Éponine lanyha érdeklődéssel tanulmányozta a környezetét. Belekortyolt a színes, gyümölcsös lébe, amit valaki a kezébe nyomott és elfintorodott. Alkohol nélkül olyan íze volt, mint a vattacukornak. Némán azt kívánta, bár önthetne bele vodkát, de ez akkor is lehetetlen lett volna, ha nem lenne ennyire terhes. Mert ez nem egy szokványos lánybúcsú volt. Ez Cosette lánybúcsúja. És ez azt jelentette, hogy alkohol és vetkőző férfiak helyett egy teadélutánon kellett részt vennie egy kellemes vasárnapi napon. És emiatt jelenleg halálra unta magát.

Eszébe jutott, hogy ez a parti néhány hónappal ezelőtt mekkora szenvedéssel is járt volna, ha máshogy alakulnak a dolgok. Tettetnie kellett volna, hogy mennyire örül az ifjú párnak, de közben rettenetesen igyekeznie kellett volna, hogy ne bőgje el magát, ha Cosette és Marius neve elhangzik ugyan abban a mondatban. Valószínűleg irgalmatlanul berúgva, egyetlen szó nélkül lelépve már otthon zokogna a párnájába. Most mindez nevetségesen hangzott, és ez a parti most csak azért volt rémes, mert csak két embert ismert, egyikük pedig maga a menyasszony.

Finoman szólva is érdekes társaság gyűlt össze. Eljöttek Cosette gimnáziumi barátnői, egy elég hangos csapat lány, akik közelébe Éponine nem akart menni és egyáltalán nem is érdekelte, azok miről cseveghetnek. Volt ott néhány idősebb vendég, valószínűleg az apja rokonságából, és Cosette túl jól nevelt volt, hogy ne hívja meg őket. Ezen kívül ott volt legalább 10 nő, akiket Éponine még soha az életében nem látott. És abból, hogy azok is feszengve álldogáltak, nem tudva, hova csatlakozzanak, valószínűleg Cosette sem.

Éponine mindent megpróbált, hogy kaméleon módjára beleolvadjon a környezetébe és belesüppedt a kanapéba. Régen sem szerette a kényszeredett csevegést, de most így terhesen ez tízszer rosszabb volt, mint bármi eddigi életében. Ha még egy középkorú nő megpróbál a hasához nyúlkálni, vér fog folyni.

Szerencsére egy ideje senki nem ment oda hozzá. Nem tudta, hogy azért van-e, mert egy párnával eltakarta dudorodó pocakját, vagy mert Cosette szándékosan távol tartja tőle az egybegyűlteket. Gyanította, hogy utóbbi, mert mikor korábban Cosette egyik nagyon vallásos nénikéje megvető pillantással nyugtázta gyűrűtlen ujját és gorombán megkérdezte, ki az apa, Éponine azt válaszolta, "hogy van nyolc-tíz lehetséges jelölt is."

Ezután Cosette gyorsan elhúzta lesokkolt nénikéjét hormonokkal túlfűtött terhes barátnője közeléből. Így most egyedül üldögélt. Vágyakozva nézelődött Musichetta felé, aki a szoba túlsó felén beszorult Cosette gimnáziumi barátnőinek gyűrűjébe. A gesztusaikból Éponine arra következtetett, hogy a cipőkről beszélgetnek. Vagy a globális felmelegedésről. Lehetetlen volt megmondani, mert az éppen beszélő lány keze irreálisan gyorsan járt le és fel. Musichetta arckifejezését látva Éponine gyanította, hogy valószínűleg ő sem tudja eldönteni, miről beszél a másik. Azt viszont ebből sejtette, hogy Musichetta a közeljövőben nem csatlakozik magányához a kanapén.

Azt kívánta, bár vele lenne Enjolras. Igazából azt kívánta, bár az egész Amis itt lenne. Majd az ő lánybúcsúján csak őket hívja meg. A picsába a hagyományokkal.

Várunk csak, ez most hogy a fenébe jutott az eszébe?

Éponine mélyebbre süppedt a kanapéba. Nem ez volt az első alkalom, hogy a gondolat felbukkant a fejében. Egy hete azon kapta magát, hogy érdeklődve lapozgatja Cosette egyik esküvői magazinját és kicsit sok időt tölt a menyasszonyi ruhák elemzésével. És néha azon kapta magát, hogy álmodozik, mindenféle hülye álomkép villan fel a fejében. Fehér ruha. Enjolras öltönyben. Babakocsit tologatnak a parkban.

Tudta, hogy ezek teljesen normális gondolatok. Olyanok, amikre az átlagos emberek gondolni szoktak. És ezek a gondolatok tényleg boldoggá tették. De egész életében csak a jelenben élt. És előretekinteni a jövőbe és tervezgetni, ez még ismeretlen volt a számára. Néha úgy érezte, nem a valóságban él, ha arra gondolt, mennyire csodásan halad az élete, és mintha ez az egész valaki mással történne. És nem számít, mennyire örült, mindig elfogta valami furcsa rettegés, amit nem értett. Mintha az egész boldogsága ideiglenes és tünékeny volna. És egyáltalán nincs hatalma felette.

Tudta, hogy valószínűleg beszélnie kellene Enjolrasszal ezekről az érzésekről. De mit mondhatna? Boldoggá teszel és nem vagyok hozzászokva az ilyesmihez. És ez igazából kicsit kiakaszt. Mit kéne erre felelnie?

- Éponine, hogy vagy?

Gyorsan felnézett, hogy Cosette kedves arcával találja szembe magát. Megpróbált valami normális ábrázatot felvenni, de belseje szorongva sikítani akart. A baba hirtelen hatalmasat rúgott a hasába, mintha ő is ideges lenne.

- Jól – felelte gyorsan Éponine. Azt hitte, sikerült tökéletesen megjátszania magát, de Cosette felvont szemöldökkel Éponine keresztbe font karjaira biccentett. Későn vette észre, hogy bal kezének ujja árulkodón dobog karba font kezének vállán. Mint az óramutató. Gyorsan abbahagyta.

- Csak akkor csinálod ezt az ujjaddal, ha ideges vagy, vagy ha félsz - jegyezte meg Cosette kedvesen. Éponine lenézett, és zavarba jött, hogy ennyire leolvasható róla minden.

- Sajnálom - folytatta Cosette. – Tudom, hogy ez a buli kicsit fárasztó neked. Főleg, mert a rokonaim kissé undokak. Igazából az egész partit csak miattuk csináltam.

Ez teljesen elfogadható indoknak tűnt, így Éponine belement a játékba, bólintott, mintha tényleg ez okozná a szorongását. Borzalmas barátnőnek érezte magát. Azért, mert ez Cosette lánybúcsúja, erre ő meg csak magára gondolt.

- Ez a te esküvőd, Cosette, és a te estéd, és rólad kellene szólnia. Ha gondolod, eljátszhatom, hogy elfolyt a magzatvizem, hogy mindenki elmenjen – vigyorodott el Éponine.

Cosette felnevetett.

– Csábító, de aztán nehéz lenne kimagyarázni, miért vagy még terhes az esküvőn.

- Mondhatnám, hogy Braxton-hicks összehúzódások. Ezek olyan álfájások, amik már a szülés előtt is jelentkezhetnek.

- De ettől a rokonaim csak még jobban rád figyelnének, aminek nem örülnél – mutatott rá okoskodva Cosette. Aztán megváltozott az arca, hangja pedig szinte szomorúan hangzott.

– Tudod, vicces, de nem igazán érdekel a lánybúcsú, még az sem, hogy az esküvő tökéletes legyen. Én csak hozzá akarok menni Mariushoz. Igazából csak ezt akarom – vallotta be szégyellősen.

EZ már olyan aranyos volt, hogy Éponine gyomra felkavarodott.

Cosette megveregette a térdét.

– Már két órája itt vagy. Eleget szenvedtél.

- Nem Cosette, tényleg itt akarok maradni - Éponine megpróbált tiltakozni.

Cosette egyik kezét rátette Éponine karjára.

– Nem, nem akarsz. Még én sem akarok itt lenni. Így is sokat jelent nekem, hogy eddig itt voltál. És pár nap múlva az esküvőmön is ott leszel. Tényleg mehetsz. Kérlek, mielőtt még beszólnál valamelyik nénikémnek.

Éponine Cosette kacsintásából rájött, hogy csak viccelődik. Mosolygott. Nem tudta, hogy és mikor történt, de hirtelen ráébredt, hogy Cosette-t az egyik legjobb barátjaként tartja számon. És elöntötte a vágy, hogy ezt a tudtára adja. Kinyújtotta a kezét és szorosan magához ölelte Cosette-t.

Nem tudta, mi ütött belé, talán Cosette vidámsága fertőzte meg érintkezés útján a bőrön át. Vagy csak a hormonok. De amikor elhúzódott, Cosette arcán egy óriási mosoly terült szét, és Éponine egyáltalán nem bánta, hogy átvette ezt az érzést. Cosette örömteli arca hirtelen ijedtségbe csapott át.

– Menj már! Gyorsan! Margaret unokatesóm felénk tart! Kicsit babaőrült. Bízz bennem, nem akarod megismerni, mennyire!

Éponine-nak nem kellett kétszer mondani, főleg amikor megfordulva meglátta a felé tartó szőke nőt, kinyújtott karokkal és egy óriási szélesen elterülő vigyorral Éponine hasára meredve.

Ezek után még nagyobb csodálattal gondolt Cosette-re, aki azonnal közbelépett és elrángatta unokatestvérét a közeléből, hogy Éponine el tudjon menekülni. Amikor elérte a szabadság kapuját, rájött, hogy nem tudja, hogy menjen haza.

- Kell egy fuvar? - suttogta Musichetta, aki hirtelen feltűnt a jobbján. Éponine hátranézett, és látta, hogy Cosette barátnője még mindig vadul gesztikulálva folytatja a beszélgetést, annak ellenére, hogy Musichetta már nem áll előtte hallgatóságként.

- Gyorsan, mielőtt észreveszi, hogy eltűntem! - magyarázta Musichetta és kituszkolta az ajtón. Átrohantak a parkolón, és minden zajra összerezzentek, mert várták, hogy mikor fog előbukkanni a semmiből Cosette valamelyik távoli rokona.

- Rossz emberek vagyunk? - kérdezte Éponine, amikor már biztonságban érezte magát az autóban.

- Két órát maradtunk. Szerintem ezért szentté kéne avatni minket! Az unalom ráadásul nem tesz jót a babának. Olvastam valahol - morogta Musichetta és finoman jobbra fordította a kormányt. Éponine kérdőn felvonta a szemöldökét.

- Jól van, csak kitaláltam! De ki mondja, hogy nem igaz? A stressz tényleg nem jó a babának, és ne mondd, hogy ez a halálunalmas, előítéletektől hemzsegő buli azokkal az idegen has tapogató nőkkel nem idegesített téged – mutatott rá Musichetta, ahogy kitört a parkolóból, kicsit túl komolyan is véve a menekülő sofőr szerepét.

- Azt kell mondjam, most csak a te vezetési stílusod stresszel egy kicsit.

- Éppen megpróbállak hazavinni a szerelmedhez – azzal Musichetta meglehetősen borzalmas angol kiejtéssel énekelni kezdett.

Éponine korábbi furcsa érzése visszatért Musichetta megjegyzésére.

– Ez úgy hangzott, mintha házasok lennénk – gúnyolódott, de egyből meg is lepte saját hangja. Fogalma sem volt, miért szólalt meg egyáltalán. Musichetta viszont annyira el volt foglalva a vezetéssel és hogy ne ölje meg őket, hogy észre sem vette Éponine hangjában az élcet.

- Utálom, hogy nekem kell megmondani Éponine, de együtt éltek és gyereketek lesz, ez így is elég komolyan hangzik – jelentette ki egyszerűen, miközben éppen sikerült elkerülnie egy utcán parkoló furgont.

Éponine szíve hevesen dörömbölni kezdett, még annál is jobban, mint amikor az előbb Musichetta átment a piros lámpán.

Az út további részében csendben maradt, és alig vette észre, hogy megérkeztek Enjolras lakásához. Az ő lakásukhoz.

- Látod, mondtam, hogy egy darabban hazahozlak – nyugtatta meg gyengéden Musichetta, aki nyilván azt hitte, hogy az ő vezetési stílusa az oka Éponine hallgatásának. – És Joly autója is ép! Ezer évig könyörögtem, hogy kölcsönadja a partira. És tuti fel se fog tűnni neki az a kis karcolás a kocsi oldalán, mert az az anyósülésnél van.

- Ja, biztos igazad van… - somolygott Éponine, mert tudta, hogy Joly abban a pillanatban tetőtől talpig végignézi szeretett autóját, ahogy Musichetta megáll vele a kocsifeljárón. Eltartott egy darabig, mire ráeszmélt, hogy a semmibe mered egy ideje, és amikor Musichetta felé fordult, az kérdőn nézett vissza rá. Most, hogy a vezetéssel járó adrenalin sokktól megszabadult, már teljes figyelmet szentelt Éponine furcsa hangulatára.

Éponine tudta, hogy valamivel meg kellene magyaráznia Musichettának, hogy mi az oka szokatlan viselkedésének. De fáradt volt és a lába is rettenetesen sajgott. Ráadásul ő maga sem tudta pontosan megmondani, mi a baja. Biztos megint csak a hormonok szórakoznak vele.

Szerencsére Musichetta nem erőltette a dolgot. Még vetett egy kíváncsi pillantást Éponine felé, mielőtt jó éjszakát kívánt. Éponine biztatóan visszamosolygott és megköszönte a fuvart. Musichetta nem tűnt kielégítve, így Éponine otthagyta, mielőtt még bármit is mondana.

Már a lifttől a lakásig tartó séta is kimerítette. Szétnézett a tiszta, csendes folyosón. És bár még mindig furcsán érezte magát, biztos nem mondana nemet Enjolras híres lábmasszázsára. AZ izgalom és aggodalom furcsa elegye járta át, amikor arra gondolt, hogy nemsokára megpillantja.

Amikor végre elfordította a kulcsot a zárban és belépett a lakásba, meglepődött, hogy szinte minden lámpa le van kapcsolva, és Enjolrasnak se híre, se hamva. Nem volt se a konyhában, se a kanapén, és amikor benézett a hálószobába, az ágy érintetlenül, beágyazva (Enjolras műve volt, nem az övé). Biztos leugrott valahova, gondolta, és csalódást érzett a gyomrában. Lehuppant a kanapéra azon tűnődve, milyen agymosó filmet nézzen, hogy elterelje a figyelmét, amikor tompa puffanást hallott Enjolras dolgozószobájából.

Éponine gyorsan felugrott a kanapéról és az ajtóhoz rohant. Most, hogy közelebb ért, fojtott káromkodást hallott. Fogalma sem volt, hogy miért nem nézett be korábban a szobába. Talán mert éppen csak elkezdték átalakítani gyerekszobává. Annyira az elején tartottak, hogy tele volt dobozokkal, de még egyikük sem vette a fáradtságot, hogy elpakoljon a rendetlenségben. A szobára gondolva ugyancsak elfogta a szorongás, tekintve, hogy mennyi minden van még hátra.

Csendesen kinyitotta az ajtót, és megpillantotta, hogy Enjolras a földön ül, háttal az ajtónak. Lábai széles terpeszben, előtte különböző csavarok, amiket erősen koncentrálva próbált kiválogatni. Középen egy farakás, ami valószínűleg a részben felépített kiságy lehetett. A keret körül különböző alkatrészek hevertek, mintha épp az előbb omlott volna össze. A hangból ítélve egyébként ez történhetett.

Enjolras magában fortyogott, és annyira belefeledkezett, hogy fel sem tűnt neki a lány jelenléte. Lassan közelebb lépett hozzá, amikor meghallotta, hogy a fortyogás valójában a kiságyra vonatkozó elég színes káromkodásfolyam. Egy darabig még kellemesen szórakozva hallgatta.

- Azt hiszem, még soha nem hallottam senkit, aki azzal fenyegetett volna egy kiságyat, hogy felgyújtalak és mályvacukrot sütögetek az égő holttested felett - somolygott Éponine. Enjolras ijedtében felugrott és megpördült. Elvörösödve fordult vissza félkész munkájához.

- Nem jutott eszembe több szitokszó, kreatívnak kellett lennem.

- Nem is vártam mást tőled.

- Minden nagyszerűen ment. Gyakorlatilag megcsináltam – dörmögte Enjolras. – De aztán ez az egész hülyeség összedőlt. Esküszöm, hogy pontosan követtem az utasításokat. Lehet, hogy rossz az útmutató? Ezek a csavarok megmaradtak. Először azt hittem, tartalék, de aztán lehet, hogy tévedtem…

Éponine a felismeréstől elvigyorodott.

– Még soha nem fordult elő, hogy nem te vagy a legjobb valamiben?

Enjolras gyorsan ránézett.

– Ez nem igaz - felelte védekezőn. – Videó játékokban sem vagyok jó … vagy a piálásban… és elsőéves koromban a számtan órámon kaptam egy A-t, de csak mert annyira hitt bennem a tanár, hogy jobb belátása ellenére megadta nekem. Pontosan ezeket a szavakat használta.

- Jó, de voltál valamiben nem jó, amiről pedig azt feltételezted, hogy meg tudod csinálni?

Enjolras már éppen válaszra nyitotta a száját, de aztán mégis becsukta.

– Most éppen semmi olyan nem jut az eszembe.

Gyorsan visszaterelte a beszélgetést a kiságyhoz. Homlokráncolva vette elő az útmutató kis füzetet.

- Miért van tele képekkel? Lépésről lépésre részletes utasításokat kellene írniuk, amiből tudnám, hogy pontosan mit kell csinálni.

Éponine majdnem kinevette, amikor megdöbbent arcát fürkészte. Elképzelte, hogy a gyerekük is hasonló arcot vág majd, ha nem lesznek kész időre a szobával.

- Csak azért voltak régen bútoraink, mert az IKEA-ból vagy kirakodó vásárokról szereztük. Meg tudom csinálni – jelentette ki magabiztosan és kikapta Enjolras kezéből az útmutatót, hogy belelapozzon.

- De most nem tudod… - Enjolras egyértelmű pillantásokat küldött óriási hasa felé. Majd gyorsan hozzátette. – Nem mintha egy terhes nő képtelen lenne bármire is, csak…

Éponine felemelte a kezét, hogy leállítsa, mert tudta, hogy még nekiállna vitázni a női jogokról és a nemi normákról.

– Normális esetben sértve érezném magam. De jelenleg alig tudok lehajolni, szóval egyetértek veled abban, hogy jelenlegi állapotomban a kiságy felépítése meghaladná a képességeimet. Így átruházom rád a feladatot. Csak úgy kell csinálnod mindent, ahogy én mondom – jegyezte meg szégyellősen és mosolyra görbítette a száját.

- Valami azt súgja, hogy nagyon fogod élvezni.

- Ebben biztos vagyok. De nem ma este. Nagyon fárasztó estém volt, mert úgy kellett tennem, mint aki kedveli Cosette vendégeit. Nem hiszem, hogy valami jó munkát végeztem…- hirtelen félbeszakította a mondatot, amikor érezte, hogy a baba vesén rúgja. Enjolras felpattant.

- Rúgott? – gyorsan a lány hasára tette a kezét és várt, de ahogy teltek a másodpercek, a mosoly leolvadt az arcáról.

- Bocsi - Éponine együttérzőn nézett rá. – Ez csak egy egyszeri rúgás volt.

Enjolras nagyon csalódottnak tűnt.

- A könyv szerint a 20 és 30. hét közt már én is érezhetem, ha mozog. És ez most pontosan a 30. hét! Esküszöm, hogy ez a gyerek szórakozik velem. Mintha tudná, hogy a közelben vagyok és akkor nem csinálja.

- Vagy csak akkor rugdos, ha érzi, hogy feszült vagyok. De melletted nem vagyok.

Szinte elcsodálkozott a saját kijelentésén. Honnan jön ma ez a magabiztosság? Biztos csak azért, mert Cosette mellett töltötte az elmúlt pár órát. De szavai úgy tűnik, elérték a kívánt hatást. És Enjolras melegen mosolygott rá. Ezt egy vigyorral viszonozta.

- Akarsz vitatkozni?

- Nem hiszem, hogy segítene – felelte komolyan, együttérzőn megveregetve a vállát. – Spontán kell felidegesítened.

- Ez talán menni fog - felelte Enjolras. – Csak adj egy-két napot.

Ahogy elindultak kifelé, Éponine még mosolyogva hátranézett a „kiságyra". Meleg érzés öntötte el, amit nem tudott, hova tenni. Mintha a lehető legjobb helyen lenne a legjobbkor. Mintha… otthon lenne. Egy szempillantás alatt a jeges felismerés rémülete járta át. Egy teljes percig hallgatott, csak a konyhai óra kattogása törte meg a csendet. Lenézett és ujjai az óra ritmusára dobogtak a karján. Tik tak.

- Minden oké? – kérdezte finoman Enjolras és kezét a vállára tette. Éponine majdnem felugrott. Most vette csak észre, hogy percek óta egy helyben áll.

- Persze – vágta rá gyorsan. Még egy mosolyt is megeresztett, amikor Enjolras továbbra is kétkedve nézett rá, hogy elhessegesse iménti érzését. Nagyjából sikerrel járt. Még magát is majdnem sikerült meggyőznie.

Fogalma sem volt, mi jár most a fejében, de most biztos nem fogja megfejteni. Így elhatározta, hogy megfogadja saját tanácsát, amit Enjolrasnak adott és majd máskor gondolkozik rajta.

A következő napok során az érzése agyának hátsó részébe kerültek és elhalványultak. Végül is az érzelmek visszaszorítása a múltban is bevált.

A Cosette esküvőjére való készülődés hevében amúgy sem volt ideje semmire. Valójában a munka, az egyetem és az esküvői előkészületekben való segítség közepette alig maradt ideje az érzésein rágódni. Azon kapta magát, hogy kicsit neheztel Cosette-re és Mariusra, hogy akkorra tették a lagzit, amikor még tart a suli. Igaz szombatra tették, a tavaszi szünet első napjára, de a készületeket a szemeszter idejében kellett megtenni, amikor tele voltak vizsgákkal és tanulnivalóval. És még úgy is rengeteg teendő akadt, hogy az egész Amis be volt fogva.

- Örülök nekik – morogta Musichetta, amikor épp lecsapta a telefont a Musainban, mert összeveszett Cosette virágárusával. – De nem tudtak volna nyárig várni az esküvővel?

Éponine felnézett az ültetésrendből, amit Cosette rábízott. – Tudod, hogy Marius valószínűleg teljesen megzakkant volna, ha még több hónapot kell leélnie anélkül, hogy Cosette a felesége lenne.

- Asszem - morogta Musichetta. – Soha nem gondoltam volna, hogy egy esküvő ennyire macerás! Pláne, hogy nem is az enyém. Szerencse, hogy most nincs itt forgalom, különben soha nem tudtam volna helyrehozni, hogy összekeverték a liliomot és a bazsarózsát. Milyen virágos az, aki összekeveri ezt a két növényt, mi?

Éponine somolygott magában, mert tudta, hogy Musichetta titokban élvezi ezt a szervezkedést. Belenézett az ülésrendbe, és látta, hogy Cosette idegesítő nénikéje öt asztalnyira ül tőle. Elég távolságnak tűnt, de nagyon csábította a gondolat, hogy a terem legtávolabbi sarkába ültesse át. Csak az tartotta vissza, hogy a legtávolabbi asztal a gyerekek helye volt. Ha akarta volna, átültethette volna, de nem akarta ezt tenni a gyerekekkel. Abban a pillanatban elcsodálkozott, hogy Cosette mennyire szabadkezet adott neki.

Az ajtó fölötti csengő megszólalt, de Éponine továbbra is az ülésrendbe mélyedt, remélve, hogy Musichetta kiszolgálja a vendéget.

- Azt hiszem a tied – mutatott rá Musichetta és fejével az ajtó felé biccentett, amin épp Enjolras sétált be.

Éponine meglepetten nézett fel és Musichetta felé fordult. – Minden rendben, még van 15 perc a műszakomból, tudok maradni.

- Senki sincs itt! Menj és szórakozz - kacsintott Musichetta.

- Elmegyünk a terítőkért az esküvőre, aztán a szabóhoz a koszorúslány ruhákért, és fel is kell próbálnom, hogy az utolsó próba óta beleférek-e, mert megnőtt azóta a hasam, utána meg felszedjük a repülőtéren Cosette egyik unokatestvérét. Szóval azt hiszem a szórakozás nem a legmegfelelőbb szó az egészre, de azért köszönöm – hadarta el Éponine egy mosollyal, majd intett Enjolrasnak és ledobta a kötényét.

- Készen állsz az izgalmakra? – kérdezte a férfi, mikor odaért. Lehajolt, finoman megcsókolta, majd kinyitotta előtte az ajtót.

- Életünk egyik legunalmasabb napja lesz, de legalább a társaság nem rossz – kacsintott barátjára.

Enjolras elmosolyodott és halvány pír jelent meg az arcán. Eponine megfogta felé nyújtott kezét és tovább sétáltak.

- Az egy pirulás volt? – kérdezte kacéran.

- Mi? Nem, nem pirultam el - Enjolras hümmögött és gyorsan elfordította a fejét.

- Persze, akkor az arcodnak csak véletlenül lett más színe – húzta fel mindkét szemöldökét, amikor megálltak a zebránál.

- Csak a fények játéka.

Éponine felprüszkölt.

– És mi van azokkal a pillanatokkal, amikor láttalak elpirulni?

- Lehetetlen, életemben egyszer sem pirultam még el. Meg kellene nézetni a szemedet - Enjolras idegesen megnyomta a jelzőlámpa alatti gombot.

- Most komolyan ragaszkodsz ehhez?

- Nem látok semmi bizonyítékot.

- Akkor legközelebb fényképes bizonyíték kell – sóhajtotta Éponine.

- Mivel nem pirulok, nem lesz legközelebb - Enjolras elvigyorodott, amikor a lámpa zöldre váltott.

Gyorsan történt, olyan gyorsan, hogy a szemközt kutyát sétáltató nő észre sem vette.

Enjolras még mindig mosolygott, amikor gondolkodás nélkül lelépett a járdáról, még mindig a lányra nézve. Igazán nem hibáztatta érte, hogy a férfi olyan helyen nőtt fel, ahol biztonságosak az utak, az autósok meg betartják a szabályokat és megállnak a piros lámpánál. Azonban ahol a lány nőtt föl, ott a sofőrök a lámpákra csak javaslatként tekintettek, nem szabályként.

Éppen ezért, bár Enjolras finoman húzta magával a karjánál fogva, amikor lelépett a járdáról, Éponine lába a földbe ragadt. Már hallotta az autót, és olyan erővel rántotta vissza a férfit, hogy az majdnem elesett, amikor neki ütközött, épp amikor egy piros folt száguldott el azon a helyen, ahol Enjolras állt volna, ha még egy lépést tesz.

Az idő lelassult, és Éponine csak a saját szapora lélegzetét hallotta. Egy pillanat múlva minden visszazökkent a normálisba, de számára minden volt, csak normális nem. Enjolras hitetlenül nézett rá.

– Azt hiszem megmentetted az életem – sóhajtotta óriási szemekkel.

Éponine egy része kiabálni akart vele. Hogy mennyire idióta. A kisgyerek is tudja, hogy szét kell nézni, mielőtt lelépsz az útra. Még ha kissé felelőtlen is volt, nem az ő hibája, hogy a sofőr a piros lámpa ellenére tovább nyomta a gázt, pedig a gyalogoslámpa zölden világított. Ez a helyzet nem tőle függött.

A rettegett érzése egyszerre csak visszatért. A gyomrában kezdődött és vírusként terjedt szét a testének minden porcikájában és a lelkében is. És ez most nem egy nevetséges, alaptalan félelem volt. Ebben a percben sokkal valóságosabb volt, mint bármi.

- Jól vagy? - kérdezte óvatosan Enjolras és kezét aggódva a lány hasára tette, mert félt, hogy megütötte, amikor bele ütközött. Igazából csak a vállának ment neki, az izgalomtól pedig a baba megint rúgott, így a lány tudta, hogy jól van.

- Megvagyok – felelte finoman, és ez valahol igaz is volt, ha a férfi csak a fizikai állapotára utalt. Enjolras bátorítóan megcsókolta a feje búbját.

- Megígérem, hogy sokkal óvatosabb leszek – szólalt meg lágyan.

- Tudom - motyogta. A lámpa megint zöldre váltott, de most mindkét irányba, már szinte túlzásnak mondhatóan is szétnézett, mielőtt még lelépett volna a zebrára. Éponine lassan követte, de gondolatai egész máshol jártak. A férfi teste mozdulatlanul fekszik az út közepén.

- Biztos jól vagy?

Éponine bólintott.

Enjolras a nap további részében megpróbálta felvidítani. És bár kicsit működött is, mintha minden átmenne rajta. Mintha nem is lenne a testében a lelke. Mintha kívülről nézte volna magát, amikor felpróbálta a ruhát, vagy valahol a kocsin kívül repkedett volna, míg Enjolras kísérletet tett, hogy bájosan elcsevegjen Cosette nagyon szégyellős unokatestvérével.

Még az sem volt olyan szórakoztató, amikor Enjolrasszal másodjára is nekifutottak a kiságy összerakásának, mint máskor. De legalább két óra szenvedés után minden csavar a helyére került, befejezték, és úgy tűnt, a bútor nem fog összerogyni a baba alatt. Enjolras megállt mellette, ahogy nézte a kiságyat. Óvatosan megérintette a vállát.

– Tudom, hogy még ki kell festenünk, és még vagy száz dolog van hátra, de… de azért jobban vagy már?

A gyerekszoba miatt jobban érezte magát. De ezt általánosságban nem mondhatta el, mert akkor hazudott volna. Csak félszegen vállat vont.

Enjolras eltökélten nézett a szemébe.

– Nagyon sajnálom a mait. Legközelebb sokkal óvatosabb leszek. Véletlen volt, a pasi nem állt meg, amikor váltott a lámpa és elindultunk.

Éponine torka összeszorult, és úgy érezte, ha kinyitja a száját, elbőgi magát, habár nem tudta, miért. Nyelt egy nagyot.

- Tudom - suttogta. De egyáltalán nem érezte úgy, hogy bármit is tudna.

Amikor másnap reggel felébredt, Éponine jobban érezte magát. Enjolras mellette volt. Lélegzett. Minden rendben. Legalábbis addig mondogatta ezt magának, amíg el nem hitte.

Nem fogja tönkretenni Cosette nagy napját aggodalmakkal és félelmekkel, nem gondol rá és csak simán boldog lesz. Ilyen egyszerű. Nem hagyja, hogy ne legyen az.

Pontosan így is tett. A legutolsó percig minden tudását felhasználva segített a legapróbb előkészületekben és megtöltötte a zacskókat jókívánságokkal. Még egy vitát is feloszlatott, ami Jean Prouvaire és Joly közt tört ki a szalvéták hajtogatását illetően.

A próbavacsorán a beszédeken a megfelelő pontokon felnevetett. Hívott Cosette bácsikájának is egy taxit, amikor az kicsit felöntött a garatra.

Megcsinálta Cosette haját a szertartás előtt, és szerencsésen elintézte, hogy a virágok is megérkezzenek, amikor azokat majdnem rossz templomba szállították.

És amikor az egész elkezdődött, egyáltalán nem gondolt már a problémáira. Főleg amikor ott állt az oltár előtt a többi koszorúslánnyal és Cosette apja végig kísérte lányát a folyosón. Marius olyan boldognak tűnt, hogy Éponine aggódni kezdett, hogy nem felejt-e el közben levegőt venni. Még egy könnycseppet is kimorzsolt a szeméből, amikor Cosette és Marius elmondták a fogadalmaikat, bár ezt később letagadja, ha bárki is megemlíti. Amikor Enjolras az ifjú pár első csókja alatt rámosolygott, viszont mosolya őszinte volt.

Olyan jól tettette, hogy minden rendben, hogy már ős maga is elhitte, hogy jól van. De nem volt.

Ő és Enjolras megérkeztek a recepcióra, ahol már javában zajlott a nyüzsgés, hogy elvégezzék a legutolsó simításokat.

Éponine kilépett a teremből a szabadtéri helyszínre és elakadt a lélegzete. Eddig nem értette, hogy Marius és Cosette miért nem bérelt fel egy hivatásos esküvő-szervezőt. De körülnézve az jutott az eszébe, hogy az Amis nyugodtan felvehetné a listájára a szervezést mellékesként, megannyi ténykedésük finanszírozásához.

- Gyönyörű, nem? - Éponine felsóhajtott, amikor felnézett a lampionokra, amit az Amis aggatott fel. Segíteni akart, de Cosette azt se engedte volna, hogy a kisujját megmozdítsa, nemhogy létrára álljon.

- Csodásan néz ki - felelte Enjolras. – Bár kicsit sok a vendég. Azt hiszem a miénk majd lehet egy kicsit kisebb – tette hozzá.

Éponine olyan gyorsan pördült meg, mint akit arcon csaptak. Elkerekedett szemmel nézett Enjolrasra. És már egyáltalán nem volt jól.

A mellkasában kezdődött, mintha egy lufit fújtak volna fel a tüdejében. Egyre nőtt és nőtt, míg végül kipukkadt és a rettegés ömlött be a helyére. Hirtelen, bár kint voltak a szabadban, úgy érezte, mintha falak közé szorulna. Ujja olyan gyorsan dobogott a karján, hogy szinte fájt. Mielőtt még észrevette volna, hogy mit csinálnak a lábai, megpördült és visszarohant a terembe.

Forgott vele a világ és a fejében kavargó gondolatoknak eleinte semmi értelme nem volt. Csak azt tudta minden porcikájában, hogy el kell menekülnie. Addig ment, amíg az ünneplés zajai el nem tompultak és egy csendes folyosón találta magát székek és összecsukható asztalok közt. Leült az egyik székre és a tenyerébe temette az arcát.

A csendben végre hagyta, hogy a gondolatok szabadon kavarogjanak a fejében, amiket az elmúlt hetekben kétségbeesetten elnyomott. Egy egyszerű igazság jutott az eszébe, ami emlékeztette minden mosolyra, minden boldog pillanatra, amit Enjolrasszal töltött. Az egyetlen dolog, amit a szüleitől tanult az életről: semmi sem marad sokáig jó. Végül mindenki, akit szeretsz, elhagy. Akár akarják, akár nem.

Nem kellett felnéznie, hogy tudja, Enjolras ott van és idáig követte őt. Nem ért hozzá, és bár dübörgő gondolataitól még mindig nem hallotta a férfi lélegzetét, tudta, hogy az előtte áll, türelmesen várva, hogy végre ránézzen. Tudta, hogy nem viselkedik igazságosan, így kényszerítette magát, hogy felemelje a nyakát és barátja aggódó arcába nézzen.

Enjolras egyértelműen zaklatott volt, tökéletesen nyugodt és összeszedett önmaga ellentéte. Fél térdre ereszkedett, hogy a szemébe tudjon nézni. Egy pillanat múlva rájött, hogy a mozdulata mást is jelent, így gyorsan a másik térdét és a földre tette, ami hangosan koppant a padlón. Éponine ritkán látta ennyire ügyetlennek, és más helyzetben talán ki is nevette volna. Most azonban könnyek szöktek a szemébe. Enjolras teljesen elveszettnek látszott.

- Sajnálom, ha korai. Csak kicsúszott – sóhajtott a férfi halkan, visszanyerve önuralmát. – Nem akartalak kiakasztani – nyugtató hangja megváltozott, amikor észrevette, hogy a lány szemébe tovább gyűlnek a könnyek. – Boldog vagyok úgy, ahogy vagyunk. Semminek sem kell változnia.

Éponine megtörölte a szemét és haragudott magára, hogy miért nem tudja őket visszatartani.

– Nem erről van szó. Vagyis nem egészen – suttogta. - Akarom ezt. Az egészet – mutatott körbe, mintha még mindig az esküvő közepén lennének.

- Ez jó hír, nem? – kérdezte bizonytalanul Enjolras.

- Nem, vagyis talán… Nem tudom. Mindig is valami ilyesmit akartam, de nem hittem, hogy valaha megtörténik. Nem számítottam rá. És most, hogy megkapom, mi van, ha elvesztem? – megreszketett, amikor rájött, hogy szavai ugyan olyan kuszák és zavarosak, mint a gondolatai. Fogalma sem volt, miről beszél. Kitörölte a friss sós cseppeket a szeméből. Megpróbálta megfogalmazni rendesen az érzéseit, de a hangja minden szóra egyre magasabb és gyorsabb lett.

- Én csak…úgy érzem valami óriási dolog felé haladunk… és mi van, ha minden, ami most csodálatos, hirtelen rosszra fordul? Én nem vagyok Cosette, nem érdemlem meg…. egy kicsit sem.

Enjolras csak bámult rá és megpróbálta értelmezni, mit jelentenek a lány zavaros gondolatai. Többször is kinyitotta a száját, de végül nem szólalt meg. Csak annyit mondott:

- Éponine, mély levegő.

Majd elkezdett erőteljesen be és ki lélegezni. Éponine követte a példáját és minden légvétellel megkönnyebbült. Furcsa dejavu érzése támadt és összeráncolt szemöldökkel nézett rá.

- Csak nem a Lamaze módszert alkalmazod rajtam?

- Működött? – kérdezte félszegen.

- Egy kicsit igen – vallotta be.

Enjolras aggódva figyelte. Felállt, odahúzott magának egy széket és leült a lány mellé. Éponine hálás volt, hogy nem erőltette, hogy szemtől szemben legyenek egymással.

- Miért nem kezded újra?

Éponine mélyen beszívta a levegőt, és megpróbálta értelmesen megfogalmazni újra.

– Nem ijeszt meg a gondolat, hogy hozzád menjek. Az ijeszt meg, hogy hozzád akarok menni.

Enjolras elmosolyodott, de aztán arcára fagyott a mosoly. Homlokráncolva nézett rá.

- Éponine, sajnálom, de nem igazán értem – az a kifejezés ült az arcán, amikor megpróbál megoldani egy problémát, de nem sikerül. Ugyanígy festett, amikor a kiságyat akarta összerakni.

Éponine megmozdult a helyén és igyekezett értelmesen összerakni, hogy mire is jött rá az elmúlt napokban, mi nyomasztja. Mély levegőt vett, oldalra fordította a fejét és egyenesen a ragyogó kék szemekbe nézett.

- Tudom, hogy azt gondolod rólam, hogy erős vagyok és független. De én nem így látom. Független voltam, mert mindenkit ellöktem magamtól, még azokat is, akik a barátaim akartak lenni. És erős voltam, mert nem hagytam, hogy bármit is érezzek. Ez egy elég gyáva élet – egy pillanatra megállt. Enjolras úgy tűnt, hogy azonnal félbeszakítja, de uralkodott magán és csendben maradt.

- Az igazság az, hogy amikor elvesztettem a testvéreimet… soha többé nem akartam, hogy ne én irányítsak. Montparnasse-szal is azért maradtam olyan sokáig, mert soha nem szerettem igazán. Amikor elhagyott, nem voltam szomorú. Őszintén nem érdekelt. Azért akartam Mariust, mert egy ábrándkép volt. Elérhetetlen. Soha nem volt az enyém, így nem is veszthettem el. Amikor elképzeltem magunkat, olyan romantikus és irreális volt, mint egy hallmark film. Csak a jó pillanatok és semmi rossz. Amikor a mi életünket képzelem el, az egyáltalán nem ilyen.

Enjolras szemében enyhe sértettség villant meg, ezért gyorsan megfogta a kezét és hozzátette.

- Úgy értem, akkor mindent látok. A jót és a rosszat. Látom magunkat nevetni, sírni, örülni, veszekedni. Látom a boldog pillanatokat, a csalódásokat, az unalmat és az izgalmakat. El tudom képzelni, mintha már megtörtént volna, és tudom, hogy valóra válhat, és ez ijesztő.

A torka elkezdett összeszorulni és szemében újra megjelentek a könnyek. Érezte, hogy arca is kipirosodik. Egy része akarta, hogy Enjolras félbeszakítsa és megvigasztalja. De a férfi érezte, hogy a másik még nem fejezte be, ezért türelmesen ült és meleg tekintettel fürkészte az arcát. Éponine vett egy mély lélegzetet és folytatta.

- Az évek során egyre több embert engedtem be újra… az Amist, Musichettát, Cosette-et, és mindenekelőtt téged. Én… még soha senki iránt nem éreztem, úgy, ahogy irántad. Amikor a házasságot említetted, nem ijesztett meg. Az igazság az, hogy egy nap ezt mind akarom… veled. És annyira szeretlek, hogy nem félek neked bevallani. De még soha semmi nem volt ilyen. Ilyen állandó. Olyan, ami örökké tart. Tudtam, hogy a szüleim el fognak hagyni egy nap, a kérdés csak az volt, mikor. Szerettem a testvéreimet, de amikor elvesztettem őket, azt gondoltam, már nem lehetnek az életem részei, és mostantól valaki más családjához fognak tartozni.

A könnycseppek most már folyamatosan gördültek le az arcán és meg sem próbálta megállítani őket.

- Mindig, amikor akarok valamit, elveszítem. Valahol az életem során megtanultam egy idő után nem akarni tovább, mert akkor nem leszek csalódott. De én veled akarok élni. Ezt jobban akarom, mint bármit. Csak amikor eldöntöm, hogy akarom, valami mindig történik. És annyira szeretlek, hogy az érzés kibírhatatlan.

- Mitől félsz, mi fog történni? – kérdezte óvatosan Enjolras.

- Mi van, ha rám unsz? - bökte ki gyorsan.

Enjolras elmosolyodott.

- Éponine én őszintén hiszem, hogy ez nem fog megtörténni.

- És ha idegesítelek? Ha túl hangosan rágok? Vagy lehúzom rólad a takarót. Ha felnövünk és megutáljuk egymást és csak a gyerekünk iránti kötelességtudatból maradunk együtt?

Enjolras szótlan maradt egy percig.

– Nem hiszem, hogy valaha is megutálnálak – felelte végül olyan magabiztossággal, amitől a lánynak elállt a szívverése, és majdnem elfelejtette, mit is akart mondani utána. De nem felejtette. Mert az volt a legnagyobb félelme. Az ok, amiért elkezdte ezt a beszélgetést.

- És ha elhagysz?

Enjolras azonnal reagált a kérdésre.

- Soha nem hagynálak el, vagy a gyerekünket, Éponine. Bármi történjen is, ez a közös felelősségünk. Mindig itt leszek.

Ebben biztos volt. Tudta, hogy a férfi nem az apja. Ő jó és megbízható. De aztán látta maga előtt, amikor a tüntetés után ott ült az orvosi váróban. Az a felfoghatatlan félelem, amit akkor érzett, amikor nem tudta, felépül-e. És aztán maga előtt látta az arcát, mielőtt lelépett a zebrára. Az a széles, magabiztos mosoly. Hogy talán ez lehetett volna az utolsó emléke róla. És minden visszafojtott félelme újra szétáradt a testében. Csak most már tudta, honnan ered. Abból a felismerésből, hogy minden véget ér. Egy olyan szerelemből, ami olyan mély, hogy fáj.

- És ha nincs választásod? – suttogta elfúló hangon.

Enjolras nem tűnt meglepettnek, és mintha megértette volna, merrefele tart a kérdezősködés.

- Ez a zebra miatt? – kérdezte. Éponine megtörölte a szemét.

– Igen. És nem. Arról szól, ami az úton történt, vagy a tüntetésen. És arról, ami még történhet. Folyton az jár a fejemben, hogy mi fordulhat rosszra. Jöhet egy baleset, beteg lehetsz. És ha mégsem történik ilyen, akkor is házasságtól beszélünk… ha arról beszélünk, hogy örökké… amikor az egyikünk végül elhagyja a másikat, függetlenül attól, milyen messze van ez a jövőben. Lehet, hogy nevetséges most ilyeneken agyalni. De már túl sok mindent veszthetek el. Nem hiszem… nem hiszem, hogy tudnám kezelni.

Enjolras sokáig nem szólalt meg. Éponine érezte, hogy arca kigyúlt. Tudta, hogy amit mondott az nevetséges és bizarr, és egy ilyen beszélgetés inkább egy temetésre való, mintsem egy esküvőre. Azt várta, hogy Enjolras hamis vigasztalásokkal jön, vagy esetleg kineveti. Montparnasse valószínűleg ezt tette volna. De amikor végül Enjolras felnézett rá, nyoma sem volt nevetésnek; tekintete komor volt és egy kissé szomorú. Székét közelebb húzta, hogy megfogja a lány kezét, aki ujjaival ismételten idegesen dobogni kezdett. Egy darabig csak meredten bámulta az ujjait.

- Nem sok jót kaptál az élettől, Éponine. De most igen, és szerintem rájöttél valamire, amiről a legtöbb ember megfeledkezik. Szerelem és fájdalom együtt jár. Amikor szeretsz valakit vagy valamit, azzal a szeretettel együtt a fájdalmat is beengeded. Mert igazad van, még a legtökéletesebb kapcsolat is véget ér egyszer.

- Akkor miért engedünk be valakit egyáltalán? – kérdezte gondolkodás nélkül. Azt várta, hogy meglátja a fájdalmat Enjolras arcán, de az nem jött. Inkább csak szomorúan nézett rá és megértően. Enjolras egy darabig tanulmányozta a lány arcát.

– Amikor anyu meghalt … - szünetet tartott, mint aki mélyen kutat az emlékeiben. – Olyan volt, mintha soha többé nem lenne rendben semmi. Mintha az élet csak halvány mása lenne annak a világnak, amikor ő még élt. Nagyon sokáig éreztem így – hangja megremegett. Éponine bátorítóan megszorította a kezét, hogy folytassa.

- Egy részem mindig is utálni fogja apámat, hogy a végén elutasította anyámat, de megértem, miért tette. Nem bírt a közelében lenni, amikor tudta, hogy örökre elveszíti. Néha már majdnem irigyeltem, mert talán ha én is távolságtartóbb lettem volna, nem fájt volna annyira. De hibázott. Annyi időt kellett volna vele töltenie, amennyit lehetett. Még ennyi év után is rettenetesen fáj, ha rá gondolok. De aztán hálás vagyok azért az időért, amit vele tölthettem, bármilyen kevés is volt.

Enjolras feszült figyelemmel nézett rá, hangja most nyugodt volt és tiszta.

- Soha nem tudhatod, mennyi időt tölthetsz azokkal, akiket szeretsz. De ha igazán szereted, nem számít. A végén lehet, hogy kegyetlenül fájdalmas lesz, de hálás leszel minden velük töltött percért. Nem tudom semmissé tenni a múltadat, és bármennyire is szeretném, nem tudom neked teljes bizonyossággal megígérni a jövőt. De mégis megígérem. Mert szeretlek. És ha tudnám, hogy holnap mindennek vége, akkor se adnám vissza egyetlen együtt eltöltött percünket sem. Mert az, amink most van, nekem megéri a jövőbeli fájdalmat. Miattad megéri.

Éponine érezte, hogy a vallomás friss könnycseppeket facsar ki a szeméből. Mondani akart valamit, de óriási gombóc nőtt a torkában. Helyette előrehajolt és szorosan átfonta karjait Enjolras nyaka körül. Enjolras ugyanúgy viszonozta az ölelést. Ez elég kényelmetlen volt, mert egymás mellett ültek, neki ráadásul egy görögdinnye volt a hasa helyén. De csodálatos érzés volt a karjai közt lenni.

– Te is mindent megérsz nekem – susogta a fülébe, amikor visszatért a hangja. Nem látta az arcát, de érezte, hogy a másik szája mosolyra húzódik.

Egy darabig így maradtak. Éponine tudta, hogy Enjolrasnak ez valószínűleg kényelmetlen, és hogy rettenetesen fájhat így a háta ebben a görnyedt pozícióban. De tudta, hogy addig nem fog elhúzódni, amíg meg nem bizonyosodik afelől, hogy a lány nincs jobban. És bár nem akarta kibontani magát a biztonságot adó karok közül, mégis hátra hajolt és megfogta a férfi kezét. Enjolras lenézett összekulcsolt kezükre.

- Tudod, ez nem igazán az a beszélgetés, amire a húszas éveink közepén, tökéletes egészségben számítottam – jegyezte meg vigyorogva.

- Hát igen, nem igazán szokásunk sorrendben haladni, nem igaz? – folytatta a lány szemöldök felhúzva. Megpróbált mosolyogni, de még egy dolgot meg akart kérdezni tőle. Egy dolgot még hallania kellett.

- Csak ígérd meg, hogy nem vállalsz felesleges kockázatot – kérte halálosan komolyan.

- Megígérem – viszonozta a pillantását határozottan.

- Jó - bólintott.

- De akkor neked is meg kell ígérned, hogy nincs több ájulás a Musainban.

- Ígérem – azzal hosszú percig hallgattak. Még mindig komoly feszültség lengte be a teret, így meg akarta valahogy törni.

- Akkor ez azt jelenti, hogy máshol elájulhatok? – kérdezte bizonytalanul. Hangja még remegett, és bár viccelődése nem volt teljesen felhőtlen, Enjolras azonnal belement.

- Legjobb lenne, ha sehol nem ájulnál el. De ha mindenképp szükség van rá, örülnék neki, ha az valami kényelmes és puha helyen történne – közölte olyan hangon, mintha egy receptet írna fel.

- Oké, legközelebb, ha el akarnék ájulni, előtte lefekszem – bólintott komolyan Éponine, és hangja is erősebben csengett.

- Csak ezt kérem. Tudom, hogy szeretsz ájulgatni, de terhesen ez nem igazán javasolt – egy pillanatra elgondolkodva szünetet tartott, állát megvakarva. – Lehetne valami új hobbid, mondjuk kötögethetnél?

Éponine próbálta megakadályozni, hogy el ne röhögje magát, éppen hogy sikerült neki.

- De én nagyon szeretem váratlanul elveszteni az eszméletem. Már így is lemondtam a piálásról és a kávéról, és most azt akarod, hogy feladjam ezt is? Túl sok az áldozat.

Enjolras ünnepélyesen megveregette a kezét.

– Úgy hallottam, a babavárás csupa áldozat. Gondolj bele, pár hónapon belül megint szabadon elájulhatsz, ha tényleg azt akarod.

- Valami, amit már alig várok.

Várta, hogy Enjolras folytassa a hülyéskedést, de úgy tűnt, kifogyott az ötletekből. Nem baj, mert a terv így is bevált és a feszültség már szinte teljesen elpárolgott a szobából.

Megkönnyebbülten felnevetett, majd hirtelen ráeszmélt, hogy borzalmasan nézhet ki a sírás után. Megtörölte a szemét és megállt benne az ütő, amikor a kezén meglátta a fekete festék nyomát.

- Mennyire néz ki úgy, mintha bőgtem volna?

- Gyönyörű vagy – Enjolras olyan magabiztosan mondta, hogy majdnem elhitte neki, de azért elővette a kistükrét a táskájából.

- Enjolras, pandamaci szemem van! - kiáltotta. Arcán fekete foltokat látott könnyei nyomán és a szeme körül teljesen elmosódott a szempillaspirál.

- Igen, de nekem így is gyönyörű vagy – felelte a férfi őszintén. Éponine felhorkantott, de el is pirult. Ha bárki más mondta volna neki, kiröhögte volna, de tudta, hogy Enjolras tényleg komolyan gondolja.

- Édes vagy, de azt hiszem a terhesség maradék idejére azért befektetek valami vízálló szempillaspirálba. Van nálad valami, amivel megtörölhetem az arcomat?

Néhány perc és három zsebkendő múlva Éponine már csak úgy festett, aki egy kicsit megkönnyezett, ami teljesen normális egy esküvőn, és megengedte, hogy Enjolras visszakísérje a recepcióhoz. Már majdnem újra önmagának érezte magát, amikor megpillantott valamit, amitől az arca ismét vörös színt öltött.

A folyosó végén volt egy mosdó. A nagy sietségben nem is vette észre, hogy egy olyan hely mellé menekült be, ami az egyik legforgalmasabb lehet egy esküvőn. Mielőtt azon kezdett volna agyalni, hogy hányan hallhatták meg az iménti kitörését, Enjolras rámutatott a cetlire, amire valaki sietős, durva fekete betűkkel azt írta: „Nem működik".

- Biztos vagyok benne, hogy mindenki messze elkerülte ezt a helyet és a másik mosdót használta – nyugtatta meg.

Éponine megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Tudom, hogy nem kéne érdekelnie, mások mit gondolnak, de…

- Egy privát beszélgetés volt, mindkettőnknek – felelte finoman Enjolras egy mindentudó mosollyal. Azzal visszaindultak a tömegbe. Észrevette, hogy Amis gyakran tekintget feléjük és Combeferre igazán megkönnyebbült, hogy látja őket. A „Nem működik" feliraton kezdett töprengeni, de mielőtt elméleteket gyárthatott volna, Grantaire robbant be közéjük a semmiből.

- Esetleg táncolnál velem? – kérdezte és ünnepélyesen felé nyújtotta a kezét egy meghajlás kíséretében.

Éponine elmosolyodott.

- Esetleg igen – felelte a legbúgatóbb hangján.

- Hozok valamit inni – suttogta a fülébe könnyedén Enjolras, ahogy Grantaire berángatta a táncparkettre.

- Igen, fuss csak Enjolras. Elcsábítom a csajodat a legszexibb táncmozdulataimmal – kiáltotta utána Grantaire. Enjolras mosolyogva csóválta meg a fejét és eltűnt a bárpult irányában.

Grantaire szorosan megszorította Éponine kezét és hirtelen irányváltásokkal vezette, mintha valami furcsa tangót táncolnának. Éponine kacagott, ahogy kavarogtak a tömegben, szinte feldöntve néhány gyanútlan párocskát. Aztán egy keringő-félébe váltottak. Éponine összekulcsolt kezükre pillantott, majd felnézett Grantaire-re.

- Az fekete filctoll a kezeden? – kérdezte felvont szemöldökkel.

- Nem tudom, miről beszélsz – vágta rá kurtán Grantaire, mielőtt váratlanul megpörgette volna. Éponine tudta, hogy haragudnia kellene rá, hogy hét hónapos terhesen össze-vissza pörgeti és kibillenti az egyensúlyából, de helyette elnevette magát. Grantaire ilyen hatással volt az emberekre.

- Köszönöm – mondta Éponine, amikor újra szemtől szemben lépegettek.

- Nem tudom, mit köszönsz, de ha a fantasztikus tánctudásomat, akkor nagyon szívesen – felelte furcsán biztos hangon.

- Ha így is van, valakinek azért lassan le kellene vennie a táblát – mondta lágyan Éponine. A zene felgyorsult, de Grantaire a legtermészetesebb módon magához húzta, és lassúzni kezdett vele, mintha egy szalagavatón lennének.

- Vagy élvezhetnénk az esküvő hátralevő részében, hogy van egy privát mosdónk – somolygott Grantaire pajkosan.

Éponine tudta, hogy nem illik, de a gondolat csábította.

- Ó, szóval ez az apa – hallotta meg Éponine a baljáról a krákogó hangot. Megfordult és Cosette ítélkezős nagynénikéjét látta maga előtt a lánybúcsúról.

Mielőtt Éponine-nak esélye lett volna válaszolni, Grantaire megállt és átölelte. Nem sok jóval kecsegtető huncut vigyort látott meg az arcán, de úgy döntött, nem avatkozik bele.

- Igazából Éponine a béranyám – közölte egyszerűen.

- Béranyja? Önnek és a… feleségének? - kérdezte óvatosan Cosette nénikéje.

- Nem, csak nekem - ragyogott Grantaire. – Egy nap felkeltem és azt gondoltam, hogy hé, nem lenne fasza egy gyerek? És Éponine azt mondta, gyereket várok és neked adom! Szóval itt is vagyunk.

A nő ki és be csukta a száját, tekintete vadul járt egyikről a másikra, megpróbálva eldönteni, hogy vajon viccelnek-e. Grantaire még szélesebben vigyorgott, Éponine hasonlóan. Végül Cosette nénikéje feladta, és az orra alatt dörmögve eliszkolt. - Mennem kell… ellenőrizni, hogy… Cosette… elnézést – és a terem túlsó végébe menekült.

- Jól szórakoztok? – bukkant fel mellettük Enjolras vigyorogva, kezében a két pohárral.

- Éponine - Grantaire komolynak tűnt. A lány felél fordult és mindkét kezét a tenyerébe vette. – Sokáig gondolkodtam és arra jutottam, hogy egy kisbaba nem fér bele az életvitelembe. Szóval sajnálom, de neked és Enjolrasnak meg kell tartani. Tudom, hogy ez kicsit kiakasztó, de ne aggódjatok, ettől még nyugodtan elnevezhetitek rólam, akár fiú lesz, akár lány.

Mielőtt Éponine vagy Enjolras felelhettek volna, mélyen meghajolt, egy gyors köszönömmel kikapta Enjolras kezéből az italokat és eliszkolt.

Enjolras lenézett üres kezeire.

- De… miért? – kérdezte értetlenül, miközben Grantaire után nézett, aki a helyiség túlsó feléről intett vissza az Amis gyűrűjéből, szájában két szívószállal egyszerre belekortyolva az italokba.

- Végül is még jó, hogy ingyenes a bár és mindkettő koktél alkoholmentes volt – sóhajtotta vigyorogva Enjolras. Éponine felkacagott, miközben érezte, hogy az elmúlt napok feszültségének utolsó morzsái is távoznak belőle. Körülfonta Enjolrast a karjaival és fejét a mellkasán pihentette, majd jó mélyen magába szívta az illatát.

Sajnos a zene ekkor váltott a "YMCA"-re. Éponine figyelte, hogy a táncolók elkezdik mutogatni a jól ismert koreográfiát.

- Nem maradhatnánk így? – dünnyögte a lány jól belefúrva arcát Enjolras ingébe. – Táncolnék, de olyan fáradt vagyok és nem hiszem, hogy most fel tudnám emelni a kezem a fejem fölé az Y-nál.

- Persze, amúgy is, ez nekem se mindig megy.

- Szóval találtunk még valamit, amiben nem vagy jó? – motyogta Éponine a mellkasába.

- Igen, a tánc és a kiságy építés.

- És a számtan? – tette hozzá Éponine.

- És a számtan – sóhajtott fel egy nevetést elnyomva Enjolras.

Éponine elmosolyodott, de az hirtelen grimaszba váltott, amikor a baba a szokottnál is erősebben belerúgott. Felnézett és látta Enjolras falfehér, döbbent arcát.

- Jól vagyok, csak a baba kicsit erőset rúgott.

- Igen… éreztem.

- Érezted?

- Aha… - meredten bámulta a hasát, kezét finoman rátette, mintha csak most tudatosult volna benne, hogy egy kisember növekszik ott. Elmosolyodott és a lányra nézett olyan melegen, hogy Éponine azt érezte, ott helyben elolvad.

Egy percig úgy tűnt, hogy egy buborék vonja körbe őket, ahová nem szűrődik be a külvilág zaja. Végül Éponine körülnézett és kirobbant belőle a megállíthatatlannak tetsző nevetés.

- Mi az? – kérdezte furcsállón Enjolras, aki még mindig mosolygott, de rosszallón összehúzta a szemöldökét.

- Csak ez annyira egy belsőséges pillatat, és közben meg körül vagyunk véve… - azzal körbemutatott, mert nem tudta, hogy jellemezze a YMCA-re táncoló násznépet.

- Hát igen.. érdekes látvány – vinnyogott Enjolras.

- Lehet, hogy a baba is táncol, ezért rúgkapált – töprengett Éponine.

- Vagy az is lehet, hogy tiltakozásul – vágott vissza Enjolras.

Éponine felpüszkölt. Enjolras önelégülten visszamosolygott rá. Büszkének tűnt, hogy sikerült megnevettetnie. Éponine be akarsz szólni valamit, de aztán meggondolta magát. Belegondolva korábbi állapotához képest ez a nevetés óriási eredmény volt.

Így csak visszadőlt Enjolras mellkasára és boldogan, lehunyt szemmel hallgatta annak szívverését. Enjolras egyik kezével a hátát, másikkal a hasát simogatta, abban reménykedve, hogy a baba megint rúgni fog.

Éponine nem volt benne biztos, mit hoz a jövő. Azt tudta, hogy a szeretteinek elvesztésétől való félelem nem fog csak úgy eltűnni. De most biztonságban érezte magát Enjolras karjában, ahogy a férfi is az övében. És ebben a percben nem is kellett több.