Vannak pillanatok, amikor az élet bizonyos embereket elválaszt egymástól, csak azért, hogy mindketten megértsék, milyen sokat jelentenek egymásnak. ~ Paulo Coelho
A peronon álló Rebecca combját verdeső fekete hajzuhatagát vadul csapkodta a vágányokon csikorgó fékekkel érkező vonatok által keltett menetszél, de a mindig oly derűs hadnagy most ezzel mit sem törődött; fájdalmas arckifejezéssel és könnyes szemekkel bámult fel az előtte magasodó Vato Falmanra. Máskor Becky volt mindig az, aki mások arcára legnyomorúságosabb állapotukban is mosolyt tudott csalni, de pillanatnyilag mindennemű tréfálkozás, vidámság és kacaj távol állt tőle, bájosan bohó kuncogás sem hagyta el a torkát.
- Ne sírj, Becky – vigasztalta meglehetősen esetlenül Falman. – Majd visszajövök egyszer.
- Mikor? – szipogta Becky.
Falman felsóhajtott. Honnan is tudhatta volna? Lehet, hogy soha. Minden attól az átkozottul kiismerhetetlen Mustang ezredestől függött, aki éppen a vonat lépcsőjén ülve szórakozottan vakargatta Fekete Fantom kajla füle tövét.
- Amint tudok – mondta ki végül a legkegyesebb verziót, ami eszébe jutott, és hogy legalább megkísérelje próbálni a szomorúságot, amit kis barátnőjének okoz a távozásával, összefonta a karjait Becky háta mögött, és szigorú, fegyelmezett önmagához képest szokatlanul hevesen húzta magához a hüppögő hadnagyot. – Visszajövök érted, Becky, megígérem. Megvárod? Várni fogsz rám, hogy megtaláljalak, ha visszajöttem?
- Aha – motyogta Becky kicsit kevésbé szomorúan. – De aztán szavadon foglak! És amint tehetem, utánad utazom.
- Nagyon remélem. – Falman kedvesen végigsimított Becky fitos orrán, aztán elengedte a nem túl vidám hadnagyot, és a változatlanul kutyázó Mustangot kikerülve fellépett a vonatra, vissza sem nézve, mert úgy vélte: az csak még nehezebbé tenné a búcsúzás amúgy is könnyektől terhes pillanatait.
- Vigyázz magadra, Becky – lépett oda Riza, és még utoljára megölelte barátnőjét.
- Te is – pityergett Becky a főhadnagy vállába. – Nagyon fogsz hiányozni.
Az idilli pillanatnak véget vetett az indulást jelző füttyszó; Mustang kissé durván rángatta fel a kutyát a vonat fedélzetére, és Riza is sietősen ugrott fel.
- Aztán mondd meg Roynak, hogy… - kiáltott még a kigördülő szerelvény után Becky, de hangját elnyomta a vonat kerekének sikoltása, és a sínekkel kánonban csikorgó éneke. Bár Riza nem is volt olyan biztos abban, hogy Becky nem-e szándékosan hagyta befejezetlenül a mondatot; akadt egy-két ötlete, mit is javasolna barátnője, mit kell Roy Mustangnak megmondania. Hogy az ezredes keresztkérdéseit elkerülje, egy füttyentéssel elhódította a kutyáját Roytól, és elhelyezkedett a kupé kissé szűkös terében. Hiába, a hét fősre tervezett zugba a tervezők nem kalkuláltak bele egy izgő-mozgó ezredest, illetve egy kutyamániás törzsőrmestert, aki rögtön játszani kezdett a lustán ásítozó Fekete Fantommal.
- Mondja csak, Falman – gyújtott rá Havoc, mit sem törődve a „Dohányozni tilos!" feliratot hirdető matricával, amelyen az analfabéták kedvéért még egy piros átlós vonallal nyomatékosan áthúzott füstölgő cigarettát is szerepeltettek. – Mi is volt ez az édes jelenet itt Catalina hadnaggyal?
- Bizony – bólogatott Breda is. – Csak nem járnak?
- Dehogy – szólt közbe a szakértők kissé fennhéjázó hangján Roy. – Ha járnának, akkor egy igazi férfi búcsúzóul minimum megcsókolta volna a kislányt.
Fuery a kutyával volt elfoglalva, Riza meg inkább nem szólalt meg. Neki is új volt Rebeccának és Falmannak egy ilyen oldalát látni, és kissé sértődötten állapította meg, hogy Becky semmit sem mesélt a hadnaggyal való bensőséges viszonyáról, míg ő mindent megosztott barátnőjével arról, hogy Roy Mustang mennyire ellenállhatatlan is pontosan, és más, ehhez hasonló mély gondolatokat.
- A kisasszony és én – szólalt meg végül Falman, amikor megelégelte Havoc első randevújúkról szóló találgatását – nem „járunk". Csupán egymás mellett van a szobánk a laktanyában, ezért jól összeismerkedtünk és remek barátok vagyunk.
- És néha átszökdösnek egymás szobájába? – vonta fel a szemöldökét könnyedén Breda.
- Meg párnacsatáznak – szólt közbe Riza. Nem szokott a férfikollegái lökött diskurzusaiba belefolyni, de a vonatút unalmas óráiban mégis kellemesebb volt beszélgetni, mint némán hallgatni őket, és persze azért is, mert Falman vörös arcának szokatlan látványa mindenkit visszafojtott kuncogásra késztetett, ez alól a főhadnagy sem volt kivétel.
- A legromantikusabb program, amit valaha el tudnék képzelni. – Roy hangja csöpögött a gúnytól, és az a bizonyos felfuvalkodott vigyor is ott csücsült az arcán. – Falman, ha gondolja, bármikor adhatok tippeket magának. Eddig azért nem tettem, mert – bevallom – meg sem fordult a fejemben, hogy maga barátnőt keres… Jut eszembe – fordult Rizához –, árulja már el, miket tud a kutyája.
Falman megkönnyebbülten felsóhajtott, Riza meg egy mindentudó mosollyal pillantott maga elé. Royban mindig volt annyi tapintat, hogy nem lépte nagyon túl az udvariasság határát… csak egy picikét.
- Egyetlen néma parancsra széttép bárkit – simogatta meg az elégedetten heverésző kutyus feje búbját Riza. Fuery, aki éppen Fantom hasát vakargatta, ijedten kapta odébb a kezét.
- Mikre nevelte maga ezt a drága kiskutyát, főhadnagy? – hüledezett.
- Akkor siránkozzon, ha Fekete Fantom csontig marta egy önt megtámadó rablónak a lábszárát – vont vállat Riza, és egy futó pillantást vetett az ezredesre, akinek láthatólag ugyanaz az emlék jutott eszébe a Fantom, láb és harapás szavak kombinációjából, mint neki.
- Nem is gondolná az ember, hogy Riza Hawkeye-nak egy kutya védelmére van szüksége – szemtelenkedett Havoc. – Hadd lássam Fantom fenomenális képességeit, főhadnagy!
- Ahogy akarja – felelt hűvösen Riza, és a kutya nevének halk kimondásával magára vonta Fantom figyelmét, majd összecsippentette mindkét szemét, és ezt követően szemével Havoc felé vágott.
A kutya azonnal puhán, lassan, hangtalanul lépdelni kezdett a hadnagy felé, koponyájára lapított fülekkel, kivillanó fogsorral és veszélyesen villogó szempárral. A torkát semmilyen hang nem hagyta el.
- Megtanítottam, hogy ne morogjon vagy ugasson, miközben cselekszik, mert azzal magára vonná a figyelmet – magyarázta Riza, miközben Havoc rémülten felhúzta a lábait az ülésre, és a mellette ülő Bredának minden szín kifutott az arcából, és hevesen remegni kezdett, miközben holtra vált pillantásokat vetett a főhadnagyra. – Elég, Fantom, gyere ide!
És Fantom egy utolsó fenyegető pillantással elintézettnek tekintette az ügyet, vidáman visszagaloppozott a gazdájához, és lelkesen feltette a mancsait Riza térdére, hogy fogadja a főhadnagy dicsérő szavait, és a kellemes simogatásokat.
- Persze kifejezetten aranyos dolgokat is tud, mert nagyon okos kutya – folytatta Riza, és sanda pillantást vetett Royra, aztán halkan elmormolt egy rövid parancsszót, és az ezredes felé intett.
- Tájékoztatom, hogy a protokoll szerint maga nem támadhatja meg a felettesét sem fegyverrel, sem puszta kézzel, sem kutyával – morogta Roy, ugyanis semmi kedve nem volt szétszaggatva végezni a vonat padlóján. – Nem is hiszem el, hogy éppen én emlékeztetem Szabályzat kisasszonyt valamilyen paragrafusra.
- Csak maradjon mozdulatlanul, ezredes – figyelmeztette Riza. Fantom egy szökkenéssel Roy térdére ugrott, és láthatólag nagyon koncentrált valamire.
- Mégis mi az ördögöt csinál a kutyája, hadnagy? – idegeskedett Roy.
- Nyugodjon meg, nem fogja bántani magát – csitította Riza. – De ne mozogjon, mert akkor nem tudja megcsinálni a trükköt. Ráadásul ezt még alig gyakoroltam vele.
- Értem, szóval rajtam teszteli – puffogott Roy, de azért engedelmeskedett, és kicsit nyugtalanul, kicsit értetlenül figyelte, ahogy a kutyus lassan, vigyázva előrenyújtja a nyakát, majd puha, csillogó orrát óvatosan az ezredeséhez érinti.
- Jaj, de aranyos – lelkendezett Fuery, Mustang meg keresztbeálló szemekkel pislogott Fantom barátságos pofijára.
- És most valahogy érzékeltesse, hogy ügyes volt – jött Riza következő instrukciója. Roy engedelmesen megvakargatta a kutya tömött fedőszőröktől puha nyakát, és Fantom elégedetten kaffantott egyet, majd visszatáncolt gazdája lábaihoz, hogy ott egy apró kutyacsemegét kapjon a mosolygó főhadnagytól.
Fantom pont jókor heveredett le, hogy az engedelmes kutya látszatát keltse, ugyanis a következő pillanatban belépett az ajtón a kalauz, hogy a jegyeket kérje ellenőrzésre, és az efféle felügyelőemberek általában nem szeretik a kutyákat, és minden alkalmat megragadnak, hogy jól kiszúrjanak az állattulajdonosokkal.
Most azonban nem ez ütötte ki az ellenőrnél a biztosítékot. Hanem az, hogy majdnem füstmérgezést kapott a fülke levegőjében gomolygó égéstermékektől.
- Uram – szólította meg a hadnagyot. – Szeretném felhívni a figyelmét az ott látható figyelmeztetésre, miszerint a dohányzás szigorúan tilos.
Havoc kivette a szájából a cigarettát, arcán rögvest a világfájdalom kínja jelent meg.
- De senkit nem zavar – próbálkozott azért.
- A kisasszonyt sem? – kérdezte olyan udvariasan a kalauz, hogy Riza egyenesen meglepődött. A kollégái között nem volt hozzászokva az ilyen tisztelettel teli hangvételhez.
- Azt hiszem, a főhadnagy már hozzá van szokva – horkant fel Havoc.
A kalauz láthatólag nyelt egyet, amikor rájött, hogy utasai katonák. Elvégre nem viseltek egyenruhát a hosszú útra, sem bármi olyat, ami támpontot adhatott volna a jegykezelőnek.
- Igen, de nagyon füstös ez a kis fülke, mert rossz a szellőzése… - bökött a plafon felé, és a felpillantó társaság hamar megállapíthatta, hogy az ellenőrnek igaza van; egész kis viharfelhő gomolygott felettük feketén.
- Jó-jó – állt rá kedvetlenül Havoc. – Ezt még elszívom és vége, rendben?
- És kié a kutya? – tért rá a következő napirendi a pontra a kalauz.
- Enyém – felelt tárgyilagosan Riza. – Beoltott, három éves, bejegyzett Shiba Inu kan kutya.
- Nos, rendben van – mondta végül kelletlenül az ellenőr, és továbbállt. Havoc pedig újból rá akart gyújtani, de aztán a főhadnagy szigorú pillantására sóhajtva lemondott róla.
Csak este érkeztek meg a Központi Város forgatagába, ahol este is nyüzsgött az élet: olyan tömeg kavargott az állomáson, amely a keveset látott Fueryt szabályosan megijesztette.
- Nos, köszönöm, hogy velem tartottak ide – szólt Roy, amikor kiverekedték magukat az állomáson uralkodó tömegből, és egy félreeső utcácskában szétválni készültek. – A szállásuk meg van oldva, ugye? Fuery, azt tudom, hogy magának itt élnek a szülei, de a többiek…
- Ja – biccentett Havoc. – A családom üzemel egy kereskedést keleten, és a nagybátyám itt forgalmazza az árukat, nála megférünk majd valahogy.
- Én meg Jeannel lakom, amíg nem találok egy lakást magamnak – bólogatott Breda.
- A jó öreg laktanya – vont vállat Falman. – Noha alig tudtak nekem helyet találni, mert túl későn jelentettem be a szállásolási igényemet…
- Miért, azt be kell jelenteni? – riadt meg Riza.
- Hát persze – nézett rá furcsállva Falman. – Csak nem elfelejtette?
- Nem tudtam, hogy kell – ismerte be zavartan a főhadnagy. – De nem baj. Majd megszállok addig valami egyszerűbb motelban… - Már indult volna, de Roy visszaparancsolta.
- Lakást szeretne venni, és közben egy ócska, ám annál drágább szálláson akarja elverni a pénzét? – rótta meg elítélően. – Ráadásul a kutya miatt irtózatos felárat kellene fizetnie. Az istenért, Hawkeye, ha szívességre van szüksége, nyissa ki a száját! Lakhat nálam, amíg nem talál magának saját fészket.
- De… - kezdte volna sorolni a főhadnagy a klasszikus ellenérvei hosszú listáját, ám a bosszús ezredesnek láthatólag semmi kedve sem volt végighallgatni a szokásos litániát.
- Semmi de – jelentette ki. – Akarja, hogy parancsba adjam?
- Az ezredesnek tényleg elég nagy vityillója van – bólogatott Havoc.
- Fogadja már el, Hawkeye – nógatta Breda. – Nem tudnánk azzal a tudattal aludni, hogy maga közben valami sivár szálláson fagyoskodik.
Riza nagyot sóhajtott. Már megint mibe rángatják bele a kollégái? Elsősorban persze a drágalátos Mustang ezredes. Mintha direkt élvezné, hogy őt azzal kínozhatja, hogy maga mellé parancsolja őt, és neki pedig tilos közelednie az ezredeshez.
- Köszönöm, uram – suttogta végül.
- Na, végre – nyögött fel megkönnyebbülten Roy, és elvette a főhadnagytól a csomagjait. – Viszontlátásra, uraim! Hétfőn találkozunk a recepción, ugyanis pillanatnyilag fogalmam sincs, melyik irodába osztottak be bennünket.
- Jó éjt, ezredes, jó éjt, Hawkeye! – köszöntek el a többiek, majd amint a lassan sétáló párost elnyelte az éjszaka, Havoc cinkos pillantással fordult a többiekhez.
- Fogadás! – kiáltott fel. – Húszat arra, hogy Mustang hatalmasat fog koppanni a főhadnaggyal.
- Állom – vágta rá Breda. – Kizárt, hogy Hawkeye ellen tudna állni az ezredesnek.
- Ugyan – nézett rájuk Fuery. – A halálosan rideg Hawkeye sose fogadta volna el ezt az ajánlatot, hacsak nem érezne valamit az ezredes iránt. Hatvanat, hogy előbb-utóbb összejönnek.
- Hatvanat? Ez nevetséges – jelentette ki Falman határozottan. – Nincs köztük semmi az égvilágon. Tartom a tétet, Fuery.
A csendesen sétálgató Mustangnak és Hawkeye-nak persze fogalmuk sem volt arról, hogy a furcsa, leírhatatlan kapcsolatuk, amely a sok éves barátság bizalmából, a munkahelyi professzionális viszonyból, Riza őrző-védő attitűdjéből és Roy aggodalmas törődéséből, valamint a titkolt, mégis annyira forró szerelem hevéből tevődött össze főképp, most már a beosztottaik anyagi helyzetét is meghatározza majd. Egyikük sem gondolt effélére. A lépteik koppanása, Fekete Fantom tappancsainak halk surranása, és a csomagok kerekeinek zajos gurulása volt az egyetlen hang, amely kísérte őket az éjszakában; és egyikük sem törte volna meg ezt a kavalkádot. Csendesen mentek, szótlanul; mégsem érezték kényelmetlennek a hallgatást. Nem kínos csend volt, sokkal inkább afféle békés megnyugvás; olyasfajta, mint ami két öreg házaspár között remeg a levegőben: a hosszú évek összeszokottságának nyugalmas szeretete.
Roy lakhelye még mindig csinos rendben volt; a konyha csillogott-villogott a tisztaságtól, a fürdőszoba is olyan higiénikusan ragyogott, ahogy annak lennie kellett; meglátszott a Hughes halálakor ott járt Hawkeye keze nyoma még úgy is, hogy azóta bő egy hónap telt el. A csomagok gyors lepakolása és Fekete Fantom helyének kijelölése után Roy vacsorát szeretett volna adni a főhadnagynak, csak éppen rájött, hogy…
- Nincs itthon semmi – ismerte be kelletlenül.
Semmi gond, úgysem vagyok éhes, akarta mondani Riza udvariasan, de Roy felragyogó arccal folytatta, mielőtt végül a főhadnagy megszólalhatott volna.
- Úgyis tartozom még magának egy vacsorával. Emlékszik? – kérdezte, szeme csak úgy csillogott az örömtől. Riza vonakodva bólintott. – Jöjjön, elmegyünk valahova.
- De… - kezdte volna ismét a felsorolást Riza arról, hogy ez pontosan hányadik paragrafussal ütközik is a hadsereg szabályzata szerint, ám Roy teljesen fellelkesedett a saját ötletétől.
- Miféle éttermet szeretne? – faggatta Rizát, aki kezdte teljesen elveszteni az események feletti uralmat.
- De uram, miattam nem kell… meg nem is mehetünk, hiszen maga mondta nekem, hogy itt még a falnak is füle van, szóval jobb volna, ha csendben meghúzódnék itt, amíg más helyet nem találok – hadarta Riza. Roy félrebillent fejjel figyelte a most olyan bizonytalan, kissé kapkodva beszélő főhadnagyát. Ugyan mi ütött belé? Nem szokott ennyire határozatlan lenni; máskor, ha akart vagy nem akart valamit, világosan és pontosan közölte óhaját. Sajnos ez a jó vonás most nem akart működni Riza fejében, hiszen szíve mélyén hogyisne akart volna elmenni bárhová Roy Mustanggal, de természetesen ott volt az ezredes nagylelkűsége miatt érzett félénk elfogódottság, meg persze a protokoll tiltó szabályai.
- Olyan, mint az apja volt, főhadnagy – mondta feddőn Roy. – Ő se evett soha rendesen, aztán nézze csak, hol van most! Néhány lábbal a föld alatt.
Amikor Roy Mustang belelkesült valami iránt, akkor már nem nagyon lehetett megfékezni. Így volt ez az ország irányítására vonatkozó terveivel is; senki nem volt, aki megállíthatta volna, hiszen annyira elszántan törekedett a cél elérésére. Ugyanígy Riza sem lett volna képes útját állni Roy boldogságának.
- Hát, jó… - ment bele végül, és némán, jól álcázva örült Roy vidám mosolyának.
- De van egy feltétel is – lépett közelebb az ezredes, és fogta még kedvesebbre a hangját.
- Mi volna az? – nézett fel a felettesére Riza, majd újfent megállapította, hogy Roy Mustang elképesztően magas, elképesztően kedves és elképesztően kócos.
- Engedje le a haját. – Roy még közelebb jött, és végre is hajtotta a kívánt műveletet. Ujjai már maguktól is tudták, merre kell keresni a csat rugóját, és egy szempillantás alatt eltávolították a szőke hajból a nemkívánatos tárgyat. Riza most az egyszer hálás volt ezért; a leomló tincsei eltakarták zavartól rózsaszínbe hajló arcát. – Indulhatunk, kisasszony?
End Notes:
Ésss voilá. :-)
(Viszont megkérlek Benneteket, ne beszéljünk az én lökött agyszüleményemről a chatben, mert mindig olyan kínosan érzem magam. Megmagyarázni nem tudom, de ez van, szóval légyszi-légyszi... *.* Előre is köszönöm. ^^)
