza behunyta a szemét. Vége, ő már feladta. Évek óta szereti Roy Mustangot, nincs az a protokoll, amiért ő most felállna innen, és kitépné magát ebből a forró ölelésből.
- Végre ellazultál egy kicsit – mormolta Roy, aki a csöndes pillanatokban éberen figyelte a nő tekintetét, gesztusait, hogy segítségükkel megfejthesse azt, amit Riza nem mond ki.
- Csodálja? – kérdezett vissza Riza elfúlóan. Ugyan melyik nő nem lazult volna el Roy Mustang karjai között?
- Nem – vigyorgott pökhendien Roy. – Amúgy megtudhatom, mit műveltél a szobámmal? Olyan… tiszta.
- Kitakarítottam – suttogta Riza.

A kordonnal körülkerített telefonfülkében még ott sötétlett Hughes dandártábornok alvadt vére. Roy komoran nézte a halál helyszínét, gondolatban összesítve a nyomozóktól hallottakat. Hughes az újságolvasás közben egy egyszerű tiszttel beszélgetett az ország helyzetéről, majd az – akkor még – alezredes valamire rájött, felpattant, és az archívumokat akarta megvizsgálni. Ekkor látta őt a nyomozótiszt utoljára. A könyvtári állapotokat felmérve látszott, hogy Maes harcolt valakivel, majd végighaladt a folyosón, ahol telefonálni akart – tanúsította a recepciós hölgy. Végül meggondolta magát és mégsem telefonált, helyette egy utcai telefonfülkét választott, ahol végül valaki szíven lőtte. Hogy ez a valaki azonos volt-e azzal, akivel a könyvtárban harcolt, vagy egy egész bűnbanda csoportosult Maes Hughes meggyilkolása köré, azt persze senki sem tudta. Kérdések milliói merültek fel: mire jött rá Maes? Miért nem telefonált a hadsereg vonalán? Mit akart elmondani Roy Mustangnak? Miért mondta azt a keleten dolgozó Ingridnek, hogy a hadsereg veszélyben van? Bizonyára nagy horderejű dolgot tudott meg, és el kellett őt hallgattatni… örökre. Roy érezte, ahogy gyökeret ver benne a bűntudat: ha Maes nem akar neki telefonálni, még ma is élne… És nem lenne özvegye meg árvája. Az ő hibája az egész.
- Ezredes, meghoztam Armstrong őrnagyot – lépett mögé a főhadnagy, nyomában az Erőskar Alkimistával, mielőtt még Roy belemélyedhetett volna az önvádaskodásba.
Igen, Roy maga parancsolta Rizának, hogy akár a föld alól is, de kerítse elő az őrnagyot, mert hallotta, hogy ő is foglalkozik az üggyel, és alkimistaként szoros ismeretségben és jó barátságban álltak egymással, így bizton tudhatta: Armstrong őrnagy nem vezeti félre.
- Azok, akikről feltételezik, hogy részük lehetett az alezredes meggyilkolásában, nyomozás alatt állnak – jelentette az őrnagy tisztelegve.
- Akkor maga miért nem tudta őket elkapni eddig? – kérdezte kissé ingerülten Mustang. Elvégre az Erőskar Alkimistának éppolyan rendkívüli képességei voltak, akárcsak neki.
- Nyomozás alatt állnak, de nem tudom, kik ők – fordította el a fejét sajnálkozva Armstrong.
- Azt meg hogy… - hökkent meg Roy. – Magyarázatot várok, őrnagy!
- Nem tehetem – rázta a fejét az alkimista.
- Ezredesként parancsolom, hogy beszéljen! – vonta össze a szemöldökét fenyegetően Mustang. – Vagy talán megtagadja egy magasabb rangú tiszt utasítását?
- Nem beszélhetek.
- …Értem – morogta Roy. – Sajnálom, hogy fölöslegesen idehívtam. Most elmehet.
- Igenis, uram – tisztelgett az őrnagy. – Ha megengedi, még egy szót…
Roy kérdően pillantott rá.
- Néhány nappal ezelőtt hagyták el a Központot az Elric fivérek.
- Az Elric fivérek? – Roy agyában szaporán kattogtak a fogaskerekek. Mégis mi közük lehet a testvéreknek Maes Hughes halálához?
- Igen, uram – erősítette meg az őrnagy, és merően Roy szemébe nézett. – Az Elric fivérek.
- Megtalálták, amit kerestek? – Arrogáns vigyor. Riza tudta, hogy a fogaskerekek munkája nem volt hiábavaló; a zseniális Roy rájött a sorok közti igazságra.
- Ugyan, dehogy. Hiszen amit keresnek, az egy legendás tárgy.
- Értem. – Roy nekidőlt az épület falának, és hálásan Armstrongra vigyorgott. – Köszönöm.
Az őrnagy ekkor távozott, és Riza közelebb lépett a feletteséhez.
- Én nem tudtam kihámozni semmit a szavaiból.
- Az őrnagy egy finom úriember, Hawkeye – kuncogott Roy. Visszaállt ugyan a magázásra, mióta kiléptek a ház ajtaján, de így is szokatlanul melegen pillantgatott a nőre. – „Azok, akikről feltételezik, hogy részük lehetett az alezredes meggyilkolásában", ez azt jelenti, hogy többen vannak, és megtervezték előre a tettet. Azzal, hogy megtagadta egy ezredes parancsát, elárulta, hogy egy nálam magasabb rangú tiszt elhallgattatta az őrnagyot… Gyanítom, hogy ez azt jelenti, hogy a felsőbb vezetőség is benne van ebben az egészben. És végül, az Elric fivérek. Akik persze nem mást kutatnak, mint a Bölcsek kövét…
- A Bölcsek kövét – visszhangozta Riza. Az ezredes gyors, ravasz észjárása lenyűgözte. Nem hiába tartották a Láng Alkimistát mindig is zseninek és remek politikusnak. – Tehát egy szervezet, a vezetőség, a Bölcsek köve és Hughes alezredes… De mi lehet ezek között a kapcsolat?
- Fogalmam sincs – ismerte be Roy. – De rá fogok jönni, miféle mocskos ügy húzódik itt. Amúgy is… - Rizára pillantott, és egy leheletnyit kihúzta magát. – Ma kaptam az információt, hogy hamarosan a Központba helyeznek át keletről.
- Ó. – A főhadnagy láthatólag meglepődött. – Gratulálok.
- Ez a tökéletes lehetőség – fonta össze a karjait Roy elszántan. – Kifüstölöm azt a fickót, aki megölte Maest.
- Ez éppenséggel a hivatali és privát ügyeinek tökéletes összekeverése, uram – figyelmeztette Riza.
- Nincs olyan, hogy hivatali és privát, főhadnagy, ez csak a maga mániája – grimaszolt Roy. – Egy ember: ember, és nincsen külön hivatalos fele és magánszemélyi oldala, ez nem is lenne egészséges. Ezért lenne jó, ha ön sem akarná elfelezni magát. – Riza döbbenten pislogott a hirtelen pszichológussá átvedlett ezredesen. – Nekem, Roy Mustangnak, mint embernek, az a célom, hogy az országot vezessem és megbosszuljam Hughest. A barátomat. – Roy ökölbe szorította a kezét, és keményen Rizára nézett. – Ha kell, átrostálom a vezetőséget is. Követni fog, Hawkeye? Követni fog így is?
Riza szúrósan nézett rá. Hát Roy nem érzi kettejüket összekötő láthatatlan fonal hívását? Nemcsak a szeretet köti őt, de az ígérete is. Roy ugyan most felajánlotta neki az esküjének legális felbontását, de efféle tettre nem fog sor kerülni. Holtig követni fogja őt, és pláne nem engedné ezekre a zabolázatlan vizekre egyedül az ezredest. Hiszen olyan meggondolatlan tud lenni. Vállat vonva szólalt meg, és éppolyan eltökélten nézett fel a magas ezredesre, ahogyan Roy figyelte őt.
- Ez most kérdés volt, uram?

End Notes:

*ásít és aludni tér, kommunikációra már képtelen, de azért reméli, hogy tetszett a fejezet*