Halo, hosszú ideje már, hogy nem folytattam ezt a sztorimat. Most végre, elérkezett a folytatás ideje. Kellemes olvasást kívánok.
Nincs mesélő
A halál jeges ölelése volt az, ami a szentély termében uralkodott. Egy elgyötört, zavarodott és dühös bohóc, aki csak várta, amíg a családja, akikről úgy gondolta, hogy elárulták őt, kivégezze, az igazi családja utolsó hírvivőjét.
Cicero tudta, hogy Elyna már az ajtó előtt van és felkészült, hogy csatlakozzon az Ürességbe, Sithis-hez és az Éjanya ölelő karjaiba, ahol az őrülete meggyógyulhat és elnyeri az örök békességet, amire már oly sok esztendeje várt. Hogy hallja az anyja hangját.
Kinyitotta a szemét, de nem látott senkit sem. Az ajtó nem nyílt ki és minden ugyanott volt, ahol ő hagyta. Dulakodást hallott kintről, de fogalma sem volt, hogy mi okozhatta.
Egy rövid időre, minden elhallgatott, majd egy dühös férfi kiabálását hallva, síri csend honolt a szentélyben.
Pár perccel később, az ajtó kinyílt, és egy sebesült, félszemű argóniai jött be rajta, egy női elf tetemet vonszolva maga után. Örült hogy elereszthette a hullát, majd fáradtan az ajtónak támaszkodva leült a földre, tudomást sem véve Ciceróról.
Amint elég erőt gyűjtött hogy felálljon, az argóniai végig simította az elf nő homlokát, becsukta az egyetlen, megmaradt, sárga szemét és lehúzta a gyűrűt a nő bal hüvelykujjáról, amire Pelagius volt írva és egy bíbor ékkő volt bele ágyazva és zsebre tette.
- Elyna miattad jött ide, igaz? - Kérdezte a gyíkember Cicerótól.
- Mármint, a Hallgató? - Cicero csak vihogott. - Az az áruló, szuka Astrid megtagadta a régi utat, ezért meg akartam büntetni. - A vigyora gyorsan lekopott és sértődött haragra gerjedt. - Erre mindenki ellenem fordult! Cicerot tartották árulónak és meg akarták ölni! - Elkezdett zokogni. - Pedig Cicero csak az anyát kívánta szolgálni. Csak hallani akarta a hangját. - Pityergett. - Cicero egyedül maradt. Se család. Se anya aki lenne neki. Csak Cicero.
- Nincs senkid? A családod elhagyott? - Junal számára egyértelmű volt. Már nagyon sok ilyet látott. Kitaszítottakat, üldözötteket és árvákat. Többet mint amennyit megtudna számolni, vagy amennyire emlékszik.
- Senki.
- Akkor csatlakozz az én családomhoz.
- Azt mondod, gyíkember, Cicerónak el kéne hagynia a családját?
- Nem azt mondtad, hogy téged hagyott el a családod? Az anyád? - Az Éjanya megemlítésére, Cicero összeszedte a megmaradt erejét és megpróbált a sötét matróna védelmére kelni, de az Arnbjorn-tól kapott sérülése vissza tartotta. - Érzékeny pontra tapintottam? Védd ha akarod, de a tény attól még tény marad.
- Mit akarsz… Cicerotól?
Junal nem bántotta Cicerot. Az ajánlat, amit tett elgondolkodtatta a bohócot. Cicerónak fogalma sem volt, mi helyes és mi helytelen, de az árulás miatti gyásza, a tudat, hogy az Éjanya elhagyta őt és a sérülése arra sarkalták, hogy elfogadja az argóniai ajánlatát.
Alftand nagy csarnoka, miután kiürült, olyan néma lett, akár egy kripta. A hirtelen felvert ősi por már alászállóban volt, a több ezer éves romok ugyanott hevertek, ahova zuhantak. Teljes sötétség honolt és egy szikrányi fényt sem lehetett látni.
Mégis, egy sötét köpenyes, páncélos és maszkos nő, a Szervezet vezére úgy sétált fel-alá, mintha tökéletesen látna. Óvatosan átlépdelt az összetört, szétvert gépek maradványai fölött és egyenesen a nagycsarnok közepéhez ért.
- Nincs értelme az árnyak között bujkálni! - Megszólalt, de nem tudta merre nézzen. - Mutasd magad!
Hirtelen, egy erős, baljóslatú szélvihar támadt fel, annak ellenére, hogy egy földalatti erődítményben vannak. Egyértelműen, nem természetes szél volt ez. A Szervezet vezére tudta jól, mi okozza. Hirtelen, egy fénygömb teremtetett, ami megvilágította a létrehozóját.
Egy félig kígyó, félig emberszerű lény volt. 2,5m magas, négy izmos karja volt, az ujjai végén hegyes karmok sorakoztak, a szája groteszkül széles, amiben pengeéles és hegyes fogak sorakoztak, a szája elég nagy volt, hogy leharapja akár egy ember fejét is. Ruhát nem hordott, így teljesen szabad volt az izmos, emberi felsőteste, aminek a vállára lelógott a szinte hófehér haja. A szemei sárgák, ragyogók és szinte hipnotikusak voltak. A jobb felső mutató ujján egy narancsszínű gyűrű volt, amibe „Shilixan-Shaei" volt bele gravírozva.
- Lám, lám. - A kígyóember jól szórakozott, mint aki egy régi ismerősét látja. - Ha a szemem nem csal, az én kis háziállatom visszatalált hozzám! Ugye hiányoztam?
- Shilixan-Shaie. - A Szervezet vezére borzasztóan ideges volt és a vér is megfagyott az ereiben, Shilixan látványától. - Hát újra találkozunk. - Shilixan nyugodtan és magabiztosan csúszkált a sötét varázslónő körül, egyértelműen, ő az erősebb kettőjük közül, de nem szándékozik kárt tenni az előtte álló nőben.
- Jaj, ne legyél már ilyen meló-dramatikus! - Tettetett sértődöttséget színlelt, de nem ért a vezérhez. - Legalább 600 éve nem láttuk egymást és így üdvözölöd a régi barátodat? Mentorod? A mestered?
- Soha nem voltál a barátom! - Hosszú idő után, ez volt az első alkalom, hogy a Szervezet vezére kikelt magából és dühösen elhajtotta Shilixan-t, nehogy hozzáérjen. - Végig becsaptál!
- Mindig is okos voltál. Okosabb a legtöbb Shisno-nál. De akkor is csak egy Shisno maradsz.
- Csak mondd el, mit keresel itt?! - Shilixan csak kacagott egyet.
- Elég sok mindent. A Kelt, a Dovakiin-t és persze téged. - Úgy sorolta, mintha csak egy bevásárló lista lenne. - Lennél oly kedves és elmondanád, hol van a Dovahkiin?
- Soha nem segítek neked többé! - A vezér hátrálni kezdett. - Meg foglak állítani!
- Azt hiszed, képes leszel használni a gyűrűket ellenünk? Azt már tudom, hogy képes voltál mindegyikbe csapdába ejteni egy-egy lelket, de legalább egy Kel szükséges csak egynek az aktiválásához.
- És a ti jelenlétetek. - Most Shilixan lepődött meg.
- Hogyan? - A vezér mutatta a saját, jobb hüvelyujján lévő narancsszínű gyűrűjét, amiben a fehér ékkő világított.
- Az ambíciót választottad? - A kígyóember elgondolkodva bámulta a fehéren világító ékkövet a gyűrűben. - Erről nem is tudtam. - A karmos kezével megdörzsölte a homlokát. - Még így is. Képtelen leszel megállítani minket. Tudom, hogy három gyűrűt vesztettél az idők folyamán. Az emléket, a félelmet és most a haragot. - Ez a lény tudott Marshal eltűnéséről. - Csupán késlelteted Tamriel pusztulását. - Egy sötétlila mágiát idézett, amivel egy illúzió képként, megidézte az összes gyűrűt, ami a Szervezet birtokában van és amiket el is vesztettek. - Elég egyetlen alkalommal hibáznod és mindennek vége, amiért oly keményen dolgoztál.
A vezér ökölbe szorította a kezeit és egy hatalmas, tűz hullámot lőtt, mindkét kezével Shilixan felé.
- Tűnj innen! Ez nem a te világod! Itt nincs akkora hatalmad! - A tűz gyorsan kialudt, hiszen nem volt mit elégetnie, de akkor is, hatalmas kiterjedésűre sikeredett.
- Most még nincs, - Shilixan-t sehol sem lehetett látni, de hallani lehetett a sziszegő hangját a távolból. - de a dolgok változnak. - A hangja sötétté és gonosszá változott, az utolsó mondatot a vezér, visszhangként hallotta a fejében. - Változnak.
Marshal
Egyszerűen, képtelen voltam felfogni ép ésszel, visszakerültem a múltba. A 200 évvel ezelőtti Cyrodiil-ba kerültem, pontosan az Oblivion válság kezdetére.
- Jobb ha nem zárjuk be, nem lehet belülről kinyitni. - A női katona, Renault kapitány, aki kiköpött Delphine hasonmása volt, kinyitott egy titkos átjárót, amin ő, a másik kettő Penge, a császár és a Szervezet vezére is lehaladt.
- Ez a szerencsésnapotok, - Az egyik férfi Penge odaszólt nekem és Dareus-nak. - csak ne álljatok az utunkba. - Megvártam amíg egy kicsit előrébb mennek, majd a sarokban ácsorgó, fiatal dunmerre néztem.
Dareus
Hihetetlen volt, az egész olyan gyorsan történt. Megjelent egy rejtélyes, fekete páncélos harcos a semmiből, a császár felismerte őt és most lehetőséget kaptam a szabadulásra. Oly sok ideje már hogy ide be vagyok zárva. A nappal és az éjszaka között már azt sem tudom, mi a különbség. Azok után, amit tettem, megérdemeltem, hogy itt pusztuljak, ebben a nyomorult cellában, de az istenek még nem végeztek velem.
- Akkor, jössz? - A fekete páncélos nord még visszanézett rám.
- Én… nem tudom. - Mégis, mihez kezdhetnék én odakint? Nem maradt senkim, az, aki tönkretette az életem, már a földben rohad és megkapta amit érdemel. Az, hogy itt kelljen elpusztulnom cserébe, teljesen megérte.
- Gyere már! - Hirtelen megragadott a karomnál és rángatni kezdett.
Marshal
„Potema, mit gondolsz, felfedjük a vezérünk előtt az igazságot?", kérdeztem a szellemhölgytől, fejben, hogy csak mi ketten hallhassuk.
„Nem tudom. Az időutazás egy olyan dolog, amit sohasem tanulmányoztam. Egy dolog biztos, ha itt megváltoztatsz valamit, annak kiszámíthatatlan következményei lehetnek a jelenre.", figyelmeztetett Potema.
„És vele mi legyen?", Dareus felé biccentettem, aki eléggé el volt merengve a saját gondolataiban.
„Ki is ő?", Potema-nak joggal nem volt ismerős a fiatal sötét elf, de én jól tudtam, ki is ő és ha most megölném, sok fejfájástól kímélhetném meg magam.
„Elyna apja."
„Azé a lányé, aki az unokahúgommal, Kintyra-val együtt van?"
„Az."
„Aki megesküdött, hogy megöl téged?"
„Az ám."
- Csak óvatosan, rajtad tartom a szemem. - A női katona, aki egyértelműen, Delphine elődje, egy szúró pillantással, a katanája markolatát fogta, amikor egy kicsit túl közel mentem hozzájuk.
- Oh, elnézést. - Hátráltam egy kicsit, de valamiről meg kellett bizonyosodnom. - Hagy kérdezzek valamit.
- Tessék. - Renault biccentett. Megpróbáltam, Potema javaslatára, a lehető, legkörültekintőbben kitapogatni.
- Szökött… főzni?
- Szoktam. A barakkban elég rossz a kaja. Ezért inkább főzök magamnak, meg a férjemnek.
- Oh, van férje? - Ez legalább kiderült. - Akkor ön nem…
- Hajadon? - Vágott közbe, ridegen. - Korántsem.
- Áh, és a férje, ő is Penge?
- Nem, a Vének Tanácsának az egyik legfiatalabb tagja. - Na, ezt is tudjuk.
- És… gyerekeik? Azok vannak?
- Igen, egy lányunk és 3 fiunk van. A lányunk a legidősebb, ő nemrég lépett be a Pengék közé és már meg is kapta a saját katanáját. Az idősebbik fiunk, egy légiós katona, a középső mágusnak tanul, a Nyár-szigeteken a legfiatalabb írónak tanul Sziklaföldön. - Két dolog volt biztos, az egyik, hogy 4 gyerek szülése után, elképesztően formás, karcsú és bájos maradt, de ez érthető, Delphine is egy bevállalható 50-es. A másik dolog, hogy Delphine születése be van biztosítva.
- Értem. - Hirtelen, az összes Penge elővonta a katanáját.
- Vigyázat! Védjétek meg a császárt! - Kiabálta Renault. Én is elővontam a fekete ében pengémet és lesújtottam, egy vörös csuhás támadóra, aki azonnal meghalt.
Nem egyedül volt, legalább 10 másik vörös csuhás támadó volt jelen, akik rátámadtak a három Pengére és a vezéremre. A sötétben nem lehetett jól látni, de a Pengék, a túlerő ellenére, tartották magukat, a vezérem, a mágiájával, 3 vörös csuhást hamar megölt, de a katonák nem álltak ilyen jól. Renault 2-t is levágott, mire egy harmadik, hátulról lábon, egy negyedik oldalba szúrta, az ötödik, miután látta, hogy a női Penge már nem jelent rá fenyegetést, képen rúgta, amitől a hátára esett és a társaival együtt, kivégezték.
A két férfi Penge nem hagyta szó nélkül és a haragjukkal felvértezve, a vörös csuhásokra támadtak. Én és a vezérem segítségével, hamar kivégeztük őket.
A fiatal sötét elf felvett a halott vörös csuhásoktól legalább 3 tőrt, amiből egyet a rongyos ruhái közé rejtett, a másik kettőt, könnyedén forgatta az ujjai között, mintha csak két kígyó tekeregne közöttük.
- Jól vagy, kölyök? - Érdeklődtem, mire nem válaszolt, csak biccentett egyet. - Az jó.
- Felség, nem esett baja? - A barna bőrű, Cyrodiil-i férfi vette át a parancsnokságot Renault halála után.
- Jól vagyok, de mi lett Renault kapitánnyal? - Az öreg aggódott az embere miatt.
- Ő… elesett, felség. - A férfi csalódottan válaszolt. - Tovább kell mennünk!
- Oh, sajnálatos. Egy férfi felesége és 4 gyermek anyja veszett oda. - A császár eléggé meg volt viselve, amilyen öreg, olyannyira megfáradt volt. Láttam rajta a reményvesztettséget, letérdeltem a halott kapitány mellé és felvettem a katanáját, beraktam a hüvelyébe és felcsatoltam az oldalamra.
- Uriel, neked életben kell maradnod. - A vezér folyamatosan ezt hajtogatta és a támadás óta, egy tapodtat sem mozdult mellőle.
- Ők nem jöhetnek velünk! - Szögezte le a férfi katona, de a sötét maszkos nő közém és közé lépett.
- Láthattad harcolni őt, Baurus. Elképesztően erős, gyors és ha akarná, megölhetett volna, talán még engem is.
- Azt mondom, jöjjön velünk! - A császár egyetértett a vezéremmel.
- Jól van, de nehogy hátráltasson minket.
- Nem fog. - A vezér, mintha tudott volna valamit, amit senki sem.
- És mi van vele? - A férfi, pontosabban, Baurus, Dareus-ra mutatott a kardja hegyével.
- Neki is jönnie kell. - Uriel volt az, aki a védelmére kelt. A sötét elf nem értette, miért akarna, Tamriel császára, egy egyszerű fegyencet az oldalán tudni. - Érzem, hogy az Istenek fontos feladatot szántak a számára. - A vállára tette az öreg, ráncos kezét, ami érthetetlen volt, még az én és a vezérem számára is. - Fiam, - A hangja kedves volt és türelmes. - ismered a 9-et? Hogy érthetetlen módon vezetik a sorsunkat?
- Én… - Végre, megszólalt. - nem… vagyok jó viszonyban az Istenekkel.
- Én nap mint nap szolgálom az Isteneket és voltam oly szerencsés, hogy egy pillanatra, betekintést nyerhettem a terveikbe. Mindenki, egy különleges csillag alatt születik, ami meghatározza a személyiségünket és a sorsunkat. Ismerem ezeket a csillagokat és azon gondolkozom, hogy ti, melyik csillag alatt születhettetek? - Előbb Dareus-ra, majd rám, végül, a vezéremre nézett.
- Én Második Termés 24-én. - Felelte Dareus.
- Én Utolsó Termés 30-án. - Válaszoltam, most a vezéremen volt a sor.
- Hajnalcsillag 1-én.
- A jelek, amiket láttam, azt mutatják, hogy az utam, hamarosan véget fog érni. - Úgy mondta, mintha, teljesen biztos lenne benne.
- Nem! - A vezérem dühösen dobbantott a lábával. - Nem fogom hagyni, hogy meghalj! - A vezérem megragadta a palástja gallérjánál és a maszkján keresztül, az öreg, megfáradt szemébe nézett. - Neked! Élned! Kell! - Uriel csak pislogott, gyengéden lefejtette a vezér, fekete kesztyűs kezeit magáról.
- A halálom szükséges lesz és érzem, hogy hamarosan eljön. Az Árnyék, a Harcos és a Rituálé csillaga lesz az, ami vezetni fog titeket az utatok során. Ezek nem az én csillagjaim. - Hihetetlen, a vezérem, mintha megértette volna, de elfogadni, továbbra sem fogadta el.
- Nem félsz a haláltól? - Érdeklődött Dareus.
- Nem mondanám, hogy minden tettemre büszke vagyok, de hosszú, boldog és teljes életet éltem. A szellemem békében fog nyugodni. - Az utolsó mondata miatt, a vezér ökölbe szorította a kezeit. - Az emberek csupán húsból és vérből vannak. Tudják, hogy a vég el fog jönni értük. Csak azt nem, hogy mikor. Én áldott vagyok, mert előre láthattam, hogyan fogok meghalni. Hogy szembe nézzek az elkerülhetetlen sorssal és elbukjak.
- Arra én is kíváncsi lennék. - Egy mosollyal szólaltam meg. - Az enyémet nem árulod el?
- Az álmom csupán az én halálomat mutatta be, de azon túl, semmit. - Rám és Dareus-ra nézett. - Az arcotokon lehet látni, Akatosh hajnalának dicső fényét, ami elűzi a sötétséget. - Gyengéden elmosolyodott. - Ilyen reménnyel és a segítségetekkel, a szívem elégedett.
- Akkor, hova megyünk? - Érdeklődve, témát váltottam.
- A síromba. Érzem, ahogy a halál szimfóniája hívogat engem.
- Az úti célunkra gondoltam. - Javítottam ki.
- Ti hárman még velem lesztek egy darabig, de utána, el kell válnunk. - Nem tudom, hogy vajon csak egy őrült vénember, vagy többet lát, mint azt bárki gondolná. Még megállt a vezérem előtt, hogy beszéljen vele. - Vezesd őket és vigyázz rájuk. Ígérd meg. - A vezérem, egy darabig csak némán állt, majd megszólalt.
- Megteszem, amit tudok. - Uriel megkönnyebbülten fellélegzett.
- Köszönöm. Azt hiszem, most már tovább mehetünk. - A félelem és az aggodalom legkisebb jele nélkül követte a katonáit, az általa biztosnak vélt halálba.
A másik férfi katona ment előre és kinyitott egy régi, megerősített ajtót, ami egy másik folyosórendszerbe vezetett.
Egy újabb rajtaütés történt, a vörös csuhások újra támadtak, de ezúttal keményebben védekeztünk, Dareus villámgyorsan mozgott, úgy suhant egyik ellenségtől a másikig mint egy árnyék és vágta el a torkukat, vagy ejtett halálos sebet rajtuk. A mozgása, ahogy forgatta a tőrjeit és minden, amit a harcban csinált, felismertem, Elyna ugyanígy harcolt ellenem a jövőben. Le sem tagadhatta volna, hogy Elyna a lánya.
Egy nagyobb helységbe értünk, ahova csak egy szűk lépcsőjárat vezetett le, a terület elég nyílt volt és onnan, ahol mi voltunk, elég beláthatatlan volt.
- Várjunk egy kicsit, - Baurus megállított minket. - ez a hely tökéletesen alkalmas egy rajtaütésre. - A társára nézett. - Menj előre, hátha csapdát állítottak. - A katona nem hezitált, előhúzta a katanáját és előre ment, felderíteni.
Lassan járt, alaposan szemügyre vett mindent, ami fenyegető lehet az uralkodóra nézve, de végül elérte a csarnok túloldalát és intett nekünk, hogy tiszta a terep. Balra fordultunk, egy rácsos kapu felé, amire Baurus rányitott, de az meg sem mozdult.
- Fenébe! Zárva! - Gyorsan előhúzta a katanáját és megfordult. - Ez csapda!
- Mi a helyzet azzal a teremmel? - A másik katona, egy szűk, megvilágított teremre mutatott.
- Egy próbát megér! Gyerünk! - Utasított mindenkit Baurus. Sajnos nem volt sok lehetőségünk, mert egy ajtót vagy járatot sem lehetett látni a teremben. - Fenébe, zsákutca!
- Mögöttünk vannak! Jó sokan!
- El kell intéznünk őket! - Én voltam az első, aki kilépett a sorból.
- Egyetértek! - Baurus és a másik katona csatlakozott hozzám.
- Nem hagyom, hogy bárki is megölje Urielt. - A vezérem mindkét kezébe varázslatot idézett, a jobb kezébe vöröst, a balba sötét lilát.
- Te, - Dareus-ra néztem. - maradj itt és védd meg a császárt! - A sötét elf csak bólintott, hogy megértette.
Dareus
Nem tudom miért, de amikor a császár meglátta bennem, hogy még van remény a számomra, valahogy, reménykedni kezdtem, hogy az Istenek talán nem mondtak le rólam. Nem ismertem túl jól, de azt igen, hogy ő, ezalatt az egy óra alatt, jobban megismert engem, mint én magamat. A fekete páncélos férfi, a fekete köpenyes és maszkos nő, valamint a két Penge itt hagytak, hogy védjem meg a császárt. Az Istenek a tanúim, hogy meg is fogom védeni.
Árgus szemekkel meredtem az egyetlen ki és bejárat felé, amin túl hallani lehetett a kardok csörömpölését, fájdalmas sikolyokat és mágikus robbanások zaját.
Hirtelen, hátulról megragadta valaki a vállamat, nem hezitáltam, a pengémet egyből a torkának szegeztem. Amint megláttam, hogy a császár, nyugodt és békés arca az, aki kedvesem rám mosolygott volt az, egyből leeresztettem a pengém.
- Én már nem mehetek tovább. - Egyértelműen, valami felismerés jutott az eszébe. Levette a nyakában lévő, hatalmas, rubin nyakéket és nekem adta. - Neked és annak a másik kettőnek kell szembe szállnia a Pusztítás Hercegével és a halandó szolgáival. Nem szerezhetik meg ezt az amulettet. Őrizzétek ezt az amulettet. Adjátok oda Jauffre-nak. Egyedül ő tudja, hol van az utolsó fiam. - Ahogy elvettem az amulettet, a két öreg kezével megfogta az én piszkos, sebes kezeimet, mintha az utolsó reménységbe kapaszkodna. - Találd meg a fiam és zárd be, Oblivion kapuit, mielőtt túl késő lenne.
Az amulett, amit nekem adott, éreztem a benne lüktető erőt, akár egy szív, ami folyamatosan dobogott és enyhén, de vörösen világított. Ez az amulett, egy pár másodpercre, lekötötte a figyelmem és ez pontosan elegendő volt, hogy a tragédia megtörténjen.
Azalatt a néhány másodperc alatt, amíg az amulettet csodálta, egy titkos ajtó nyílt ki a császár mögött, amin egy vörös csuhás merénylő, egy tőrrel megragadta és egy szempillantás alatt elvágta a torkát.
VII-ik Uriel Septim, elvágott torokkal, vérző nyakkal, de mégis, mosollyal az arcán halt meg.
Nincs mesélő
Dareus látva mi történt, végignézett a császár, vérben úszó holttestén és a felette álló, női, vöröscsuhás orgyilkosra, aki két kecses, sárkányformájú markolatos, véres, sötét pengét tartott a kezeiben.
A nő teljes arcát nem lehetett látni, csak annyit, hogy egy elégedett, gonosz vigyort eresztett az arcára, mint aki büszke lenne arra, amit tett.
- NEM! - Dareus nem gondolkodott és egyből az orgyilkosra támadt.
Hihetetlen gyorsasággal támadta meg a merénylőt, hogy az épp csak ki tudott térni a vágás elől. A nő a földre vetődött és elgáncsolta Dareus-t. A sötét elf nem hagyta magát olyan könnyen és hátra bukfencezve felemelkedett, de a nő most őt vette támadás alá és simán a falhoz szorította.
Dareus, már nem is emlékezett a napra, hogy mikor használt utoljára tűz mágiát, de egy sokkal gyengébb tűzcsóvát lőtt a támadója arcába, mint amire legutóbb képes volt. Alig volt valami hatása, csak annyi, hogy a támadója csuklyáját felgyújthassa, de ez pont elegendő volt, hogy a nő megzavarodjon és Dareus kiszabaduljon a szorításából.
A nő gyorsan lehajította a lángoló vörös csuklyáját és az ellenfelére meredt, gyilkos tekintettel. A merénylő felfedte az ébenfekete, hátul, egy rövid kis lófarokban hordott haját, a vörös, világító szemeit, a sötétlila bőrét és persze, a hegyes füleit, ami egyértelművé tette, hogy Dareus-hoz hasonlóan, egy sötét elf.
A két dunmer orgyilkos csak óvatosan kerülgették egymást, Uriel holtteste fölött. A nő sunyin elmosolyodott, hátrálni kezdett, a zsebébe nyúlt és egy hatalmas, rubint nyakéket vett elő és önelégülten megrázta. Dareus-ba villámcsapásként csapott a tudat, hogy ez a némber kilopta a zsebéből, az Uriel által rábízott ereklyét. Nem tudta, mi az a nyakék és azt sem, hogy valószínűleg, a leghatalmasabb varázsereklye Tamriel szerte, egy egyszerű ékszernek gondolta. Nem érdekelte, csak azt, hogy a császár, utolsó kérése, hogy védje meg azt és juttassa el egy Jauffre nevű emberhez. Nem fogja hagyni, hogy a gyilkosa elragadja azt.
Dareus ismét támadott, de a nő gyorsabban reagált mint legutóbb és egy gyors késpárbaj alakult ki kettőjük között. Hiába a harag, Dareus éveken át egy cellában kuksolt, amik rányomták a bélyegét a gyorsaságára, reflexeire és a harci tudására, amitől a nő fölé kerekedett, egy gyors pördüléssel, amitől a teste olyan volt, akár a víz, gyomron rúgta őt.
Nem adta fel, ismét támadt, ezúttal megfontoltabban, megpróbálta elgáncsolni az ellenfelét, de az átlátott rajta és hátra ugrott. Dareus nem volt elég gyors, hogy időben visszanyerje az egyensúlyát, amit az ellenfele nem volt rest kihasználni és rávetette magát.
Dareus elejtette mindkét tőrét és a nő, a fekete pengéjű tőrével próbálta leszúrni őt, szerencsére, egy harmadik, titkos tőrt rejtett el a csizmájába, amit, ha csak egy másodperc töredékkel később húzott volna elő, biztos meghalt volna. Mélyen belevágott a nő jobb csuklójába, több eret is elvágva, majd az arca bal oldalát is megvágta és gyorsan, gyomron rúgta, amitől a falnak csapódott.
A nő nem adta fel, felemelkedett, a bal kezében lévő tőrt elrakta és felvette a másik tőrét, amit most a földre ejtett. Dareus azonban, a kezében tartotta az Urieltől kapott amulettet és most ő mosolygott ravaszul. Visszalopta tőle.
A nőnek, most leginkább a büszkesége lett megsebezve, de nem adta fel, a jobb karját, ha nem is tudta használni, a ballal ugyanolyan jól bánt. Egy borotvaéles és hegyes jégcsap repült el a feje mellett, ami belefúródott a falba.
A Szervezet vezére lőtte ki, mellette volt Marshal és Baurus, Glenroy, a másik Penge életét vesztette. A nő sértett büszkesége nem gátolta meg, hogy észrevegye, hogy vesztett és menekülnie kell.
Gyorsan bevetődött a titkos járatba, ahonnan jött, megnyomott egy követ a falban, amitől a járat bezáródott és elmenekült.
Marshal
Nem mondom, hogy ez volt a valaha volt, legkeményebb csata, amiben részt vettem, de az első öt tíz közé biztos bekerült. Legalább 30 vörös csuhás merénylő támadt ránk odakint és ha a vezérem és Potema nem lettek volna az oldalamon, biztos halott lennék. Az a másik katona, Glenroy, ahogy később megtudtam, az életét vesztette, de az utolsó, Baurus, szerencsésen életben maradt.
A vezérem észrevett valamit a teremből, ahol a császárt hagytuk és egy jégdárdát lőtt oda.
Rettenetes látvány fogadott minket. A császár holtan terült el, Dareus épp hevesen harcolt egy nála valamivel idősebb, de nálam még mindig fiatalabb Dunmer lánnyal, aki ugyanolyan vörös csuhát hordott mint a támadóink.
Dareus egyértelműen sok sérülést szenvedett el, de a lány, bájos arcát egy frissen szerzett heg ékesítette és a jobb karja vérzett és láthatóan, nem tudta használni.
- Túlerőben vagyunk, kicsim! - Figyelmeztettem. - Ha feladod, kegyesek leszünk! - Vigyorogtam a sisakom alatt. Amire nem számítottam, hogy a lány visszavigyorog, a császár holttestére mutatott és vihogni kezdett.
- Megöltem a császár, nyomorékok! - Kiabálta és rohanni kezdett, egy alagút felé, amit gyorsan be is zárt maga mögött.
- NEM! NEM MENEKÜLHET EL! - Dareus egyből utána rohant volna, de a titkos kapu, ami tömör kőfalnak tűnt, nem volt rajta semmilyen kapcsoló vagy gomb. - Hogy kell ezt kinyitni! - Őrülten kereste a kapu kinyitásának a módját, mire leállítottam.
- Nem hiszem, hogy ki lehet. Ezeket csak az egyik oldalról lehet kinyitni. - Nem fogadta el és a pengéivel, csapkodni kezdte a falat, eredménytelenül.
- NEM! - Baurus a császár holttestéhez rohant, arra az esetre, ha még lehetne tenni valamit.
- URIEL! - A vezérem is mellé rohant, letérdelt mellé és narancsszínű varázslattal gyógyítani kezdte, de már hiába. - NEM!
- Elbuktunk. - Baurus csalódottan lehajtotta a fejét. - A Pengék megesküdtek, hogy megvédik a császárt. Most, hogy meghalt, akárcsak az összes örököse…
Hirtelen, az egész terem és az egész barlangrendszer rázkódni kezdett. A vezérem mindkét kezében sötét vörös mágia jelent meg, egyértelműen ő okozta ezt, haragjában. Felemelte a két kezét és egy hatalmas, lökéshullámmal a falhoz csapott mindannyiunkat.
- MINDENNEK VÉGE! NINCS TÖBB SÁRKÁNYSZÜLÖTT! - Ordibálta, csalódottan, reménytelenségtől és haragtól vezérelve.
Dareus észbe kapott és gyorsan felszólalt.
- Még van egy reményünk! Van még egy fia! - A rengések abbamaradtak, a vezérem, a maszkján keresztül Dareus-ra meredt.
- Hol van?!
- Nem tudom! - Elővette a zsebéből azt a hatalmas, rubint amulettet, amit a császár viselt. - De azt mondta, hogy adjam át ezt az amulettet, egy bizonyos Jauffre-nak, aki tudja, hol van az utolsó fia.
- Add ide! - Parancsolta a vezérem és már nyúlt is az amulettért, de Dareus megmakacsolta magát.
- A császár rám bízta ezt a feladatot! - A vezéremre szegezte a tőrét.
- Van fogalmad róla, mit tartasz a kezedben?! - Nem volt türelme megértetni vele a helyzet súlyosságát. - Az a Királyok Amulettje! A Septim ház szent ereklyéje! Jobban tudom, mit kell vele csinálni, mint egy olyan csatornatöltelék, mint te!
- Azt javaslom, fiam, - Én is elővontam a saját kardom. - tedd amit mondd.
- Tudod, egyáltalán, ki ez a Jauffre? - A vezérem, egy másik trükköt húzott elő. - Ki ő és hogy hol van? Ha ide adod az amulettet, szavamat adom, hogy elviszlek hozzá. - Dareus tudta, nincs esélye hármunk ellen és hogy a vezérem, a császár tanácsadója volt, akiben megbízott és aki minden erejével meg akarta védeni.
- Jól van. - Átadta a Királyok amulettjét a vezéremnek, aki gyorsan elsüllyesztette a sötét köpönyegébe.
- Jauffre a Pengék nagymestere. - Magyarázta a vezérem. - A Weynon szerzetesházban van, Chorrol-ban. Minél előbb el kell oda jutnunk és meg kell kérdezzük, hol van az utolsó örökös. - Állta a szavát. - Baurus, te itt maradsz és gondoskodsz az uralkodó testéről. Juttasd vissza a palotába és hagy kapjon méltó temetést.
- Igenis, úrnőm. - Baurus a mellkasához szorítva az öklét, meghajolt. - Ti ketten, kövessetek. - Minket utasított és mi követtük őt.
- Még egy dolog! - Közbe szóltam és Baurus-nak adtam az oldalamon lógó katanát. - Ezt visszavinnéd Renault családjához?
- Hát persze, a családjához juttatom és tudatni fogom velük, hogy bátran, az uralkodó védelmében esett el.
Tudtam, felismertem, az Delphine kardja lesz a későbbiekben, de erről egy szót sem szóltam.
El kellett indulnunk, hátra hagyni a császár tetemét, hogy megkeressük az utolsó örököst. Amikor elég messze értünk, hogy Baurus már ne halljon minket, a vezérem, megszólalt.
- Milyen harcstílusúak vagytok?
- Tessék? - Nem értettem a kérdést.
- Úgy értem, mik azok, amikben járatosok vagytok? - Értettem, a kasztunk érdekli.
- Oh, én Sötét Lovag vagyok. - Egyértelműen, az egy és kétkezes fegyverek használatában jeleskedem, a nehéz páncélban érzem igazán jól magam, emellett a beszéd és meggyőzőkészségem sem utolsó, valamint, a pajzshasználat mestere vagyok, a ravaszságom és a stratégiai képességeim, messze az átlag fölött vannak. - Nem hagyományos Lovag vagyok, hanem…
- Tudom, mi a Lovag és a Sötét Lovag között a különbség. Csatában vérszomjas gyilkológép vagy, nem ismersz kegyelmet, vagy könyörületet, de emellett, veszedelmesen intelligens, ravasz és lelkiismeret furdalás nélkül szúrod hátba a szövetségeseid. - Tökéletesen betalált.
- Igen. Sokan összekeverik a Sötét és a hagyományos Lovagot.
- Én csak egy maroknyival találkoztam az életem során, de mindegyik nagy hatással volt a történelemre, ha elismerve nincs is. - Érdekes, ugyanezt elmagyarázta nekem, amikor elkezdett kitanítani, még a jövőben. Most Dareus-ra nézett. - És a te kasztod?
- Árnyvadász vagyok. - A vezér most megtorpant.
- Ez nem lehet igaz. - Döbbenetet lehetett hallani a hangján. - Egy Árnyvadász, egy Sötét Lovag és egy Fekete Mágus egy helyen? - Kissé összezavarodtunk.
- És ez miért olyan nagydolog.
- Ez a három kaszt a lehető legritkább és még ritkább, amikor egyszerre bukkannak fel. Én magam, egy Fekete Mágus vagyok.
- És ezek mit tudnak? - Kérdeztem, teljesen érdektelenül.
A vezérem idővel elmagyarázta, az Árnyvadászok a bosszú megtestesítői, a világ legjobb és leghalálosabb orgyilkosai kerülnek ki a soraikból. Veszedelmes késforgatók, halálos íjászok, méregkeverők, besurranók, zártörők és hihetetlenül kitartók. Ha egy Árnyvadász szegődik a nyomodba, a napjaid meg vannak számlálva, mert annak érdekében, hogy egy Árnyvadász elkapja a bosszúja tárgyát, városokat, seregeket és ha kell, egész királyságokat képes romokba dönteni.
A Fekete Mágus, a mágia öt ága mellett, a hatodik, a fekete mágiában is jeleskedik, borzasztóan türelmesek, előrelátók és olyan dolgokat intéznek el, amik több évszázaddal később fogják befolyásolni a dolgokat, épp ezért tűnhetnek érthetetlennek, bizonyos cselekedeteik. Erős tudásvágyuk folyamatosan új, egyelőre még felfedezetlen dolgok feltárására iránt szokott vonzódni és bárkit feláldoznak, kíváncsiságuk enyhítése érdekében.
Elértük a csatorna kijáratát, semmi komoly nem állt az utunkba, csak néhány goblin és patkány, de azok ellen, még a kardomat sem kellett előhúznom, egyszerűen, agyontapostam őket. A nap fénye csodálatos és kellemes látvány volt a sok sötétség után, mert amint kinyitottam az ajtót, kellemes, délutáni napfény világított a sötét sisakom belsejébe.
Egyértelmű volt, Cyrodiil teljesen más mint Égkoszorú. Sokkal több a növényzet, kellemes erdő illat volt mindenfelé és még a talaj is sokkal puhább volt. Nem sokat tapasztaltam belőle, de Cyrodiil mérföldekkel jobb hely mint Égkoszorú.
A vezérem nem mutatta semmi jelét, hogy tetszik-e vagy sem, amit lát, de Dareus borzasztóan szenvedett. Említette, hogy évekig be volt zárva abba a lyukba, ahonnan csak az érkezésem szabadította ki.
- Jól vagy? - Kérdeztem, a vállára téve a kezem.
- Csak… a nap! Nem is tudom, mikor láttam utoljára! - Erőteljesen hunyorítva, a földet nézve tudott csak követni minket.
- Tessék, ez segíthet. - Odaadtam a sisakomat, amit lehajtva hordott, így elviselhetőbbé téve a szúró napfényt. - Hosszú évekig voltál fogoly, megértem, ha emiatt most gyenge vagy és…
- Meg fogom ölni. - Ennyivel félbeszakított.
- Hogy?
- Azt a nőt. - A hangja sötét volt és veszedelmes. - Meg fogom ölni, amiért megölte Urielt.
- Oké. - Akárcsak a lánya, de legalább nem engem akar kizsigerelni és a bosszúja, talán még a hasznomra válhat.
Nincs mesélő
A Cyrodiil-i erdőségeiben egyáltalán nem volt szokatlan egy egyszerű tábortűz, ami körül mindenféle jött-ment lélek várakozott, ahogyan most sem. Egy lenyilazott és megnyúzott őz volt az, ami éppen sült fölötte, amiből már jócskán hiányzott valamennyi.
- Hol van már?! - Hatalmas, majd két méter magas, csupa izom ork türelmetlenkedett, csúf arca, rövidre nyírt, tar, fekete haja volt és dühösen fel-alá járkált a tűz mellett. Nehéz, orikalum vértet viselt, amit egyértelműen, kiváló ork kovácsok készítettek. Az oldalán lévő, zöld, tüskés buzogány elképesztően nehéz volt, egy normális embernek, de ő maga könnyedén forgatta, egy kézzel.
A sülő őznek, legalább a felét felzabálta, amíg várakozott, de a harci vágya és a kapzsisága egyáltalán nem csökkent.
- Légy kicsit türelmes. - Egy nord férfi, valamivel kisebb volt az orknál, de nem sokkal, kopasz feje volt, azonban, a sötétszőke, hosszú, fonott szakálla a mellkasáig ért. Az arca kéken volt tetoválva és egy hatalmas pallos volt az oldalán. Épp az őz egyik lábát fogyasztotta, egy jó üveg bor társaságában.
- Én az vagyok! Azt mondta, várjunk itt, naplementéig és sehol sincs! - Idegeskedett az ork.
- Ha nem ér vissza estig, - Egy vörös csuhás férfi, türelmesen olvasott egy könyvet, a mellette lévő tányéron volt az elfogyasztott őz maradéka, amit teljesen kulturáltan és elegánsan fogyasztott el. - úgy veszem, hogy elbukott és egy lyukas garast sem kaptok. - Az ork dühösen morgott, mire elővette a hatalmas buzogányát, hogy apró darabokra törje, ennek a nagyszájú mágusnak a csontjait. - Az agressziód lesz a veszted. - Becsukva a könyvét, egy vörös, erőteret vont maga köré, ami megvédte az ork félelmetes és brutális nyers erejétől.
- Neked meg a nagy pofád, ha tovább hergelsz! - Az ork nem állt le egyetlen csapásnál, folyamatosan sorozta a vörös erőteret, ami úgy tűnt, kezdi megadni magát.
A vörös csuhás mágus, oldalra vetődött, a jobb kezébe világoskék, jégmágiát idézett, amit egyszerűen csak megfújt, amitől száz meg száz jégszilánk indult az ork felé, a páncélján és az arcán is karcolásokat ejtve, de ez korántsem volt elég, hogy megállítsa az orkot.
Mielőtt ez a kettő, komolyan is egymásnak eshetett volna, a nord leállította őket.
- Várjatok, ez ő! - A folyó mellett lévő kútra mutatott, ahonnan szokatlan hangokat hallott. Az ork és a vörös csuhás mágus abbahagyták a harcot és ők is a kút felé néztek.
A régi, már-már korhadásnak indult kútból egy kéz kapaszkodott ki, majd egy sérült, sötét elf nő mászott ki rajta.
- Narisi, - A vörös csuhás mágus elégedetten sétált a kúthoz, miután a sötét elf lány kimászott belőle. Végignézett rajta, látta a vérző jobb karját és a heget az arca bal oldalán. - felteszem, elbuktad a küldetésed.
- Korántsem. - A lány, Narisi csak a földön fetrengve mosolygott. - A császár, Uriel Septim, halott. Én öltem meg. - A vörös csuhás csak meglepődött.
- Akkor, - kinyújtotta a kezét. - az amulettet is megszerezted? - Narisi arcáról lefagyott a mosoly és dühösen visszaemlékezett a csatornában történtekre.
- Nem, azt meghiúsították. - Narisi felállt és leporolta magát. - A kezem súlyosan megsérült. Van valami varázslatod, ami meggyógyítja?
- A gyógyításban nem vagyok valami jó, de vannak gyógy borogatásaim. - Egy üvegcsét húzott elő, vörös folyadékkal, amivel egy fehér kötszert nedvesített át és kötözte be vele, Narisi sérült kezét. - Lenyűgöző, hogy megölted a császárt, de amíg nem szerzed meg a Királyok Amulettjét, addig nem kaptok fizetést. - Narisi szemei csak dühösen megcsillantak.
- Amiatt nem kell aggódni, a járatokon át, amin elmenekültem, hallottam, hogy Chorrol-ba viszik az amulettet. - Narisi leült a tábortűz mellé, vágott magának is az őzből, egy jókora darabot, amibe beleharapott és teli szájjal szólalt meg. - Ott megtalálhatjuk őket.
Köszönöm hogy elolvastad, ha tetszett, jelöld be követésre és a kedvenceid közé és ne felejts el kritikát írni. Ha érdekel, a többi történetemet is elolvashatod:
- Elfen Lied, ahogyan még nem nem láttad
- Egy történet Myrtanából
- Fable: A szükséges rossz
- Totál Dráma Sziget az OC-immel
- Elder Scrolls: Égkoszorúi krónika, mellékszál
- Attack on Titan, az OC-immel
- Red vs Blue az OC-immel