És tudom, mi van ott kint a sötétben. És rettegek tőle. Az embernek elvileg az ismeretlentől kéne félnie, de a tudatlanság is boldogít, ha a tudás ennyire rémisztő. ~ Laurell Kaye Hamilton

Együtt élni valaki mással nem olyan egyszerű. Az eddig magányosan eltöltött késő délutáni avagy esti órákat már nem lehet akkor befejezni, amikor az igényeink diktálják, hanem alkalmazkodni kell a társunk jelenlétéhez, gondolnunk kell arra, hogy neki is vannak alapvető emberi szükségletei, tehát törekednünk kell a harmonikus időbeosztásra. Ez különösen nehéz akkor, amikor mindketten hajszolt életet élünk, és az este nyolckor végződő műszak után térünk csak haza, természetesen az irodában nullára őrölt toleranciaszinttel, és türelmünk is véges már. Mégis, a halk szavú főhadnagy mellett ez sem tűnt olyan nehéznek. Riza úgy közlekedett a házban, mint egy kísértet; Roy őt magát ritkán látta, inkább csak a keze nyomát. Az azonban döbbenetes volt, ahogyan a szigorú főhadnagy álarca az otthon békéjében lehullott, hogy felfedje a valódi Hawkeye igazi énjét. Roy rendkívül sok mindent megtudott a beosztottjáról abban a pár napban, amíg Riza jobb híján vele élt. Sosem látott kedves mozdulatokat figyelhetett meg, láthatta, mennyire bizalmas, közeli viszonyt ápol a nő Fekete Fantommal, és megpillanthatta azt is, milyen élénken él még a szelíd lányka valahol a főhadnagy lelke legmélyén, mert az alvó Riza ártatlan gyermekarca csodálatosan tükrözte azt a csöppnyi kislányt, akit Roy tanoncévei alatt ismert meg. De Riza is megfigyelhette a munkától megfáradt ezredes megkapó gyengeségeit, a reggeli nyűgösségeinek tetszetős báját, azon mimikai vonásokat, amelyeket Roy sosem mutatott meg az irodában, és sok más olyan jelentéktelen dolgot, amik ugyan lényegi értéket nem hordoztak, ám Riza számára kedves és fontos apróságoknak számítottak. Ilyen volt például az is, hogy az első este az ezredes odaosont a kanapén fekvő főhadnagyhoz a sötétben, hogy a nőre frászt hozva jó éjt kívánjon. De ugyanilyen megbűvölő hatással bírt, amikor Riza azon a bizonyos hétfői napon rántotta illatával ébresztette fel az ezredest, és olyan reggeli fogadta Royt a konyhában, amilyent már évek óta nem evett. Azt pedig inkább nem is akarta tudni, milyen korán kelhetett a nő azért, hogy a hozzávalókat mind beszerezze a piacon, majd el is készítse köretként az olvadt sajttal leöntött és dióval dekorált almaszeletkéket, és még Fantomot is megsétáltassa reggel; mert a kutya lába csüdig csatakos volt a hajnali harmattól, és a reggeli futkározás láthatólag alaposan kifárasztotta a bundás állatkát. A tápláló reggelinek aztán megvolt az eredménye; Roy nem lebegett az ébrenlét és az álomvilág között egész nap az irodában, és még el sem késett. Igazi áldás volt egy nő jelenléte a házában, és előre sajnálta az órát, amikor Riza kiköltözik.
Ez pedig egy héten belül megtörtént. Riza ugyanis éjt nappallá téve kereste a lehetőséget arra, hogy minél rövidebb ideig élősködjön a felettese nyakán, és meg is találta végül azt az apró panellakást, amit alkalmasnak ítélt arra, hogy több-kevesebb évig oda vackolja be magát esténként. A belváros szélén, félreeső sikátorok környékén húzódott meg a nem túl bizalomgerjesztő, omladozó vakolatú, több emeletes épület, amelynek az egyetlen barátságos vonása a mindig melegen világító, muskátlival díszített ablakok voltak. Rizának megfelelt. Amúgy is csak hálni járt haza, és mivel egy kicsi zöldségeskert is tartozott a roskatag házhoz, ezért még Fantom-szempontból is alkalmasnak tűnt, hiszen így a kutyának nem kellett négy fal között kuksolnia egész nap. A költözést is egy délután alatt folytatta le; csak egy kofferja volt, a lakást meg a kopott antik bútorokkal együtt vásárolta meg, így minden fennforgás nélkül foglalta el új birodalmát - talán még a szomszédok sem vették észre a lakótárscserét. Roy azonban nagylelkűen szabadnapot eszközölt ki neki másnapra, és Riza kihasználta ezt arra, hogy egy nagyot pihenjen a délelőtt, sétáljon egy nagyot Fekete Fantommal, meglátogassa Graciát, valamint este a régóta esedékes vásárlásait elintézze. Későre járt már, amikor végre hazaindult; ám az új otthonát környező zugutcácskák csöndes sötétsége pedig kifejezetten imponált neki: a Központban ugyanis mindig szörnyen nagy volt a zaj.
Most azonban valaki megzavarta a békés magányát.
- Kishölgy, szörnyen veszélyes ám egyedül mászkálnia egy gyönge nőnek ilyen késői órán – szólalt meg a háta mögött egy recsegő hang. Riza kissé bosszúsan megállt. Nem lehet igaz, hogy az ember lányának nem hagynak békét egy csendes éjjelen az efféle - általában erősen illuminált állapotú - alakok. Pedig ő aztán még kihívó öltözködéssel sem hívja föl magára a figyelmet; egyszerű fehér kabátka volt rajta, meg egy bokáig érő fekete szoknya. És ha még egyszer valaki gyönge nőnek nézi őt, akkor egybe legyömöszöl a torkán egy görögdinnyét. – Akarja, hogy elkísérjem?
- Köszönöm a felajánlást – felelt udvariasan, ám annál hűvösebben Riza (ilyen jeges hangot még az ezredes sem hallott tőle soha) –, de boldogulok magam is.
Hátrapillantott, hogy bemérje az alkalmatlankodót, de a sötétben csak a kissé idomtalan fekete sziluettet látta, a sárgán világító szemeket, és a láthatólag szakadt, megtépett, ósdi ruházatot. Nem olyasfajta külső, amit az ember bizalomgerjesztőnek nevezne; Riza a bevásárló táskájának papírján át kitapogatta a pisztolyát.
- Ne legyen ilyen félénk! – jött a rongyok mélyéről újra a karcos hang, egy fémes surranással kísérve. – Rengeteg errefelé a veszélyes fickó, igazán… olyanok, mint… Darabolós Barry!
Az alak előugrott az árnyékból, hogy megmutassa páncél burkolta testét, amelyről itt-ott szakadt kelmék jobb napokat látott rongyai csüngtek alá, valamint sisak fedte fejét, melynek fémfogakkal és –szarvakkal megspékelt dinoszaurusz-szerű külseje egy átlagembernek még a vérét is megfagyasztotta volna. Tetején hosszú díszszőr hivatott pótolni a hajat. A vértjéhez kapcsolódó vastag bőrkesztyű óvta a kezét, mellyel egy hatalmas, fényesre élezett húsvágó bárdot szorongatott. Riza ez utóbbiból megállapította, hogy az ismeretlen szándékai nem a legbarátságosabbak, így nem habozott előrántani azt a pisztolyt, és próbált a páncél csatlakozásaira célozni: azon részekre, amelyek mögött az ízületek húzódnak, mert egy vértet egy egyszerű lőfegyvernek elsősorban ott van esélye áttörni. Fél kézzel még mindig szorongatta a bevásárolt termékeket, majd – amikor első tűzrohama kicsit megfékezte a magát Barrynek nevező alakot – letette a táskáját a földre, külön ügyelve a puha paradicsom épségére, egy második fegyvert is előrántott, hogy sakkban tartsa az esetlenül feltápászkodó páncélost.
- Hát ez elfogadhatatlan! – bosszankodott recsegve Barry. – Megtámad egy magamfajta pasas, és te még meg sem ijedsz! Akkor figyelj most jól, és sikítsd ki a tüdőd, kislány! – Azzal felemelte a sisakot, hogy felfedje: nincs semmiféle test a páncél alatt, ami a végtagokat mozgatná. Riza egy pillanatra meghökkent, amiért ellenfele is afféle lélekkapcsolás, mint Alphonse Elric, de sikítani nem sikított; inkább kilőtte a sisakot Barry kezéből.
- …Hogyan? – „bámult" rá csodálkozva a test nyaktól lefelé. – Várjunk csak, magácskának most sikítania kéne, cicám! Miért nem ijedtél meg?
- Ismerek valakit, akinek hasonló a teste – felelt kicsit lejjebb engedve a pisztolyát Riza.
- Hasonló, hm? – nyomta vissza a nyakába a sisakot Barry. – Csak nem az az Alphonse fiú?
- Honnan ismered őt? – vonta fel a szemöldökét a főhadnagy.
- Szóval a barátja vagy? – kacagott a furcsa, krákogó hangján Barry. – Amúgy igazán erős kishölgy vagy te, tudod-e?
- Ki vagy te? – lépett közelebb Riza, válaszokat követelve. Nem akarta hagyni, hogy ez az alak most elterelje a témát, ha már egyszer valahogy sikerült őt harcképtelenné tennie.
- Szeretem az erős nőket – folytatta mit sem törődve a kérdéssel Barry. - Van bennük valami tűz… és általában jók az ágyban! Te is ilyen lehetsz. Milyen vagy az ágyban?
- Fantasztikus – vágta rá a türelmetlenségtől ironikusan Riza. – Szóval ki is vagy te?
- Fantasztikus – visszhangozta egy álmatag sóhajjal Barry. – Ó, azt hiszem, szerelmes vagyok.
- Mi…? – Riza olyan képet vágott, mintha most ütközött volna frontálisan egy kamionnal; aztán megrázta a fejét, és úgy döntött, kihasználja támadója hirtelen elérzékenyülését. – Ez esetben velem jönnél egy telefonfülkéhez?
- Hogyne – ugrott talpra Barry, és odalépdelt esetlen lábain a főhadnagyhoz. – Milyen csinos kislány vagy! Az ízlésem most sem hagyott cserben, noha testem már sajna nincs.
Riza oda se figyelt a páncél áradozására; kihasználta Barry lelkesedését, és kezébe nyomta a csomagjait, hogy annál könnyebben kereshessen egy nyilvános vonalat. Hamarosan talált is egyet, tárcsázta az irodát, ledarálta a kódját (és megállapította, hogy talán épp ez az idióta diktálósdi okozta szegény Maes halálát), és várta, hogy felvegye valaki – feltehetőleg az ezredes, hiszen nincs ott a kedvenc főhadnagya, hogy helyette intézze a telefonokat.
- Igen? – hallotta meg az ezredes számára még így mogorván is oly kedves hangját. Riza elmerengett azon, miért van az, hogy Roy Mustang még ezt az egyszerű „igen" szócskát is úgy tudja kimondani, hogy az ember lányának háta beleborsózik… De aztán későbbre halasztotta az ezen való filozofálást.
- Jó estét, uram, elnézést a késői zavarásért – kezdte, de Barry ficergése a fülkén kívül félbeszakította, így nem tudta befejezni a mondatot.
- Ó, Hawkeye hadnagy, mi újság? – kíváncsiskodott Roy rögtön derűsebben. – Nem szabadnapos ma?
- De igen, de nem azért hívtam – kezdte Riza, és kituszkolta a telefonfülke ajtaján befurakodni akaró Barryt. – Elfogtam valami fura alakot. Ide tudna jönni? Azt hiszem, tudhat olyan dolgokat, amik magát érdekelnék…
- Mi a kénköves poklot művel maga a szabadnapján? – hüledezett Roy. – „Fura alakokat" hajkurászik? Ha ezt tudom, inkább itt hasznosítottam volna a képességeit az irodában.
- Uram, inkább siessen – bosszankodott Riza. – Nem olyan egyszerű kordában tartani egy szerelmes férfit.
- Micsoda? – hökkent meg Roy. – Azonnal jövök.
- Hozza Falmant is! – szólt utána Riza. Remélte, hogy az ezredes még hallotta.
- Mit mondott a pasid, kicsi cica? – kérdezte kedveskedve Barry.
- Nem a pasim – szűrte a fogai között Riza –, és nem vagyok cica sem.
- De hát olyan a hajad, mint egy gyönyörű abesszin macskáé – áradozott Barry, miközben leültek a telefonfülke melletti kerítésre. Riza kicsit derűsebben lógázni kezdte a lábát, ez a csövezés rég tovatűnt gyermekkora lököttségeit juttatta eszébe. Vidámságát azonban hamarosan lerombolták Barry idegőrlő kívánságai.
- Felboncolhatlak, édeske? – kérdezte érzéki hangon.
- Mi? Nem, nem szeretném – borzongott meg Riza.
- És őket – bökött egy, az utcán eltántorgó apukára, akinek kisfia a nyakában lovagolt – feltrancsírozhatom?
- Természetesen nem. Senkit sem trancsírozhatsz fel – mondta egyelőre türelmesen Riza.
Tíz perc múlva már csak unottan utasítgatta vissza Barry kéjvágyó vagy vérre sóvárgó óhajait.
- Ó, drágám – sóhajtott fel Barry. – Ha tudnád, milyen rég láttam nőt… és akkor pont egy ilyen gyönyörűt vet elém a sors. Ha ezzel a testtel tudnék tapintani, már nem itt lennénk, hanem valamelyik bokorban. Így csak a fantáziám marad meg.
- Ezt hagyd abba, jó? – szólt rá Riza, mert kissé kényelmetlenül érintette, hogy egy páncéltestű alak éppen őt képzeli el különböző intim szituációkban. Aztán ő is felsóhajtott. – Jaj, Roy, kérlek, siess, és érj ide hamar…
- Roy? Ő lenne az ezredes? – kattant rá a témára Barry.
- Igen – felelt Riza. – Roy Mustang ezredes. – Valamiért jól esett kimondani a nevét.
- Szereted? – érdeklődött Barry.
- Igen – válaszolt az igazsághoz hűen Riza.
- Mármint úgy? – faggatta tovább Barry.
- Igen. – Rizának lassan kezdett elege lenni a témából. Csak érne már ide Roy…
- De édes – olvadozott Barry. – Lefeküdtetek már?
- Nem – vörösödött el Riza.
- És mikor fogtok? – kíváncsiskodott Barry.
- Nem tudom. De hagyjuk, Barry. Inkább azt áruld el, hogy hol van az igazi tested, és egyáltalán miért kószálsz itt a fővárosban.
- Darabolós Barry vagyok, nem hallottál rólam? – sápítozott a páncél sértődötten.
- Dereng valami a fiatalkoromból – merengett Riza. – Az újságokban sokáig téma volt egy efféle névvel illetett sorozatgyilkos. Nem nagyon emlékszem már a részletekre.
- Azért örülök – vigasztalódott meg Barry. – Elég híres voltam. És sosem tudtak elkapni! Persze aztán sikerült, de addigra huszonhárom embert feldaraboltam. Régi szép idők… Tudod, picinyem, hentesként kezdtem a szakmát. De elárulom neked, elképesztően uncsi állandóan disznókat meg efféléket darabolni, szépen részek szerint szétszedni, hogy tarja, felső comb, alsó comb, meg effélék… Lélekölő meló, és ráadásul a disznók undorító állatok. Idegesítő a visításuk, amikor leölöd őket.
Barry halkan felnevetett, majd folytatta.
- Egy nap aztán… - izzottak föl a szemei a sisak mélyén – az jutott eszembe: vajon milyen hangot adhat egy ember, amikor elvágják a torkát? Sikoly, halálhörgés, vagy eltorzult nyüszítés? Kipróbáltam a feleségemen. Öreg tyúk volt, messze nem volt olyan csini, mint te; ő konkrétan bőgött, amikor felszabdaltam. Persze csak amíg le nem vágtam a fejét!
Rizának a szeme sem rebbent a véres sztori hallatán.
- Rájöttem, hogy ölni jó – folytatta Barry. – Így aztán az utcákat jártam, és különféle emberek felboncolásával töltöttem az időm; hentesként felmondtam, és a hullák pénztárcáiból ellopott bankjegyekből tartottam fenn magam. Huszonhárom embert öltem meg, és az újságok hosszú ideig másról sem beszéltek, csak Darabolós Barry véres rémuralmáról! Az emberek rettegtek, én pedig minden áldozat után egyre jobban éreztem magam. Annyi magabiztosságot szereztem, hogy még egy fiatal kiscsajt is felszedtem, és a valódi életemben döglöttek utánam a nők, szóval érzéki örömökben sem szenvedtem hiányt. Bárcsak te is ismertél volna akkor…
- Micsoda szerencse, hogy nem – morogta a bajsza alatt Riza.
- Végül persze elkapott a hadsereg – ért lassan a történet végére Barry. – Az ötös labor melletti börtönbe küldtek, és hamarosan halálra is ítéltek, mint sorozatgyilkost. Nem bántam, mert mindent megkaptam az életemben, ami jó, vicces és morbid; talán épp ezért nem is egyszerű halálbüntetést szánt nekem a sors. Átvittek a laborba, és teszteket folytattak rajtam; kísérleteket a Bölcsek kövével kapcsolatban. – Rizának itt már megakadt az eddig oly egyenletes légzése, de nem szólt. – Sokan voltunk ezzel így, bűnözők százai; tökéletlen Bölcsek köveit gyártottak belőlünk. Engem csak Hatvanhatos számúként emlegetett a két főszervező. Igen, egy Buja nevű szexi nő felügyelte az egészet, meg egy Irigy nevű kissrác. Gondolom, álnevek voltak… Aztán, mikor már a testem kikészült ezektől a kísérletektől, elszakították tőle a lelkemet, ebbe a páncélba zárták, és megtettek a labor őrévé, Negyvennyolcassal együtt, nehogy bárki felfedezhesse a titkot, amit ott rejtegetnek. Egyébként megtudtam egy újságból, hogy elhíresztelték: Barry akasztás útján végezte… - A sorozatgyilkos felvihogott. – Hát, nem egészen! Ott unatkoztunk, Negyvennyolc és én, hiszen ki is járt volna a labor felé? Senki. Azokat is gyorsan eltettük láb alól, akik véletlenül a közelben szaglásztak. Aztán viszont jöttek azok a fiúk…
- Edward és Alphonse?
- Igen. Edwardnak hívják a kis csírát? Nos, ő behatolt a laborba, ahol Negyvennyolcas vette kezelésbe, én pedig Alphonse-ra támadtam. Micsoda harcos a fiú! Remek szórakozás volt a küzdelem, rég nem értem olyan jót. És hogy még izgalmasabb legyen, el is ültettem némi kétkedést a fejében, hogy csökkentsem a harci morálját, csúnyákat mondtam a testvérére, aztán össze is zavarodott rendesen… De ez nem fontos. Harcoltunk Alphonse-zal, aztán erősítése érkezett. Egy vékony, fekete hajú nő, anyajeggyel a szeme alatt, meg egy szőke fiatal katona. Mindketten lyukat lőttek a tenyerembe, látja? – emelte fel a jobbját derűsen Barry, és valóban ott éktelenkedtek a lyukak. – Az a kishölgy milyen vonzó volt, ó… Sajnos szem elől vesztettem, mert utána felrobbant a labor. Gondolom, a kissrác csinálta, amíg Negyvennyolcassal tépték egymást, vagy Buja és Irigy léptek közbe. Akkor megállapítottam, hogy rám már itt nincs szükség, hiszen nincsen labor sem, és elszöktem. Itt flangálok azóta is a városban, egyelőre csak a rég látott környéken néztem körül, mert sok minden megváltozott; aztán vissza akartam térni a régi hivatásomhoz, de pont egy ilyen stramm nőcit fogtam ki, mint te vagy. Szóval így történt – fejezte be Barry.
- Kedves kis történet – jegyezte meg könnyed szarkazmussal Riza.
- Ugye? – Barry egészen meghatódott Riza cinikus megjegyzésétől. – De nem olyan kedves, mint te! Hadd öleljelek meg, gyönyörűségem!
- Inkább kihagynám – lökte el Riza Barry kezét.
- Majd meglágyítalak, drága – bólogatott Barry, és nyugton maradt, Riza meg magában fohászkodott Royért.
Imái meghallgatásra találtak, mert fékcsikorgással megérkezett Mustang a hadsereg egyik kocsijával, és az őt hűségesen kísérő Falmannal.
- Ezredes! Végre – sóhajtott fel elhalóan Riza.
- Hadd halljam, mi folyik itt? – érdeklődött lezseren Roy. – Szerelmes férfi… információk, amik számomra fontosak lehetnek… érdekes kombináció, főhadnagy. Ugye majd segít befejezni holnap a ma megmaradt papírmunkát?
Riza csúnyán nézett, ám mielőtt reagálhatott volna felettese lustaságára, Barry megszólalt.
- Hé, cicuskám, ez itt az a Roy fiú?
- Fogd be – vetette oda Riza. Mustang és Falman meglepetten pislogtak.
- Cicuskám? – vonta fel a szemöldökét Roy, és dühösen felrángatta a kesztyűit. – Hawkeye, bánná, ha most felperzselném ezt az alakot?
- Nyugodjon le, ezredes! – kiáltott rá Riza, mielőtt Mustang tettre váltotta volna terveit. – Ő itt Darabolós Barry, akiről a sajtó azt állította, hogy kivégezték!
Mustang, ha lehet, még döbbentebben nézett, de aztán hamar feltalálta magát.
- Ez esetben induljunk – intett az autó felé. - Kihallgatom őt a lakásomon. Nem itt a nyílt utcán, ahol bárki hallhat…
Riza kicsit bűntudatosan állapította meg, hogy ő bizony erre nem gondolt. Mindenesetre beült a kocsiba, Barry meg szorosan mellé húzódott, és Roy csúnyán nézte a sorozatgyilkost.
- Kár, hogy szagokat sem érzek – sóhajtozott Barry. – Biztos csodás illata van a hajadnak.
- Megmondtam, hogy fejezd ezt be – mérgelődött Riza.
- Ahogy akarod, drágám – dünnyögte Barry, Roy meg egyenesen féltékenyen hallgatta ezt a kis beszélgetést. Nevetséges, hogy egy otromba páncél váltja ki belőle ezt az érzést, de mégis, mintha valami zöld démon költözött volna a szívébe, és olyan tanácsokat adott volna neki, miszerint lökje félre a hitvány Barryt, és ő simuljon a nő mellé, ő érezhesse azoknak a hajfürtöknek az édes illatát, amivel sosem tudott igazán betelni; meg akarta ölelni őt, és megcsókolni, olyan szenvedélyesen, ahogy soha senkit; de nem lehetett. A démon tehát tovább rágcsálta őt odabenn, és minderről csak ökölbe szorított kezének remegése mesélt. Gyakran figyelte annak idején Hawkeye-t lőni a keleti lövészudvarokban; és ezzel nem volt egyedül. Sokszor akarva-akaratlan is hallotta, ahogy fiatal katonák arról beszélgetnek, miféle nő rejtőzhet az egyenruha mögött, találgatták, miféle testet takarhat a formátlan uniformis. Nemegyszer akart rájuk szólni, és megparancsolni, hogy fejezzék ezt be, még a háta mögött se beszéljenek ilyen illetlenül a főhadnagyról; de végül sosem tette. Nem akarta, hogy félreértsék, nem akarta, hogy légből kapott pletyka legyen belőle; hát elfordította a fejét, és lépdelt tovább, mintha mi sem történt volna. Közben pedig óhatatlanul felmerült benne is a kérdés a titokzatos Rizát illetően, de elhessegette a fejében felmerülő képeket Riza finom, fehér hátbőréről, amit többször is láthatott, és megpróbált nem arra gondolni, milyen volt kezében tartani az ájult, törékeny testet. Azóta aztán még közelebb kerültek egymáshoz, főleg Maes halála révén. A főhadnagy olyan oldalát láthatta, melyet senki más; senki nem tudta, milyen gyermekien összekuporodva alszik, nem volt más, aki elmondhatta volna, hogy magához húzta a nő karcsú derekát, és senkinek sem készített Riza olyan ínycsiklandozó reggeliket, csak neki. Minden egyes kicsiny, bizalmas vonás, amit a nő láttatni engedett magából, csak egyre erősebbé fűzte azokat a szálakat, amelyek Royt hozzá vonzották. Szerette Rizát, csak lépni volt túl nehéz, mert most nem egy randi léte vagy nemléte forgott kockán, hanem annak a kapcsolatnak a kérdése, amelyet Roy a legfontosabbként tartott számon. Hughes halála óta nem is volt kérdés, hogy Riza az az ember, akivel a legbizalmasabb összeköttetésben van; ezzel csak Maes tudott vetekedni, a legjobb barátja, aki meghalt, így Riza toronymagasan verte a mezőnyt. És mégis, miféle ironikus képtelenség volna, hogy azt az angyali nőt egy páncéltestbe zárt lélek becézgesse? Még szerencse, hogy Falman ült a volánnál, és nem Roy, mert karjának dühös rázkódása, és elméjének dekoncentráltsága miatt már rég karamboloztak volna.
A hadnagy azonban tudta, merrefelé lakik a felettese, és rövidesen le is parkolt az ezredes kúriája előtt, Roy pedig leterelte vendégeit a pince félhomályába. A sötétséget csak egy vibráló, sápadt fényű, húsz wattos égő izzása űzte csak el; Barryt azonban láthatólag mit sem zavarta, bumfordi testével lecsücsült a földre, és várakozásteljesen nézett a köré gyűlő katonákra.
- Azért mondtam, hogy jöjjön a hadnagy is – intett Falman felé Riza –, mert valahogy meg kéne győződnünk arról, hogy ő tényleg Barry. Falman pedig minden bizonnyal emlékszik az összes adatra.
Roy elvigyorodott. Beosztottjának hihetetlen memóriája már nem először vált hasznukra.
- Így van, Falman? – nézett a félszegen ácsorgó kollegára Roy.
- Darabolós Barry esete négy éven át tartó periódus volt – biccentett Falman. – Dolgoztam az ügyön az irodában, mint tiszthelyettes, szóval pontosan emlékszem.
- Nem is számítottam másra – bólintott elégedett mosollyal Riza. – Tegyen fel neki kérdéseket az áldozatokkal kapcsolatban, hogy megbizonyosodhassunk arról: tényleg ő az.
- Ahogy parancsolja, asszonyom – hajolt meg Falman, és leguggolt Barry elé. – Beszélgethetünk egy kicsit, Darabolós Barry?
- Hogyne – recsegte vidáman a páncél. – Mit meséljek?
- Azt hagyd későbbre – intette le Falman. – Inkább azt mondd meg, kit öltél meg… '09. május 3-án.
- Ó, nosztalgia! – derült fel Barry. – Raynolds nevű alak, úgy bizony. A Keleti úton végeztem vele, a kaszinó mögött. Kicsit részeg volt; kíváncsi voltam, milyen hangot ad egy ittas ember, ha feldarabolják!
- '10. augusztus 29.?
- Hendrick. Behúzott nekem, amiért elhódítottam a barátnőjét, így hát bosszú gyanánt feldaraboltam. Nagyon utált az az ember engem.
- Nem csodálom. '08. január 5.?
- Lenny és Cynthia, ikertestvérek. Igazán dögös páros voltak: Lenny énekelt egy bárban, Cynthia meg táncolt. Ez volt az egyetlen éjszaka, amikor két embert öltem meg. Hogy sikítottak!
- No és mi a helyzet Gabriellával '11. március 3-án?
- Az nem harmadika volt, hanem tizenharmadika – pontosított Barry. – Tiszta és fényes éjszaka volt, szóval fel is boncoltam a kislányt. Még lüktetett a szíve, amikor ez történt, pedig addigra már levágtam a fejét… Fura, nem?
- Nos? – kérdezte Roy Falmant, mert már kezdett bukfencezni a gyomra Barry részletes leírásaitól.
- Még a trükkömnek se dőlt be, pontosította a szándékosan hamis dátumot – felelt Falman. – Azt hiszem, tényleg ő lehet az igazi Barry.
- Ti azt hittétek, hogy csaló vagyok? – dühöngött Barry, és talpra ugrott. – Akarjátok, hogy bebizonyítsam egy kis darabolással? Annak a felfuvalkodott, dölyfös Roy alaknak úgyis olyan boncolnivaló teste van, örömest tartok rajta bemutatót.
- Köszönjük, majd értesítjük – vágta fejbe Riza kecsesen és nőiesen egy, a pincében talált vasrúddal a mérgelődő sorozatgyilkost.
- Jaj, édeske, tudod, hogy csak tréfáltam… - hízelkedett jámboran Barry. – Sosem bántanám a te kedvenc ezredesed.
- Rendben, elhisszük neked, hogy te vagy az igazi Darabolós Barry – szakította félbe a bimbózó románcot Roy. – De ez esetben áruld el, hogy mit keresel itt, mikor halottnak kéne lenned? Miért vagy olyan testben, mint Alphonse Elric?
- Lenne egy kérdésem nekem is – emelte fel a kezét Barry. – A hadseregtől jöttök, és sem ti, sem a kishölgy nem tudtok arról, hogy miért nézek ki így?
- Ez így van – biccentett Roy.
- Tehát nem tudtok semmit a kutatásokról sem az ötös laboratóriumban?
- Nos, nem – ismerte be Roy. – Fogalmam sincs, miről beszélsz.
- Alphonse és a tesója viszont tudták – kezdett bele újra a mesébe Barry. Le sem tagadhatta volna, hogy élvezi a reflektorfényt, meg hogy végre beszélhet és figyelnek rá. – A cimborám és én persze nem engedtük be őket a laborba, hiszen az őrzéssel voltunk megbízva.
- Tehát az Elric fivérek be akartak hatolni oda? – kérdezte az ezredes mohón, és szinte érezte, ahogy Barry minden mondata újabb és újabb lámpákat gyújt meg az elméjében. Erre utalt hát Armstrong őrnagy! A testvérek minden kétséget kizáróan a Bölcsek kövét keresték a laboratóriumban. - Barry. Mondj el mindent részletesen!
- Na, persze! – kacagott fel Barry. – Vannak feltételeim is. Egyrészt, nem mondjátok el azoknak az alakoknak, akik ezt tették velem, hogy elárultam a titkos infókat; és másrészt pedig nem koptattok le a kihallgatás után! Elvégre nagy nehezen megtaláltam életem szerelmét, nem hagyom, hogy csak úgy elsétáljon.
- Áll az alku! – vágta rá sóváran az ezredes, noha a szeme sarkából látta, hogy Riza kezébe temeti az arcát.
- Nos, hogy összefoglaljam – kezdte Barry. – Tökéletlen Bölcsek köveit gyártottak halálraítélt emberekből az ötös laboratóriumban. De mivel az intézményt már felrobbantották, értelmetlen bizonyítékokat keresni… - Azzal Barry gyorsan felvázolta a Rizának elmesélt történetet Falmannak és Mustangnak is.
- A hadsereg építészeit és kutatóit tehát felhasználták ebben az egészben – nézegette Roy a Barry története alapján papírra vetett jegyzeteit. – Ez azt jelenti, hogy a katonaság magasabb rangú tisztjei, valaki – vagy valakik – a vezetőségből szintén benne vannak. Pont, ahogy sejtettem.
„Tehát egy szervezet, a vezetőség, a Bölcsek köve és Hughes alezredes… De mi lehet ezek között a kapcsolat?" Kettő már meg is volt: a jól titkolt összeköttetés a Bölcsek köve és a vezetőség között. Roy tenyere nyirkos lett a felfedezés felett érzett izgalomtól.
- Két ember, akik Bujának és Irigynek nevezik magukat, és szintén kapcsolatban állnak a hadsereggel – folytatta. Meg is van a harmadik: a szervezet. De vajon mi köze van ehhez Hughesnak? – Hogy néznek ki?
- Nos, Buja olyan, mint Rizácska! – bökött a főhadnagy felé Barry. – Jó az alakja, nagy a melle, és ahogy elnéztem, könnyű lenne feldarabolni. Irigy kicsi és csontos, őt már nem lenne olyan érdekes apróra vagdosni… Mi a gond? – kérdezte az elvörösödött Rizát és az arcát kezébe temető Royt.
- Semmi, nem érdekes – nyögte ez utóbbi. Nos, igen, az ezredes személyleírásra gondolt, nem bonctani elemzésre. – Tehát ők transzmutálták a lelked?
- Nem, azt a kutatók csinálták. Meg engem nem úgy transzmutáltak, ahogyan Alphonse-zal tette a tesója; erőszakkal tépték ki a lelkem a testemből, és tették ebbe a páncélba. Sosem felejtem el azt a kínszenvedést. Kevésbé lett volna fájdalmas, ha felakasztanak…
- Talán le kéne nyomoznunk a kutatókat – vetette fel karba tett kézzel Falman. – Megtudhatnánk, ki parancsolta ezt nekik.
- Ez sajna nem fog menni – vont vállat Barry. – Őket is felhasználták a Kövekben. Néhány nappal azelőtt, hogy a hely felrobbant volna. Senki sem él már, aki ismerné az ötös labor titkát, talán csak Negyvennyolcas – meg én.
- Milyen találékony módszer ez az elhallgattatásra - grimaszolt Roy. – Egy kérdésem volna még, Darabolós Barry. – Az arca elsötétedett, ellenben a szemében valami pokoli tűz kezdett lángolni. Riza aggodalmasan lépett közelebb az ezredeshez. – Te öltél meg egy dandártábornokot egy telefonfülkében, alig több, mint egy hónapja?
Falman és Hawkeye sajnálkozva néztek egymásra. Egyik beosztott sem bírta nézni, ahogy Mustang még mindig vergődik a sors csapása alatt, ahogy szíve mélyén még mindig nem fogadta el barátja meggyilkolását.
- Nem t'om – vont vállat Barry. – Feldarabolva találtak rá?
- Nem – állt fel Roy. – Akkor nem érdekes. Falman hadnagy, maga akkor elmehet, mára végeztünk.
- Uram… - kezdte Falman csodálkozva. – Én…
- Kérem, felejtsen el mindent, amit itt látott és hallott – vette fel a fekete felöltőjét Roy. Riza csak a fejét ingatta ezt a parancsot hallva. Miért nem támaszkodik az ezredes azokra, akikben megbízhatna? Miért akar mindig mindent egymaga csinálni?
- Érti, ugye, hadnagy? – morogta Roy. – Ez egy veszélyes híd, és mély a szakadék alattunk. Semmi értelme, hogy maga is megpróbálkozzon az átkeléssel… ha lezuhanunk, maga is velünk esik.
- Ez igaz, ezredes – mosolyodott el Falman a felettese művészi metaforáján. – De sajnos az emlékezetem tényleg túl jó. Még ha akarnék, sem tudnék elfelejteni semmit… Már ráléptem erre a hídra, és innentől nincs visszaút. Ne habozzon kérni, ha bármikor szüksége van rám. Az enyém lesz a megtiszteltetés, hogy segíthetek magának megoldani ezt az ügyet.
- Falman… - A meghatódott ezredesnek láthatólag fogalma sem volt, hogyan reagáljon most. Aztán ő is elmosolyodott. – Elnézését kérem. És köszönöm. – Egy pillanatra elgondolkozott, aztán a kissé ellágyult mosolya ördögi vigyorba váltott. – Ez esetben vigyázzon erre a fickóra – lökte Falman felé az esetlen Barryt. – Őrizze valami olyan helyen, ahol sem a hadsereg, sem más nem láthatja! Átutalok magának egy keveset az alkimistafizetésemből, azon vehet valami lakást kettejüknek. Ja, és vegyen valami társasjátékot is! Szabadságra írom ki magát, szóval lesz ideje vigyázni Barryre éjjel-nappal! Sok sikert!
- Barry – szedte össze a táskáit Riza. – Nem szabad feldarabolnod őt, megértetted?
- Hát persze, szívem! – küldött csókot utána Barry. – Látogass meg sokat! – Aztán vidáman átölelte Falmant. – Gyere, pajti, jól elleszünk mi ketten, ugye?
Falman siralmas arckifejezéssel nézett távozó kollegái után. Mekkora szemét ez az ezredes! Ilyen utálatos feladatot kiosztani neki, ráadásul huszonnégy órában! Mérgében beleöklözött Barry testébe, aztán persze szitkozódva ócsárolta a jó minőségű vaspáncélt.

- Ezredes, megengedné, hogy elraboljam még öt percét? – kérdezte a pincéből a felszínre érkezésükkor Riza. – Lehetőleg… odabent.
- Természetesen – lepődött meg Roy. Szokatlan volt, hogy a főhadnagy kér effélét, hogy olyasvalamit óhajt, ami súrolja a szabályzat tilalmait. Betessékelte Rizát a házba, és hellyel is kínálta, de a főhadnagy állva maradt, csak a csomagjait tette le addig.
- Kicsit kényelmetlen lesz erről beszélnem – kezdte, nyugtalanul tördelve a kezét –, de már nagyon megérett, nem halogathatom tovább. Főleg most, hogy ilyen kockázatos akciókba kezdünk, ahol minden jelentéktelennek tűnő dolog szignifikáns lehet. – A főhadnagy nagyot sóhajtott. – Uram, én ismerem magát hatéves korom óta, így nem tagadhatom, hogy nemcsak felettesemként tekintek magára, hanem hozzám legközelebb álló személyként is… még akkor is, ha ezt remekül titkolom. És ennek így is kell maradnia. Az én érzéseim ugyan nem sokat számítanak, de a magéi annál többet; ha a vezetőség – akik kapcsolatban állnak a dandártábornok úr meggyilkolásával gyanúsítható szervezettel – megtudja, hogy mi talán nem teljesen professzionális viszonyban vagyunk egymással, abból számtalan katasztrófa lehet. Nem tudom, ön hogyan gondolkozik felőlem, de kérem, legyünk nagyon óvatosak. Mert én… nem akarok a gyenge pontjává válni, uram. Nem akarom, hogy velem zsarolják magát.
Roy meglepetten figyelte a dacosan szemébe néző Riza Hawkeye-t. Most tényleg úgy festett, mint egy sólyom, amelyik fiatalon dacolt a szél viharaival, és szélsőségesen eltökéltre koptatta őt a vadon keménységre. Roynak szinte elállt a villogó szemek kemény pillantásától a lélegzete. Sosem mondta még neki a főhadnagy, hogy nemcsak ezredesnek látja őt, hanem embernek, barátnak is, olyannak, akit talán szeretni is lehet. Ha nem lett volna halálosan komoly a téma, amelyet a nő felhozott, most vigyor ülne az arcán, és féktelen boldogságában talán meg is ölelte volna Rizát. Sajnos most az időpont nem volt alkalmas. Amit a főhadnagy mondott, reális volt, előrelátó és fontos; Roy sem bírta volna elviselni, ha túszul ejtik a nőt, hogy ezzel befolyásolhassák az ő tetteit. Inkább a kínos távolságtartás, aminél jobban ugyan semmit sem gyűlölt, de ha ezzel biztonságban tudhatja Hawkeye-t, akkor legyen.
- Igaza van – mondta végül. – És ha nem tudja, hát elárulom: Maes halála óta maga számomra az, akiben legjobban megbízom, akit a legközelebb engedek magamhoz, a legeslegfontosabb ember, Hawkeye. Fogalma sincs, mennyire lenyűgöz maga, és mennyire tisztelem önt. – És mennyire szeretem… Ez lett volna a következő, de a rettenthetetlen Láng Alkimista életében először félt megtenni valamit. Furcsa, szokatlan érzés volt a görcsbe rándult gyomra, a torkában dobogó szíve, a pulzusának dübörgése a fülében, a tüdejébe akadozva érkező levegő. Sosem tapasztalt még ilyet igazán. Nem voltak szavai, amiket képes lett volna kimondani, mert a szíve sikoltásának nyers őszintesége olyan mondatokat adott volna a szájába, amelyek szenvedélye elrémisztette volna a távolságtartó Rizát. Visszanyelte hát őket, és inkább közelebb araszolt a nőhöz. Ez lehetőséget adott neki arra is, hogy végigfuttassa a tekintetét a főhadnagyon, és majdnem felnyögött kínjában. Rendkívül szokatlan és meglepő volt az összes alkalom, amikor civilben látta őt, és minden esetben fájdalmasan döbbent rá, hogy ilyen páratlanul különleges külsőt ő még sosem látott, akárhány lányt ismert is testközelből. Riza szerényen kifinomult ruhái csak még jobban felhívták a figyelmét a mögöttük rejlő kecses vonalakra, és az a hosszú fekete szoknya ráadásul hallatlanul megnyújtotta optikailag az amúgy is hosszú, karcsú lábszárakat. Roy megbűvölve figyelte a nő kivillanó bokáit: olyanok voltak, mint egy őzsutáé: vékonyak, ám annál erősebbek. Szinte hipnotizálva röpült tovább a tekintete a finoman gömbölyödő csípőre, és a kezei öntudatlanul is kinyúltak, hogy magához vonják Rizát.
- Látja, pont az efféléket kellene nullára redukálni – lépett hátrébb a főhadnagy. – Valamint azt, hogy én csak így beinvitáltatom magamat az ön házába… Figyelt maga egyáltalán arra, amiről beszéltem, ezredes?
- Persze – mormolta maga elé Roy. – Csak félek, hogy nem leszek képes rá, Hawkeye. Remélem, szeretem magát annyira, hogy az ön biztonsága fontosabb legyen az én önző vágyaimnál… Köszönöm az előrelátását. De egy kérdést engedjen meg nekem.
- Parancsára, uram – biccentett a főhadnagy.
- Bántotta magát Barry?
- Csak akart – vont vállat Riza. – Aztán rájött, hogy szerelmes belém. – Azzal néhány mondatban összefoglalta a történteket.
- Örülök, hogy nem esett baja – fújta ki a mesélés alatt benntartott levegőt Roy. – Mindig megállapítom, milyen fölösleges féltenem magát.
- Azért értékelem a törődését – bólintott Riza. – De most megyek, későre jár már, és Fantom éhesen vár otthon. - Felkapta a táskáit, és ment is. – Jó éjt, ezredes!
- Magának is, hadnagy – sóhajtotta Roy. Kinézett az ablakon, hogy láthassa a nő távolodó lépteit. Csak képzelte volna, vagy Riza valóban tétovábban, lassabban haladt volna, mint máskor? Bár tudná, mi jár a főhadnagy fejében…
Jobb volt így, hogy nem tudta. Riza szinte szédelgett az iménti eseményektől. Noha már a néma utcán járt, fülében mégis visszacsengtek az ezredes gyöngéd szavai. „Remélem, szeretem magát annyira, hogy az ön biztonsága fontosabb legyen az én önző vágyaimnál." Majdnem útjára engedett egy keserű kacajt. Önző vágyak? Mustang nem tudja, mit beszél. Hiszen Riza Hawkeye az, aki kapzsin kívánja a felettesét, ő szeretne visszamenni hozzá, és a saját beszédét figyelmen kívül hagyva az ezredessel maradni örökké. Marták a torkát önnön szavai, az elutasító, barátságtalan magatartása, de nem tehetett mást. Higgye csak azt Roy, hogy ő valóban egy érzéketlen, zord, munkaközpontú nő, hogyha ez szavatolja mindkettejük biztonságát. Nem kell tudnia, hogy Riza valójában ugyanolyan bizonytalan, gátlásos és szeretetre vágyó a szíve mélyén, ahogyan mindenki más is. De aki nem ad, az nem kaphat. Az alkimistáknak igazuk van, amikor mindent az egyenértékűség elvével magyaráznak. Így hát, ha elutasítóan viselkedik, az ezredes sem fog annyi szeretettel közeledni hozzá, és talán, ha majd egyszer Roy célba ér, Riza is megváltozhat végre, és megmutathatja a világnak a valódi, titkos, kevesek által ismert arcát. Hacsak nem fog túlságosan félni ahhoz, hogy ezt megtegye; hacsak nem válik addigra ez a tartózkodó modor az igazi énjévé.

End Notes:

Darabolós Barry magyar nevének megtudásához végig kellett néznem három szinkronizált Brotherhood részt. Azóta rémálmaim vannak. Fúj.
Ráadásul miért á-val mondják a nevét (vagy csak rosszul hallottam)? Evidens, hogy ugyanúgy kell kiejteni, ahogy Harry Pottert, csak 'b' betűvel kezdve. Ej-ej...

Viszont ő egy jó karakter! Öröm volt vele dolgozni. Éppolyan, mint Kimblee: nem olyan kidolgozott, kicsit egysíkú; az ilyenekkel a munka könnyen megy. A Mustang-féle komplikált alakokkal bezzeg már vért izzad az ember lánya... Éljen Barry! Következő ficemet rá fogom alapozni, valami jó darkos hentelős sztorit. Mit szóltok? :D