Veszedelmes dolog a vasegészség, ha vaslélekkel társul. ~ Jevgenyij Alekszandrovics Jevtusenko
Sosem fogja elfelejteni azt a percet, ezt Riza egészen biztosan tudta. A csók után, az elsuttogott vallomások után hosszan néztek egymás szemébe, mert nem volt szükség újabb szavakra, hogy éreztessék a másikkal azt, amit megfogalmazni nem nagyon lehetett, amit csak gesztusok és érintések adhattak át igazán. A szeretetet átélni könnyű, befogadni a hatalmas, okozott eufóriát is meglepően egyszerű; de leírni talán soha nem is lehet igazán. És amikor a bensőséges pillanat fénye megtört, mert a beteg Roy visszafeküdt, hogy pihenjen, Riza még akkor is úgy érezte, lebeg, valahogy a föld fölött siklik szárnyak nélkül, boldogabban, mint bármilyen mennybéli angyal. Régóta vágyakozott erre a csodára, sokszor sóhajtozta el a párnájának éjszaka a kívánságát, és most, amikor varázslatos módon teljesült, mint egy mesebeli álomban, hát most érezte igazán, mennyire nem volt egész, mennyire nem élt igazán Roy ölelése nélkül. Nem túlzott, amikor azt mondta magáról, hogy a férfiért él, és ez az icipici, szinte még gyermeki csók ébresztette rá arra, hogy csak akkor mondhatja magát teljesnek, ha Roy mellette van. Mintha csak most indult volna az ő világa, most kezdődött volna számára az élet körforgása. Sosem gondolta volna, hogy Roy Mustang többet érez iránta, mint egyszerű beosztottnál, esetleg gyermekkori barátnál. Igazából, még most sem bírta elhinni, de az eddig rejtett csermelyként csobogó szerelem tiszta vize feltört a patakmederbe, hogy elmossa a problémákat és kétségeket az útból, és Riza nem tudott, nem is akart gátat vetni ennek. Képtelen volt letörölni a mosolyt az arcáról, és nem sejtette, hogy ezzel több örömet okoz Roynak, mint holmi hivatalos frázissal; a férfi mindig is imádta Riza oly ritkán látott mosolyát. Fürdött benne, akár a madarak a napfényben, és pont úgy melengette őt is át, friss energiát adva, ahogy az éltető sugarak teszik. Szüksége volt rá. Csak azért nem tűnt fel ez eddig, mert Riza valójában mindig ott volt, csak csöndesen a háttérbe húzódott, hogy csak akkor lépjen mellé – kérés nélkül –, amikor már végképp nélkülözhetetlen volt. Roy azonban rájött: neki állandóan szüksége van rá. Maga mellett akarja tudni őt éjjel-nappal, éppen úgy, ahogy Maes halála után vigyázott rá a nő. Csak éppen most Roy szeretett volna vigyázni Rizára, hogy törleszthesse azt a rengeteg kedvességet, amit az évek folyamán kapott. Kezdetnek tehát meghívta őt vacsorára, Riza pedig kissé tétovázva és aggodalmasan, de igent mondott. A főhadnagy habozása azonban ráébresztette mindkettőjüket arra, hogy alig-alig kibontakozott kapcsolatuk komplikáltabb már nem is lehetne. A külvilág nem láthatja, mert a hadsereg szabályai tiltják az effélét, és mindketten veszélybe kerülnének. Riza nem akart Roy gyenge pontja lenni, és Roy nem akarta, hogy Rizát túszul ejtsék. Hallgatólagos megegyezés született hát közöttük arról, hogy ez a romantikus viszony titokban marad. Hogy meddig? Ezt már végképp nem vették a szájukra, de mégis tudták valahol a szívük legmélyén, noha még maguknak sem engedte ezt bevallani valamilyen furcsa, félénk szemérem: vagy a fraternizáció megszűnéséig, vagy ha ez nem történik meg, akkor Roy megkéri Riza kezét, és ezzel kizárja a főhadnagyot a hadsereg köréből. Házasságról persze nem beszéltek, de azért azt mindketten érezték, hogy ez a kapcsolat komolyabb, mint holmi felszínes viszony: mély, mint az óceán vize, és igazi, mint az arcokra hulló sós permet. Egyelőre azonban meg kellett birkózniuk a színlelés közönyének kínjával; Riza úgy érezte, képtelen lesz rezzenéstelen, hivatalos arccal beszélni a feletteséhez ezentúl, mikor a viszonzásra vágyó szeretet annyira kikívánkozott belőle, hogy nem is tudta, hogyan foghatná ezt vissza. De muszáj lesz. Le kell kattintania a szíve piciny lakatját, ahogy eddig, és csak akkor felnyitni, amikor az alkalom engedélyezi. Hálás volt Roynak, amiért ennyi melegséggel közeledett felé; ha ez nincs, az a lakat talán kinyithatatlanná rozsdásodik. Riza arcán ismét felragyogott a remény. Az élet tulajdonképpen minden nehézségével és buktatójával együtt szép és csodálatos, hogyha a legegyszerűbb és legszebb érzelemmel megtöltve haladunk végig az ösvényén.
Csakhogy amikor minden olyan biztatóan és örömtelien fest, olyankor üt be a legszörnyűbb katasztrófa; vagy csak olyankor érezzük a legszörnyűbbnek. Amikor Riza képes volt újra racionálisan gondolkodni a szívét-lelkét felrázó délután után, beállított egy térképpel a jól őrzött betegszobába (Alphonse éjjel-nappal vigyázta a lábadozókat), amelybe azóta már az elég megviselt állapotú Havoc hadnagyot is betolták, és a kissé megviselt papírt egy futó, alig észrevehető mosollyal az ezredes térdére terítette.
- Ez mi? – érdeklődött Roy.
- Ez, uram, egy térkép – felelt tárgyilagosan Riza.
- Nem mondja… - gúnyolódott Roy.
- Amikor behatoltunk a laborba, számoltam a lépéseimet – magyarázta a főhadnagy. – De mivel az alagút kissé kanyarodott, nem tudom pontosan megmondani, hol helyezkedtünk el a föld alatt, de biztosan a berajzolt körön belül.
Valóban, Riza piros tintával egy ívet kanyarított a papírra, melynek központja a hármas laboratórium volt. Roy elismerően pillantott a beosztottjára.
- Ezredes, nézze csak – hajolt oda Al –, a kettes labor is a körbe esik. Jelenthet ez valamit?
- Bizonyára nem véletlen – helyeselt Roy. – De ami még furcsább, a Központi Parancsnokságnak egy apró sarka is belelóg… ami éppen a Führer irodája. Véletlen lenne?
- Tehát a Führer kapcsolatban lenne a homunkuluszokkal? – töprengett Al, és tanakodva összenéztek Royjal. A két alkimista… Riza alig tudott visszafojtani egy kuncogást. Nagyon egy rugóra járt az agyuk. – Délen, Dublithban a Führer vezette a homunkuluszokat eltörlő csapatot. Az őrnagy is ott volt.
- Emlékszem a sebeire – bólogatott Roy. – Bár nem kérdeztem, honnan vannak. Tehát a Führer megölte Kapzsit? Talán… szövetségesünknek tekinthetjük?
Alphonse ugyanolyan tűnődve nézett vissza Royra, ahogy az ezredes rá.
- Mindenesetre – szorította ökölbe a kezét Roy – nem tudhatjuk, a vezetőség mekkora hányada szerepel az esetet érintő mocsokban. Hughesnak igaza volt, a hadsereg valóban veszélyben van. Nem lesz könnyű kivágni a rohadt részt az almából.
- De ha sikerül… - Rizának csak a szeme mosolygott az ezredesre, és Roy pillantása hasonlóképpen ragyogott fel a főhadnagy szavaira.
- Így van. Akkor hamar felemelkedhetek az ország élére. – Roy szikrázó szemekkel pillantott ki az ablakon. – Nem gondoltam, hogy ekkora halat fogunk, ha követjük Barryt. Az viszont biztos, hogy szükségem lesz a hűséges beosztottaimra. R… Hawkeye, Havoc hadnagy?
- Kettőt találhat, uram - válaszolt csúfondárosan Riza.
Roy elégedetten rávigyorgott. Azonban lefagyott a mosoly az arcáról, amikor az eddig némán pihenő Havoc szólalt meg szokatlanul erőltetetten.
- Azt hiszem, engem kihúzhat a listáról, főnök. – Roy hökkenten meredt rá. – Nem érzem a lábaim, úgyhogy… el kell hagynom a hadsereget.
Riza akkor jött rá, hogy mekkora érték az egészség, és micsoda szerencse az, hogy reggelente képes arra, hogy lábra álljon, mekkora ajándék az a vasszervezet, amivel született. Roy persze meg volt arról győződve, hogy Havoc téved („Nem is ért a biológiához, biztos hülyeségeket beszél"), és azonnal konzultálni kezdett a doktorokkal arról, hogy mi történt és mit lehetne tenni; ám a főorvos csak fejét csóválta. Buja karma átfúrta a férfi gerincét, megsértve ezzel a gerincvelő érzékeny fonalát, az idegek futásának finom egyensúlyát, amelyek így többé nem kapcsolódnak össze az alsó végtagok rendszerével, eredmény tehát bénulás.
A szó hosszasan visszhangzott Roy fejében. Még valaki szenvedett életre szóló balesetet miatta. Először Maes… most meg Jean. Nem sokat konyított az orvosi alkímiához, sem a gerincsérvekhez, de azért mégis egyre-másra efféle könyveket hozatott magának, és állandóan ezeket bújta, hogy megoldást találjon, amíg végül meg nem látogatta őt doktor Knox, és közölte, hogy a gerincet ért sérüléseket nem lehet meggyógyítani, és jobb, ha hozzászoktatja magát a gondolathoz. Knox tényszerűen, köntörfalazás nélkül az arcába vágta a tényeket, nem finomkodott, nem kerülgette a forró kását, és amennyire Roy értékelte ezt, úgy lett volna mégis talán jobb, ha nem ennyire hirtelen kapja a sokkoló hírt. Mégis, őt talán mégsem rázta meg annyira az egész, mint Jean legjobb barátját, Bredát. Roy elfordította a fejét, hogy ne is lássa, ahogy a két cimbora keserű arccal beszélget Havoc betegágyánál, de a hangokat nem tudta kizárni: Breda újabb és újabb ötleteit alternatív megoldásokra, mint például az automail; és Havoc tárgyilagos, lusta válaszait, amelyek egyre mélyebben vágták bele mindnyájuk szívébe a tragikus szót: gyógyíthatatlan.
- Főnök – fordult hozzá váratlanul Breda. – Nem lehetne… esetleg… kérni doktor Marcoh segítségét? Orvoslásban jártas alkimista, és Ed meg Al említették, hogy a doktor hosszas kutatásokat folytatott a Bölcsek kövével, és van is neki egy.
- Halkabban, amikor efféléről beszél – sötétült el Roy szeme. De utált mindent, ami azzal a nyavalyás kővel volt kapcsolatos…! Viszont ha az meggyógyíthatná a hadnagyot… A Bölcsek köve bármire képes, ez nem holmi költői túlzás volt, hanem tény; arra is, hogy egy megtépázott idegrendszert újra összeforrasszon.
- Vegye ki a szabadságát, Breda, és keresse meg Marcoh-t – szólalt meg újra. - Fogalmam sincs ugyan, melyik isten háta mögötti faluban él…
- Én megtudtam Edwardtól és az őrnagytól – felelt buzgón Breda. – Le is írtam a jelentésemben.
- És hol van ez a dokumentum? – vonta fel a szemöldökét Roy.
- Néhány napja uzsonnás szalvétának használta, uram – szólt közbe Havoc a maga gúnyos vontatottságával.
- Hm, az meglehet. Mindenesetre menjen! Hozza ide Marcoh-t bármi áron. Kerül, amibe kerül, meggyógyítjuk Havocot – jelentette ki.
Aznap éjjel saját magát látta, ahogy ördögi vigyorral pörköli végig Havocot, iszonyatos kínokat okozva a barátjának. A szőke katona szeme fennakadt, csak a fehérje látszott, üresen és rémisztően, szinte Roy csontjának velejébe vésve a vádló szavakat: az egész a te hibád. Álmában viszonthallotta Riza keserves sikolyát, amikor a nő hátát égette meg, és az ishbali áldozatok halálhörgését. Maga előtt látta a véres telefonfülkét, ahol Maesnek meg kellett halnia. Az egész az ő hibája. Hogyan nyerhetne bocsánatot? Hogyan kívánhatná, hogy az emberek, akik élete miatta ment vakvágányra, egy mosollyal elintézettnek tekinthessék a bűneit? Riza; az ishbaliak; Maes, Gracia és Elicia; Havoc, akinek annyi reménye volt arra, hogy egy egészséges életet éljen le, a lánnyal az oldalán, aki megérdemli őt… Sok ilyen lány adódott, ám ő, Roy Mustang, mindet lecsapta a beosztottja kezéből. Bárcsak visszaforgathatná az időt! Nem viselkedne ilyen gyerekesen kegyetlenül, nem fitogtatná éretlen büszkeséggel azt, hogy neki kisujját sem kell kinyújtania azért, amibe Jean szívét-lelkét beleöli.
Önnön szörnyűségeitől megkeseredve pillantott a szomszéd ágyra. Az ablak vékony függönyén átszüremlett a kivilágított utcák fénye, és Roy arca fájdalmas fintorba torzult, ahogy látta a megkeseredett vonásokat az alvó beosztottján: mint amikor egy öregember néz vissza a háborús időkre, amelyeket átélt. Álmodik talán – egy szebb jövőről, egy boldog életről, ami eddig valóságos lehetett és közeli, ám Roynak köszönhetően elromlott, és most már csak kósza, ellibbenő ábránd lehet. Igen, Roy így gondolta, és a bűntudat úgy tépdeste őt, mint a keselyű Prométheusz máját. Nagyokat nyelve tartotta vissza a könnyeit, még éjszaka, a betegszoba kietlen magányában sem vetette le volna az álarcot igazán. Keserűségében magába tömött egy fájdalomcsillapító tablettát, noha a gombóc a torkában kellemetlen útját állta az orvosságnak. A készítmény azonban nem segített – hiszen, ahogy az köztudott, a gyógyszerek csak a test kínjait orvosolhatják.
End Notes:
Először is, elnézést a nagy-nagy szünetért; kiskutyát kaptam, és rengeteg dolog volt vele, még most is van. Megpróbálok visszaállni majd a rendes ciklusomba, és még egyszer bocsánatot kérek. ^^; Remélem, nem haragusztok nagyon. :3
(Az idézet pedig nem a legtökéletesebb, de megígértem JunJun-channak, hogy orosz lesz a fejezet elején. :'D)
