Nem a mezőknek és nem a fáknak, hanem a szívnek kell virágba borulnia ahhoz, hogy minden jobb legyen. ~ Gottfried Keller

- Remélem, nem leszek útban az akció alatt – szólalt meg kicsit félénken Al. – Elvégre csak besodródtam ide, akadály meg nem szeretnék lenni.
- Ne viccelj velem – mosolygott rá Riza. – Én nem vagyok alkimista, nélküled nem mennék semmire ilyen különleges ellenfelekkel szemben. Számítok rád, Alphonse.
- Igyekezni fogok! – Al lényegesebben vidámabban válaszolt. Riza újfent megállapította, hogy még így is, hogy mimikára szegény ebben a szörnyű testben képtelen, mégis hallani a hangjában a mosolyt. Csodálatos természete volt Alphonse-nak. Riza nem kételkedett abban, hogy ő már rég összetört volna, ha egy páncélba zárták volna a lelkét.
A folyosó elég kietlen és borzasztóan hosszú volt. Nyilván nem várja el az ember egy földalatti útvesztőtől, hogy díszes és tiszta legyen, de azért az meglehetősen kellemetlen látvány, amikor a fal burkolólapjai már leválnak, és felfedik a mögötte futó vízvezetékrendszert, amelyek úgy festenek, mintha a felszínen nyüzsgő város erei lennének. Ráadásul az itt-ott szivárgó csövek miatt a levegő nyirkos volt, ez a közeg pedig remek élőhelyet szolgáltatott a mohák, gombák és láthatatlan baktériumok millióinak. Riza már azért aggódott, hogy nehogy akár rövid itt-tartózkodásuk órái alatt is növények hajtsanak ki Alphonse testének ízesüléseiben.
Egyszer csak hatalmas robaj rázta meg a földalatti alagutakat. Riza megtorpant. Ha ez nem az ezredes volt, akkor semmi. Talán vissza kellene fordulni, és a segítségére sietni… De hát nem pont ezért szidta meg őt annyira alig egy-két órával ezelőtt? A feladatuk pedig egyértelmű. Akció közben pedig nem vezérelhetik őt az érzései, ez alapszabály a hadseregben. De úgy tépdeste őt az aggodalom, mint ragadozó madár a prédáját… Mégsem cselekedhet az ezredes parancsa ellenére. Riza elfordította a fejét, és Alphonse aggodalmas pillantásaitól kísérve tovább indult.
Elég sokáig bandukoltak kettecskén a néma kanyarokban; de végül csak véget ért a folyosó is. Egy aránylag nagy, magas terembe jutottak, amelyet neonlámpák fehér fénye világított meg. A helyiség legfigyelemreméltóbb vonása egy hatalmas kapu volt, amelyen különleges, sosem látott alkimistakör virított. Riza Alphonse-ra sandított, aki – mint ahogy az várható volt tőle – máris belemélyedt annak tanulmányozásába. Nem is zavarta meg, inkább körülnézett, és a kapu tövében álldogáló Barry vonta magára a figyelmét. A páncélos alak tanácstalanul helyezgette testsúlyát egyik lábáról a másikra.
- Barry! – szólította meg Riza. Barry megfordult.
- Jaj, Rizácska… A testem ennek a kapunak a másik oldalán kell, hogy legyen, de nem tudok bejutni – panaszolta. – Most mihez kezdjünk?
- Alphonse, nem tudsz valamit kezdeni ezzel a körrel? – fordult a mélyen gondolataiba merült társához Riza.
- Ez olyasmi, mint egy humán transzmutációs kör, de mégsem az – mormolta Al. – És ráadásul a Nap, a Hold, az oroszlán és a kétfejű sárkány olyan furcsa szögben állnak egymással… Bátyó biztos tudná. Az biztos, hogy garantáltan megszegi a tabut az, aki aktiválja ezt a kört.
- Ez esetben mehetünk is vissza – vont vállat Riza, és már indult volna. Ha szedik a lábukat, talán még gyorsan Roy segítségére is siethetnek. Mi tagadás, Riza aggódott érte.
- Még nem – szólalt meg egy lágyan susogó hang, ami mégis olyan fagyos volt, mintha késpengék csengek volna össze a hóviharban. Riza és Al csodálkozva figyelték az érkezőt, egy sosem látott nőt.
- Kit látnak szemeim, csak nem Buja kisasszony? – nevetett fel károgó hangján Barry.
- Hatvanhatos – biccentett Buja. – A tested kukac volt, hogy idecsalogasson téged, és elmondhatom, remekül működött. Mondd csak, miért működtél együtt az ezredessel?
- Sosem akartam örökre ott őrködni az ötös labor környékén, dögunalom – válaszolt fintorogva Barry. – Egyre csak azt a végzetes pillanatot várjam, hogy a lelkem mikor próbál visszatérni az igazi testembe, és végül elhagyja ezt a jó kis páncélt? Tudod, hogy a lélekkapcsolás nem tart örökké.
- Akkor… ez azt jelenti, hogy az én testem is bármikor kilökheti magából a lelkem? – kérdezte Alphonse holtra rémülten.
- Ez így van, úgyhogy én a helyedben sietnék visszaszerezni a testem! – bólogatott Barry. – Persze ha nemcsak mesterségesen alkotta meg a bátyád az érzelmeid, de ezt már túltárgyaltuk egyszer.
- És kiderült, hogy csak össze akartál zavarni – vágta rá sötéten Al.
- Jaj, Alphonse Elric… - sóhajtott fájdalmasan Buja. – Miért kellett neked is idejönnöd? Két lehetséges emberi áldozat megölése egyetlen éjszaka alatt, ez túl nagy veszteség nekünk.
- Emberi áldozat? – kérdezett vissza Al gyanakodva.
- Kettő? – suttogta Riza nyugtalanul.
- Elég ebből a beszélgetésből! – rivallt Barry, és Buja felé iramodott. – Minden vágyam már hosszú évek óta, hogy magácskát feldaraboljam!
Buja higgadtan állt, egy porcikája sem mozdult. Amikor már csak néhány méter választotta el őt Barrytől, alig észrevehetően megrezdült a karja – és Barry páncélja darabokra törve a padlóra hullott.
- Utálom az idegesítő férfiakat – suttogta rosszindulatúan. Barry már nem tudott válaszolni. Csak egy halom fém maradt belőle. Buja könnyedén átlépte az egykori rettegett sorozatgyilkos maradványait.
- És most ki akar első lenni? – kérdezte szinte kedvesen. – A páncélos fiú? Vagy talán te, főhadnagy? Nagyon hűséges tisztnek tűnsz. Bizonyára követni szeretnéd a felettesedet mihamarabb.
Követni az ezredest? Riza rettegve pillantott a nőre – Bujára. Nem azért, mert annyira félt volna szembenézni vele, hanem azért, mert borzalmas gyanú merült fel benne, olyan szörnyű elképzelés, amely könnyedén megfagyasztotta a vért az ereiben, lebénította a végtagjait és fájdalmassá változtatta még a gondolkodást is.
- Amikor azt mondtad az imént, hogy kettő… emberi áldozat… - suttogta holtra váltan. – Akkor… ugye nem arra gondoltál… ugye nem tetted… ugye nem…
Az lehetetlen, hogy az ezredes meghalt volna. Hogy megölték volna őt, úgy, mint Maes Hughest. Az nem lehet, hogy ez az átkozott Buja ilyen egyszerűen meggyilkolta volna őt. Riza még sosem látott Roynál erősebb embert. Mindig egyenesen járt, büszkén és élettelin. Nem halhatott csak úgy meg! Lehetetlen, hogy ez a nő – Buja – ilyen könnyedén, sérülések nélkül véget vethetett a Láng Alkimista életének. De az a robbanás… Riza könyörögve pillantgatott Bujára, hogy a nő elárulja végre: csak egy gonosz tréfa volt az egész, hogy őt még a kétségbeesésbe taszítsa a halála előtt. Ehelyett azonban csak egy gúnyos mosolyt kapott válaszul, ami szavak nélkül erősítette meg a néma kérdését.
Riza kezében reszketni kezdett a pisztoly. Az ezredes… Roy… Halott lenne? Hihet ennek a pokolbéli nőszemélynek? Nem esett nehezére elképzelni a démoni Buját, ahogy azokkal a hosszú, pengeéles karmokkal felnyársalja Royt, majd utána hidegvérrel továbbsétál. Fel sem fogva, mit tett. Nem is tudatosulhatott Bujában, hogy ezzel nemcsak egy nagyszerű ember életének fonalát vágta ketté, de ráadásul a mindig csendesen háttérbe húzódó főhadnagy szívét is apró darabokra zúzta. Riza nem volt érzéketlen. Sokan gondolták róla azt, hogy talán lelke sincs, mert annyira rideg néha, de ha most látták volna őt, hamar rájöttek volna, hogy mekkorát tévedtek. A nő arcán forró könnycseppek gördültek le, a kín könnyei, amelyek mintha egyenesen a vérző, sebes szívéből törtek volna fel. Egész életében Royt követte, mintha ez lett volna a világtól kirendelt sorsa, hogy ott legyen a férfi mellett éjjel-nappal, és ne kérjen cserébe semmit. Már az is egyfajta békés, nyugalmas harmóniával töltötte el, ha csupán Royjal lehetett. Őszintén kívánta, hogy Roy boldog legyen, elérje a célját, és mindaz megvalósuljon, amiről a férfi csak álmodik; ezt helyezte minden fölé. Ez jelentette számára a világot. Azzal, hogy Buja megfosztotta őt Roytól, azzal tulajdonképpen mindent elvett tőle, amit Riza fontosnak tartott. Azóta szerette lázasan Roy Mustangot, mióta elhatározta, hogy követni fogja őt Ishbal viharába; és azóta titokban arról álmodozott, hogy egy nap majd Roy is észreveszi, mit is jelent számára a férfi. Aki most már… nincs. Ezzel Riza addig reményekben és célokban bővelkedő élete egy szempillantás alatt átok sújtotta kínszenvedéssé változott, aminek csak a végét óhajtotta. És minderről ez a két lábon járó sátánfajzat tehet. Riza érezte, hogy az öklömnyire zsugorodott szívének sikolya feltör a torkán, és minden fájdalmát, dühét és szenvedélyét egy hátborzongató üvöltésben zúdítja Bujára.
- Te alávaló boszorkány! – sikította keservesen, és zokogva tüzelni kezdett az unottan ácsorgó Bujára. Tudta, hogy felesleges. Tudta, hogy semmi értelme, hiszen ugyanolyan tetoválás van Buja mellén, mint a kövér emberke nyelvén, tehát ő is homunkulusz, és éppúgy regenerálódni fog, mint korábbi ellenfele. De a józan esze már megtört az őt maró borzalmas fájdalom miatt. Csak azt akarta, hogy Bujának is ugyanúgy fájjon, ahogy őt kínozza Roy hiánya; hogy érezze, mit művelt, hogy lássa a tettének súlyát, hogy haljon meg a lehető legkeservesebb halállal, ha már megölte a férfit, akit Riza szeretett.
- Az emberek valóban szánalmas, gyenge teremtmények – állapította meg Buja. – Vége? – kérdezte egy elfojtott ásítással, amikor a golyók elfogytak.
Vége. Így igaz. Vége mindennek. Riza hisztérikusan sírva a földre rogyott, már arra is képtelen volt, hogy talpon maradjon. Nincs is értelme. Semminek sincs értelme többé. Az ő életében legalábbis biztosan nem. Megváltásként várta, hogy azok a karmok az ő szívét is kettéhasítsák, hogy megszűnjön végre a fájdalom, és ő követhesse Royt, bárhová is ment. Vajon mi lehet a halál után? Együtt lehetünk azokkal, akiket szeretünk, vagy életünk végeztével már semmi sincs, csak elhalt porhüvelyünk rothadása a föld mélyén? Még ez utóbbi sivár alternatíva is kívánatosabb volt Rizának, mint élni és lélegezni – de Roy nélkül.
- Nem.
Riza felpillantott Alphonse hangjára. A páncél előtte magasodott, keményen megvetve a fémlábait, és dacosan meredt Buja szemébe. A nő elmosolyodott.
- Előbb szeretnél meghalni? Nekem úgy is jó.
- Alphonse – suttogta hüppögve Riza. – Fuss el, amíg megteheted, és hagyj itt. Amíg ő velem van elfoglalva, te elmenekülhetsz.
- Nem! – kiáltotta Al elszántan.
- Neked még van esélyed egy boldog életre! – győzködte Riza. Nem fog belerántani még valakit a saját keserű sorsába, nem fogja hagyni, hogy Alphonse is itt pusztuljon az ő védelmében. – Sokan várják a napot, hogy visszaszerezd a tested, és én hiszem, hogy sikerülni fog. El akarod ezt dobni magadtól? Egy emberi roncsért, egy élőhalottért? Nekem már nincs miért élnem, Alphonse. Te pedig fiatal vagy, és előtted áll az élet.
- Szó sem lehet róla! – ellenkezett Al, és makacsul állta, hogy Buja karma átszúrja az acélkemény páncélját, saját testével óvva a főhadnagyot. Lehet, hogy most pillanatnyi depresszió vagy ki tudja, micsoda vett erőt Hawkeye kisasszonyon, de a főhadnagy is fiatal, és ha valaki, hát ő megérdemli azt a bizonyos boldog életet. Nem éri meg ennyi halott árán visszaszerezni a testét. Nem éri meg Nina, Martel, Hughes úr és a többiek élete árán, Hawkeye kisasszonyt pedig pláne nem lenne hajlandó feláldozni, azon kedvesség, biztatás és hit után, amit tőle kaptak.
- Menj már, Al! – sürgette őt Riza, életében először szólítva becenevén a fiút, amikor látta, hogy lassan fémdarabok szakadnak ki Alphonse testéből, Buja kitartó ostromlásának eredményeképpen.
- Nem vagyok hajlandó végignézni, ahogy újabb emberek halnak meg miattam! – fakadt ki Al. - Nem fogom engedni, hogy ez megtörténjen! Vagy együtt mászunk ki innen, kisasszony, vagy sehogy. Úgyhogy álljon fel, kérem, és harcoljon!
- Ezt jól megmondtad, Alphonse Elric.
Az a rekedtes, sötét, mégis oly selymes hang úgy kacskaringózott a néma csendben, mint egy síkos szaténszalag. Alphonse, Buja és Riza egyaránt döbbenten fagytak meg a mozdulatuk közepén, de mégis Alnak volt a legtöbb lélekjelenléte: villámgyorsan egy vastag falat húzott föl alkímiával Riza és maga elé, hogy szabad teret adjon az érkezőnek. Nagyon jól tette, mert így bátran elszabadulhattak a mérgesen harapódzó lángok, és Buja szikrázva próbált az égés után regenerálódni. Tettekre még mindig képtelen volt sort keríteni a döbbenettől, amit az keltett benne, hogy Roy Mustang, akit maga hagyott a koszos földön átdöfve, halálos sebbel, most él és virul, és fenyegetőbb, mint valaha.
- A meglepetésszerű támadások mindig hatékonyak – szólalt meg újra Roy, és a puszta hangjától Riza újból hevesen zokogni kezdett, ezúttal a megkönnyebbüléstől. Alphonse védelmezőn ölelte át a fal mögött a főhadnagy rázkódó testét. – Az meg külön előny, ha az ellenfél alulértékelt téged. Az emberek erősek, Buja. Sokkal szívósabbak, mint gondolnád.
- Ezredes! – kapkodott levegő után sírdogálva Riza, és rohanni szeretett volna hozzá, megölelni, és megköszönni neki, hogy él; de Al erősen tartotta őt.
- Maradjon itt, főhadnagy! Most veszélyes lenne kimennie.
Alnak igaza volt. A hatalmas robbanások tűzvihara még az imént emelt vastag kőfalat is langyosra átmelegítették; a perzselő forróság és a keletkezett füst pedig pokoli színezettel látta el a helyiséget. Roynak persze meg se kottyant. Hozzá volt szokva a saját orkánjainak erejéhez; Buja már kevésbé. Hörögve-nyüszítve intézett újabb és újabb támadásokat Roy ellen, de a férfi mindegyiket visszaverte egy-egy heves lángrohammal.
- A puszta húsába vágta bele az alkimistakört – dühöngött hitetlenkedve Buja –, és öngyújtóval kelti a tüzet… De hogyhogy nem haltál meg? Már rég el kellett volna vérezned!
- Égetéssel összezártam a sebet – felelt Roy keményen. – Néhányszor majdnem elájultam, de életben tartott a gondolat, hogy térdre kell még kényszerítenem téged, ocsmány homunkulusz. Addig öllek meg újra és újra, amíg meg nem halsz.
És úgy is tett. Riza reszketve hallgatta a szikrák pattogásának és a tűz zúgásának jellegzetes hangját, Buja beazonosíthatatlan nyögéseitől kísérve; könnyei közben megállíthatatlanul kopogtak Alphonse testén. Hát él… Csak nehogy most veszítse el a küzdelmet. Azt már végképp nem bírná elviselni, ha Roy a szeme előtt lehelné ki a lelkét.
- Nyertél – hallatszott váratlanul Buja sóhaja, amikor a vad harcok zaja kicsit elcsendesedett. Teste lassan elszürkült, a végtagjai fokozatosan porrá omlottak. – A Bölcsek kövének energiája kifogyott. Azért mégsem bánom; örülök, hogy olyan férfi okozhatta a vesztem, amilyen te vagy. Hogy tüzelnek a szemeid a szenvedélytől! … Alig várom, hogy szenvedéstől szikrázva lássam őket kihunyni… - Becsukta a szemét, és szelíden, a halálban megnyugodva tűrte, hogy az arca is elporladjon és leülepedjen a helyiség padlóján. A Bölcsek köve halk koppanással földet ért, majd az is szétmállott; a világ legszebb és legkegyetlenebb asszonyából csak egy marék hamu maradt.
Alphonse lazított a szorításán, és Riza óvatosan kilesett a fal mögül; még éppen láthatta, ahogy a délcegen álló Roy arca eltorzul a kíntól, azután ő is összeesik.
- Ezredes! – sikoltotta Riza, és most már senki nem tudta volna visszatartani attól, hogy Royhoz rohanjon, noha Al már nem is akarta, sőt, egyenesen követte a főhadnagyot. – Uram…
Riza a megfáradtan ziháló, hátán fekvő férfi mellé térdelt, és csak most láthatta, hogy Roy ruhája végig ki van gombolva, a mellkasán feszülő bőr alatt ritmikus táncot járnak az izmai, ahogy nehézkesen kapkod levegő után; és bizony, ott volt az oldalán az a szörnyű seb is, alvadt vértől mélyvörösen, megégett hústól-bőrtől feketén. Bizonyára Buja műve. Riza ujjai öntudatlanul fonódtak Roy keze köré.
- Örülök, hogy életben látom, főhadnagy – mosolygott elhalóan Roy. Riza érezte, hogy a könnyeinek csermelye újult erővel dagad ismét patakká. – Ne sírjon…
- Kérem, magáért aggódjon inkább – suttogta szipogva Riza, és gyöngéden simogatni kezdte másik kezével az ezredes arcát. Roy lehunyta a szemét.
- Nagyon hálás vagyok neked, Alphonse, amiért megvédted a beosztottamat – mormolta alig-alig hallhatóan; úgy tűnt, perceken belül elveszíti az eszméletét a túlerőltetéstől és a fájdalomtól. – Köszönöm.
- Ne beszéljen – csitította Al. – Azonnal hívunk egy mentőt.
- Igen, mentőt… - préselte ki magából Roy. – Havocnak szüksége van egy orvosra. Siessenek…

End Notes:

ÉLJEN ALPHONSE! Alapból ki ne szeretné őt, de mióta találkoztam Egy Bizonyos Nagyszerű Cosplayerrel a conon, azóta még Alcentrikusabb lettem. De nem is baj, megérdemli, nagyon is. :3