Jön majd idő, mikor mindnyájan megtudjuk, miért mindez, miért ez a sok szenvedés, és akkor nem lesz többé titok ... Addig azonban élnünk kell és dolgoznunk. ~ Anton Pavlovics Csehov

Breda üres kézzel tért vissza. Amikor Mustang számon kérte, hogy miképpen is lehetséges ez, kiderült, hogy Marcoh doktor titokzatos körülmények között eltűnt, a házában harcra utaló jelek vannak, és úgy fest, erőszakkal rabolták el. A hadnagy azt is említette, hogy egy helyi lakos azt állította, látta őt bemenni a doktor házába. És mivel Bredához hasonlóan kövér emberek nem rohangásznak ezrével a világban, Al és Roy összenéztek, és teljesen egyszerre mondták ki Irigy nevét.
- Mi a fene folyik itt? – fakadt ki Roy a folyosó kanapéján üldögélve. Nagyon elege volt már a betegszoba négy falából, úgyhogy akár a kevésbé kényelmes és éppolyan unalmas folyosóra is kimenekült, csak mást is láthasson egy kicsit. – Mit akar az ellenség? Itt fekszünk magatehetetlenül, betegen, százszor megölhetnének minket, ehelyett Marcoh-t rabolják el.
- Bizonyára a Bölcsek köve miatt. A doktor tudja, hogyan lehet elkészíteni a Követ – válaszolt Al. – És ha valóban igaz, amit az ezredes mond erről a szervezetről, akkor ők nem félnek feláldozni emberek százait a saját önös érdekeikért. A doktornak ráadásul birtokában is van egy, amit még Ishbalban készített.
- Ishbalban? – Roy arcvonásai megkeményedtek a komor emlékek miatt.
„Valami történt Kimblee-vel és az alkímiájával. Mintha figyelmen kívül hagyná az egyenértékűséget, és ez pedig képtelenség." Az ő szavai voltak ezek, amelyeket a háborúban osztott meg Rizával. Már akkor szemet szúrt neki az irracionális erő, amelyet a társa birtokolt, de csak annak tudta be, hogy Kimblee már jártasabb a harcászati alkímia terén. Talán mégsem erről volt szó. Marcoh Kövét használta volna a Karmazsin Alkimista a felkelés leverése idején?
- Azt hiszem, nem akarják a halálunkat, uram – szólalt meg váratlanul a hűségesen mellette strázsáló Riza.
- Miről beszél, főhadnagy?
- Buja azt mondta a hármas laborban, hogy túl nagy veszteség lenne két emberi áldozatot megölni, és ezzel magára és Alphonse-ra célzott. Nem tudom, mi lehet ez az emberi áldozat, de a homunkuluszok ezek szerint nem akarnak minket eltenni láb alól.
- Igaza lehet – tűnődött Roy. – De azért ne bízzuk rájuk a biztonságunkat. Főleg te ne, Al… Még mindig darabokban vagy.
Alphonse szégyenkezve húzta össze magát. Igen, Edward nélkül Buja karmolásai még mindig beforratlanok voltak, és minden lépésénél azzal fenyegettek, hogy megadják magukat a gravitációnak, és egy fémkupaccá változtatják a délceg Alphonse Elricet. Mikor jön már vissza Ed? Alnak nagyon hiányzott, és nem a teste miatt. Egyáltalán nem.
- Mindegy – hessegette el az aggodalmak és fenyegetések sötét viharfelhőit Roy. – Menjünk vissza abba az ocsmány szobába, mert „pihennem kell" – morogta ironikusan, és csúnyán nézett Rizára. A főhadnagy még csúnyábban nézett vissza, úgyhogy Roy inkább beletörődött, hogy a „ki néz csúnyábban?" versenyt a beosztotta nyerte.
Legnagyobb meglepetésükre a kórterem ajtaján egy kék uniformisba öltözött katona, és egy idősödő nő lépett ki. Az asszony korát csak őszülő haja, bőre kissé megereszkedett petyhüdtsége és a szeme sarkában húzódó szarkalábak mutatták meg; mozgása fiatalos és életerős volt, ám az arcán könnyek csorogtak végig.
Havoc édesanyja.
Roy belépett a betegszobába, és kérdőn pillantott a beosztottjára.
- Egy tiszt a veteránok visszavonulását intéző osztályról – felelt Havoc a ki nem mondott kérdésre. – Meg az anyám. Úgy néz ki, átveszem a családi vállalkozást.
- De hiszen még van esély a felépülésre, az orvosok nem mondtak le az esetről… - kezdte Roy.
- Ennyire azért nem vagyok hülye, főnök – kuncogott keserűen a hadnagy. – Használhatatlan lettem, ez van.
- De…
- Ezredes, nincs szüksége egy olyan sakkfigurára, amelyik nem tud mozogni, nem igaz?
Roy arca furcsa grimaszba rándult. Nyílt titok volt, hogy imád sakkozni, és a valós taktikai lépéseit, a beosztottjainak kiadott utasításait is úgy tekinti, mintha a bábuit löködné a fehér-fekete kockás táblán. De ezt nem lealacsonyításként kellett értelmezni, sőt, ez Roy bizalmának legmélyebb kifejezése volt, csakhogy az ezredes imádta a metaforákat. Valóban nincs szüksége a játékosnak mozdíthatatlan bábukra, de Havoc… nem vonulhat vissza, ez egyszerűen nem lehet. Nem illik a férfi jelleméhez az, hogy egész nap otthon, egy kerekesszékben üljön.
- Nem is tudja, milyen szánalmas képet vág most, főnök – nevetett fanyarul Havoc. – Hagyjon hátra, dobjon el, könyörgöm! Führer akar lenni, nem? Sosem lesz az, ha az elesettekkel foglalkozik, ahelyett, hogy továbbmenne. Emlékezzen, mit ígért Hughes dandártábornoknak!
- Azt ígértem neki, hogy megvédem a beosztottaimat, mert ez még lehetséges akkor is, ha egyébként jelentéktelen ember vagyok – vágta rá Roy bosszúsan. – Nem engedem, hogy távozzon a hadseregből.
- Már késő – felelt szárazon Havoc.
- Felmondott? – hördült fel Roy.
- Igen, és jobban tenné, ha mihamarabb elfogadná ezt. Sosem fog az ország élére állni, ha a nép helyett csak egy-egy emberrel törődik! Nem pazarolhatja erre az idejét! A dandártábornok úr áldozatát is értelmetlenné akarja tenni? – Havoc elfúlóan zihálva meredt Roy döbbent szemeibe, amíg Riza oda nem lépett hozzá, hogy megnyugtassa.
- Jean – szólt csöndesen, és vékony karjaival lefogta a zaklatott férfit. Havoc engedelmesen dőlt vissza a fehér párnákra, Roy pedig egy pillanatra meglepetten nézett a főhadnagyra. Sosem hallotta még Havoc keresztnevét a nő szájából.
- Engedje, hogy feladjam – kérte megtörten Havoc.
Roy hosszan nézte a feldúlt beosztottját, végül keserűen bólintott.
- Rendben.
Havoc egy elégedett, fáradt mosollyal behunyta a szemét, ám Roy nem fejezte be.
- Hátrahagylak, úgyhogy majd siess utánam. Várni foglak, amikor elérem a Führer székét végre. Megértetted? – Fel sem tűnt a tegezés. Természetesnek, magától értetődőnek hatott. Roy minden további szó nélkül kiment az ajtón.
- Ezt nem hiszem el – nyögött fel Havoc. – Hát megőrült az ezredes?
- Engem sem taszított el magától, pedig fel akartam adni az életemet – felelt egy halvány mosollyal Riza, és csitítóan simogatta Havoc lázas homlokát. – Sőt, rám bízta azt a feladatot is, hogy vigyázzak rá. Az ezredes nem tudja, nem is akarja eldobni az embereit.
- Idióta! – fakadt ki Havoc. – Sosem fogja elérni a célját, ha ilyen lágyszívű!
- Mégis jobb, hogy léteznek közöttünk olyanok, mint ő – válaszolt Riza, és Jean észlelte a különös, sosem hallott selymességet a hangjában. – Ha ez az idióta vezetné az országot, Amestris felvirágozna, ebben biztosak lehetünk.
Havoc egy egyet értő biccentéssel behunyta a szemét, és Riza ezt úgy interpretálta, hogy jobb, ha megy. Halkan távozott a szobából, és rögtön Royt kezdte keresni. Az ezredes az oldalát szorongatva üldögélt a folyosó kanapéján, és mogorván bámult maga elé.
- Fájdalmai vannak, uram? – sietett hozzá aggodalmasan.
- Hozza az egyenruhámat.
- De hát még nem nincs olyan állapotban, hogy…
- Ne kelljen kétszer mondanom.
Roy különös formájú szemei szúrósan elkeskenyedve pillantottak rá, és Rizának ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy megállapítsa, a felettese egy percig sem bírja tovább négy fal között, és inkább a papírmunkával foglalkozik, mintsem látnia kelljen az eltaszított Havocot.
- Igenis, uram.
A torkában dobogott a szíve, amikor a kórterem külön fürdőszobájában segített felöltözni a felettesének. Roy ugyan teljesen elmerült a gondolataiban, és gépiesen rángatta fel magára a fehér inget, Riza azonban elgyengülve figyelte, ahogy az ezredes kicsi gombok begombolásával bajlódik. Mintha ledermedt volna az idő folyása egyetlen megfagyott pillanatba, mintha súlytalanság szakadt volna a világra, és Riza fejében furcsa, maga számára is érhetetlen vágy zsongott, hogy a patyolattiszta ing egyelőre begombolatlan oldalai közül kivillanó feszes bőrt megérinthesse. A ruhadarab jótékonyan elfedte a szörnyű sebet, és Riza külön hálás volt ennek, mert nem tudott bűntudat nélkül ránézni a még gyógyulást és pihenést igénylő sérülésre. De most nem volt ott a seb. Nem lengte körbe őket a szörnyű múlt sem, nem létezett semmi rossz, csak ők ketten – egy szűk helyiségben. Riza szája kiszáradt, és érezte, ahogy az izgalom az arcába kergeti a vért. A józan eszének utasításait már régen nem hallotta, elerőtlenedett ujjai alig bírták tartani a tengerkék egyenruha kabátrészét, amelyet az ezredesre kellett volna felsegítenie.
- Nem mindennapi látvány vagy most, Riza – szólalt meg azon a bársonyosan mély hangján Roy, és Riza megborzongott. Miért van az, hogy a puszta hangja így hat rá? Miért van az, hogy a saját neve még sosem tűnt ennyire szépnek, mint most, Roy szájából? Lassan emelte fel a fejét és nézett a már vidámabban csillogó obszidiánszemekbe. Roy vigyorogva lépett közelebb, és karjait lágyan a nő köré fonva puhán a nyakszirtjébe szuszogott, puszta lélegzetével csiklandozva végig Riza bőrét, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy Riza elméjében forró, szenvedélyes áramlatok keltsenek vad örvényeket. Boldog cikkanások száguldottak keresztül-kasul a testén, amikor Roy végre megcsókolta őt. Noha ez még mindig nem volt igazi csók, inkább csak egymás érintésének öröme, könnyed, érzéki fuvallatok játéka, ennek ellenére Riza pillanatok alatt megtalálta Roy ingének gallérját, ráfonta a kezeit és így vonta még közelebb magához a ruhadarab gazdáját. Roy szélesen mosolyogni kezdett, és éppen még hevesebbre fogta volna az események folyását, amikor váratlanul nagyot nyögve rogyott vissza az egyszerű faszékre, és elsápadva szorongatta az oldalát.
- Jól… jól érzed magad? – térdelt le mellé a földre Riza.
- Persze – morogta Roy, és remegő ujjakkal befejezte az öltözést. – Add ide a kabátom.
- Még nem gyógyultál meg teljesen – ellenkezett Riza.
- Nem érdekel. Kérem a kabátom.
Riza felállt, és elfordította a fejét. Most lenne igazán szüksége a hawkeye-i szigorra, és pont ilyenkor cserbenhagyja.
- Hova megyünk? – kérdezte csendesen, félig-meddig már a hivatalos hangnem határán.
- A Parancsnokságra. Beszélnünk kell Armstrong őrnaggyal – válaszolt Roy, és egy gyors mozdulattal összeborzolta a fekete tincseit. Riza ennek láttán nagyot nyelt, de semmit sem szólt. – Gondolom, sejted, miért.
- Fogalmam sincs – ismerte be Riza.
Roy kicsit furcsállva meredt rá.
- Nem olvastad a mai újságot? – kérdezte hitetlenkedve, és kicsit talán elítélően is. – Sebzettet látták a Központi Városban. Ahogy gondoltam, nem halt meg.
Sebzett a városban? Rizával megfordult a világ. Ez mindent megmagyarázott. Roy nem a nyughatatlan természete, hanem az új fejlemény miatt akart mihamarabb visszatérni az irodába. Annyira rá vallott, hogy lustasága révén addig henyélt volna a kórházban, ameddig csak lehet, de így, hogy emberéletek forogtak kockán, rögtön félredobott naplopást és semmittevést, hogy pontot tegyen végre az ügy végére. Csakhogy Riza – magának is alig vallva be – fontosabbnak ítélte akár száz ember életénél is Royét. A sorozatgyilkos még épen és egészségesen is kihívás lett volna Mustangnak, de így, hogy veszélyes, ápolást igénylő sérüléssel akar sétálgatni szerte a városban… A főhadnagy arcából minden vér kifutott, és Roy lágyan elmosolyodott ezt látva.
- Ne aggódj már – simított végig könnyedén Riza arcán. – Semmi bajom sem lesz. És egyébként is, te vigyázol rám… ugye?
- Ez költői kérdés volt, igaz?

End Notes:

Orosz idézet. :3