Alszik. Üldözte őt a sors ezernyi bajjal,
És mégis élt, amíg mellette volt egy angyal.
~ Victor Hugo

Alig aludt mostanában. Szinte semmit. Képtelen volt rá. Csak átöltözni járt haza, amúgy a Parancsnokság könyvtárában töltötte az idejét, Barry ügyének papírjait kereste elő, a vezetőség simlijei után nyomozott, Dr. Marcoh-t illető aktákat olvasott, és az ötös laboratórium okmányait tanulmányozta. Talán tíz nap telt el azóta, hogy Hawkeye főhadnagy elkapta Darabolós Barryt, de lehet, hogy több is - az idő észrevétlenül folyt ki a kezei közül. Még jó, hogy az ezüst zsebóráját mindig magánál hordta, így a kötelességeit nem mulasztotta el, a tárgyalásokon, ügyintézéseken pontosan megjelent. De közben borzasztóan kimerült volt. A kutatás jó agyi állapotokat igényelt volna, ám az ő elméje lelassult, gyakran fejfájás gyötörte, elfásult volt, és lelombozódott, de ezt a nyomozás pillanatnyi számlájára írta. Ahelyett, hogy tükörbe nézett volna. Mert lilás-feketés karikák éktelenkedtek a szeme alatt, úgy festett, mint egy panda, vagy mintha behúztak volna neki. Félreértés ne essék, szeretett volna nyugovóra térni esténként, ahogy mások; de az agya zakatolt, nyugalmat nem talált, így végül már nem is próbálkozott. Hagyta, hogy sodorják magukkal a hétköznapok súlyos terhei, és szinte kíméletlen, kegyetlen örömmel nézte, hogyan aggódik érte a főhadnagya. Legalább ennek is megvan a maga haszna. Hawkeye miatta többet túlórázott, gyakran átvállalta az ő feladatait is, hogy az ő terhei könnyebbek legyenek, hogy többet pihenhessen. Bezsebelhette még a féltő pillantásokat is, az óvatos érintéseket, amikor agya pihenést keresve kikapcsolt, és ő semmibe meredve ült az iroda párnázott karosszékében. A hétvégékben bízott, csitító erejükben remélt, ám az első szombat és vasárnap tétlen álmosságban és fejtörésben telt, egyedül. Noha az álmatlan éjszakák lehetőséget teremtettek neki arra, hogy a Központ minden hölgyeményét meghódítsa magának, mégsem lelte benne örömét. A főhadnagyot kereste mindannyiukban, ugyanazt a szőke hajat, szelíd szempárt, pisze orrot, kedves mosolyú ajkat, kívánatos testet és azt a mérhetetlen gyöngédséget, ami mindig ott vibrált a beosztottjában. De senkiben sem talált ehhez foghatót.
És hogy volt-e értelme a végeláthatatlan kutatásnak, a lázas munkának? Hogyne lett volna. Rengeteget tudott. A legtöbbet az segített, amikor kifaggatta Armstrong őrnagyot, és kiderítette, hogy az ő beosztottai óvták az Elric fivéreket a Sebzett jelentette veszedelemtől annak idején, és még látták is az ötös labor összeomlását. Nem habozott jelentést kérni tőlük, amiből azt is megtudta, hogy Maria Ross még egy titokzatos alakot is látott akkor.
- Tinédzserkorúnak tűnt, korához képest elég nyúlánk és izmos – emlékezett vissza Ross hadnagy. – Hosszú, nem túl sűrű fekete haja van, ami nagyjából a derekáig ér, és egy hajpántféleséggel fogja hátra, hogy ne lógjon a szemébe. Kétrészes fekete ruhát visel, a karján csuklószorítót hord, és a combján egy furcsa, piros tetoválás van. Ha jól láttam, egy csillag vagy háromszögforma lehetett, amelyet egy kígyó ölelt körbe.
- Volt lába a kígyónak? – kérdezte ő hirtelen érdeklődéssel. Ross homlokráncolva próbált visszaemlékezni.
- Nem – rázta a fejét a nő. – Egyértelműen lábatlan volt, nem gyík, vagy efféle, hanem kígyó.
- Megpróbálná lerajzolni nekem ezt a szimbólumot?
- Nem nagyon tudok rajzolni… - vonakodott a hadnagy, de azért kezébe vette a felé nyújtott tollat és a papírt. – Ráadásul tényleg csak villanásnyi időre láttam.
- Azért próbálja csak meg – nógatta kedvesen. Maria tehát megpróbálta a papírra kanyarítani a látottakat, és még ki sem mondta, hogy kész, ő már kimarta a kezéből.
- Ez egy önmaga farkába harapó kígyó – mormolta maga elé. – A teljesség, tökéletesség, újjászületés és a halhatatlanság jelképe az alkímiában.
Elég felfuvalkodott dolog ezt tetováltatni magunkra. De talán ez nemcsak holmi kamaszkori hóbort; a fiú egyértelműen tagja annak a szervezetnek, ami után nyomoz, és ez a tetoválás összekötő kapocs lehet, afféle közös vonás a csoport tagjai között. Ez persze csak egy feltevés, egyelőre megalapozatlan hipotézis. Mindenesetre érdekes gondolat. Feljegyezte a kis jegyzetfüzetének sarkába, majd újra a hadnagyhoz fordult.
- Azt még nem mondta el, hogy fiú vagy lány.
Maria Ross kissé összezavarodottan pislogott maga elé.
- Nos, be kell valljam, annyira androgün volt, összemosódott nemi jellegekkel, hogy nem tudnám biztosra megmondani… de inkább fiúnak mondanám.
- Köszönöm, hadnagy – biccentett, felpattant, és már tovább is sietett.
A következő célpontja egy igénytelen, rossz állapotú ház volt, amelyet minden élő ember – ha tehette – messzire elkerült, és éppen ezért bizonyult annyira alkalmasnak arra, hogy Falman ott húzódjon meg Darabolós Barryvel. A sorozatgyilkos sajnos abszolút nem látta át a sakk logikáját, mindemellett erős vágyat táplált mások felszabdalásának irányába, szóval nem is csoda, hogy Falman láthatólag kezdett beleőrülni kényszerű szabadságának Barryvel töltött perceibe. Óráiba. Napjaiba. És heteibe.
- Szép napot – köszöntötte ő a beosztottját, majd minden további szót félretéve a sorozatgyilkoshoz fordult. – Feltehetnék néhány kérdést, Darabolós Barry?
- Már megint? – nyavalygott a páncél. – Hogy van Rizácska?
- Remekül – morogta. – Mondd csak, sokszor láttad Buját és Irigyet?
- Néhányszor, ja – biccentett Barry.
- Irigy a fiú, ugye?
- Azt hiszem. Bár kissé fura a stílusa – vont vállat Barry. – Lehet, hogy meleg.
- Aha. – Ez egybevág azzal, amit Ross hadnagy mondott, csak ő egy fokkal finomabban fogalmazott. – Van piros tetoválás a lábán?
- Hö? – pislogott Barry a váratlan kérdésen, aztán hosszan elgondolkozott. Kicsit furcsa és nehéz volt ezt leszűrni, hiszen arckifejezés nélkül nehezen érzékeltethetett bármit is a környezetével. – Igen, van. Meg Bujának is, a mellén.
- Ez lett volna a következő kérdésem. Köszönöm, Barry. – Ismét a jegyzetfüzetébe mélyedt, hogy összefoglalja azt, amit már tudott.
A titkos szervezet, amelyik kapcsolatban áll a vezetőséggel is, Bölcsek köveit gyártott az ötös laboratóriumban. Ezt valószínűleg Marcoh doktor is tudta, vagy esetleg őt is kényszerítették erre, és most a lelke talán egy Kőben dörömböl bezárva. A vezetőség persze elsimította a labor piszkos ügyeit; nem néztek utána a halálraítéltek hulláinak eltemetésének, útjára engedték a sajtó híreszteléseit, megépíttették az átjárót a városi börtön és a labor között, egyszóval aktívan közreműködtek, hogy minden gördülékenyen haladjon. De mi köze volt ehhez Hughesnak? Neki miért kellett meghalnia?
Ezen töprengett akkor is, amikor a Parancsnokság könyvtárába ment, kiparancsolta onnan az ott dolgozó könyvmoly kislányt – akit ugyan még nem hívott el vacsorázni, de a szódásüveg szemüvegeket látva elhatározta, hogy ez így is marad majd –, a lelkére kötötte, hogy véletlenül se engedjen be senkit, amíg ő kutakodik, aztán azzal a szándékkal kuporodott le a földre és bástyázta körül magát régi folyóiratokkal és könyvekkel, hogy folytatja a kutatásait, ám erőt vett rajta a több napos kimerültség, és elszunyókált.
Nagyon furcsákat álmodott, bizonyára a hosszas alváshiány, és a rengeteg vészterhes információ tette, amelyek fekete fellegként kavarogtak a fejében. De legalább végre pihenhetett egy kicsit… úgy nagyjából negyedórát.
- Ezredes! – szólította őt valaki. – Mustang ezredes!
- Hagyjon már, Hawkeye… - morogta, ám amikor lassan kinyitotta a szemét, nem a dühösen villogó szemű főhadnagyot látta, hanem egy könyv megtépett lapjait. Hát persze, a szemére tette a legutóbb olvasott kötetet, hogy a nappali fény ne zavarja a bóbiskolását. Tényleg ki kellene már aludnia magát. Lehet, hogy csak azért nem jön rá a megoldásra, mert teljesen lelassult az agya a fáradtságtól. De ha egyszer nem tud… „Akkor menjen orvoshoz!" Szinte szabályosan hallotta Hawkeye megrovó hangját. Lesöpörte az arcáról a könyvet, hogy az adattár ajtaján bekukucskáló megszeppent kishölgyet lássa. Igazából már a nevére sem emlékezett. Ilyen se volt még soha; kezd vészes hatásokat eredményezni az alvászavara.
- Hány percet aludtam? – kérdezte rekedten.
- Nagyjából tízet… - sajnálkozott a lány. Jó lenne tudni a nevét, jutott megint az eszébe.
- Csodás – dünnyögte, és ásított egy nagyot. Ha iszik egy kávét, az majd helyrehozza.
- Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de azt hiszem, pihennie kéne és szabadságot kivenni, és nem erőltetni magát olyan nagyon, ezr…
- Aha, persze, igaza van – motyogta oda se figyelve. - Mindjárt kezdődik a tárgyalás. Viszlát… izé… kisasszony! – intett még hátra, és elsietett. Az ügy előtt kér a főhadnagytól egy kávét.
- Hol van Hawkeye? – dühöngött, amikor belépett az irodába, és azzal kellett szembesülnie, hogy csak Breda, Havoc meg Fuery vannak ott.
- Hawkeye hadnagy mindjárt visszaér, boltba ment – felelt Breda tisztelettudóan.
- Boltba? Munkaidőben? Hát már a hadnagy is megőrült, vagy kijött belőle a plázacica? – Majdnem felrobbant. Most kénytelen lesz maga lemenni kávéért.
- Nem, uram – szólalt meg a háta mögött egy halk, nyugodt hang. – Gyógyszertárban voltam.
- Beteg? – Egy kicsit megszeppent. Nem szerette volna, ha a nőnek baja esik.
- Maga igen – bólintott a főhadnagy higgadtan. – Ezért haza is viszem önt.
- De hát egy tárgyaláson kell jelen lennem!
- Nem kapcsolódik szorosan a maga ügyosztályára a tárgyalás témája, a jelenlétét mással is pótolni tudják, így betegségre hivatkozva lemondtam – felelt Hawkeye, és feladta rá a felöltőjét.
- Nem is vagyok beteg! – ellenkezett.
- Az alvászavar egy betegség, és akár halálhoz is vezetett – válaszolt türelmesen a főhadnagy. – Jöjjön, uram, már kölcsönöztem egy hadseregi autót.
- Miből veszi, hogy alvászavarom van? – háborgott a folyosón.
- Például abból a tünetből, hogy olyan érzelmi instabilitásokat mutatott az imént, ami még egy szerelmes tinédzsernek is becsületére válna.
Megpróbált lenyugodni, hogy bebizonyítsa igazát a főhadnagynak; és ez nem is ment olyan nehezen. A nő jelenléte mindig le tudta csillapítani.
- Ráadásul látom a karikákat a szeme alatt. Nem tudja titkolni azt sem, hogy mostanában nem olyan életerős, mint máskor, a humorérzékét is mindennap otthon felejti. Fejfájás csillapítót találtam a fiókjában. Folytassam, uram?
- Nem kell, igaza van. Már megint. Most örül?
- Akkor fogok örülni, ha magát újból önmagaként látom – felelt Hawkeye egyszerűen, és kinyitotta a felettesének az udvaron parkoló kocsi ajtaját, majd elindultak.
- Nem úgy volt, hogy az efféléket – hogy a maga szavaival éljek – nullára redukáljuk? – morogta, homlokát az ablaküveg hűvösének támasztva. Már pusztán attól is megfájdult a feje, hogy az elsuhanó házakat figyelte.
- Attól még nem fogom tétlenül nézni, hogy maga tönkreteszi a szervezetét – válaszolt tárgyilagosan Hawkeye vezetés közben.
Nem válaszolt. Lehunyt szemmel várta, hogy megérkezzenek az otthonához, hogy vége legyen ennek az utazásnak, és végre az egész világ békén hagyja őt. Hawkeye kivételével. Ő maradhat.
- Vegyen egy forró fürdőt – utasította a főhadnagy, amikor a leparkolás végeztével beterelte a felettesét a saját házába.
- Magával? – kérdezett vissza pimasz mosollyal, ám Hawkeye megdorgáló szavai, elítélő tekintete helyett most csupán egy mosolyt kapott válaszolt.
- Menjen már, uram – csóválta a fejét a nő, és ő engedelmeskedett.
A forró víz valóban elbágyasztotta érzékeit, kiszívta az erő morzsáit is a végtagjaiból, fülledt párát vont az elméje kavargására. Pulzusának folyását lelassította, pilláit elnehezítette. Jó volna aludni. Jó volna egy kis időre itt hagyni ezt a világot, és másnap frissen ébredni. Úgy másfél hete nem tapasztalta meg ezt az érzést, és ez ébresztette rá végül arra, hogy az álom ajándék, az alvás kincs, és ezt elpazarolni, lekicsinyíteni, semmibe venni - vétek.
A törölköző durva dörzsölése kicsit felélénkítette, de nem tüntette el a kellemes zsibbadtságot a bőre alól. Képesnek érezte magát arra, hogy szundítson egy keveset, de hogy egy egész éjszakát átaludjon? A főhadnagynak nevetséges ötletei vannak. Átbandukolt a szobájába, hogy elnyúljon az ismerős párnák között, Hawkeye majd megtalálja, ha akar tőle valamit. Milyen jó, hogy már megint itt van.
Csak a fejét fordította arrafelé, amikor az ajtó nyílását hallotta. A nő egy teáscsészét hozott, meg egy apró, színes, gyógyszeres dobozkát.
- Ezt igya meg, uram – utasította őt határozottan, de mégis egész lágyan, és kezébe nyomta a teáscsészét.
- Mi ez? – szaglászta kétkedve.
- Egyszerű kamillatea. De nem az fogja elaltatni magát, hanem ez – nyújtott felé a főhadnagy egy apró, piszkosfehér gyógyszergolyócskát.
- Maga be akar drogozni engem? – vonta fel a szemöldökét.
- Távolról sem – válaszolt Hawkeye. – A mai, korszerű altatók függőségi potenciálja alacsony. Nem kell félnie, nem adnék olyat, ami árthat. Könnyedén leszokhat róla, ha már nincs szüksége rájuk. Először azonban orvosolnunk kell az egy heti túlhajszoltságát, uram. Péntek délután van. Ha ezt beveszi, holnap délig garantáltan aludni fog, hiszen a szervezete úgy igényli az alvást, mint a kiszáradt föld az esőt. A hétvégén kipiheni magát, majd jövő héten ezek segítségével beállít magának egy rendes alvásciklust, végül pedig leszokik róluk.
- Van beleszólásom a dologba? – gúnyolódott.
- Nincs – felelt hűvösen Hawkeye, és figyelte, ahogy védence egy korty kamillateával lenyeli az altatót, és elhelyezkedik a puha takaró alatt.
- Kaphatok jó éjt puszit? – csipkelődött könnyedén. Maga is meglepődött, amikor Riza halványan elmosolyodott, és egy gyors, gyöngéd csókot lehelt a homlokára.
- Aludjon jól, uram – suttogta halkan, majd zajt alig keltve kisurrant a szobából.

End Notes:

Ez azért különleges fejezet, mert teljesen Mustang-centrikus, ellenben egyszer nem írtam le sem a nevét, sem valamilyen helyettesítő szócskát (pl. "ezredes"), csak rejtett alanyok és személyes névmások segítségével hivatkoztam rá. Sokat vackoltam vele, hogy így is érthető és élvezhető legyen (jó kérdés, hogy sikerült-e), de gondoltam, felhívom rá a figyelmet, nehogy már az legyen, hogy észre se veszitek. :'D