Amikor gyermek voltam, a felnőttekre igyekeztem hasonlítani, azóta pedig, hogy nem vagyok többé az, gyakran gyermekhez kívánnék hasonló lenni. ~ Lev Tolsztoj

Néhány napig eseménytelenül telt az idő, csak Mustang és csapata próbált hozzászokni ahhoz, hogy az irodában mostanában friss a levegő, mert nem dohányzik lelkesen egy szőke katona a szomszédos íróasztalnál, és nem kápráztatja el őket kissé gunyoros megjegyzéseivel. Roy unottan olvasta az újságot, mert tudta, hogy Havoc már nem fog vicceket elsütni a szalagcímekkel. Mindenesetre így legalább szemet szúrt neki a hatalmas, vastag betűs cikk a címlapon, amely Edward Elric nevét hirdette.
- Mit csinál már megint ez a kis tökmag? – bosszankodott Roy. Borzasztó, hogy Edward sohasem tud nyugton maradni és szépen kutatgatni a Bölcsek köve után, ahogy azt Roy elképzelte. Már-már azon volt néha, hogy felírat neki a Parancsnokság orvosával egy kis nyugtatót.
„A legendás Acél Alkimista tanulmányai végett folytatott hosszas utazásai után végre visszatért a Központi Városba, és jelenlétét mi sem igazolja jobban, mint a számtalan csodálatos tett, amely mind a tehetségét és kivételességét tükrözik. Míg az állami alkimisták mogorva és öntelt attitűdjükről híresek, és sosem használják mások javára, csak pusztítására a rendkívüli képességeiket, addig az ifjú Edward Elric szívvel-lélekkel segít az egyszerű embereken, önzetlenül, semmit sem kérve cserébe. Tönkrement házakat, elkorhadt gerendákat és kicsorbult tartópilléreket hozott helyre egyetlen szempillantás alatt a helység egész területén. Ez a fiú igazán kivételes a hadsereg vérebei között! Bízzunk benne, hogy hamarosan a többi alkimista is e legfiatalabb tag nyomába lép."
Roy ennél a résznél unta meg az olvasást. Már a gyomra akart felfordulni Edward Elric dicshimnuszától. Az egészre pedig csak hab volt a tortán, mikor Fuery, akit a postára küldött el, lelkesen beállított.
- Képzelje, ezredes, lerobbant a kocsim az utca közepén, de szerencsére Edward úrfi éppen arra járt, és megjavította! – Ehhez egy lelkes reklámvigyor is társult, és Roy végképp úgy érezte, hogy felrobban.
- Vallja már be, hogy azért olyan ideges, mert most az Acélfőnök van a középpontban, és nem maga – vigyorgott szemtelenül Breda.
- Maga idióta! – förmedt rá Roy. – Dehogy azért! Sebzett a városban kószál, ennek meg éppen most van feltűnési viszketegsége… Gondolja, hogy holtan akarom látni azt a gyereket?
- Tud magára vigyázni – vont vállat tárgyilagosan Falman.
- Tud magára vigyázni? – visszhangozta hitetlenkedve Roy. – Végül is, a múltkor is egyedül kézben tartotta a dolgokat Sebzett ellen, nem igaz?
Irónia. Roy imádta az iróniát. És mindig használta, amikor csak lehetősége nyílt rá. Falman engedelmesen elhallgatott, mert az ezredesnek igaza volt.
- Miért mindig nekem kell gondoskodnom róla? – morfondírozott fennhangon Roy. – Gyerünk, főhadnagy! Elbeszélgetünk egy kicsit Acéllal.
Riza felpillantott a pisztolya szerelgetéséből.
- Munkaidőben? – kérdezte hűvösen.
- Múltkor is munkaidőben mentettük meg az életét – válaszolt Roy könnyedén.
- Az tanúvallomásokkal alátámasztott veszélyhelyzet volt. Ez nem az. – Roynak óhatatlanul is eszébe jutott, mennyivel jobb volna, ha ezt a higgadt női hangot érzelmek fűtenék fel, mint akkor. A puszta gondolat mosolyt csalt Roy arcára. – Min derül ennyire?
- Ez is vészhelyzet, ha nem cselekszünk. Jöjjön, Hawkeye, ez parancs! Egyébként is, ha nem jön, magam megyek, és nekem még valójában kórházban kéne lennem… - tette hozzá csúfondárosan. Riza kezéből kipottyant a csavar, szemei villámokat szórtak, de engedelmesen felállt, és csikorgó fogakkal követte az ezredest.
- Ez nem volt szép – közölte szárazon, amikor kiértek az épületből. – Tudja, hogy mennyire aggódom a maga épsége miatt, amit állandóan veszélyeztet.
- Tudom – válaszolt vidáman Roy, és betessékelte Rizát a kocsijába. Becsukta az ajtót, aztán ellenállhatatlanul aranyosan a mogorva Rizára pislogott, és a nő ellágyulva rázta meg a fejét. – És az is feltűnt, hogy mióta megcsókoltalak, képtelen vagy ellenkezni.
- Amíg nem térsz le arról a te kedvenc ösvényedről, addig nincs szükség az ellenkezésemre – vont vállat Riza. – Nem munkaköri kötelességem sárkánynak lenni, csupán hasznos és a javadra válik.
- Javamra az, hogy félek tőled? – kérdezte játékosan Roy.
- Nem, az, hogy elvégzed a feladatod, és nem fokoznak le – válaszolt kimérten Riza. – De nem azért jöttünk, hogy megkeressük Edwardot? Merre induljak?
- Fogalmam sincs – ismerte be Roy. – Szerintem kérdezzünk meg embereket véletlenszerűen.
Riza felnyögött. Hogy lehet valaki ennyire idióta… ráadásul a jó értelemben.
- Ezt a hangot szeretném hallani még egyszer – suttogta kihívóan Roy, és végigfuttatta az ujjait Riza nyaka mentén. Élvezettel nézte, ahogy csábító fehérség finoman libabőrözni kezd, és azt is kiszúrta, hogy Riza keze megfeszül a kormányon.
- Ezredes – morogta ridegen a főhadnagy. – Ez sem megfelelő idő, sem megfelelő hely, mert bárki beláthat a kocsi ablakán…
- Hajts el. – Roy nem bonyolította túl a dolgokat. Riza tövig nyomta a gázt, és az autó csikorgó kerekekkel fordult ki a parkolóból.
- Kit kérdezzek meg?
- Hm? – Az ezredes esze még mindig Riza selymes bőrénél tartott.
- Edward Elricet keressük, nem igaz?
- Engem ő nem érdekel – biggyesztette le a száját Roy savanyúan.
- Nem azért jöttünk el az irodából, hogy… - Riza kissé elpirult, és Roy ezt látva hangtalanul felnevetett. – Meg kell keresnünk Edwardot.
Roy durcásan fonta össze a kezét. Miért kell Rizának mindig ennyire ünneprontónak lennie? Pillanatnyilag százszor jobban érdekelte a nő, mint Edward, a homunkuluszok, vagy akár az elnöki cím. Riza érzékelte az ezredes hangulatának drasztikus váltását, és bocsánatkérően mosolygott rá.
- Hidd el, én is szívesebben… - Egy pillanatra lesütötte a szemét, majd gyorsan visszatért ahhoz, hogy inkább a közlekedést figyelje.
- Folytasd. – Roy a nő elé hajolva átvette tőle a kormányt, és az első kihaltabb utcácskába hajtott vele, majd leállította az autót. – Szívesebben… mit? – Kárörömmel nézte, ahogy Riza körülnéz, mintha csak menekülési utat keresne, majd fülig vörösödve a sebességváltót kezdi fixírozni. Egy röpke mozdulattal Roy a nő álla alá nyúlt, és feljebb emelte a fejét.
- Ne legyél már ilyen félénk és zárkózott! Ez nem egészséges. – vigyorgott rá, és erősen tartotta Riza reszkető arcát, hogy a főhadnagy a szemébe nézzen. – Mit szeretnél? Megcsókolni? Számodra mindent lehet. Jó, mi?
Riza egyetértően bólintott, és tétován, zavartan beszívta az alsó ajkát. Roy félrebillentett fejjel leste őt, és határozottan tetszett neki a látvány. Bármeddig el tudta volna nézni. Nem, nem, azt azért mégsem. Jobb lenne inkább érezni a pirulástól forrón lüktető arcbőrt az ujjbegyei alatt, és a pirosra harapdált szájat megnyugtatóan végigpuszilgatni a sajátjával.
A gondolatot tett követte. Érezte Riza meleg lélegzetét a saját arcán, ahogy közelebb hajolt, és megállapította, hogy amikor a főhadnagy ilyen kissé tétova pillantásokkal néz ki a világba, akkor olyan babaarca van, mintha porcelánból lenne. Roy csak azért nem mosolyodott el a gondolatra, mert erre már nem volt ideje: a következő pillanatban a száján tudhatta Riza puha ajkait - amelyek távolról sem voltak olyan hűvösek és kemények, mint a porcelán. A főhadnagy maga is meglepődött a kezdeményezésétől, de amikor érezte a bőrén Roy testének melegét, akkor már nem volt félénkség vagy józan hangocska, ami visszatarthatta volna, csak a szeretet erőteljes mágnesének ereje. Roy halkan felnyögött, amikor a nő óvatosan kóstolgatni kezdte az alsó ajkát, és végigsimított rajta a nyelvével. Van Rizának fogalma róla, mennyire megőrjíti őt? Bizonyára nincs. Ha lenne, akkor most nem szakítaná el egy pillanatra sem egymástól a szájukat, és nem olvasztaná össze őket újból, egy még csábítóbb felállásban. Érezte, hogy Riza önelégülten belemosolyog a csókba, ó, milyen szokatlan volt ez tőle! Roy mégsem bánta. Csak ne lett volna olyan nehéz visszafogni a vágyat, a késztetést arra, hogy továbblépjen, hogy az érzékeiket még jobban ingerelje, és azt a bizonyos nyöszörgést kicsalja Rizából. Sajnos a főhadnagynak megint igaza volt. Sem a megfelelő idő, sem a megfelelő hely nem adatott meg nekik. Most sem.
- Mennünk kell – suttogta Riza nedves ajkainak behunyt szemmel.
- Tudom – válaszolta a nő.
- De akár el is szöktethetnélek – ábrándozott Roy.
- Szép is lenne… - sóhajtott Riza, de aztán megrázta a fejét és elrendezte az arcvonásait. – Induljunk. Rengeteg dolgot kell még elintézni.
Roy engedelmesen visszaült a helyére, és némán figyelte, ahogy Riza kifarol az utcácskából, és nekilát átfésülni a várost. Igyekezett úrrá lenni a dekoncentráltságon, ezért makacsul kifelé bámult, véletlenül sem a szőke főhadnagy irányába, mert tudta, hogy egyetlen pillantás a bájos arcra újból megigézné őt.
Ekkor egy másik különleges arc keltette föl a figyelmét: Rizáénál sokkal mélyebb, aranyszőkébb árnyalatú hajjal keretezett vonások. Roy kelletlenül elhúzta a száját. Lám, lám. Acél egy kávézóban üldögél. Az életére is meg mert volna esküdni, hogy a fiú tej nélkül issza a koffeines italt.
- Riza – szólt halkan. Szeme sarkából látta, ahogy a nő egy pillanatra elmosolyodik a neve említésétől. Roy magában elkönyvelte, hogy többször fogja használni a főhadnagy keresztnevét. – Ott ülnek a kávézóban.
- Odahajtok – válaszolt Riza, és úgy is tett: az autó halkan dorombolva állt meg a kicsiny asztal előtt, ahol Edward és Al pihenték ki éppen a nap fáradalmait. Pontosabban, Al nem pihent ki semmit, mert ő fáradhatatlan volt ugyebár…
- Mire föl a nagy felhajtás, Acél? – hajolt ki az ablakon a leglekezelőbb arckifejezésével Roy. – Akár abba is hagyhatnád, mert ha még egyszer olyan vigyori fényképet látok rólad az újságban, hányni fogok.
- Nicsak, ugye nem a lánglelkű hős ezredest látják szemeim? – ugrott talpra Edward, és fölényesen az autóhoz sétált, és lezseren bekönyökölt az ablakán. – Hallottam, mit művelt Ross hadnaggyal.
- Pompás – válaszolt behunyt szemmel, önelégülten mosolyogva Roy.
- És Havocról is hallottam – fűzte hozzá Ed.
- Valóban?
- Talán kerestethetné Dr. Marcoh-t, van egy-két ötletem, hol… - kezdte Ed, de Roy szemei felpattantak, és szigorúan mérte végig a kisebbet.
- Szálljatok be, és megbeszéljük – szakította félbe.
Ed és Al összenéztek, majd bemásztak a kocsiba. Roy nagyot nyelt, amikor látta, hogy Alphonse páncélteste nagyobb, mint képzelte, de azért szűkösen csak elfértek valahogy.
- Dr. Marcoh és a Bölcsek köve tartózkodási helye ismeretlen – közölte Roy. – Valószínűleg a homunkuluszok, konkrétan Irigy keze van a dologban. Alphonse állítása szerint képes alakváltásra.
- Minek nekik Dr. Marcoh? – dühöngött Ed. – Az tény ugyan, hogy számtalan kutatást folytatott a Kővel, és azt mondta, Ishbalban is használták az egyiket, amelyeket ishbaliak lelkéből kovácsolt…
- Kimblee, mi? – horkant fel Roy.
- A Karmazsin, aha.
- Fúj, de utálom azt az embert – fintorgott az ezredes.
- Még nem volt szerencsém hozzá – vont vállat Ed. – Biztos nagyszerű ember lehet, ha maga és ő nem szeretik egymást!
- Ha már Ishbalnal tartunk – folytatta Roy, figyelmen kívül hagyva Edward fölöttébb ostoba megállapítását –, Sebzett újból felbukkant a városban. És te, Acél, szükségtelenül magadra vonod a figyelmet a hírnévkeltő akcióiddal. Azt akarod, hogy megöljön?
- Nem, azt akarom, hogy megtámadjon – vágta rá Ed.
Roy szemöldöke a haja vonaláig szaladt.
- Szükségem van egy visszavágóra – magyarázta a fiú.
- Te megőrültél – állapította meg a nyilvánvaló tényt az ezredes. – Nem emlékszel, mi történt a Keleti Városban?
- Mi van, csak nem beijedt a vizes gyufa? – gügyögött szemtelenül Edward.
- Befoghatod, ma szép idő van! – vágott vissza dühösen Roy.
- Sebzett ott jön – szólalt meg ártatlanul Al.
- Micsoda? – csattant fel kórusban Roy és Ed.
Valóban, a jellegzetes seszínű kabát drámaian szállt a lendületesen, mégis fenyegető lassúsággal közeledő ishbali férfi után. Fehér haja vakított a rásütő délutáni fényben, orrnyergén új, ám hasonló stílusú egyszerű fekete napszemüveg ült. Szája pengeélessé összevontan ült az arcán, sasorra árnyékában. És a tetoválások. Retinába égőn feketéllettek, sötét riasztásként és baljós ígéretként, rémisztő táncot járva a bőr alatt húzódó feszes izmok mozdulataira.
- Most aztán itt van neked, és azt csinálhatsz vele, amit csak akarsz, Acél – morogta Roy.
- Ideges talán, ezredes?
- Én aztán nem. A főhadnagy lelövi, mielőtt ideérne – közölte Roy, és milyen igaza volt, Riza csőre töltött pisztollyal várta az engedélyt, a parancsot arra, hogy cselekedjen.
- Várjanak! – horkant fel Ed, és kiugrott a kocsiból, egyenest Sebzett orra elé.
- Edward! – kiáltott utána Riza.
- Sajnálom – motyogta Al, ahogy az ezredes, Riza és ő is kiszálltak –, de bátyó saját magát akarja csalinak használni. Kérem, ne tegyék tönkre a tervet!
- Csalinak? Miféle csalinak?
- A homunkuluszoknak szükségük van bátyóra élve. Ahogyan az ezredesre és rám is. Nem tudjuk, mit jelenthet az emberi áldozat kifejezés, de tény, hogy nem ölték meg magát sem a kórházban, pedig megtehették volna… Ezért fel fognak bukkanni, hogy Sebzettet eltegyék láb alól, nehogy bátyónak baja essék. Mi pedig elkapjuk őket. Ling és társai is velünk vannak, ők érzik, ha közelednek a homunkuluszok.
- Milyen Ling? – értetlenkedett Roy, és idegesen nézte, ahogy az utca kövezete lassanként már nem is emlékeztet eredeti alakjára, ahogy Ed már felismerhetetlenné transzmutálgatta a csata hevében. A fiú villámgyorsan ugrált ide-oda, mindig csak egy hajszállal kerülve el Sebzett szikrázó jobbját.
- Xingiek, uram. A xingi emberek valahogyan megérzik a homunkuluszok auráját.
- A kutyám is – jegyezte meg Riza. Roy meglepetten pillantott rá, de nem szólt, hagyta, hogy Al folytassa a magyarázatot.
- Ahogyan Ling elmondta, kapcsolatban van ez az alkesztriával, és a Sárkány pulzusának nevezett energiaáramlással, de ezt még bátyó sem érti pontosan. Ling és testőrei, Lan Fan és Fu úr ráadásul nagyszerű harcosok, segítenek majd elkapni egy homunkuluszt. Ha most elkapják vagy lelövik Sebzettet, oda a terv…
- Ennek az ötletnek így is millió buktatója van – grimaszolt Roy. – Mi lesz, ha a ideér a hadsereg, hogy elintézzék Sebzettet, és sikerrel járnak?
Al jobb karja fémcsikorgás kíséretében megrezzent, majd bizonytalanul megszólalt:
- Akkor… Akkor… Ezredes, maga tökéletesen meg tudná előzni ezt a lehetőséget, nem igaz?
- Nem semmi bátorság kell ahhoz, hogy a felettesed parancsolgasd ide-oda – mordult fel Roy –, de a szent cél érdekében elviselem. Megoldjuk, Alphonse! De ha sikerül elkapnotok néhány homunkuluszt, hagyjatok belőle nekem is.
- Igenis! – tisztelgett Al hálásan, és rohant, hogy besegítsen a testvérének. Roy Rizára pillantott.
- Van ötlete?
- Egy-kettő igen – felelt remegő hangon Riza. – És magának?
- Nekem is. Fueryre gondol, ugye?
Riza bólintott.
- Itt lakik a közelben. Az ő technikai eszközeinek a segítségével összezavarhatjuk a hírügynökséget és késleltethetjük, összezavarhatjuk a hadsereg erőit.
- Precíz, mint mindig, Riza – dicsérte meg elégedetten Roy. – Ezért imádok annyira magával dolgozni. Xingi népség, homunkuluszok, már csak Drachma hiányozna ebből a bolondériából… és maga sosem veszti el a fejét. Csodálatos.
Riza azt kívánta, bárcsak többet láthatná az ezredes szemében lobogó elszánt tüzet és az izgatott vigyort, amit most is. Csak ránézett, és végigborzongott, erősen megemelve az autózás kockázatainak rátáját. Mert ilyenkor volt Roy igazán önmaga, az a lélekben még félig kisfiú férfi, aki kalandnak fogja fel az életet, és játéknak az efféle életveszélyes akciókat; és a maga gyerekes vidámságával és lelkesedésével vág bele mindenbe – és ez volt az a vonás, amibe Riza annak idején, hosszú-hosszú évekkel ezelőtt beleszeretett.

End Notes:

Ötven fejezet, hogy repül az idő! Van benne egy nagy adag fanservice, meg egy még nagyobb adag akció, amit még mindig utálok leírni, és wow, sosem hittem volna, hogy ilyen hosszú lesz ez a fic. Pedig még messze van a vége... Na jó, annyira nem, a felén már túljutottunk, de kétségtelenül még minimum húsz fejezettel számolni kell. Remélem, nem unjátok még. ._.

Bocsánat a késésért, de cserébe orosz az idézet, da. :3