Hogy valami mennyit ér a szemünkben, az akkor mutatkozik meg, ha cserébe valamiről le kell mondanunk. ~ Stefan Klein

A kocsiban ülve Roy egy pillanatra megállította a kapkodást.
- Izé, főhadnagy?
Egy kérdő pillantást kapott válaszul.
- Örülök, hogy életben van – mormolta Roy alig hallhatóan.
- Köszönöm, hogy megmentett – suttogta Riza még halkabban.
- Akkor kvittek vagyunk? – mosolyodott el Roy.
- Ahogy mindig – biccentett Riza. – De most siessünk!
- Igaza van – bólogatott Roy, és a célpontot, a Falman lakhelyét megtámadó alak után futó Falman és Havoc mellé hajtott.
- Barry üldözi a célpontot, ezredes – lihegte Havoc. – Padlógázzal, ha el akarja kapni!
- Az menni fog, inkább szálljon be! – intette le Roy. – Falman, maga játssza el az áldozatot! Mondja, hogy Barry fogva tartotta magát. Alphonse, te addig… várjunk csak! Alphonse, te mit keresel itt?
- Ez az egész – kérdezte feldúltan Al, akiről igazából senki nem tudta, hogy került oda – kapcsolatban van Hughes úr halálával, ugye?
Roy néhány másodpercig merően nézett a páncél mélyén fénylő szempótlékokba. Hogy tilthatná meg, hogy mások is próbáljanak kideríteni minél többet Hughes haláláról? Hiszen ő is ezt teszi.
- Jössz? – kérdezte komolyan.
- Igen! – bólintott Al határozottan.
Amint Alphonse nagy részét a kocsiban tudta, Roy már tovább is hajtott. Hamar utolérte a gyalogszerrel futó Barryt, aki a célpontot üldözte.
- Nehogy szem elől veszítsd! – üvöltött oda neki.
- Dehogy fogom! – horkant fel Barry. – Ez az én testem! A lelkem reszket és vibrál, amikor a közelemben van… nem tud elrejtőzni előlem!
- Barry teste? – hökkent meg Riza.
- Lélekkapcsolás lehet – szólalt meg a szakértő, Alphonse Elric. – Nyilván valami egyszerű állat lelkét kapcsolták a testhez, hogy tudjon mozogni. Okos húzás, bárki tette, mert a test ösztönösen a lelket keresi, afelé tart… Ennél jobb nyomkövetővel meg sem találhatták volna a Barryt, de most visszafelé sül el. Mi követhetjük őt.
- A város központja felé tart – állapította meg Riza.
- Ami nagy baj – morogta Roy. – Nem lenne jó magunkra vonni a figyelmet.
- Ezredes – hajolt előre Al a kocsiban. – Most láttam egy magas, vékony személyt hosszú fekete hajjal. És izé, Ouroborosz tetoválással. Bizonyára ő is homunkulusz. Már ismerjük egymást az ötös laborból, azt hiszem, Irigynek hívják. A szemem láttára alakult át kutyából emberré. Úgy gondolom, neki az alakváltás lehet a különlegessége, ahogy Kapzsinak, délen, az az áthatolhatatlan szénpajzs.
- És az a kövér, akit maga is látott – fűzte hozzá Riza –, ő is egy lehet közülük. A leghalálosabb lövéseim sem tettek benne semmi kárt, noha létfontosságú szerveket értek. A nyelvén pedig láttam a tetoválást.
- Pompás – hördült fel Roy. – Ez a komplett cirkusz, ami itt megy…
- A hármas laboratórium felé tart, ahogy elnézem – állapította meg Havoc.
- Nem meglepő, az a Führer közvetlen irányítása alatt áll. Ezt megjegyzem, lesz mivel zsarolni a drágalátos vezetőséget – morogta sötéten Roy. – Szóval, akkor lokalizáltuk a rejtekhelyet, Barry, akár el is mehet…
Roy be sem fejezte, mivel Barry már ott sem volt; egy „Feldarabolom!" üvöltéssel rohant a teste után.
- Kissé megártott neki a találkozás – állapította meg Havoc. – Mi lesz, főnök?
- Kihasználjuk a lehetőséget, mi mást tehetnénk? – vont vállat Roy. – Aztán határozott legyen a fellépésük, uraim! Tudják, színház az egész világ.
Roy, Riza, Havoc és Al tehát határozott fellépéssel becsörtettek a laboratóriumba.
- Egy körözött gyilkos van az épületben! – kiáltott Roy. – Mindenki azonnal hagyja el a helyiséget!
- Mi történt, uram? – buzgólkodott rögtön tisztelegve egy katona, akiről Roy rögtön megállapította, hogy csak benyalni akar neki, mint ezredesnek, úgyhogy nem is pazarolt rá sok időt.
- Majd mi gondoskodunk a bűnözőről. Zárják le az összes be- és kijáratot!
- Igenis, uram! Hívjunk erősítést?
- Már hívtam – vetette oda Roy lazán. – Csak álljanak őrt a bejáratnál, siessen már!
A stréber katona tehát elviharzott, a kvartett pedig lesietett a mélyebben fekvő laborokba, amerre Barry csörömpölését hallották.
- Mégis mikor hívott erősítést? – érdeklődött könnyedén Al.
- Hazudtam – vont vállat Roy, és egy lezárt, rácsozott ajtót nézegetett, aminek vékony fémhálóján nagy lyuk éktelenkedett, nyilván Barry préselte át magát rajta, átszakítva mindent, ami útjába került. – Letranszmutálnád a lakatot? Ha jól tudom, neked kör nélkül megy az ilyesmi…
Az ajtó mögött egy arra merőleges folyosó húzódott sötéten, mert világítás nem akadt, és a lendületes ezredes most tanácstalanul megtorpant. Persze nem azért, mert félt a sötétben.
- Merre ment Barry?
- Maga szerint mi tudjuk? – érdeklődött gúnyosan Havoc.
- Váljunk ketté? – vetette fel Riza.
- Ez esetben legyenek nagyon óvatosak – figyelmeztette társait Roy. – Ha elég információt gyűjtöttek, akkor inkább forduljanak vissza. Aki meg mer halni, azt még le is fokozom! Megértették?
- Igenis – felelt az engedelmes kórus. Roy félrebillentett fejjel tanulmányozta a csapatot. Alphonse és ő külön mennek, ez logikus, mert mindkét párosba kell egy alkimista. Havoc és Hawkeye közül a főhadnagy a veszélyesebb, úgyhogy Roy egy fintorral a fiatal Alphonse mellé küldte Rizát, bármennyire szerette is volna maga mellett tudni a nőt.
- Itt bevárjuk majd egymást – mondta még, és Havockal elindult jobbra.
Nem beszéltek haladás közben, csak tekintetük reppent ide-oda, Barry vagy ellenség után kutatva. A folyosó végén egy poros szobát találtak, törött lombikokkal, kiömlött oldatokkal, és talán már hónapok óta porosodó vegyi anyagokkal.
- Elég kietlen itt minden – rángatta le magáról a fülledt maszkot Havoc. – Mintha egy börtönben csatangolnánk.
- Nem is csoda, hogy lakat alatt volt ez a részleg – morogta Roy, amikor alaposabban körülnézett a szobában, és beleolvasott néhány kallódó papírba. – Humán transzmutáció… kimérakészítés… aranygyártás… Csupa etikátlan kísérlet. Bár az is igaz, hogy jó régóta elhagyatott már ez a hely a por mennyisége alapján. Valaha labor lehetett.
- El sem hiszem, hogy idáig eljutottatok – szólalt meg a szoba homályba boruló felében egy csöndes hang. Halk volt, ám annál kegyetlenebb… és érzékibb. Majd közelebb koppantak a léptek, hogy felfedjék az árnyékból kilépő gyönyörű nőt. Ilyen szépet Roy még sosem látott. Derékig érő enyhén hullámos éjfekete hajzuhatag kavargott körülötte; különleges vágású és hosszú pillákkal keretezett szemei szinte keresztüldöfték azt, akire ránézett. Finom ívű szája rosszindulatú mosolyra húzódott, magas, nőies alakját testére simuló fekete ruha emelte ki. Roy habozás nélkül randevúra hívta volna a szépséget, ha nem vöröslött volna egy ismerős tetoválás a csábító mellek fölött. – Hiányoztál, Jean.
- Solaris! – kiáltott fel Havoc. – Te meg mit keresel itt?
- Ismered őt? – szaladt fel Roy szemöldöke, Havocnak címezve a kérdést.
- Jean és én járunk – felelt apró mosollyal a nő.
- És Jean tudott arról, hogy milyen szexi tetoválásod van?
- Nem – felelt Solaris helyett Havoc mogorván.
- Sajnálom, hogy elcsábítottalak – hajolt meg kissé a nő könnyedén, tovább fokozva az amúgy sem elhanyagolható méretű dekoltázsa hatását. – Része volt az információgyűjtésnek.
- Nem csoda, hogy bekapta a horgot, Havoc – húzta el a száját Roy. – Szereti a nagymellű nőket, mi?
- Ki ne szeretné őket? – siránkozott Havoc. – Furcsa is lett volna, hogy kifogok egy ilyen gyönyörű bigét. Miért vagyok én ilyen szerencsétlen a lányokkal?
- Mondott neki valamit?
- Semmit az égvilágon!
- Így igaz – erősítette meg Solaris. – Semmi hasznosat nem tudtam meg.
- Nem vagyok teljesen idióta, el tudom választani a munkámat a magánéletemtől – jelentette ki Havoc. – És egyébként is, nem efféléken járt a fejem, mikor veled voltam…
- Solaris – szólította meg Roy a nőt. – Ugye?
- Csak egy álnév – csóválta a fejét a homunkulusz mosolyogva.
- Akkor szólíthatlak Bujának?
- Túl sokat tudsz, Mustang ezredes – ingatta továbbra is a fejét a nő. – Nos, igen. Buja a nevem.
- Ismerted Maes Hughest? – kérdezte zordan Roy.
- Hát persze – engedett útjára egy halk kuncogást Buja. – Igazán jóravaló ember volt, és roppant különleges fickó. – Kegyetlenül megvillantak a szemei, feketén, mint a leghidegebb gyilkos téli éjszaka. – Sajnálom, hogy nem tudtam megölni őt.
Roy dühe ismét kicsordult az önkontroll poharából. Combon lőtte Buját a kezében szorongatott pisztollyal, és láthatólag alig tudott visszafojtani egypár cifrább káromkodást, amit hölgyek jelenlétében nem illett volna szájára vennie. A nő összegörnyedt.
- Térdelj le és vallj be mindent – mordult rá Havoc ingerülten.
- Kétlem, hogy ti, emberek, valaha térdre tudnátok kényszeríteni – egyenesedett fel Buja, és félrehúzta a hosszú ruhája ében anyagát, hogy megmutassa a regenerálódó sebet, és a hosszú, tökéletes lábszárait.
- Tényleg homunkulusz – állapította meg Roy. – Így egy kicsit nehezebb lesz.
- Sokat nyomoztatok, elismerésre méltó. – Buja még mindig mosolygott. – Jutalomból mutatok nektek valamit. – Végighúzta az ujját a nyakán, majd benyúlt a mellei közé és szétfeszítette a saját bőrét. Halk reccsenéssel felnyílt a teste, és Roy döbbenten meredt az ott lüktető vérvörös Bölcsek kövére, amelyhez kapcsolódtak az erek, hogy az éltető lelkeket szállítsák a nő testének minden porcikájába.
- Bizony, Láng Alkimista – búgta Buja. – Emberek, akiket Kővel teremtettek, ezek vagyunk mi, a homunkuluszok.
- Undorító egy népség, az vagytok ti – vágta rá Roy bosszúsan.
- Milyen durva! – kapott a szívéhez – vagyis ahol lennie kellett volna – Buja színpadiasan. Ahogy elengedte a felnyílt bőrt, az rögtön összeforrt. – Külsőre olyanok vagyunk, mint ti. Van öt érzékünk, érzéseink, és vonzódunk a számunkra fontos személyekhez, például ahhoz, aki teremtett minket, akit szülőnek nevezünk. Pont, mint ti. Emberek vagyunk.
- Várj, kitalálom! – mordult fel Roy. – Sajnos elárultál egy szupertitkos dolgot, ezért most meg kell ölnöd minket.
- A homunkuluszok létezése már alapvetően titkos, így ha végeztem, következőnek a drágalátos beosztottadat is utánad küldöm, ne aggódj – dobta hátra könnyedén dús haját Buja, és meglendítette a karját. Ujjai azonnal hosszú karmokká keményítették meg magukat, amelyek mindent átvágtak – még a pisztolyaikat is. A harceszközét vesztett Havoc aggodalmasan az ezredes közelébe húzódott.
- Édes, hogy azt hiszed, fegyvertelen vagyok – nevetett fel sötéten Roy, és csettintésre emelte a kezét, de Buja erre is számított. A fejük fölött húzódó vízvezeték elmetszésével egy pillanat alatt több liter vizet folyatott a Láng Alkimistára, aki úgy festett utána, mint egy ázott macska.
- Nos, most már a kedvenc tüzes trükköd sem működik. Így talán szívesebben beszélgettek velem még egy kicsit… - sóhajtott egy picit Buja, de közben a karmai veszélyes közelségben táncoltak a két férfihez.
Roy és Havoc összenéztek, majd egyszerre megfordultak, és kifutottak a szobából.
- Mit csináljuk? Halálra fog kínozni minket – vacogtak Havoc fogai.
- Utálom, ha azt hiszik, vizes közegben hasznavehetetlen vagyok – jelentette ki Roy. – Az ilyeneket visszaküldeném kémiaórára, hogy kicsit elgondolkozzanak azon, miből is áll a víz, és mik a tulajdonságai annak a két anyagnak.
- Uram…? – kérdezte értetlenül Havoc.
- A vízmolekula két hidrogénből és egy oxigénből áll. A hidrogén pedig a levegő oxigénjével keveredve robbanó elegyet, durranógázt alkot… Csak ki kell választanom ezt a hidrogént a vízből, és ezt az egész zárt teret fel tudom robbantani – magyarázta Roy. – Dobja fel a levegőbe majd az égő öngyújtóját, amikor azt mondom, most.
Azzal Roy lehajolt, beletenyerelt a vízbe, és fényszikrák kíséretével beindította a reakciót.
- Most! – kiáltotta Havocnak, aki engedelmesen feldobta kedvenc használati tárgyát, ahogy felettese parancsolta.
Hatalmas robbanás rázta meg a szobát, a hőség még a folyosón is elviselhetetlenné fokozódott. Roy elővigyázatosan befogta a fülét, de Havoc már nem volt ennyire gondos.
- Szólhatott volna, hogy ekkorát fog szólni – morogta csengő füllel, elkapta az öngyújtót és előbányászott egy szál cigit a zsebéből. – Nézzük meg a kislányt.
- Valószínűleg elégett, vagy darabokra robbant – dünnyögte Roy, amikor óvatosan belépett a szobába. – De azért legyünk óvatosak. A regenerálódó képességét nem vehetjük félvállon.
A következő pillanatban derült ki, mennyire igaza volt. A hamuból két karom nőtt ki egyetlen szempillantás alatt, és mielőtt bárki bármit tehetett volna, keresztülszúrta Havocot.
A hadnagy szájából kiesett a cigaretta, ahogy fájdalmában felnyögött.
- Havoc! – üvöltött fel Roy, amikor látta, hogy a beosztottja az oldalára esik, és aggasztó mértékben vérezni kezd.
- Főnök… - nyöszörgött Havoc. – A háta mögött…
Roy megpördült, hogy még pont láthassa, ahogy a hamuból vörös fényben ragyogva felemelkedik a folyamatosan regenerálódó Buja, az a rohadék nőszemély, aki talán éppen most adott halálos sebet a barátjának. Mert a beosztottai már nem pusztán munkatársak voltak Roy számára, hanem barátok, és ő nem fogja hagyni, hogy még valaki meghaljon miatta.
- Nem fogja túlélni – szólalt meg selymes hangján az ismét sértetlenül, szálegyenesen, karcsún álló Buja.
- Dehogynem! – ugrott neki Roy szinte már eszét vesztve, és közvetlen közelről arcon lőtte a nőt. Tudta, hogy semmi haszna, csak kicsit hátráltatni akarta ezzel Buját, hogy amíg regenerálódik, addig se támadjon.
- Az emberek semmiből sem tanulnak? – sopánkodott Buja. – Még nagyon sokszor kellene próbálkoznod ahhoz, hogy meghaljak.
- Túl fogja élni – jelentette ki Roy. – Te fogsz nekem segíteni ebben.
Mielőtt Buja megkérdezhette volna, hogy ezt mégis hogy képzeli, Roy éppen úgy, ahogyan tőle látta, szétrántotta a bőrt, ujjait letéphetetlenül az ismét láthatóvá váló Bölcsek kövére fonta, és minden erejét beleadva kitépte azt Buja testéből.
A nő azonnal porrá omlott, Roynak azonban nem volt ideje örvendezni, amiért sikerrel járt.
- Tarts ki, Jean… - morogta a nehezen, akadozva lélegző beosztottjának.
- Borzasztó, milyen szerencsétlen vagyok a nőkkel, ugye, főnök? – zihálta keserű mosollyal Havoc.
- Ne keseregj már, még százszor szerezhetsz barátnőt! Meggyógyítalak ezzel a Kővel. Nem vagyok valami jártas az orvoslási alkímiában, de…
Roy nem is figyelt a Kőből áradó forróságra, a furcsa hangokra a háta mögött, csak Havocra koncentrált, illetve arra, hogy felidézze a megfelelő alkimistakört, és a porba rajzolhassa.
- Micsoda modortalan dolog egy hölgy mellei közé tenni a kezed az engedélye nélkül! – sóhajtott felháborodottan Buja. A pulzálva villogó Kő körül újból felépülőben volt a teste, Roy láthatta, ahogy villámgyorsan kialakulnak az izmok szövetei, a csontok rendszere, majd az egészet befedi a finom bőr és a fekete ruha. – Ezt nem gondoltam volna rólad, Mustang ezredes… most viseld hát az udvariatlanságod következményeit.
Azzal Buja kieresztette hosszú körmeit, és Roy érezte, ahogy azok átdöfik az oldalát.
- Remélem, most már csillapodsz egy kicsit, ezredes uram – simult közel hozzá Buja, ám a karmai még mindig fogva tartották a hasztalanul vergődő Royt. – Persze felőlem ficánkolhatsz is, mint a partra vetett hal… De közben nézd meg alaposan, ahogy a drága beosztottad a szemed előtt vérzik el.
Visszahúzta a karmait, hogy útjára engedje a vérpatakokat, amelyek azonnal szivárogni kezdtek a sebekből; lerántotta az állott víztől mocskos, valaha fehér kesztyűket Roy kezéről, és földre lökte a gazdájukat.
- Hazaviszem szuvenírnek ezt a szépséget – kuncogta. – Egyébként sajnálom, hogy meg kell halnod… elvégre emberi áldozat lehettél volna egy kis szerencsével, meg aztán te vagy az egyik leghelyesebb férfi az egész országban… De így jár az, aki túl mélyen ássa be magát az alvilág piszkos dolgaiba. Bár a tanulság már fölösleges neked, mert se hasznosítani, se továbbadni nem tudod – vont vállat Buja. – És most, mivel úgy tűnik, több behatoló is akad, távozom, hogy gondoskodjak róluk. Békés halált, Roy Mustang.
Azzal könnyed léptekkel otthagyta a vereséget szenvedett ellenfeleit.
Roy tehetetlenül feküdt a padlón. Nehogy már így legyen vége! Nem hagyhatja, hogy Jean az orra előtt haljon meg, és azt sem, hogy ez az ocsmány nőszemély szabadon garázdálkodjon. Ki kell találnia valamit. Amíg még lélegzik és ver a szíve, addig nem adja föl. Nyöszörögve odavonszolta magát az eszméletlenül heverő beosztottjához. Valahogy el kellene állítania a vérzést… Mindkettejükét. Különben tényleg itt fognak meghalni.
Üvegszilánkok hevertek a padlón mindenhol. Lehet, hogy már nem volt nála a kesztyű, de Havocnak van egy tűzforrása, neki pedig csak a speciális alkimistakörre van szüksége. Megragadta az egyik szilánkot, és mit sem törődve a kellemetlenséggel, a saját bőrébe vágta azt, hogy a kicsorduló vére alakítsa ki a kört.
- Bocs, Jean, tudom, hogy jobban örülnél, ha valamelyik barátnőd csinálná ezt… - motyogta nehézkesen, és egy mozdulattal kettétépte a beosztottja ruháját, hogy lássa a még mindig rohamosan vérző sebeket. Aztán kikotorta Havoc zsebéből az öngyújtót, és lángot csiholva az alkimistakör segítségével végigégette a hadnagy oldalát, elállítva ezzel a vérzést, ellenben ronda sebeket hagyva utána.
- Mekkora mázlid van, amiért nem vagy magadnál – dünnyögte Roy, ahogy kibontotta a saját kék egyenruhájának vastag anyagát, majd a valaha fehér, most már vérvörössé váló ingét is végig kigombolta. Az ő sebei sem voltak szebbek Havocéinál, csak kicsit szerencsésebb helyet értek, azért maradhatott magánál. Éppolyan hevesen bugyogott belőlük a vér, és bizony, nem lesz kellemes ezt végigégetni… De nincs más választása.
Amikor az iszonyatos kín fájdalmas farkasvonyításra késztette, akkor értette meg igazán, minek tette ki ő Rizát annak idején, amikor egy sokkal nagyobb felületet égetett meg. Soha semmi nem fájt neki ennyire, mint ahogy most a saját lángjai az amúgy is sebes és érzékeny bőrébe martak. Nem baj, ő nem ájulhat el, mert még van egy elintézetlen ügye Bujával. Zihálva tápászkodott fel, minden lépésnél átérezve a forróságot, ami még mindig égette őt, noha a lángok már elültek. Na persze, belső égés. Roy elhúzta a száját. Nem érdekes. Meg kell találnia Buját, mielőtt másnak is baja esik. Nem engedheti meg, hogy Riza is úgy járjon, mint Havoc. Azt sosem bocsátaná meg magának.

End Notes:

Első kérdésem Aruuunak és JunJun-channak szól: melyikőtök vette észre az aprócska párhuzamot Buja egyik tette és az én egyik conos akcióm között? :D

A második csak annyi, hogy Lust - akarom mondani, Buja - és a többi homunkulusz akkor és csak akkor számít embernek, hogyha képesek természetes körülmények között szaporodásra képes utódot létrehozni. (Lásd: a biológiakönyvedben a faj definícióját.) Ha valaki találkozna Arakawával, ezt kérdezze majd meg nekem, jó? ^_^

Egyébként pedig remélem, tetszett a fejezet, és legyetek türelemmel, tudom, hogy most fogaitok csikorgatjátok, amiért még mindig nem volt a mindenki kedvenc része. De majd jönni fog, ígérem! :3
Pussz. ~