Talán rájött, milyen csodálatos teljesen esztelenül viselkedni és mégis látni, ahogy a feltétel nélküli szeretet ragyog vissza a másikról. ~ Susan Elizabeth Phillips

Riza a világért sem mozdult volna el hőn szeretett felettese mellől. Fogta a kezét, még akkor is, amikor Roy már rég elvesztette az eszméletét, mellette ült végig a mentőautóban, biztató szavakat mormolt a fülébe, és időnként égnek emelt szemmel fohászkodott azért, hogy minden rendben legyen. Nem ment volna akkor sem haza, amikor Royt és Havocot már beszállították a műtőszobába, de Alphonse – tekintve, hogy neki nem volt szüksége alvásra – hazahessegette őt, és megígérte, hogy nagyon fog vigyázni a lábadozó betegekre, amíg Riza kialussza magát és vissza nem tér. Ebből következett az, hogy amikor végre befejeződött a Roy nyolcórás műtétje (Havocé ennél is tovább tartott), Alphonse volt az, aki bemehetett meglátogatni a még kissé kótyagos ezredest.
- Hogy érzi magát? – ült le mellé udvariasan.
- Egészen jól, ahhoz képest, hogy úgy felszabdalt ez a nő, mint a kolbásznak való disznót szokás – morogta Roy. – Hány óra van?
- Hajnali öt – válaszolt Al. – Nyolc óráig varrogatták magát odabenn.
- Akkor az orvosokat sem irigylem – ásított az ezredes. – Mondd csak, Alphonse, megtaláltátok Barryt?
- Igen, uram, de a testét nem. Aztán Buja tönkre is tette a páncél lélekkapcsolását, így Darabolós Barry most már végleg meghalt.
- És… és a főhadnaggyal mi történt? – tette fel Roy az őt leginkább érdeklő kérdést. - Eléggé kikészült állapotban láttam, mikor odaértem.
- Buja azt gondolta, hogy végzett magával, és nekünk is ezt mondta – válaszolta Al. – Hawkeye kisasszonyt pedig összetörte a hír. Sosem láttam még sírni őt. Annyira elkeseredett a maga halálhírén, hogy harcolni sem akart tovább, azt kívánta, hogy hagyjam őt ott Buja kényére-kedvére. Akkor érkezett meg ön, amikor éppen meggyőzni próbáltam arról, hogy ezt nem teheti.
- Értem – hümmögött Roy. – Köszönöm szépen, Alphonse. Azt hiszem, te vagy a nap hőse. Viszont a főhadnaggyal el kell beszélgetnem egy-két katonai dologról. Mi az, hogy nem akar tovább harcolni? Ez elfogadhatatlan!
- Ezredes – szólalt meg csöndesen Al. – Kérem, ne feddje meg Hawkeye kisasszonyt. Biztos vagyok benne, hogy pontosan tudja, mit kellett volna tennie.
- Egyébként hol van? – érdeklődött Roy.
- Hazaküldtem aludni, amíg a műtétje tartott. De elhiheti, előtte halálra aggódta magát önért, ezredes.
Roy elgondolkodott. A figyelmes törődés, az aggodalom, ezek mind Rizára vallottak. Csak a könnyek nem. Alnak ugyan nem vallotta be, de Roy csupán egyszer látta sírni Rizát, akkor, amikor leégette a hátáról a tűzalkímia titkait. Soha semmilyen pszichés nyomás nem fakasztott könnyeket a mindig oly erős főhadnagy szeméből. Ezért is tartott attól, hogy Buja netalántán bántotta Rizát, de ezek szerint nem. Még mindig rengeteg dolog akadt, amit Roy nem értett Riza viselkedésben. Még mindig szörnyen titokzatos volt a nő.
A tűnődés elbágyasztotta, és észre sem vette, mikor aludt el. Azért a nyolcórás műtét altatása egyáltalán nem pihentető, és előtte valóban embert próbáló harcokat élt át, szóval igazán szüksége volt már egy hosszú pihenésre. Nem is panaszkodhatott: mélyen, álomtalanul aludt, és felfrissülve ébredt, már a sebei sem sajogtak. És Riza Hawkeye nézett le rá az ágya mellől.
Roynak azonnal eszébe jutottak az éjszaka eseményei, a nő könnyei és Alphonse szavai. Tényleg meg kell mondania neki, hogy ilyesmi nem fordulhat elő többé. Nem engedheti, hogy Riza miatta kerüljön halálos veszélybe azzal, hogy elveszíti az élni akarását.
- Megőrült maga? – mordult rá az érzelemmentesen álldogáló Hawkeye-ra. Figyelte, ahogy a beosztottja arccal pillanatnyi értetlenség, majd a rajtakapott gyermek bűntudatossága suhan át. – Alphonse mindent elmondott.
Riza lehorgasztott fejjel várta a jól megérdemelt szidalmakat. Valóban nem viselkedett úgy, ahogy az érett katonától elvárható. Az ezredesnek teljesen igaza volt.
- Hogy lehetett ennyire ostoba? – fakadt ki Roy. Életében először mondott ilyet Rizára. - Egyszerűen beszűntette a harcot, mert elhitte, amit az ellenség mondott? Hawkeye főhadnagy, ön lett volna az utolsó, akitől efféle magatartásra számítok!
Riza arca megrebbent, mintha megütötték volna.
- Nagyon sajnálom, uram – felelt halkan. A hangja sem volt olyan, mint máskor: nem is emlékeztetett Hawkeye kemény, határozott, tárgyilagos hangjára.
- Nem engedheti meg, hogy ennyire összezavarják mások szavai! Pontosan ez a céljuk! – Roy oldala tompán fájni kezdett a kiabálástól, de nem fejezte be. – Sosem hagyhatja abba a gondolkodást. Sosem adhatja föl a reményt az életre. Pont magának kell ezt elmagyaráznom? – csapott öklével a saját tenyerébe. – Nem abban nyilvánul meg egy katona értéke, hogy hogyan teljesít az irodában, Hawkeye. Ha maga jó katona akar lenni, ha a testőröm akar lenni, akkor legyen ennél több!
- Értettem, uram. – Riza nem tudott úrrá lenni a hangja reszketésén. Fájtak az ezredes szavai, még akkor is, ha tudta, hogy Roynak igaza van. Képtelen volt a felettese szemébe nézni. Tényleg elrontott mindent. És Roy joggal fogja megfosztani őt attól a kegytől, hogy rá vigyázhasson. Már várta a szigorú szavakat, miközben konokul meredt a saját csizmája orrára. Senki sem gondolta volna, hogy éppen a könnyeit nyeli.
- Továbbra is kötelessége fedezni a hátamat – közölte Roy szárazon. – Magánál lelkiismeretesebben úgysem teszi senki. A jövőben azonban kerülje el az ilyen magaviseletet. Meg vagyok döbbenve, Hawkeye hadnagy! Nagyot csalódtam magában.
- Elnézést kérek… - suttogta Riza.
- Elmehet – morogta Roy, a főhadnagy pedig meghajolt, és megtört léptekkel kisietett. Roy bosszúsan megrázta a fejét. Elvetette a sulykot. Kétségtelen, hogy meg akarta mondani a nőnek, hogy miatta nem adhatja fel az életét csak úgy, de ezt kevésbé zord szavakkal, kedvesebben akarta tenni. Mégis, talán azért, mert nem talált volna megfelelő kifejezéseket, egyszerűbbnek tűnt inkább katonásan utasítni a főhadnagyot arra, hogy efféle viselkedést mellőzzön a későbbiekben. Csakhogy fájt ennyire némán, visszafogottan szomorúnak látni őt. Igen, Hawkeye katona, de mégiscsak egy érző lény, noha oly gyakran próbálja ezt eltitkolni. Bűn talán, hogy a nő annyira aggódik érte, hogy könnyekre fakasztotta az ő halálhíre? Vétek volna, hogy végre egyszer engedte kifejezésre jutni az érzéseit? A kérdésre válaszolni sem érdemes; megint ő, Roy Mustang hibázott. Neki kellett volna kicsit empatikusabbnak, beleérzőbbnek lennie. Most elmarta maga mellől a nőt, pedig végre egyszer Riza közeledett hozzá egy kicsit, és mutatta meg egy gyönyörűen szerető oldalát. Roy felugrott volna, hogy utánamenjen (miért kellett egyáltalán elküldenie őt?), de a mozdulatra mintha újra belévájtak volna Buja karmai, így inkább kelletlenül visszafeküdt. Ha Hawkeye nem jön vissza… majd behívatja. Roy csikorogva összeszorította a fogsorát. Helyrehoz mindent, amit tönkretett. Erre akár becsületszavát is adná.

Unatkozott az üres betegszobában. Havocot egyelőre az intenzív osztályon ápolták, míg az ő állapota stabil volt, már nem igényelt állandó felügyeletet. Ráadásul a magányban mással sem tudta tölteni az idejét, minthogy Rizán tépelődött. Remélte, hogy a főhadnagy hamarosan meglátogatja őt. És nem is volt ez hiú ábránd; hamarosan hallotta a nőtől oly szokatlan, bizonytalan kaparászást az ajtón.
- Szabad! – szólt annyira kedvesen, amennyire csak telt tőle.
A főhadnagy úgy somfordált be, mintha büntetést várna; fel sem mert pillantani, arcát finom pír lepte be. Kezében Roy – azaz Grumman – aprólékos kidolgozású, míves sakktábláját szorongatta görcsösen.
- Gondoltam, unatkozik, és talán jól esne taktikák kidolgozásával tölteni az idejét – motyogta halkan.
- Ó, hát… köszönöm. – Roy őszintén meglepődött.
- Tudom, hogy szeret sakkozni – felelt Riza egyszerűen, egy apró, illedelmes meghajlással, és már fordult is, hogy távozzon, ám Roy hangja megállította.
- Játszana velem?
Riza tűnődve pislogott az ezredes gyógyszerektől kissé sápadt arcára, végül habozva bólintott, és az éjjeliszekrény mellé húzott egy kisszéket, hogy letelepedjen rá. Roy vidám vigyorral állítgatta fel a bábukat, majd megszokásból – ahogy Grummannal játszottak mindig – az ifjabb Hawkeye térfelére sorakoztatta a fekete katonácskákat.
- Nem vagyok egy sakkfenomén – vallotta be Riza. – Apám megtanított hat évesen, így a szabályokat, a játék menetét ismerem, de sosem gyakoroltam. Tudom, hogy az altábornagy úrnál ön több mint nagyszerű gyakorlatban részesült…
- Ez most nem lényeges – hessegette el Riza burkolt vonakodását Roy. – Csak játszani szeretnék, nem vizsgáztatni a képességeit.
Azzal egy gyalog előretolásával megkezdte a meccset. És bár Riza nagyon körültekintő volt, a fondorlatos Roy zseniális húzásaival sosem tudta volna felvenni a versenyt. Noha a férfi ezúttal nem arra hajtott, hogy minél előbb, minél kegyetlenebbül véget vessen a partinak, sőt, jól kitervelt, ám kockázatos lépéseket komponált meg Riza ellen, azért a játék iránti érzékét így sem tudta volna elrejteni. Tehetséges volt, ez olyasvalami, ami tisztán kiviláglik, ha megadják a fénylésre az esélyt.
Kis idő elteltével Roy váratlanul megszólalt.
- Melyik a kedvenc figurája?
Riza tanácstalanul pillantott rá. A kérdés spontaneitása meglepte, mi több, apó royos csalást sejtett benne; bizonyára így akarja az ellenfele elterelni a figyelmét valami lényegesről. Ezért aztán nem is válaszolt.
- Nekem a királynő – vette fel és kezdte forgatni az ujjai között álmatagon Roy a már legyilkolt bábuk közül a kecses kis figurát. – És tudja, miért?
Riza csak a fejét rázta; megbűvölten figyelte Roy kezének játékát.
- Azt hiszem, egyértelmű – kuncogott Roy. – A királynő a legerősebb, legértékesebb, legmegbízhatóbb bábu a pályán, nélküle esélye sem volna a csapatnak a győzelemre. Pótolhatatlan szereplője a sakkjátszmáknak.
Merően pillantott Rizára.
- Éppen ezért félti mindig az ember annyira hadba küldeni őt. Senki sem akarná elveszíteni a királynőt, hiszen annyira fontos. De mégis muszáj, és ilyenkor annyira meg kell fontolni minden lépést, nehogy a királynőnek baja essen belőle. Nem ért egyet, Hawkeye?
- Nem. – A válasz meglepő volt, mégis határozott – és valamiért talán… félénken hagyták el a szavak Riza torkát. Roy figyelmesen húzta össze a szemét, nehogy egyetlen árva gesztus is elkerülje a figyelmét. – A királynő valóban fontos lehet, de nem nélkülözhetetlen. Aki pótolhatatlan, az a király. Éppen ezért talán éppen… ő lehet a kedvencem.
- A király? – hitetlenkedett Roy. – De hiszen az a leghasznavehetetlenebb bábu! Mindenhol korlátozzák, mozgástere alig van, és állandóan védelemre szorul. Mi szüksége volna a királynőnek a királyra?
Riza érezte ugyan, hogy ez már régen több, mint puszta beszélgetés a sakkfigurákról, és magában csak a fejét csóválta, amiért Roy ilyen elegánsan behúzta őt ebbe a társalgásba – de nem bánta. Belement. Folytatta a játékot.
- A királynő életének a király ad értelmet, célt, okot. Király nélkül nincs szükség a királynőre sem. A királynő a királyért él, azért, hogy megvédelmezze a királyt, csak ez tartja őt életben.
- De miért nem hagyja magára a tehetetlen királyt? Megtehetné. Boldogulna egyedül is.
- A királynő… A királynőnek rendkívül fontos a király – fejezte be Riza kicsit máshogy a mondatot, mint ahogy eltervezte. – Sosem tudná elhagyni őt.
- És a király hogy vélekedik a királynőről? – kérdezte kihívóan Roy.
- Valószínűleg… hálás neki, amiért a királynő olyan sokszor a védelmére siet, de mást nem érez, hiszen bárkit megkaphat, akit csak szeretne, az egész birodalomból – suttogta Riza keserűen.
Roy felállt az ágyból, és finoman megfogva Riza vállát, talpra emelte a főhadnagyot is. Riza kicsit félve, kicsit vágyakozva pislogott rá, Roy pedig kedvesen elmosolyodva összefonta a karjait a nő háta mögött, és egy futó, könnyed mozdulattal kipattintotta a csatot is a szőke hajból. Riza hátán kellemes borzongás futott végig. Már megint nem tudott ellenállni Roynak, megint nem volt elég erős az akarata ahhoz, hogy kitépje magát az acélos karok jámbor öleléséből.
- Mégis a királynőt szereti – súgta gyöngéden Roy, és mielőtt az elkerekedett szemű Riza válaszolhatott volna, ajkait lágyan, puhán a nőéhez érintette.
Nem sietett. Miért kellett volna elkapkodni ezt a pillanatot? Érezte, hogy Riza ajkai megbénultan, mozdulatlanul tűrik, hogy finoman játsszon velük: szája elnyílt, majd újra összébb húzódott, lassú, mámorító táncot lejtve. Nem kapott reakciót, sem biztatást, sem elutasítást a bátorságáért. Nem baj. Roy magához képest szokatlan türelemmel simogatta végig a csábító száj minden pici ívét; bár sosem szakított ennyi időt egy csókra, mégis meglepően élvezte, és több örömet nyújtott neki, mint bármi más. És amikor a nő ajkai tétován, félve megrezzentek, majd bátortalanul követni kezdték az övéinek mozdulatait, akkor Roy már képtelen volt elfojtani a mosolyát. Lelassított, hagyta, hogy Riza kibontakoztathassa a szárnyait, és a kezdők ártatlan bájával sután játszadozzon Royjal. A férfinek mind az öt érzékszervét kellemesen ingerelte ez az egyszerű csók, Riza ajkainak lágy érintése, a különleges, sosem érzett édes íz forró vágyat futtatott végig a gerincén, a nő kábító illata belefészkelte magát az orrába. Látta, ahogy Riza félig behunyja a vörhenyes szemeit, és teljesen átadja magát a páratlan érzésnek; és a halk sóhajok, amely mintha belülről simogatták volna Roy fülét, mind arra sarkallták őt, hogy mélyítse el a csókot, és váltson szenvedélyesebbre – de nem tette. Csak puhán, finoman, semmit sem kell elkapkodni. Idejük van bőven, most, hogy végre képes volt arra, hogy elmondja neki azt a régóta szikrázó érzelmet; és ő boldogan megadja azt a gyöngédséget Rizának, ami után a nő úgy epekedik. A testében cikázó hideg-forró bizsergés pedig ráébresztette őt arra, hogy valójában ő is éppúgy igényelte ezt az édesen-kínzón hosszú percet, amelyet csak egymásra fordítanak – egymásra, mert ez a szeretet. Roy lassan, nyugtatóan megringatta a karjai közt ölelt Rizát, futólag végigcirógatva a hátán. Ez a békesség, a képkockába dermedt pillanat szerelmes egyszerűsége olyannak tűnt számára, mint valami földöntúli paradicsom. Egy utolsó pókháló finomságú simítás után elhúzódott Rizától, és apró, csintalan mosollyal mérte végig az iménti csóktól pirosló ajkak döbbenten elnyílt alakját. Riza rebegő szempillákkal, pirosba hajló arccal nézett föl rá, majd – a férfi éjfekete szemének földöntúli ragyogásától elvarázsolva – belesimult a meztelen, izmos karok kábító szorításába, és alig érthetően lehelte szerelme finom, selymes bőrére a bűvös szavakat, amelyeket annyi éve kívánt kimondani. Roy pedig elégedetten dorombolt válaszul, és szinte érezte, ahogy Riza Hawkeye szerelmétől összeforrnak a sebei, és a régóta felszínessé vált, kiszáradt szíve repedéseinek mélyén is végre új, friss növény bont zsenge levelet.

End Notes:

Most, esküszöm, úgy izgulok, mit fogtok szólni, mint az első fejezet feltöltésekor. Jajj. ._.