Aki megment egy életet, egész világot ment meg. ~ Talmud

- Végre – nyögött fel Falman, amikor egy jótevő kéz vastag újságtekercset tuszkolt be a küszöb alatt. – A nap legizgalmasabb pillanata!
Darabolós Barry rémesen unalmas társaságnak bizonyult. Másról sem tudott beszélni, csak csinos nőkről, gyilkolásról, és a perverz társalgásaikról, amiket még Negyvennyolcas barátjával folytattak le őrzés közben annak idején. Falman nagyjából az első nap végére örökre megcsömörlött kényszerű „pajtása" társaságától, de idestova két hete együtt kellett lennie a páncéllal huszonnégy óra hosszat, így nem maradt más lehetősége, mint Barryvel sakkozni, és az újságpapír híreibe temetkezni addig, ameddig gyors agya fel nem dolgozza az abban rejlő összes információt. Falman nagyokat sóhajtva kívánta a régi keleti napokat, amikor nem kellett halhatatlan sorozatgyilkosokkal bajlódni, a vezetőség cselszövései nem vártak leleplezésre, és mindenekelőtt ott volt Rebecca Catalina, akivel olyan feledhetetlen délutánokat töltöttek el együtt.
- Mi az, hogy a nap legizgalmasabb pillanata? – háborgott Barry, és rögvest megsértődött. – Nem elég szórakoztató neked az én társaságom? Ha akarod, mesélek kaszabolós sztorikat!
- Inkább kihagynám – vetette oda Falman, mielőtt az újságba mélyedt volna. – És bevallom, más társaságát jobban élvezném, mint a tiéd, Barry. – Halk zörejt keltve megrázta az újságot, hogy kényelmesebb legyen a fogása, elhelyezkedett az egyszerű faszékén, és belemélyedt volna… ha nem Maria Ross komor arcával nézett volna farkasszemet, akit történetesen Maes Hughes meggyilkolásával elítéltek.
Végigolvasta a cikket, és nem tudta kiverni a fejéből, mennyire erőltetett ez az egész. Maria valóban használt egy golyót az ötös laboratórium kalandjakor, de persze ezt bizonyítani aligha lehet, hiszen az épület most törmelékek nagy kupaca csupán. Sosem kurkásznák át a romokat egyetlen golyóért, és könnyedén elkeveredhetett abban a káoszban, vagy a robbanás keltette légáramlatokban. Sőt, bárki el is tüntethette. Az adott időpontot a nő ráadásul a családjával töltötte – elfogadhatatlan alibi, hiszen melyik szülő adná fel a gyermekét? Falman bosszúsan állt fel. Azt persze könnyű mondani, hogy egy személye titokban tartását kérő ember vallomást tett, azt állítva, hogy látta Mariát a haláleset időpontja környékén ama bizonyos telefonfülke közelében kószálni. Valaki bele akarja rángatni a dolgok mocskos szövevényébe a hadnagyot, és egyetlen gyanúsított révén, alibi és bizonyíték híján Ross életére keresztet vethetnek, mert a nyomozási parancsnokság börtönbe veteti, sőt, talán ki is végezteti majd a nőt, hogy elmondhassák: pontot tettek az ügy végére.
A telefonhoz sietett, és tárcsázta felettese irodájának számát. Amíg ő a kóddiktálással és más idegtépő biztonsági tevékenykedésekkel volt elfoglalva, Barry felvette az asztalra hajított újságot, hogy nagyot, a páncélban visszhangzót hördülve ejtse vissza a papírköteget.
- De hiszen ő az a vonzó kislány a laborból! – mordult fel, és zörögve a telefonáló Falmanhoz futott. – Roy fiút hívod?
- Mustang ezredest, igen – bólintott Falman.
- Akkor egy kicsit add ide! – tépte ki a kagylót a támadásra nem számító hadnagy kezéből, és belemordult. – Royom, drágám, te vagy az?
- Barry. – Roy hangján érződött a viszonthallás okozta végtelen „boldogság". – Mit akarsz?
- Beszélgetni egy kicsit veled. Hogy van Rizácska?
- Rizácska – ismételte a szót hűvösen Roy – sajnos-sajnos nem ér rá veled beszélgetni. Borzasztó, nem? Valami mást esetleg szeretnél mondani?
- Igen, annak a Hughes alaknak a meggyilkolása ürügyén… - kezdte volna Barry, ám Roy álla leesett, noha ezt a sorozatgyilkos nem láthatta, és közbe is vágott.
- Ó, sajnos nem fogadhatok privát jellegű hívásokat ezen a vonalon – sopánkodott annyira eltúlzottan, hogy még a tökfej Barry is megértette, mire akar kilyukadni az ezredes. – Rögtön visszahívlak! – Azzal letette.
- Mi folyik itt? – kérdezte Falman Barrytől.
- Majd meglátod! – A páncél felvihogott, és türelmesen várta a következő hívást. Ami nem is váratott magára sokáig.
- Mondd, Barry – hallotta kis idő múlva Roy sokkal barátságosabb és sokkal komolyabb hangját. – Mi van Maes Hughes halálával, mire jöttél rá?
- Maria Rossot gyanúsítják, igaz? Én találkoztam a kislánnyal, amikor jöttek megmenteni Alphonse-t meg a tesóját. Igazán egzotikus arca van, sosem felejteném el, szóval rögtön felismertem az újságban! A golyót ne keressétek, a lyuk, amit lőtt vele, máig a kezemen virít. Tudod, nekem nincsen élő testvérem, hogy összealkímiázzon, ha bajom esik. Ez talán elég bizonyíték a kishölgy ártatlanságára.
- Tehát a golyó, amiről Ross hadnagy beszél, valóban valahol az ötös labor romjai között hever, a lyuk pedig a tenyereden van, Barry? – próbálta tisztázni a dolgokat Roy. – Szóval Ross nem ölhette meg Hughest.
- Így van! Hacsak nem vitték el a golyót azok, akik be akarják mártani Mariácskát. Ugye nem hagyod, Roy cimbora? Te leszel a hős, aki megmenti a kislányt, ugye?
- Igazságtalanul senkit nem hagyok börtönbe kerülni, főleg, hogyha én is az ügyön dolgozom, bár nem hivatalosan – felelt keményen Roy. – Köszönöm, hogy szóltál, Barry. Azonnal intézkedem. És mondd csak, cserébe mit szólnál egy kis ámokfutáshoz?
- Roy… azt hiszem, szeretlek – suttogta kéjesen Barry. – Bármit kívánsz, megteszem, egy kis izgalomért cserébe.
- Helyes! Akkor ma este pontosan kilenc órakor betörsz a városi börtönbe, ahogy Ross hadnagyot őrzik. Kiszabadítod, és oda vezeted őt, ahol megtámadtad a fő… Rizát. Ott én várom majd Rosst, és a többiről gondoskodom a beosztottaimmal. Rendben van ez így?
- Tökéletesen – lihegte eszelősen Barry. – Úgy lesz, ahogy parancsoltad, Roy ezredes. Este találkozunk.
Mustang letette a kagylót, és kilépett a fülkéből. A kísérője, Breda hűségesen várt rá odakint, a lenyugvó nap fényében. Roy hosszasan belenézett a horizont alá süllyedő ragyogó korongba; a narancsvörös fénynyalábok körös-körül végignyaldosták az alakját, tüzes aurát vonva köré. Breda magában megállapította, hogy ha valamikor, hát most az ezredes valóban méltó a Láng Alkimista névre.
- Breda – szólította meg a hadnagyot Roy. – Menjen el valami henteshez, és vásároljon disznólábszárat, meg ilyesmit, amiben jó sok csont van, és vegyen mellette egy nagy kiszerelésű ásványvizet, minél több nyomelemmel és ásványi anyaggal. Azonkívül egy patikust is keressen meg, és szerezzen nekem ammóniát, salétromot, foszfort és ként. Ha ezzel megvan, találja meg Hawkeye-t a parancsnokságon, küldje el vele az árucikkeket hozzám, és azt is mondja meg neki, hogy a dokumentumokat, amiket talált, azokat is hozza magával. Megértette?
- Ugye nem akar humán transzmutációt végrehajtani? – lépett közelebb Breda.
- Dehogyis – horkant fel Roy. – De van különbség egy ember feltámasztására tett kísérlet és egy holttest megalkotása között. Utóbbi csak az alkotóelemek emberformába transzmutálása. Ne féltsen engem, csak siessen!
- Igenis – tisztelgett Breda, és rohant is. Mustang meg visszatért a telefonjához.
- Havoc – hívta fel az irodában tevékenykedő beosztottját. – Ma este fél nyolckor jöjjön át hozzám. Van egy-két bútor, ami nem kell nekem, magának meg jó lenne a költözéshez… - Havoc már nyikkant egyet, hogy szóljon, már réges-rég beköltözött, de Mustang nyomatékosan folytatta. - Megértette, amit mondtam?
- Igen, uram – hallotta Havoc izgatott hangját. – Ott leszek, és köszönöm!
- Csodás – biccentett Roy, és az órájára nézett. Eléggé szűkében voltak az időnek, most minden azon múlik, hogy Breda mennyire siet. Szerencse, hogy a hadnagynak olyan stratégiai érzéke van, hogy nála gyorsabban senki nem épít fel fejben egy logisztikai minitervet arra vonatkozólag, hogyan lehet mindent a lehető leggyorsabban beszerezni a város különböző pontjain. Nincs is jobb dolog megbízható beosztottaknál.

Riza dideregve vonta össze magán a fekete kabátját, miközben félrebillentett fejjel leste, ahogy az ezredes a pince poros kövezetén fehérlő alkimistakör mellett térdel, melynek közepén a Breda által vásárolt csontok és vegyi anyagok keveréke rohad, és azokat az orvosi leleteket tanulmányozza, amelyeket ő a két nap során Maria Rossról megtalált. Sem Breda, sem Havoc, sem Falman, sem ő nem tudta pontosan, mire is készül Roy Mustang, csak tervének egyes elemeit hallották a nekik kirendelt feladatokon keresztül. Arra már rájött a kis csapat, hogy a felettesük meg akarja menteni Ross hadnagyot, de hogy ezt hogyan akarja kivitelezni úgy, hogy ne vádolhassák vele őt, az már mindannyiuk számára balladai homályba burkolózott.
A következő pillanatban aztán Roy óvatosan, nehogy megszakítsa a krétával húzott csíkot, az alkimistakörre tette a kezeit. A vonalak azonnal felszikráztak, és Riza szeme automatikusan becsukódott a hirtelen fénytől, így nem láthatta azt, ahogy a körben valami lassan alakot ölt, egy vékony női test formáját veszi fel.
- Már kinyithatja a szemét – hallotta Roy remekül szórakozó hangját. Szégyenkezve engedelmeskedett, hogy a csúfondárosan somolygó ezredesre pisloghasson.
- És nem engem kellene néznie – tette hozzá Roy még vidorabban, és élvezettel nézte, ahogy a főhadnagy kissé elpirul. Félreállt, hogy Riza szemügyre vehesse a földön heverő formát.
Karcsú test volt, vékonyka végtagokkal. A csontokat olyan kevés hús védte, mintha egy anorexiás lányé lett volna, és a fakófehér, bőrszerű külső réteg sápadtan verte vissza a lámpafényt. Arcvonásai sem voltak különösebben, csak a bőrön átsejlő koponya formái látszottak.
- Ez micsoda?
- Ez Maria Ross holtteste – felelt büszkén Roy. Mintha csak a gyerekéről beszélt volna.
- Két pohár whisky után az ember talán annak is nézné – jegyezte meg gúnyosan Riza. – Ez egyáltalán nem hasonlít Ross hadnagyra.
- Hát persze, hogy nem – mérgelődött Roy, aztán magabiztosan magyarázni kezdett. – Ma este Barry kiszabadítja a hadnagyot a börtönből, én pedig szénné égetem ezt a bábut. Ismeri a módszereimet, egy általam megpörkölt holttest nem nagyon felismerhető. Mégis, Maria Ross leletei alapján formáltam meg a bábut, így annak anatómiája hasonlít a hadnagyéra, ez elég lesz a boncoláshoz. Breda addig kicsempészi az igazit az országból, és onnantól a sorsa már nem a mi kezünkben van.
Riza elnyílt szemekkel hallgatta a zseniális tervet, Roy pedig élvezettel zsebelte be a főhadnagya elismerő pillantásait. Ritkán látott efféléket, általában csak megrovó tekinteteket kapott az irodában, most viszont őszinte csodálat tükröződött Riza arcán, és mi tagadás, Roynak legyezgette az amúgy is grandiózus hiúságát a nő megbecsülése.
- A fogait is meg tudta csinálni a fogorvosi leletek alapján? – kérdezte váratlanul Riza. – Az alapján fognak az azonosítással kísérletezni.
- Így van – helyeselt Roy. – De már telefonáltam a boncnoknak. Dr. Knox fogja elvégezni, ő pedig régi barátom Ishbalból. Ráadásul ismeri és kedveli Ross hadnagyot. Örülni fog, hogy kimentem az állam kezei közül. Falazni fog nekem, ha arra kerül sor.
- Tudja, hogy ha lebukunk, végünk van, ugye? – figyelmeztette Riza.
- Tudom. És maga éppen ezért fog kimaradni belőle – bólintott Roy. – Ha nem sikerül, és elkapnak minket, magának csak annyit kell mondania, hogy az én parancsomra kereste elő a dokumentumokat, és ez még igaz is. Márpedig hadnagyként nem tagadhatja meg egy ezredes parancsát, szóval ezzel maga biztonságban lesz.
- Nem akarok biztonságban lenni, amikor maga veszélybe kerül – jelentette ki Riza a fogain át szűrve a szavakat. – Rendelkezzen velem, ezredes.
- Erre semmi szükség – hárította el Roy vidáman. – Értékelem és nagyra becsülöm a bátorságát, de már mindent megszerveztem. Viszont… Most, hogy Falmant, Bredát és Havocot szabadságra küldtem, maga és Fuery következnek. Azt hiszem, itt az ideje, hogy felidézzük a Sólyomszemű kiváló képességeit.
- Mire gondol? – Riza már végképp nem tudta követni a felettese gondolatmenetét. Roy csak vigyorgott. Tudta jól, hogy Hawkeye hetente minimum egyszer gyakorolt a lövészudvarban, és ő volt nagyjából az egyetlen olyan irodai munkát végző katona, aki folyamatosan szinten tartotta magát.
- Nem lehetünk annyira naivak, hogy abban bízzunk: Barry börtönbe behatolását nem tudja meg az ellenség. Márpedig ezzel arra is rájönnek majd, hogy mi ismerjük az ötös laboratórium titkát. Barryt minden bizonnyal követni fogják, hogy megtudják, kik utasították Ross kiszabadítására őt – és ha akkor meglátják Falmant, tudni fogják, hogy az én kezemben futnak össze a szálak. Ezt meg kellene próbálnunk kiküszöbölni. Hawkeye! El kell játszania majd, hogy megvet azért, amiért meggyilkoltam Ross hadnagyot. Kérje ki a szabadságát, és fedezze Falman lakhelyét. Persze ez még a jövő zenéje, de jó, ha tudja előre. Magára bízhatom ezt a feladatot?
- Tudja, hogy bármit megteszek, amit kíván – felelt szárazon Riza.
- Ezen még gondolkoznom kell. Talán Havocot is kirendelem oda, Fueryt meg az elektronikai dolgok megvalósítására kell megkérnem. – Roy tűnődve dörzsölgette az állát. – Majd meglátjuk. Mindenesetre köszönöm, hogy összeszedte nekem Ross hadnagy orvosi leleteit. Szép munka volt. De most menjen! Siessen haza, hamarosan veszélyesre fordulnak a dolgok.
- Éppen azért kell maga mellett maradnom – vágta rá eltökélten Riza.
- Sajnos a jelenléte nem segítene – csitította a szokatlanul heves főhadnagyát Roy. – A politika fogától még a maga karma sem tud megóvni, azon kívül pedig már mindent elrendeztem. Semmi sem jöhet közbe. – Roy közelebb lépett a még mindig ellenkező Rizához, és mutatóujjával finoman végigszántott a nő állának vonalán. – Hát magának mindent parancsba kell adni, szép szóra sosem hallgat? – suttogta kedvesen a kővé dermedt beosztottjának mosolyogva. – Na, menjen szépen.
- Ha baja esik… - Riza hangja szokatlanul remegett.
- Akkor egy hétig időben járok majd dolgozni – ígérte magabiztosan Roy, és gyöngéden a bejárat felé terelte a főhadnagyot. Riza még egyszer megállt az ajtóban, vonakodva engedte el a tekintete az ezredesét. Nem szólt semmit, de nem is volt rá szükség. Roy pontosan megértette a néma kérést: vigyázzon magára. Feleslegesnek ítélte ugyan a főhadnagy aggodalmát, de mégis melengette őt a nő féltésének lágy fuvallata. Csak mosolygott maga elé a megdermedt Riza látványának emlékétől, amelyet a röpke érintése váltott ki, miközben belegyömöszölte a bábut egy szemeteszsákba. Annyira szerette előhozni a hűvös Hawkeye-ból az igazi érzéseket. El tudta képzelni, milyen felzaklatottan rohanhat most Riza hazafelé, és magában jót nevetett rajta. De most másra kellett koncentrálnia. Negyed nyolc volt. Ha Havoc megértette, mit akart tőle, akkor negyed órán belül itt lesz.
A csengő fél nyolc után öt perccel szólalt meg, és a bejárati ajtó kinyitásával Royt rögvest megcsapta a beosztottjából áradó dohányszag. Havoc cigarettát rágcsálva, zsebre vágott kézzel ácsorgott az ajtóban.
- Ajánlom, hogy fontos legyen – szólalt meg, miután köszönésképpen megbökte a képzeletbeli kalapját. – Solaris nagyon szomorú volt, amikor lemondtam a találkát.
- Solaris? – vonta fel a szemöldökét Roy. – Csak nem szerzett egy barátnőt?
- De – ragyogott Havoc. – El ne merje hódítani!
- Ha csinos, akkor esélyes, hogy ez fog történni – közölte Roy. – De most nincs erre időnk! Sietnünk kell. – Nagy vonalakban elmagyarázta a tervet a beosztottjának.
Pár perccel később fütyörészve sétáltak volna végig az úton ahhoz a bizonyos sikátorhoz, ha Roy tudott volna fütyülni. Így viszont nem akart beégni Havoc előtt, szóval csak halkan beszélgető, gondtalan, hulladékát a szemetesbe hurcoló emberek látszatát keltették; egészen addig a pillanatig, amíg be nem értek a sikátor homályába.
- Itt van egy mellékutca, amivel egy vargabetűt téve eljuthat a főútra. Transzmutálok egy lyukat a falba, itt, ahol a szemetes van, ahova a bábut tettük. Ross kisasszony belemászik a konténerbe, majd ezen a lyukon tovább, és maga elviszi őt a főútig, ahol Breda már várja önöket kocsival, és tovább szállítja a hadnagyot a xerxesi romokhoz. Világos?
- Igenis – tisztelgett hányavetin Havoc. – Akkor az este hátralévő részét itt töltöm?
- Ahogy mondja. És ne is álmodozzon holmi Solarisokról.

Nyolc óra harminchat perckor Roy futólag betért a Parancsnokság épületébe, mintha csak ott felejtett volna valami létfontosságú dossziét, ami még másnapig sem tűrt halasztást. A nyomozási ügyosztály közelében huszonnégy percig elbeszélgetett egy hosszú, vörös hajú titkárnővel, és még randevúra is meghívta őt szombatra; aztán elkapta az arra járó Armstrong őrnagyot, és éppen azon volt, hogy a szent cél érdekében akár az Elric fivérek lelkivilágát is megtárgyalja vele, vagy végighallgatja a generációkon öröklődő tehetségek történetét, esetleg az őrnagy szépapjának romantikus-megható kalandját a szépanyjával, ám csak pár percig kellett kibírnia. Pontosan kilenc óra nyolc perckor telefonhívás érkezett a nyomozási irodába. Roy magában elmosolyodott. Ez már a jelentés lesz Barry ámokfutásáról. Nem is tévedett.
- Minden szabad egységnek – csörtetett ki az iroda ajtaján dühöngve Henry Douglas. – Fésüljék át a várost! Maria Rosst egy közveszélyes, páncélt hordó, tehát azonosíthatatlan személy megszöktette a börtönből. Fegyver van nála. Tekintve, hogy Ross elítélt bűnöző, ha ellenáll, engedélyezem a testi épségét, illetve életét veszélyeztető fegyverhasználatot is.
- Tehát megölhetik? – hördült fel Armstrong.
- Így is mondhatjuk – morogta Douglas, és elégedetten látta, hogy a látszólag dühtől elvakult Mustang felrángatja a különleges kesztyűit. Utána akart szólni, hogy azért a várost ne robbantsa fel, de az ezredes már el is tűnt a sötétben. Douglas megnyugodott Ross felől. Ha a Láng Alkimista ráállt a küldetésre, akkor biztosra vehető, hogy élve vagy holtan, de visszahozza a szökevényt.
Roy végigsietett az éjszakában. Most minden azon múlik, hogy nehogy őelőtte elkapja valaki a hadnagyot. Szerencsére Barry vele van, ami elég nagy biztonságot nyújt. Kisebb kerülőt tett ugyan, de lépteit nagyban szaporázva hamar a sikátorba ért.
Még szerencse, hogy ennyire sietett. Épp csak kifújta magát, már hallott is valakit futva közeledni: kétségbeesetten zihálásának hangja alapján nő volt, a falak visszaverték levegő után kapkodásának rémült hangjait. Hogy a csörömpölő Barryt miért nem hallotta, az most Royt nem különösebben érdekelte. Mint prédára leső vad, várta a hadnagy érkezését. A következő pillanatban már megtorpant előtte a holtsápadt, lihegő Maria Ross.
Roy látta a félelmet, a leírhatatlan rettegést az arcán. Amikor meglátta az ezredest, láthatólag vissza akart fordulni, aztán rájött, hogy nem tud. Ezek szerint más katonai erők tartóztatták fel Barryt, tehát sietni kell. Maria válla előreesett, a szeme sarkában ülő könnyek kicsordultak, teljesen összetört, amikor rájött, hogy zsákutcába került. Választania kellett a börtönben, hogy becsülettel meghal ártatlanul, vagy törvényen kívüliként éli le az életét; lám, most hiába adta fel az erkölcsöt, a neveltetést, az esküt, amit a hadseregnél letett, mégis elkapták, és ugyanoda jut, ahova a sors szánta őt: bitófára, mert a laktanya rémmeséi szerint ott halnak meg az engedetlen katonák.
- Maria Ross – szólalt meg ércesen Roy, noha kedvesen akarta kezdeni, hogy a hadnagy ne hüppögjön már annyira; valahogy mégis inkább fenyegetőre sikerült, mint barátságosra. – Maga ma itt meghal.
Maria felnyöszörgött. Ráadásul még a hírhedt Láng Alkimista pusztító lángjai végeznek vele? Eleget hallott az Ishbalt megjártaktól arról, hogy mennyire szörnyűséges dolgokra volt képes ott Mustang. Hát vége. Bűnösként fog meghalni. Bárcsak megmondhatta volna a szüleinek és Dennynek, hogy ártatlan, hogy legalább ők tudják, akik a legjobban szerették őt.
- Ne vágjon már ilyen savanyú képet – morogta Roy, amíg előkereste a bábut, majd Maria lábai elé dobta. A hadnagy hökkenten pislogva nézte saját testének anatómiai mását. Roy könnyedén csettintett egyet, és a felcsapó lángok néhány másodperc alatt átégették a bábot. Elszenesedett roncsként maradt ott a talajon.
- Maria Rossnak vége, érti már? – nézett nyomatékosan a hadnagy szemébe Roy, azzal megragadta a vékony kis csuklót, és egy apró szikrával felforrósította a láncot, hogy a megpuhult fémet könnyedén leszedhesse, majd a bábu karjára hegessze. Szerencsére volt annyi lélekjelenléte, hogy újból közeledő lépteket meghallva gyorsan belökje a szemetesbe a döbbent hadnagyot, és felöltötte a legkomorabb arcát, amit csak vágni tudott. Amikor a jól ismert szöszi fejet pillantotta meg, és az indulattól eltorzult arcvonásokat, bizony meg tudott volna esküdni, hogy nincs meglepve.
- Szervusz, Acél – biccentett kedélyesen.
- Maga csak ne köszöngessen itt nekem! – kiáltott dühösen Edward, majd elkerekedett szemmel nézte a Ross-bábu földi maradványait. – A hadnagy… Mit művelt maga Ross hadnaggyal?
- Megöltem – vont vállat Roy. – Engedélyt kaptunk arra, hogy fegyverhez folyamodjunk, ha Maria Ross ellenáll. Sajnos ez történt, így nem tehettem mást. Nem volt nálam más fegyver.
- Nem tehetett mást? – Edward úgy rikoltott fel, mintha kalapáccsal az ujjaira vertek volna, és villogó szemekkel a felettese torkának ugrott. Roy meglepődött kissé, amikor a gyerek kesztyű fedte ujjai az ingjébe markoltak, és váratlan erővel megrázták őt, de ezt a világért sem mutatta volna: közömbösen nézett maga elé. – Maga megölte Ross hadnagyot, csak így? Miféle ember maga?
- Kezet emelsz egy magasabb rangú katonára? – söpörte le magáról Edwardot Roy lekezelően. – Megtanulhatnál már viselkedni végre.
- Maga képes a viselkedésemről beszélni, amikor éppen most pörkölt szét egy embert? – üvöltött Edward, és újfent ki akarta verni a szuszt a feletteséből, csakhogy Roynak már elege volt a tökmag pattogásából, és egy jól irányzott, erőteljes balhoroggal néhány pillanatra harcképtelenné akarta tenni Edwardot. Úgy tűnt, Edwardnak meg se kottyan efféle; visszatántorodott ugyan, de már indult is, hogy megmutassa az ezredesnek, mit érdemel az, aki nőket éget agyon. Roy mogorván felsóhajtott. Egy normális ökölpárbajban valószínűleg ő nyert volna, ám ha az Acél Alkimista beveti az automailtranszmutálási módszerét, akkor már kétesélyes a dolog, hiszen ő meg nem akart maradandó égési sebeket okozni Edwardnak. Szerencsére közbelépett az akkor odaérő Alphonse, és lefogta a dühöngő testvérkéjét.
- Engedj már el, Al! – kapálózott Edward. – Be akarom verni az undorító, felfuvalkodott, egoista, másokat terrorizáló, förtelmes képét ennek a gusztustalan ganajtúró szemétládának!
- Na, szépen vagyunk… - nézegette a körmeit morcosan Roy.
- Nyugi már, bátyó – próbálta csitítani Alphonse, szokás szerint nem sok sikerrel.
- Nem nyugszom le! – üvöltött a bátyja, és ádázul meredt az ezredesre. – Ez a rohadék… Ross hadnagyot… Ross hadnagyot, aki mindig csak… - Ed hangja elcsuklott, Al pedig követte az öccse pillantását, hogy aztán a döbbenettől kiejtse a fémkarjai közül a testvérét.
- Az lenne ott… Ross hadnagy? – Szinte csak suttogó szavainak visszhangja hallatszott a páncélban. – Mire véljük ezt, ezredes?
Roy vállat vont.
- Elnézést kérek, amiért eltitkoltam előletek Hughes halálát – fordított hátat a döbbenettől, illetve dühtől még mindig szóhoz sem jutó Elric fivéreknek. – Most menjetek. Hamarosan ideérnek a nyomozók. Biztos vagyok benne, hogy látták a robbanást.
- Maga csak ne mondja meg nekünk, mit csináljunk! – paprikázódott fel megint Edward, és acsarkodva szórta az ezredesre legkacifántosabb szitokszavait, csak Al szelíden elvonszolta feldühödött bátyját a szörnyű helyszínről. Roy meg volt elégedve Al érett viselkedésével, aztán inkább a boncoláson kezdett gondolkozni. Most már csak az a fontos, hogy Dr. Knox valóban falazzon neki, ha a fogorvosi leletek alapján felismerhető volna, hogy Maria teste mégsem ő.
A nyomozóosztag érkezésével aztán minden felbolydult. Henry Douglas szörnyülködve mérte fel a helyszínt. Mindent szén és füst korma borított, a megégetett test látványa pedig valóban borzongással töltötte el a jóérzésű embereket.
- Ez a maga műve, Mustang ezredes? – faggatta a hidegvérrel álldogáló alkimistát.
- Azt a parancsot kaptam, hogy megölhetem, ha ellenáll – válaszolt Roy. – Ez történt.
- Túllépett a határain! – kiáltott Douglas. – Most még felismerni se tudjuk őt! Nem megsütni kellett volna, hanem elkapni, és esetleg megölni, ha más megoldás nincs. Nem a nyomozási osztag egyik ügyén kellene levezetnie a barátja halálán érzett fájdalmat!
Roy arca megrándult, és zordan a nyomozóra pillantott.
- Tisztelem önt, mint idősebb katonát, Douglas úr, de felhívnám a figyelmét a protokoll azon pontjára, amely kifejti, hogy milyen hangvétel jár ki a magasabb rangú tiszteknek – felelt hűvösen. - Kívánja felvenni a vallomásom?
- Természetesen – válaszolt sokkal kulturáltabban a százados, és intett a beosztottainak. – Hívjanak egy hullaszállítót. Maga jöjjön velem, Mustang.

A vallomás után Roy a halottszemle végeredményére várva üldögélt a folyosón Armstrong őrnagy, Douglas százados és az Elric fivérek társaságában. Edward gyűlölettől összehúzott szemekkel méregette őt, Armstrong őrnagy keserűen maga elé meredt, a százados pedig komoran összefonta maga előtt a kezeit. Ami Royt illeti, halálosan nyugodtan hintázott a székén. Az, hogy a százados itt volt most, azt jelentette, hogy Maria szökését nem vették észre, és a nő Breda társaságában már úton van Xerxes romjai felé. A terv sikerrel járt. Pont, ahogy számította.
Dr. Knox tagbaszakadt ember volt, lapátkezeit hosszú évek tapasztalatai tették alkalmassá a kifinomult mozdulatokra. Most az idősebb emberek megnyugodott, lassú mozdulatával lépett ki a boncterem ajtaján.
- Sajnos anatómiailag teljesen szétroncsolódott az áldozat teste – kezdte a mondókáját –, de a fogazat alapján azonosítani tudtuk. Ő valóban Maria Ross.
Armstrong és Edward felnyögtek, Douglas elégedetten bólintott, Roy pedig hálásan pillantott az orvosra.
- De micsoda dolog ezt a fiatal, csinos lányt így meggyilkolni! – sopánkodott Knox. – Hiszen előtte állt az egész élet, és a bírói ítélet még meg sem született… Micsoda borzalmas tett ez, nem méltó Ishbal hőséhez, igazán nem méltó – csóválgatta a fejét az orvos.
Armstrong őrnagy kivételével mindenki szúrósan nézett Mustangra; Douglas százados felállt, és orrát fennhordva köszönés nélkül távozott.
- Nagyon sajnálom, uram – sóhajtott fel az őrnagy. – Sosem gondoltam volna ezt Mariáról. Mindig is őszinte, becsületes, tiszta szívű és barátságos embernek ismertem.
- És Armstrong őrnagynak mennyire igaza volt! – hörögte Edward újabb dührohama kezdetén. – De ez a kehes Mustang…
- Elég lesz, Acél – mordult rá Roy, aztán barátságosan a kollegájához fordult. – Őrnagy, azt hiszem, szabadságra kellene mennie. Megviselhette ez a borzasztó jogi hercehurca.
- Hát, végül is… - hagyta jóvá hökkenten Armstrong.
- Én is így gondoltam – bólintott Roy, és feltápászkodott. – Utazzon keletre, történelmi romokat meglátogatni és kulturálódni. Ebben az évszakban virágzanak a növények, kellemes a hőmérséklet is, és rengeteg a gyönyörű nő. Magának is jót tenne, ebben biztos vagyok. Mire vár hát, parancsba is adjam?
- Igenis, uram – tisztelgett Armstrong.
- És vigye magával Edward Elricet is – morogta az őrnagy vállának Roy, miközben elhaladt mellette. A füléig ugyanis nem ért föl. – Utasítom.
- Értettem.
- Akkor hát jó éjt, uraim.
Roy büszke volt magára. Megmentett egy ártatlan embert az életfogytiglani börtöntől, talán a halálbüntetéstől is. Hát nem olyan tett ez, aminél szebb és elismerésre méltóbb nem nagyon van a világon? Sajnos hős nem lett belőle, hiszen mindenki azt hiszi, megölte a lányt, de akik számítanak, azok tudják. Riza tudja. És ez már több mint elég.

End Notes:

Szép hosszú, mert igazából kettő, csak jobban szeretem, ha egy fejezet kerek és egész. Remélem, tetszett! Részemről boldog vagyok, hogy túl vagyok rajta, mert ez a nyomozósdi igazán nem feküdt nekem. x3

Ja, és con rulz. =D