Korán reggel volt még, mikor Jens befordult az autójával a Medicopter bázisa elé. Csodálkozva látta, hogy Peter autója már ott van. Általában a szanitéc szokott utoljára befutni, ha korai műszakkezdésről volt szó. Nem volt az erőssége a korán kelés, ellentétben a pilótával, aki mindig jóval a kollégái előtt szokott megérkezni.

Mikor bement még jobban meglepődött, mert Peter már egyenruhában kortyolgatta a frissen főzött kávét.

- Jó reggelt, hogy hogy ilyen korai vagy ma?

- Szia Jens. Nem tudtam aludni. - válaszolt egykedvűen a fiatalabb férfi.

- Aha, hát az nem jó. De legalább végre egyszer te vártál friss kávéval engem. - próbált viccelődni a pilóta, de a szanitéc láthatóan nem vette a lapot. Csak bámult maga elé, és elmormolt egy ühüm-öt. Jens vállat vont majd leült meginni ő is a kávét. Már éppen azon gondolkodott, hogy milyen témát dobjon be, amivel kicsit feldobhatja a kollégáját, mikor az váratlanul felállt:

- Kimegyek a hangárba, ellenőrizni a felszerelést.

Majd választ se várva távozott. Jens felhúzott szemöldökkel nézett utána. Nagyon nem volt jellemző a szanitécre ez a fajta szótlanság.

Épp akkor érkezett meg Mark is.

- Hello Jens, Peter hol van? Láttam kinn a kocsiját, meg is lepődtem, hogy kivételesen megelőzött engem! - kuncogott a doki.

- Szia! Már előttem itt volt, a kávé is az ő érdeme. Állítólag nem tudott aludni. De ha engem kérdezel, nincs valami jó kedve, kettőt nem szólt hozzám, aztán kiment a hangárba.

- Lehet, hogy csak tényleg nem aludta ki magát.

- Igazad lehet. - válaszolta Jens. Közben Max is megérkezett, aki épp előző nap jelentette be, hogy 3 hét múlva nyugdíjba vonul.

- Sziasztok fiúk, látom már mindenki itt van. - köszönt be vidáman, majd meglepődve folytatta: - Hát a szanitécek gyöngye merre jár?

- A hangárban, átnézi a felszerelést.

- Azt jól teszi, legalább nem mindent nekem kell csinálni. - zsörtölődött Max, persze nem gondolta komolyan.

- Jól van, jól van tisztelt szerelő Úr, megyek segítek neked kitolni a gépet, nehogy szó érje a ház elejét! - válaszolta a pilóta nevetve, majd kimentek a hangárba ők is.

Odakinn Peter épp a hevedereket nézte át, mikor hallotta belépni a kollégáit.

- Szervusz Peter, mi a helyzet? Látom ma korán kidobott az ágy. - nevetett a szerelő.

- Szia Max. Igen, én nem tudtam aludni, így jobbnak láttam, ha inkább időben bejövök, mint hogy álmatlanul forgolódjak az ágyban. - válaszolt Peter, miközben épp csak hátrapillantott és folytatta tovább a szöszmötölést.

- Rendben, toljuk ki ezt a szépséget, ellenőrzöm én is a műszereket, és talán még lesz időnk reggelizni is, mielőtt az első bevetést megkapnánk. Pattanj ki te is Peter, és segíts. - szólt Jens.

Egy órával később már majdnem végeztek a reggelivel, de Peter alig nyúlt az ételhez és szinte meg sem szólalt egész reggel, ami már mindenkinek feltűnt, de nem firtatták. Megtanulták már mind, hogy ha a szanitécnek rossz kedve van, akkor jobb, ha nem kérdezgetik, amíg magától nem mondja el az okát. Jens és Mark az esti focimeccset vitatták meg, amibe Max is néha bekapcsolódott, de lopva többször Peterre nézett, aki mintha nem is ott lett volna, bámult kifelé az ablakon, mit sem törődve a társai beszélgetésével. Egyszer csak a szanitéc egy szó nélkül felállt és kiment. Az orvos és a pilóta csodálkozva néztek össze, majd Maxra, aki szomorúan csóválta fejét és így szólt:

- Azt hiszem, tudom mi baja van szegény Peternek. Hogy is felejthettem el. Ma van Gabi halálának az évfordulója.

- Gabi? Az orvosnő, aki Karin előtt itt dolgozott? - kérdezte Mark.

- Igen, egy igazi angyal volt, ő volt az első halottunk. - válaszolt a szerelő somorúan.

- Sajnálom, biztos nehéz volt akkor nektek. - mondta Jens is együttérzően.

- Leginkább Ralfnak, őt nem ismertétek, Enrico elődje volt. Gabi a menyasszonya volt. Peter tartotta benne a lelket Gabi halála után.

- Lehet ki kellene menni valamelyikünknek Peter után. - mondta Mark, de pont ekkor megszólalt a riasztás is.

- Központ a medicopter 117-nek, sürgős bevetésük van. Steinbach térségében egy férfi siklóernyőzés közben balesetet szenvedett, ő maga hívta a mentőket. Fennakadt egy fán, ami a víz fölé hajol. A pontos hely ismeretlen. Repüljenek a folyó mentén Steinbach irányából észak felé, és találják meg, majd végezzék el a mentést.

- Itt medicopter 117. Vettem központ, azonnal indulunk. - válaszolt Mark, miközben Jens már kinn is volt, hogy indítsa a gépet. Mark és Peter is gyorsan csatlakoztak hozzá, majd amikor a fordulatszám elérte a 100 %-ot, a pilóta a magasba emelte a gépet.

- Medicopter 117 a müncheni toronynak. Bevetésünk van Steinbach térségében, kérem biztosítsák a zavartalan légifolyosót.

- Értettem medicopter 117, az engedélyt megadom. Jó utat magunknak. Vége.

- Köszönjük. Vége. - mondta Jens a rádióba.

- Körülbelül 4 perc múlva a folyóhoz érünk. Hátra megyek Mark, addig felveszem a hevedert. - szólt Peter. Amikor elérték a folyót, Markkal kiültek a helikopter ajtajába és úgy keresték a siklóernyőst, míg Jens lassan repült a folyó felett.

- Ott van! - kiáltott Mark és abba az irányba mutatott, ahol meglátta a bajba jutott embert.

- Rendben, közelebb repülök.

- Ahogy elnézem, már alig tartja valami, ha nem sietünk, akkor a folyóba esik! - kiáltotta Peter.

- Nem tudok túl közel menni, mert a rotor szele lesodorhatja a fáról. Magasról kell indulnod Peter, de vigyázz a kilengésre.

- Rendben, meg tudom csinálni. - válaszolta tömören Peter, majd Mark elkezdte leereszteni.

A szanitéc lassan közeledett a bajba jutott ernyős felé, aki vadul integetett felé. Peter próbált neki jelezni, hogy nyugodjon meg, de a férfi látszólag pánikba volt esve.

- Mark, még 3 méter, 2, 1. Állj! - mondta Peter a rádióba, mikor egy szinten volt a férfival. - Jens, még 2 métert balra, így nem érem el.

- Rendben Peter, de vigyázz a kötélre, nehogy beleakadjon valamibe!

- Mindig vigyázok! - szólt a csípős válasz. Peter végre elérte a fa egyik ágát, és közelebb húzta magát a férfihoz.

- Jó napot, én Peter Berger vagyok a medicopter szanitéce, megsérült?

- Azt hiszem a karom eltört, de más bajom nincsen. Kérem segítsen, mindjárt letörik az az ág, amibe az ernyőm belegabalyodott! - mondtad kétségbeesett hangon.

- Nyugalom, mindjárt kiszabadítom. - válaszolt neki Peter, majd bekapcsolta a rádiót. - Mark, nem sérült meg komolyan, csak a karja tört el, de az ernyője nagyon beleakadt egy ágba. Csak ez tartja, és mindjárt letörik. Rácsatolom a kötélre aztán megpróbálom levágni az ernyőről. - mondta, majd a férfire erősítette a hevedert, és a késével próbálta elérni az ernyő köteleit. Ekkor azonban egy széllökés miatt megpördültek és a helikopter mentőkötele beakadt két ág közzé.

- Jens, mi a fenét csinálsz! Beakadt a kötél! - kiabált Peter.

- Az időjárással nem tudok mit kezdeni Peter, ki tudod szabadítani?

- Le kell kapcsolnom magunkat, mert így túl feszes, de ha nem lógunk rajta, akkor talán ha jobbra kormányzol kicsit, kiszabadul a kötél. A fejem felett van egy stabilabb ág, addig megkapaszkodom abban, aztán Marknak le kell ereszkednie értünk. Nem tudom egyszerre tartani magunkat és a kötelet is elkapni! - kiabálta Peter az egyre erősödő szélben.

- Rendben csináljuk gyorsan. - válaszolt a pilóta. Majd a szanitéc megkapaszkodott és lecsatolta magukat. Az ág nyikorogva hajlott meg a két férfi súlya alatt.

- Jens, csinálhatod, de siess! Nagyon hajlik ez az ág, és nem tudom pedig tudom tartani magunkat. - nyögte Peter. Ahogy megjósolta, a kötél így már könnyedén kiszabadult. Mark gyorsan felhúzta a csörlőt, majd miután rákapcsolta magát, megkezdte az ereszkedést a két férfi felé. Már majdnem elérte őket, amikor Peter recsegést hallott a feje felett, de mire felnézett, már csak azt látta, hogy az ág, amiben kapaszkodott, szétnyílt, ők pedig tehetetlenül zuhantak az alattuk lévő sebes sodrású folyóba.

- Peteeeeer! - kiáltotta Mark, de nem tehetett semmit. - Jens, beleestek a vízbe, eressz lejjebb, nem látom őket sehol!

- Ott vannak nagyjából 30 méterre előtted! - mondta Jens, amikor meglátta felbukkani Peter fehér sisakját a folyóból.

Petert szinte sokkolta a hideg víz, levegő után kapkodva próbálta magukat a víz felett tartani. A rácsatolt férfi azonban elájult és holtsúlyként húzta lefelé. A feje folyton a víz alá bukott, többször is benyelt a hideg vízből. Egyre fogyott az ereje, az oxigénhiánytól úgy érezte hamarosan elájul, de tudta, hogy ez egyet jelentene mindkettőjük halálával, így erőn felül küzdött, hogy magánál maradjon. A sodrás erős volt, nem hallotta a helikopter hangját, csak remélni tudta, hogy a kollégái hamarosan a segítségére sietnek. Jens eközben a géppel Peterék elé repült.

- Mark leeresztelek a vízbe előttük nagyjából 20 méterre, de csak egy esélyed lesz elkapni őket!

- Vettem Jens, csináld! - mondta az orvos.

- Rendben, még 5 másodperc, 4, 3, 2...Most!

- Úristen, de hideg a víz. - kiáltott Mark, de nem volt sok ideje ezzel foglalkozni, mert már látta is a felé sodródó alakokat. Érezte, hogy ha a kötél nem tartaná, akkor őt is vinné magával a folyó ereje. Amikor a két férfi már elég közel volt, kitárta a kezét. Szerencsére a Jens jól irányította a helyzetét, és a magatehetetlenül hánykolódó emberek egyenes a karjaiba sodródtak.

- Mark! - kiáltott Peter megkönnyebbülten.

- Kapaszkodj belém, megpróbállak titeket felcsatolni! - mondta a doki. Peter köhögve bólogatott, és erősen megragadta az orvos vállán futó hevedereket. Mark gyorsan felcsatolta őket.

- Jens, húzz fel! - kiáltotta, majd a 3 alak lassan felemelkedett a vízből. Mark próbálta tartani az ernyős fejét, majd ránézett Peterre, és látta, hogy már ő is elájult. - Mindketten eszméletlenek, így nem tudom behúzni őket a gépbe, tegyél le minket valahol!

- Vettem Mark! - mondta a pilóta. - Látok egy autós pihenőt nem messze, ott le tudok szállni.

Hamarosan a földön voltak mind. Mark óvatosan elfektette mindkét ájult férfit, majd miután gyorsan ellenőrizte a szanitéc légzését és stabil oldalfekvésbe helyezte, az ernyőshöz fordult. Hamarosan odaért Jens is a táskákkal.

- Mi a helyzet? Hogy vannak?

- Peter szerintem csak elájult, bár biztos nyelt a vízből is, de rendben van a légzése. Próbáld felébreszteni. Az ernyőst valószínűleg fejbe találta a lezuhanó ág, és eltört a karja, de ő is önállóan lélegzik, nem szükséges intubálni. - hadarta az orvos. Jens letérdelt Peter mellé, és gyengéden elkezdte keltegetni. A szanitéc lassan kinyitotta a szemét és a hátára fordult, de látszott rajta, hogy nem teljesen van még tisztában a környezetével.

- Hogy érzed magad? - kérdezte a pilóta tőle.

- Mi történt? Emlékszem, hogy a vízben voltunk, és Markra is, de aztán képszakadás. - mondta, majd köhögni kezdett. Jens segített neki felülni.

- Elájultál, miután magamra csatoltalak. Biztos hideg és a kimerültség miatt. Iszonyatosan hideg és erős sodrású volt az a víz! Kész csoda, hogy fenn tudtad magatokat tartani!

- Hogy van az ernyős? - kérdezte Peter.

- Stabilizáltam a karját. Valószínűleg agyrázkódása van és kicsit ki van hűlve, de élni fog. Jens, hozd ide a hordágyat.

A pilóta elfutott a helikopterhez, amíg visszaért, Peter kábán nézett maga elé, míg Mark a biztonság kedvéért őt is ellenőrízte.

- Kicsit lassú a pulzusod és te is ki vagy hűlve. Fel tudsz állni? - kérdezte aggódva.

- Azt hiszem. - válaszolta a szanitéc, majd lassan feltápászkodott. Pár másodpercig csukott szemmel állt, hogy leküzdje a szédülést, majd kissé bizonytalan léptekkel elindult a helikopter felé. Jens közben odaért a hordággyal és Markkal ráfektették a beteget, majd betették a helikopterbe. Peter közben már bemászott a gépbe és fáradt fejjel bambult maga elé, mint aki azt se tudja hol van.

- Rendben fiúk, irány a kórház, aztán menjünk haza. Amilyen gyorsan csak lehet, nektek száraz ruhába kell bújnotok. - mondta Jens, és beindította a helikoptert.

Mire a kórházból elindultak vissza a bázisra, már Peterbe is kezdett visszatérni az élet, bár továbbra is elég hallgatag volt. Mark elővett két melegítő takarót mindkettőjüknek, ez valamelyest segített rajtuk. Mikor leszálltak, elgémberedve másztak ki a gépből.

- Hát veletek meg mi történt, fürödtetek egyet? - kérdezte Max nevetve, mikor meglátta őket, de arcára fagyott a vigyor, ahogyan Peter szótlanul ránézett, majd elment mellette.

- Megyek én is, talán egy gyors zuhany belefér a következő bevetés előtt. - mondta Mark, és követte a szanitécet.

- Nem volt éppen kellemes szituáció, majdnem otthagyta Peter a fogát. - mondta Jens Maxnak, majd elmesélte a bevetés részleteit a szerelőnek.

Közben Mark és Peter rendbe szedték magukat, majd a társalgóba mentek, ahol már Jens és Max egy-egy nagy bögre forró teával várták őket.

- Bocsánat, hogy viccelődtem fiúk, nem tudtam, hogy így félrement ez a mentés. - mondta szánakozva a szerelő.

- Semmi gond, mindenki jól van és ez a lényeg, nem igaz Peter? - veregette vállon a szanitécot az orvos.

- De. Nekünk szerencsénk volt. - válaszolta Peter szomorú hangon. A többiek összenéztek, de nem szóltak semmit.

A nap hátralévő részében szerencsére már csak egyszerűbb bevetéseik voltak a csapatnak. Peter rossz kedve viszont egész nap kitartott. A társai már szólni sem mertek hozzá, mert vagy vissza sem szólt, vagy bunkón válaszolt. Közben megérkezett a váltás is.

- Sziasztok fiúk, milyen napotok volt? - kérdezte vidáman Gina, miközben átkarolta Markot.

- Csodás. - válaszolt Mark helyett Peter, morcos hangon.

- Peter úgy érti, hogy volt már jobb is. - mentette Mark a helyzetet. - Reggel volt egy necces bevetésünk, de szerencsére ép bőrrel megúsztuk, bár nem szárazon.

- Aha. Lehet, hogy nem a NECCES a legmegfelelőbb szó rá. Mindegy, én elfáradtam, úgyhogy hazamegyek. - mondta Peter, majd kiment az öltözőbe.

- Nézzétek el neki, nagyon rossz napja van. - mondta Jens, majd Peter után sietett, Mark pedig elmagyarázta a többieknek, hogy mi történt reggel, és azt is elmondta nekik, hogy pont ma volt a korábbi doktornő halálának évfordulója.

- Szegény Peter, nem csoda, ha ki van bukva. Ráadásul Thomas is már 3 éve lesz hamarosan, hogy nincs köztünk. - mondta Karin szomorúan.

- Jó, de akkor sem kellene ilyen bunkón viselkedni velünk. - mondta Gina kicsit rosszallóan.

- Tudod, hogy imádlak Gina, de ne ítélj ilyen keményen. Próbáld beleképzelni magad Peter helyzetébe kicsit. Mióta idejött a bázisra, azóta két jó barátját kellett eltemetnie, Michaelről semmit se tudunk, Ralf, Biggi és Enrico pedig más országokban folytatták az életüket. Csak én maradtam itt az akkoriak közül és már én se sokáig. - mondta Max.

- Sajnálom, igazad van. - válaszolta szégyenkezve Gina.

Közben Jens az öltözőben próbálta Petert meggyőzni, hogy menjen el vele este meginni pár sört a kedvenc kocsmájukban.

- Na, gyerünk Peter, ne kéresd magad.

- Mondtam, hogy nincs kedvem Jens. Nem akarok emberek közé menni. - válaszolta a szanitéc, miközben a szekrényében pakolászott.

- Akkor gyere át, csak egy-két sörre. Rendelünk pizzát és dumálunk egy jót. - kérlelte tovább.

- Jens, sajnálom, de... - kezdte Peter, miközben a pilótára nézett, aki az ajkát biggyesztve nézett rá. - Ahh, ne vágj már ilyen képet. - mosolyodott el picit.

Jens tudta, hogy a barátja már kezd puhulni, ezért tovább folytatta:

- Kérlek Peter, Anna nélkül olyan üres a lakás...

- Oké-oké, nyertél. Átmegyek hozzád. - mondta Peter felemelt kezekkel, mint aki megadja magát.

- Szuper, akkor 7-kor várlak. - vigyorgott a pilóta.

- Jó, viszek sört, de a pizzát te állod. - válaszolta Peter, majd hazaindult.

7 óra múlt 20 perccel, de Peter még sehol nem volt és Jens már kezdte azt gondolni, hogy a szanitéc meggondolta magát, de ekkor csöngettek. A pilóta vigyorogva nyitott ajtót.

- Szia Peter, már azt hittem nem is jössz.

- Hello Jens, bocs a késéért, taxival jöttem, de késett, defektet kapott állítólag a sofőr.

- Semmi gond, a lényeg, hogy itt vagy. És legalább a pizzára sem kell így már sokat várnod. Gyerek beljebb. - invitálta a nappali felé barátját a házigazda.

- Ja, itt a sör, ahogy ígértem. - emelte fel a kezében lévő hatos csomagot Peter. Jens kivett belőle kettőt, majd a többit betette a hűtőbe. Kollégája ezalatt leült a kanapéra, és a söröskupakkal kezdett babrálni. Igazság szerint semmi kedve nem volt ehhez az egészhez, de nem akarta megbántani a barátját, és bár az utolsó pillanatig habozott, végül mégis taxit hívott, és eljött, ahogy ígérte.

- Akkor egészségedre. - koccintotta össze a sörösüvegeket Jens, miközben ő is helyet foglalt.

- Proszit. - bólintott Peter, majd egy nagyot kortyolt a habos italból. Aztán elkezdtek mindenféle semleges dologról beszélgetni, mint a várható időjárás, sport és bázis dolgai. Jensnek hamar feltűnt, hogy a barátja látványosan kerül mindenféle személyes témát, és úgy döntött, hogy egy darabig még hagyja, de ha már túl lesznek 2-3 sörön, akkor talán a szanitéc is feloldódik kicsit.

- Azért nem volt semmi ez a mai bevetés, nem? Még szerencse, hogy nem mindennaposak az ilyen helyzetek! - vetette fel Jens, mikor már látta a barátján, hogy az alkoholtól kezd kicsit ellazulni. Feltett szándéka volt kimondatni Peterrel, hogy mi is bántja, de nem akart nyíltan rákérdezni.

- Aha. Tényleg durva volt. Egy pillanatig komolyan azt hittem, hogy meg fogok halni. - motyogta lehajtott fejjel Peter.

- De nem haltál meg. Ne is gondolj erre. - váltott komolyabbra Jens is.

- Miért nem haltam meg? Nekem miért van mindig szerencsém? Mond meg Jens, hogy miért, ha olyan okos vagy?! - állt fel a fiatalabb férfi hirtelen.

- Peter, ne mondj ilyet...

- Miért ne? Miért kellett meghalnia Gabinak, mikor előtte volt még az élet, vőlegénye volt, szeretői szülei... - túrt bele a hajába, miközben elkezdett járkálni a szobában. - És Thomas? Két kislány maradt utána árván! Te is apa vagy, fel tudod fogni ezt?! - nézett Jensre könnyes szemekkel.

- Sajnálom őket. Egy halálnak sincs értelme. - mondta halkan, miközben óvatosan közelebb lépett Peterhez.

- És Michael? Tudtad, hogy nekem kellett volna akkor visszamennem?! Nekem kellett volna ott lennem akkor, nem neki! Nekem nem volt veszteni valóm, engem nem várt senki haza, senkinek nem hiányoztam volna, ha eltűnök! Miattam Karin és Michael sose lehet boldog együtt! - kiabálta könnyek között.

- Ne mondj ilyeneket, te kis hülye! Hogy gondolhatsz ilyeneket! Te éppen olyan fontos vagy, mint ők! - mondta Jens, miközben egy ölelésbe húzta a fiatalabb férfit. Peter először próbált elhúzódni, de a barátja erősen tartotta, míg végül Peter megadta magát, és elfogadta a pilóta vigasztaló gesztusát.

- Kinek vagyok fontos, Jens? - sírt Peter a pilóta vállába. - Nincs családom, minden kapcsolatomat mindig elszúrtam, az exfeleségem Olaszországig menekült tőlem, a fiamat évente jó ha kétszer látom...

- Nekünk, a barátaidnak fontos vagy! Mi mindig itt leszünk neked! - próbálta vigasztalni Jens.

- Ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani. - suttogta Peter, majd kibontakozott az ölelésből és megtörölte a szemét. - Túl sok baráttól kellett búcsút vennem már az elmúlt években.

- Peter, én...

- Ne is mondj semmit. Bocsánat ezért a kirohanásért...azt hiszem kicsit belefáradtam most mindenbe és nem tudtam uralkodni magamon. - szakította félbe a szanitéc barátját.

- Semmi gond, néha mindenkinek ki kell adni a feszültséget.

- Azt hiszem jobb, ha én most megyek. Köszi a pizzát...és az ölelést is. - mondta Peter gyér mosollyal az ajkán.

- Szívesen, bármikor. Hívjak egy taxit?

- Nem kell, azt hiszem sétálok. Tudod, kicsit kiszellőztetem a fejem meg ilyesmi.

- Oké, ahogy jónak látod. De rendben leszel?

- Persze. Holnap úgyis szabadnapunk lesz, lesz időm összeszedni magam.

- Jó, jobban szeretem a vidám énedet. De ha beszélni szeretnél, én bármikor szívesen meghallgatlak. - ajánlotta a pilóta.

- Köszi Jens, jó barát vagy! Jó éjszakát! - köszönt el Peter, majd kilépett az ajtón.

Jens becsukta a mögötte az ajtót, majd rendet rakott és lefekvéshez készülődött. Eközben Peter csendesen ballagott a kihalt utcán. Bár nem volt még túl késő,hisz alig múlt 9 óra, mégis csak egy-egy gyalogossal vagy autóval találkozott, úgyhogy a magány érzése egyre inkább elhatalmasodott rajta. Amikor egy éjjel-nappali üzlethez ért, hirtelen megszületett benne az elhatározás, hogy a legjobb lenne a benne lévő ürességet és a fájdalmat alkohollal enyhíteni, ezért bement és vett egy üveg whiskyt magának és azt kortyolgatva ment tovább. A Jensnél elfogyasztott három üveg sörre leküldött whisky hatását hamar elkezdte érezni, és már nem érdekelte merre megy, csak a lábai vitték előre. Már vagy egy órája gyalogolt céltalanul a városban, ami idő alatt akár kétszer is hazaérhetett volna, de nem volt kedve az üres lakáshoz. Egyszer csak azt vette észre, hogy a temető bejárata előtt áll. Hirtelen azt érezte, hogy be kell mennie barátai sírjához. De a kapu zárva volt már. Viszont az alkoholtól fűtött agyában felvillant a lámpa, hogy keres egy kisebb oldalsó bejáratot, vagy átmászik a kerítésen, ha kell, de be fog jutni ide most, abban biztos volt! Pár száz métert sétált talán a kerítés mellett, mikor talált egy kis kaput, amit csodával határos módon nyitva volt, így bement. Odabenn először nem igazán tudta, hogy merre is kellene induljon, minden sír olyan egyformának tűnt, ráadásul a gyenge holdfény és a ritkásan elhelyezett kandeláberek fénye mellett szinte nem is látta a feliratokat. Szerencséjére azonban jól emlékezett a parcella számokra, és így már könnyedén rájött a helyes útvonalra. Először Gabi sírját találta meg. Kicsit meglepődött rajta, hogy friss virágok vannak a síron, de aztán arra gondolt, hogy biztos a fiatalon elhunyt doktornő családja hozhatta őket oda korábban a nap folyamán. A sok sétálásban nagyon elfáradt, ezért leült a sír elé a földre, hátát egy fának támasztva.

- Szia Gabi. Peter vagyok. - mondta ki hangosan. Nem volt ott rajta kívül senki, ráadásul már elég részeg is volt, így abszolút nem érdekelte, hogy tulajdonképpen egy sírkőhöz beszél.

- Nem tudom, hogy létezik-e odaát, és ha igen, akkor szoktál-e minket figyelni. Tudod, sok minden történt, mióta itt hagytál minket. - folytatta és megint egy nagyot kortyolt az italból. - Tudom, hogy azt akartad Ralf lépjen tovább. Hát sikerült. Bár majdnem elszúrtam neki, mert azt gondoltam, hogy Jenny nem a megfelelő lány mellé, de végülis minden jól alakult velük. És most boldogok valahol Amerikában, azt hiszem...Nem hallottam róluk már egy ideje. De biztos gondol rád még néha, hiszen te voltál az első nagy szerelme. Olyan szép pár voltatok Gabi...igazságtalan az élet. - sóhajtott szomorúan és ismét ivott.

Pár percig némán bámulta a sírkő feliratait, aztán folytatta a monológját.

- Aki utánad érkezett, Karin...ő egy nagyon kedves és bátor nő, tetszett volna neked. Talán még jó barátnők is lehettetek volna, ha másképp alakul... - itt keserűen kuncogni kezdett. - Hülye vagyok. Ha nem haltál volna meg, akkor sosem ismerjük meg Karint. Pedig Michael szerintem első látásra beleszeretett. Félre ne érts, nem azt mondom, hogy a halálodnak így volt értelme! Össze-vissza beszélek...biztos ez a hülye pia mondatja velem ezeket. Nem is szoktam inni mást csak sört. De ma este szükségem volt valami erősebbre, ugye érted? - magyarázta a márványdarabnak, miközben a szeméből észrevétlenül folytak a könnyei. Észre sem vette, hogy kissé távolabb két alak nézi őt a sötétben.

- Karin és Michael olyan boldogok voltak együtt. De aztán történt valami...A jó dr. Lüdwitz véletlenül tanúja volt egy gyilkossági kísérletnek, amiben a maffia keze volt, és tanúvédelem alá helyezték. Olyan gyorsan történt minden, el se tudtunk rendesen búcsúzni tőle. Karin annyira szomorú volt...mi mind azt hittük, hogy sosem látjuk újra őt...a legrosszabb az egészben, hogy én is lehetettem volna, aki visszamegy a hülye kórházba, és akkor nincs ez az egész! Ha én mentem volna be, ha engem helyeznek tanúvédelem alá, akkor Karin és Michael ma is együtt lehetnének, és talán még Thomas is élne... - ezen a ponton a fejét a felhúzott térdére helyezte, és halkan zokogni kezdett. A háttérben az egyik alak egy tétova lépést tett felé, de a másik megfogta a karját és a fejével jelezte, hogy ne tegyen semmit. Peter percekig így maradt, majd amikor a zokogás alább hagyott, akkor kisírt szemeivel megint felnézett a síremlékre, majd egy nagy korty whiskyt követően remegő hangon folytatta.

- Azt hittük, hogy sosem látjuk már Michaelt, de tévedtünk...biztos azt gondolod, hogy ennek örülni kellene, de én azt kívánom, hogy bárcsak sosem tért volna vissza! Annak a mocskos maffiózónak az emberei valahogy visszacsalták, és csapdát állítottak neki...őt végül sikerült megmenteni, de Thomas bennégett a bányában...itt fekszik nem messze tőled, de ezt biztos tudod. És az egésznek mi értelme volt? Michaelnek ugyanúgy fel kellett szívódnia, azt sem tudjuk, hogy él e még egyáltalán. Karin szerintem még mindig nem tette túl magát rajta, azóta is egyedül van. Úgy látszik, hogy a Medicopter el van átkozva...hiszen itt senki sem lehet hosszú távon boldog... - nevetett keserűen, majd megint ivott és egyre elmosódottabb hangon, de folytatta a beszédet. Mesélt még Enricorol és Biggiről, Stelláról és Oliverről, Markról és Gináról, Max nyugdíj terveiről. A végére már egyre fáradtabb volt, a szemhéja egyre nehezebb lett. Elfeküdt a földön és mielőtt lehunyta volna a szemét, még annyit mondott: - Belefáradtam abba, hogy mindenki eltűnik az életemből, aki fontos volt. Lehet a legjobb lenne, ha fel sem ébrednék többet...

Ezt követően szinte azonnal mély álomba merült. Nem érezte az éjszaka növekvő hidegjét, ahogy abból sem érzékelt semmit, mikor pár perc múlva a sötét árnyékból előlépett a két titokzatos alak és megálltak felette.

- Most mit csináljunk vele? Nem hagyhatjuk itt, reggelre teljesen kihűlne. - mondta a magasabbik.

- Hívjunk mentőt. - javasolta a másik.

- Betört részegen egy temetőbe, ezzel csak bajba sodornánk. Hallottad őt, van így is elég baja!

- Akkor mit javasolsz?

- Magunkkal visszük. Gyere segíts felemelni. - mondta a magasabbik alak.

- És mi lesz holnap, amikor magához tér? - kérdezte az alacsonyabb férfi, miközben felsegítette az eszméletlen Petert a másik férfi vállára.

- Azt majd akkor kitaláljuk...

Peter első gondolata az volt, mikor felébredt, hogy pokolian fáj a feje. Óvatosan kinyitotta a szemét, de szerencsére a szobában el voltak húzva a függönyök, így legalább a vakító fénnyel nem kellett megküzdenie. Nyögve ült fel, majd pár pillanatig próbálta szokni az új testhelyzetet, mielőtt felállt. Ahogy a lábait letette a földre, akkor vette észre, hogy valami nem oké. Döbbenten nézte a lábai alatt lévő ismeretlen padlót, majd riadtan nézett körül. Lassan leesett neki, hogy egy idegen helyen ébredt és fogalma sincs róla, hogy került ide. Lázasan kutatott az emlékeiben, valami kapaszkodót keresve. Homályosan derengett neki a temető és az üveg whiskey, de nem emlékezett rá, hogy bárkivel is találkozott volna, aki esetleg ide hozhatta ebbe az idegen házba. Közben a hólyagja kezdett tiltakozni minden további késlekedés iránt, így a szobából nyíló kicsi kis fürdőszobába ment, hogy könnyítsen magán. Aztán megmosakodott, hátha attól kicsit észhez tér és visszament a szobába. Biztos volt benne, hogy akárki is hozta ide, semmi rossz szándék nem vezette. Ezért amikor észrevette az éjjeliszekrényre helyezett pohár vizet és fejfájás csillapítót, gondolkodás nélkül bevette a gyógyszert, majd körülnézett a szobában. A ruhái, amit előző nap viselt egy fotelre voltak terítve gondosan összehajtogatva. Felöltözött, majd kinézett az ablakon, de nem látott semmi nyomot, hogy hol lehet. A ház körül, amerre ellátott, csak fák voltak. Az ablak alatt egy sötétkék autó állt, és először nem látott senkit. Ám a következő pillanatban megpillantott egy férfit, ahogy egy kosár fával a kezében a ház felé igyekezett. Mintha megérezte volna, hogy a fenti ablakból figyelik, felnézett, és a tekintetük találkozott. Abban a pillanatban Peter elfehéredett és szinte földbe gyökerezett a lába.

- Ez...ez nem lehetséges... - motyogta magának, majd hirtelen rátört a hányinger és berohant a fürdőszobába.

A férfi az udvaron szintén megdöbbent, mikor az ablakban meglátta a szőke férfi alakját, nem számított rá, hogy a vendégük ilyen korán felébred, nem így tervezte a találkozást. A riadt arc, amit az ablakban látott, arra késztette, hogy eldobja a nála lévő fáskosarat, és berohanjon a házba.

- Meglátott az ablakból! - mondta a benn lévő társának, aki azonnal felugrott és mindketten felrohantak a lépcsőn majd a vendégszoba ajtaja előtt megálltak és lassan benyitottak. A szoba elsőre üresnek tűnt, de a fürdőszobából kiszűrődő vízcsobogás elárulta a vendégük hollétét. Bizonytalanul léptek be a kicsi helyiségbe. Peter a mosdókagyló fölé hajolt, és a száját öblítette éppen. Megérezte, hogy valaki áll mögötte és lassan felegyenesedett, majd a tükörből rájuk nézett, de még nem szólalt meg.

- Peter, biztos most össze vagy zavarodva... - kezdte el az idősebb férfi bizonytalanul, mire a szanitéc lehunyta a szemét és lehajtotta a fejét, de továbbra sem szólt semmit. Mindkét kezével megmarkolta a mosdókagyló széleit, az ujja belefehéredtek, úgy szorította a hideg porcelánt. Úgy kapaszkodott bele, mintha ez lenne az egyelten kapocs a valósággal.

- Sajnálom. Megértem, ha most gyűlölsz, de mindent megmagyarázunk... - mondta a másik férfi és közelebb lépett Peterhez, hogy megérintse a vállát, akit ez szinte áramütésként ért ez a fizikai kapcsolat és ösztönösen kirántotta magát a helyzetből. Elengedte a mosdót, és megpördült, így szemtől szembe állt a férfivel. A teste szinte remegett a sokk miatt, amit érzett, a szemében keserű könnyek gyűltek össze. Egyszerre érzett mérhetetlen haragot és megkönnyebbülést.

- Három évig hagytad, hogy mindenki halottnak higgyen...hogy tehetted ezt velünk Thomas? - kérdezte szinte suttogva Peter, miközben mélyen az expilóta szemébe nézett, akinek a szíve majdnem megszakadt a szanitéc könnyel teli szemeit látva. Amikor Peter arcán legördült az első könnycsepp, Thomas nem bírta tovább, és magához ölelte az alacsonyabb férfit.

- Annyira sajnálom Peter, tényleg nagyon sajnálom... - suttogta a szőke férfi hajába.

- Miért nem mondtátok el? Nem bíztok bennem? - kérdezte Peter rekedt hangon, majd kihúzta magát az ölelésből és visszament a szobába, és leült az ágyra. Thomas és Michael összenéztek, majd követték egykori csapattársukat és két oldalról leültek mellé.

- Nem erről van szó. Túl veszélyes lett volna ha valahogyan jelentkeztünk volna korábban. - szólalt meg először Michael. Peter a szíve mélyén tudta, hogy igaza van az orvosnak.

- És hogy menekültél meg? Láttam az összeégett holttested, ott voltam a temetéseden...Meggyászoltalak...A pokolba is, még tegnap is gyászoltalak! - mondta Thomasnak Peter.

- Láttál egy összeégett testet, de az nem én voltam, talán az egyik bűnöző lehetett. Én az utolsó pillanatban be tudtam mászni egy szűk szellőző járatba, aztán a bánya másik végénél lyukadtam ki. Az FBI helikopteréből megláttak Michaelék, ahogy kimásztam és leszálltak értem. Azt mondták, hogy rám is vadásznának ezentúl, ha tudnák, hogy élek, ezért velük kellett mennem. Azóta Micheallel együtt bujkálunk.

- De már nem sokáig. - mosolygott Michael.

- Hogy-hogy? - kérdezte Peter csodálkozva.

- Úgy néz ki, hogy a maffiózócsoportot sikerült teljesen felszámolni a hatóságoknak. - magyarázta Thomas.

- Viszont okulva az előzőekből, nem mertünk egyszerre színre lépni. Lassan 3 hete itt várunk ebben a bérelt kis házban az erdő szélén, és figyelünk, hogy valóban biztonságos-e a helyzet. - tette hozzá a doki.

- Akkor mire vártok még? Ezt meg kell tudnia a többieknek is! Karin olyan boldog lesz! - ugrott fel Peter az ágyról.

- Annak is eljön az ideje, de meg kell ígérned, hogy egyelőre nem szólsz senkinek a visszatérésünkről. - mondta komolyan Michael.

- De miért? - kérdezte a szanitéc kissé lesújtva.

- Elhiheted, hogy Micheal semmit sem szeretne jobban, mint Karinnal találkozni végre, de tényleg óvatosak akarunk lenni. Egy magánnyomozót bíztunk meg, hogy derítse ki, tényleg felszámolt-e a rendőrség minden sejtet. Amint jelentkezik, és pozitív hírei lesznek, akkor színt vallunk. De addig nem sodorhatunk esetlegesen veszélybe senkit a jelenlétünkkel. - magyarázta Thomas.

- Lenne egy javaslatom, folytassuk ezt lenn a konyhában egy kávé mellett. És biztos éhes is vagy már Peter. - szólt Michael és mindenki egyet értett, ezért mind lementek. Odalenn Peter lassan kortyolgatta a feketét, és egy piriítóst majszolt, közben a barátai beszámolóját hallgatta az elmúlt három évről. Egyszercsak beugrott neki valami.

- Várjatok csak. És én hogy kerültem ide. Hol és hogyan találtatok rám? - kérdezte csodálkozva.

- Tegnap kapuzárás után tiszteletünket tettük Gabi sírjánál és már éppen indulni akartunk, mikor megláttuk, hogy valaki közeledik, így elrejtőztünk, nehogy meglásson. - kezdte Thomas.

- Mondanom sem kell, hogy mennyire meglepődtünk, mikor megismertünk téged! - kuncogott Michael.

- Vártunk egy darabig, hátha hazaindulsz, de láttuk, hogy részeg vagy, így nem mertünk otthagyni.

- Akkor végig ott voltatok, amíg én Gabihoz beszéltem? - kérdezte Peter elpirulva.

- Igen. Mindent hallottunk, és én is csak azt tudom mondani, hogy sajnálom. Nem gondoltam, hogy ennyire bűntudatod van miattam és Thomas miatt! Nem a te hibád, hogy így alakult! - szorította meg Peter vállát Michael biztatóan.

- Úgy van, és nem akarjuk meghallani többet, hogy azt kívánod, bárcsak fel sem ébrednél többet.

- Bár ha otthagytunk volna részegen aludni, akkor minden bizonnyal így lett volna. Ezért elhoztunk magunkkal. Gondoltam rá, hogy hazavigyünk, de mivel a régi házamban laksz most Karinnal, nem akartuk kockáztatni, hogy valaki felismerjen minket a környéken.

- Tudjuk, hogy benned bízhatunk, nem árulod el senkinek még, hogy élek és visszatértünk. - nézett komolyan Thomas Peterrre.

- Köszönöm, hogy nem hagytatok magamra az éjjel. Természetesen megőrzőm a titkotok, amíg kell. - válaszolt Peter.

- Most pedig mesélj te, mi minden történt veled, veletek az elmúlt években! - váltott témát Michael, aki alig várta, hogy Karinról halljon végre. Peter elmesélt nekik, ami a bányarobbanás óta történt. Órák teltek el, miközben a három jóbarát beszélgetett, miközben Thomas és Micheal ebédet főztek, majd miután megették, a kis nappaliban folytatták a beszélgetést. 3 év hosszú idő, volt mit bepótolniuk. Ám Peter délutánra egyre többet ásítozott, látszott rajta, hogy még nem pihente ki teljesen az előző éjszakai túráját.

- Jobb lesz, ha lassan hazamész! Fáradt vagy, és holnap dolgoznod kell, mintha semmi sem történt volna. - paskolta meg a szanitéc karját az egykori doki.

- Elviszünk a város széléig, ahol hívunk neked egy taxit, jó? Van egy titkos mobilunk, megadom a számot, ezen tudjuk tartani a kapcsolatot. De biztos, ami biztos, vegyél holnap egy olcsó kártyás mobilt és csak arról hívj.

- Oké, igazatok van, már...basszus, Karin! - kapott a fejéhez hirtelen Peter. - Reggel lehet nem tűnt fel neki, hogy nem vagyok otthon, mert az éjszakai műszak után mindig egyből aludni megy, de mostanra már biztos észrevette.

- Akkor jobb lesz, ha tényleg minél hamarabb hazamész és kitalálsz valami jó mesét, merre jártál! Véletlenül sem akarom, hogy Karin megtudja a visszatérésünk, amíg semmi sem biztos. Még egyszer nem tudnék elbúcsúzni tőle! - mondta Michael, majd mindhárman kimentek az autóhoz és elindultak a külváros felé.

Karin reggel holtfáradtan esett haza. A kocsibeállón látta Peter autóját, de a házban semmi nyoma nem volt a lakótársának és egy üzenetet sem hagyott neki, hogy hol lehet. Stella távozása után Peter el akart költözni, de a doktornő felajánlotta neki, hogy nyugodtan maradjon. Praktikus okokra hivatkozott, mint pl a költségek és házimunka megosztása, de az igazság az volt, hogy Karinnak túl nagy és magányos lett volna egyedül a nagy ház, és bár így is szinte kerülgették egymást, sőt az eltérő műszakjaik miatt sokszor csak futólag találkoztak, mégiscsak jó érzés volt, hogy volt néha kihez szólni. Michael miatt nem akarta eladni a házat, titkon abban bízott, hogy egy szép napon talán visszatér az orvos, és újra boldogok lehetnek együtt itt.

Arra gondolt, hogy talán Peter elment futni, vagy a közeli kisboltba vásárolni, és mivel nagyon fáradt volt, gyorsan ágyba bújt. Kora délután ébredt fel, de Peter még mindig nem volt sehol és semmi nyoma nem volt, hogy napközben otthon járt volna. Karin nem is aggódott volna, de látva a szanitéc előző napi lelki állapotát, úgy gondolta, hogy jobb, ha nem hagyja annyiban a dolgot, és megpróbálja kideríteni, hogy merre lehet Peter. Először a mobilját próbálta hívni, de hallotta, hogy az a férfi szobájában csörög az éjjeli szekrényen, ezért utána Jens számát tárcsázta. A pilóta második csörgésre felvette.

- Szia Karin, mi újság?

- Szia Jens, csak azt akarom kérdezni, hogy Peter esetleg nincs nálad?

- Nem nincs, miért?

- Reggel mikor hazajöttem, nem volt itthon, az ágya be volt vetve és arra gondoltam, hogy biztos korán kelt és elment futni vagy ilyesmi. Lefeküdtem aludni, nemrég ébredtem fel, de azóta sem jött haza. Kezdem azt gyanítani, hogy egyáltalán nem is aludt itthon. - mondta a doktornő aggódva.

- Tegnap este átjött, de 9 után hazaindult. Hívni akartam neki egy taxit, de azt mondta, hogy sétál inkább.

- És még akkor is maga alatt volt? Remélem nem csinált semmi hülyeséget! - sóhajtott nyugtalanul Karin.

- Ne gondolj semmi rosszra Karin, biztos megvan rá a megfelelő magyarázat. Nem mondom, hogy rózsás kedve volt, de beszélgettünk, és nekem úgy tűnt, hogy rendben lesz. - próbálta nyugtatni kolléganőjét a pilóta, bár a szíve mélyén ő is féltette a fiatalabb férfit.

- Felhívom Markékat, te hívd légyszíves Floriant és Maxot. Valaki csak tud róla valamit!

- Rendben, hívlak majd, ha beszéltem velük. - köszönt el Jens, majd mindketten felhívták a többi társukat, de sajnos senki nem látta a szanitécet. Max pont a bázison volt, de ott sem jelent meg Peter, így azt is kizárhatták. Karin újra tárcsázta Jens-t, aki már akkor kocsiban ült, és lassan haladt a Karin háza felé vezető úton.

- Szia Jens, van valami újság? Mark és Gina nem tudnak róla semmit.

- Sajnos nincs, úgy tűnik, hogy én láttam őt tegnap utoljára. Elindultam hozzátok, figyelem az utat közben, hátha látom valahol.

- Szerinted felhívjam a kórházakat vagy a rendőrséget?

- A rendőrség nem fog csinálni még semmit, a kórházakban meg ismerik Petert, már biztos szóltak volna nekünk, ha bármelyikbe bekerült volna.

- Igazad lehet, de akkor mit csináljunk? - kérdezte idegesen Karin.

- Mindjárt odaérek hozzád, majd akkor kitaláljuk, jó?

- Rendben. Szia addig is.

Jens hamarosan megállt Karin háza előtt. A doktornő már a kapuban várta.

- Na láttál valamit útközben?

- Semmit. De gondoltam, hogy így lesz. Figyelj, én körbejárom a környéket, hátha valahol itt bóklászik a közelben. Te meg maradj itt, ha esetleg hazajönne. Jobb ötletem nincsen. - mondta a pilóta, ám ekkor egy taxi állt meg a ház előtt és Peter szállt ki belőle.

- Sziasztok. Jens, te mit csinálsz itt? - kérdezte zavarban, bár sejtette, hogy mi volt az oka. Karin odalépett hozzá, és először egy szó nélkül szorosan átölelte, majd rögtön ezután pofon csapta.

- Hol a fenében voltál, halálra aggódtam magam! - korholta a férfit, de a hangjában inkább megkönnyebbülés volt, mint harag.

- Áúú! - kiáltott fel Peter, és az arcához kapott, de nem haragudott meg Karinra, végülis jogos volt. - Én találkoztam néhány barátommal tegnap este, iszogattunk, amíg szinte kiraktak minket a kocsmából, akkor egyikük felhívott még magához minket és reggelig folytattuk, aztán elaludtunk. Ne haragudj, nem gondoltam, hogy aggódni fogsz.

- Hát hogyne aggódtunk volna, közel 18 órája én láttalak utoljára, azóta senki nem tudott rólad semmit. - szólt közbe Jens.

- Tényleg sajnálom srácok. - mondta Peter szégyenkezve, és közben nagyon utálta magát, azért is, hogy hazudnia kell nekik.

- Oké, nem haragszom, de többet ilyet ne csinálj, rendben? - korholta most már megkönnyebbülten mosolyogva Karin. - De menjünk be, ne itt kinn beszélgessünk. Jens, ugye te is maradsz vacsorára? Készítek hamburgert és sült krumplit.

- Jól hangzik. Erre nem mondhatok nemet. - vigyorgott a pilóta.

- Én azt hiszem lezuhanyzom először. - mondta Peter, és felszaladt az emeletre. Nagyjából negyed óra múlva, mikor lement a konyhába, meglepve látta, hogy Mark, Gina, Florian és Max is ott vannak.

- Sziasztok, hát ti meg? Azt nem mondjátok, hogy ti is értem aggódtatok!

- Már keresőcsapatot akartunk szervezni a felkutatásodra. - viccelődött Florian.

- Hát igazán jó fejek vagytok. - mosolygott Peter. Jól esett neki, hogy a barátai így aggódtak érte, még ha feleslegesen is. - Ha már itt vagytok, akkor ugye ti is maradtok vacsorára?

- Még szerencse, hogy múlt héten pakoltuk tele a fagyasztót, így bőven jut mindenkinek. - mondta Karin.

Az este azután igazán jó hangulatban telt. Mindenki felszabadult és boldog volt, Peter is végre jobb kedvel beszélgetett a csapattársaival, akik örültek, hogy a szanitéc tegnapi rossz hangulata már a múlté. Legbelül azonban bűntudata volt, hogy nem mondhatja el nekik az igazat, de bízott benne, hogy már nem sokáig kell tartania ezt a titkot, mert Michael és Thomas hamarosan visszatérhet.

**A következő néhány nap viszonylagos nyugalomban telt mindenki számára a bázison. A bevetéseken nem történt semmi rendkívüli, mindenki tette a dolgát és a helikopter is kifogástalan állapotban volt. Peter is ismét a régi énje volt, bár a többieknek feltűnt, hogy sokszor vonul félre telefont nyomkodni, és néha mintha egészen másutt jártak volna a gondolatai, de azt gondolták, hogy talán végre valami nő van a háttérben, így nem faggatták a szanitécet. Ennek pedig Peter nagyon örült, mert egyre inkább nehezére esett elhallgatnia a többiek előtt, amiről tudott. Szinte minden nap beszélt a fiúkkal telefonon, de főleg Micheal kérdezgette folyton Karinról sms-ben.

Egyik reggel Peter épp zuhanyzott, Karin pedig a virágokat locsolta a lakásban, váratlanul meghallotta, hogy csörög egy telefon, de látta, hogy a szanitéc mobilja az előszobai komódon van és teljesen sötét a képernyője. A hang Peter kabátjából jött. Karinnak nem volt szokása a a mások cuccai között turkálni, de annyiszor vonult félre a férfi az elmúlt napokban telefonálni, hogy már nagyon kiváncsi volt. Így óvatosan belenyúlt a fogason lógó dzseki zsebébe, és kivette belőle a telefont. Legnagyobb sajnálatára azonban a hívó száma nem volt elmentve a névjegyzékbe, így nem tudta meg, hogy ki is hívja éppen a lakótársát.

Eközben Peter éppen elzárta a zuhanyt és törölközni kezdett, mikor meghallotta a telefon csengését. Egy pillanatra lefagyott, mert tudta, hogy Karin is otthon van, így gyorsan a dereka köré csavarta a törölközőt, és lerohant a földszintre. Az előszobába lépve mikor meglátta, hogy Karin a telefonnal a kezében áll, pánikba esett és kitépte a kezéből a készüléket. Csakis Thomas és Michael ismerték ezt a számot, így ha Karin felvette volna, akkor az a biztos lebukást jelentette volna.

- Mégis mit csinálsz? - förmedt rá idegesen.

- Bocsánat. Én csak hallottam, hogy csörög egy telefon, és mivel a tied itt van a komódon, ezért keresni kezdtem, hogy honnan jön a hang... - mondta zavarban Karin. Kicsit szégyellte magát, amiért turkált Peter holmija között, de meg is döbbent, mert nem számított ilyen heves reakcióra tőle.

- Mindegy, felejtsük el. Nem történt semmi. Megyek, felöltözöm. - válaszolt Peter, miközben nem is mert a nő szemébe nézni, majd elfordult és felment a szobájába. Igazság szerint nagyon bűntudata volt, amiért ilyen gorombán reagált, és letámadta Karint. Utálta ezt a titkolózást, de megígérte a fiúknak, hogy hallgat, amíg ők szükségesnek tartják, így nem volt más választása.

Karin csodálkozva nézett utána. Peter mostanában olyan furcsán viselkedett, hogy már komolyan kezdte zavarni. Sejtette napok óta, hogy a férfi valamit titkol. Gyanús volt az eltűnése is, de azóta csak egymást követték a jelek, amik arra utaltak, hogy Peter elhallgat előlük valamit. Most pedig ez a második mobiltelefon...Karinnak eszébe jutott, hogy egyszer régebben a fiúk meséltek neki a szanitéc egykori gyógyszer függőségéről, és attól tartott, hogy most is valami hasonló ok húzódhat a háttérben. Aggódott Peter miatt, ezért gyorsan megszületett benne az elhatározás, hogy ki kell derítenie az igazságot. Ennek pedig a legjobb módja, ha jobban szemmel tudja tartani a férfit. Ehhez pedig a legegyszerűbb az lesz, hogy ideiglenesen valahogy egy műszakba kell kerülnie vele. Miközben ezen gondolkozott, előkerült újra Peter, aki feltűnően megpróbált úgy tenni, mintha az előző incidens meg sem történt volna. Tett-vett a házban és közben jókedélyűen semleges témákról fecsegett, amíg el nem érkezett az idő, hogy munkába induljon.

- Lassan indulok, váltáskor találkozunk. Szia Karin! - köszönt el lakótársától, majd beült a kocsiba és elindult vele. Pár száz méter után azonban félreállt a kocsival, hogy visszahívja Thomasékat. Pár csörgés után a doki szólt bele.

- Szia Peter, miért nyomtad ki korábban?

- Mert majdnem lebuktam Karin előtt. Meddig kell még titkolni előtte? - morogta Peter.

- Épp ezért hívtalak, hogy jelentkezett végre a magánkopó! Úgy néz ki, hogy tényleg felszámolták a teljes bandát. Még egy nyomot meg kell néznie, de szinte biztos benne, hogy az is ugyanerre az eredményre vezet majd. - mondta Michael, a hangjából ki lehetett hallani, hogy mennyire fel van dobódva.

- Ez nagyszerű hír! Alig várom már, hogy lássam mindenki arcát, amikor megtudják az igazat! - nevetett Peter.

- Mint egy gyerek karácsony előtt! Akkor kibírod még egy kicsit? - kuncogott az idősebb férfi.

- Hát nehezen, de majd erőt veszek magamon! - poénkodott jókedvűen a szanitéc. - Most viszont le kell tennem, épp melóba igyekszem. Üdvözlöm Thomast is, szia!

- Átadom, szia.

Eközben Karin az ablakból figyelte Peter távozó autóját, majd amikor már nem látta, gyorsan tárcsázta Mark számát. A másik orvos hamar felvette.

- Szia Karin, mi újság?

- Szia Mark, elindultál már a bázisra?

- Nem még nem. Egy kicsit fel voltam tartva, ha érted... - kuncogott a férfi, miközben a háttérből Gina nevetése is hallatszódott.

- Értem, értem. - nevetett Karin is. Kicsit irigyelte a turbékoló párost, de most nem volt ideje ezzel foglalkozni, ezért komolyabb hangra váltott.

- Figyelj Mark, szeretnék tőled egy szívességet kérni. Elcserélnéd velem a műszakjaid pár napig?

- Persze, ha Höppler is belemegy, akkor részemről oké. Legalább több időt tölthetek Ginával és együtt tudjuk intézni az esküvőt. Egyébként miért szeretnéd?

- Hosszú, majd elmesélem, de nagyon köszi. Höpplert pedig bízd csak rám.

- Neked úgyse tud nemet mondani! Te vagy a kedvence. - nevetett Mark.

- A világért sem használnám ki, hogy tetszem neki, de most ez tényleg fontos! Köszi még egyszer, Mark. - mondta Karin, majd elköszöntek. Utána rögtön kocsiba ült és a bázisra indult.

Amikor odaért, látta, hogy Höppler is már ott van, így egyenesen az ő irodájába ment.

- Jó reggelt Höppler Úr. - köszönt neki.

- Magának is Dr. Thaler. Mi járatban erre, ha jól tudom éjszakai műszakra van beosztva a következő napokban. - ráncolta a homlokát meglepetten.

- Nos épp erről akartam beszélni Önnel. Mint tudja, Mark és Gina az esküvőjüket szervezik, és úgy néz ki, hogy a héten sok tennivalójuk akadt, így megkért engem, hogy elcserélem-e vele a műszakot néhány napig. Természetesen, csakis az Ön beleegyezésével. - mosolygott a legszebb mosolyával Karin a férfira.

- Micsoda nagy szíve van magának. - vigyorgott Höppler szinte elvarázsolva. - Természetesen nem állok a fiatalok útjába. Engedélyezem a cserét.

- Köszönöm Höppler úr! Megyek is átöltözni. - mondta Karin és már ki is viharzott az irodából. A fiúk a társalgóban ültek. Peter a táskát rendezte, Jens pedig az újságot lapozta. Mindktetten meglepetten néztek fel.

- Szia Karin, hát te? - kérdezte Jens.

- Mark elcserélte velem a műszakot pár napig. Sok dolga lesz napközben Ginával a lagzi miatt.

- Mikor szólt? Otthon egy szóval se mondtad ezt...- kérdezte gyanúsan Peter.

- Épp miután elmentél. Már nem akartam utánad telefonálni, de holnap már jöhetünk egy autóval is.

- Oké. - bólinott Peter, majd visszafordult a táskához. A szíve mélyén most ennek nem örült. Eddig is nehéz volt Karin előtt titkolózni, de így, hogy szinte éjjel-nappal együtt lesznek... Karin túl okos nő volt, a férfi tudta, hogy előbb-utóbb rá fog jönni, hogy valamit rejteget előle. Főleg a telefonos incidens után.

Karin titkon Peterre nézett és látta rajta, hogy kissé mintha kényelmetlenül érintette volna az orvoscsere híre. "Biztos, hogy valami nincs rendben vele!" - gondolta, majd bement az öltözőbe, hogy felkészüljön a műszakra.

Közben Peter gyorsan írt egy smst a fiúknak, majd eltette a telefont a szekrényébe.

[SOS! Karin műszakot cserélt egész hétre. 0-24 felügyelet...]

Az első bevetésre nem is kellett sokat várni. A rádión bejelentkezett a központ.

- Központ a medicopter 117-nek. Sürgős bevetésük ätt térségében egy középiskolai kirándulócsoport két diákja lecsúszott egy szakadékba. Az állapotuk ismeretlen, azonnali mentésre van szükség. A GPS koordinátákat útközben közöljük.

- Vettem Központ, azonnal indulunk. - jelenkezett Karin, majd követte a fiúkat, akik már a géphez rohantak. Amint a fordulatszám elérte a maximumot, Jens a levegőbe emelte a helikoptert és engedélyt kért a központtól a légtér használatára, akik megadták neki az úticélt. Peter betáplálta a kapott koordinátákat a GPS-be.

- 12 perc alatt ott leszünk. Sűrű fás terület. Kötélen kell majd lemennünk. - jelentette a szanitéc.

- Jó, szerencsére az időjárás nekünk kedvez, nem mondtak mára erős szelet. - nyugtázta Jens, majd Peter hátrament Karinhoz, hogy felvegyék a hevedereket. Amikor a helyszínre értek, a levegőből emberek egy kis csoportját látták, ahogy feléjük integetnek.

- Peter, mindketten lemegyünk, először kikérdezzük őket, hogy mi történt pontosan. - adta ki az utasítást Karin.

- Rendben. - mondta Peter, majd mindketten felcsatolták magukat és Jens leeresztette őket.

- Üdv, Én dr. Karin Thaler vagyok, ő pedig Peter Berger. Hol vannak a sérültek és mi történt?

- A nevem Alfred Schulte, én vagyuk a tanáruk. Egy fiú és egy lány a csoport végén le akartak maradni, hogy kettesben legyenek és amikor a másik kísérőtanár észrevette ezt, keresni kezdte őket, de ahogy el akartak bújni előle, a lány lecsúszott itt ezen a meredek falon. Hans utána akart mászni, de megcsúszott és most ő is lenne van valahol.

- Értem. Lemegyünk és megkeressük őket. - mondta Karin, miközben Peter már a peremnél hasalva nézett lefelé.

- Nem látom őket, van egy kiszögelés alattunk, valószínűleg az kitakarja őket. Jens, a levegőből látsz valamit?

- Egy férfit látok egy sziklapadon alattatok nagyjából 15 méterrel feküdni, de a lányt nem látom sehol.

- Jó, akkor együtt megyünk le Peterrel. - mondta a doktornő, majd Jens óvatosan leeresztette őket. Amikor a férfi mellé értek, Karin lekapcsolódótt a kötélről és elkezdte megvizsgálni a férfit. Peter közben körülnézett és meglátta a lányt a kiálló sziklarész alatt kuporogva, láthatóan sokkos állapoban volt, mert csak ijedt szemmekkel remegve bámulta őket.

- Látom a lányt, lekapcsolom magam én is és megnézem. Jens, szabad a kötél. - jelezte a pilótának, majd óvatosan odament a lányhoz.

- Szia. Én Peter vagyok. Megsérültél? - kérdezte, de nem kapott választ. Ellenőrízte a lány pulzusát, ami elég szapora volt. A lábán nyílt törés volt, Peter csodálkozott, hogy egyáltalán eszméleténél van. Biztos volt benne, hogy úgy vonszolta magát el idáig a szikla szélétől.

- Peter, szükségem lenne rád itt! - kiáltott Karin.

- Mindjárt visszajövök! - mondta a lánynak, bár az továbbra sem reagált. Aztán visszament a doktornőhöz.

- Súlyos koponyalapi törése van, intubálnunk kell és stablizálni a keringését. Kérek egy 8-as tubust és köss be neki egy ringert. - adta ki az utasítást Karin. Peter pontosan követte az instrukciókat, közben többször a lány felé pillantott, aki még mindig katanoiás állapotban volt.

- Mi van vele? - biccentett Karina a lány felé, miközben a férfin dolgozott.

- Nyílt lábszártörés, és sokkos állapotban van.

- Sikerült stabilizálni a férfit, de nem hagyhatom itt. Gyorsan menj fel a vákummatracért. - mondta a doki. A szanitéc elkapta a kötelet és jelezt Jensnek, hogy húzz felfelé, majd gyorsan visszaért a vákummatraccal. Karin átadta neki a lélegztetést, és a lányhoz sietett.

- Szia, Karin vagyok, orvos. Azért vagyok itt, hogy segítsek. - mondta kedvesen de a lány most sem reagált semmit, csak bámult maga elé. A doktornő gyorsan lefedte kötszerrel a lábán lévő sebet, ellenőrízte a pupilláit, és beadott neki egy enyhe nyugtatót, majd visszament Peterhez.

- Egyértelműe sokkban van, de nincs életveszélyben. Ezt a férfit viszont sürgősen kórházba kell szállítanunk, minál hamarabb fel kell nyitni a koponyáját, mert attól tartok agyi ödémája van. Jens, mennyi idő innen a legközelebbi kórház? - kérdezte a pilótát, miközben Peterrel a tanárt a matracra emelték.

- 12 perc. 10, ha hátszelet kapunk. - válaszolta Jens.

- Jó, akkor felviszem a férfit és azonnal indulunk. Nincs időnk felvinni a lányt is. Minden perc számít. Peter, te maradj itt a lánnyal és visszajövünk értetek.

- Rendben. - bólintott a szanitéc és visszament a lányhoz, miközben a helikoper is elindult a kórház felé. Peter próbálta a balesetet szendvedett lány figyelmét felkelteni, de az a nyugató és a sokk miatt továbbra sem reagált a külső ingerekre. A férfi levette a dzsekijét, és a lányra terítette, majd, mivel többet úgysem tudott tenni, leült a lány mellé és várta a társai visszatérését, akik majdnem egy óra elteltével meg is érkeztek.

- Itt vagyunk Peter, minden rendben veletek? - kérdezte Karin.

- Igen, a lány elaludt közben, de stabliak az életjelei. - válaszolt a szanitéc.

- Akkor lemegyek értetek és kórházba visszük őt is. - mondta a doktornő, miközben már meg is kezdte az ereszkedést. Peterrel gyorsan ráfektetták a lányt a matracra, majd miután felértek a helikopterbe, visszaindultak a kórházba. A bevetés után visszatértek a bázisra, ahol Max épp a hangár előtt sepregette a térkövet.

- Sziasztok! Ez jó hosszú bevetés volt! Minden rendben ment?

- Persze, csak a két sérültet külön kellett kórházba vinnünk. De mindketten rendben lesznek. - mondta Karin aztán mind bementek az épületbe.

- Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én éhen halok. - mondta Jens.

- Sütök gyorsan egy tojásrántottát, remélem addig nem kapunk bevetést. - mondta Peter és a kis konyhába ment.

- Hát ha igen, akkor Max és Höppler úr jól járnak - kuncogott a doktornő. Szerencséjük volt, mert nem szólalt meg a riasztás a következő 1,5 órában, így bőven volt idejük enni és pihenni. Ám a délután többi részében három kisebb bevetésük is volt. Egyik sem volt túl bonyolult, de mire 1 órával a műszak vége előtt visszaértek a bázisra, mind elfáradtak.

- Azt hiszem, ma nem kell esti mese. - ásított Karin, a fiúk pedig egyet értettek vele.

Peter közben kiment a mosdóba, majd ellenőrízte a titkos telefonját. Most már elővigyázatos volt, mert lenémította. Egy új sms-e volt.

[Ez nem túl szerencsés. Este beszéljünk, Karint rázd le valahogy! ]

Épp válaszolni akart, mikor Jens lépett be az öltözőbe. Peter ijedten dugta a telefont a háta mögé. A másik férfi gyanakodva nézett rá.

-Miért vágsz ilyen fura fejet? És mit dugdosol a hátad mögött?

- Semmit. - vágta rá Peter, mint egy kisgyerek, aki rosszaságon kaptak, majd próbált elmenni Jens mellett, aki megfogta a karját.

- Biztos nem akarsz elmondani valamit? - kérdezte, és a telefonra nézett.

- Biztos. - vágta rá a fiatalabb férfi, majd szinte kimenekült az öltözőből. Az ajtó előtt Maxba ütközött, és a telefon kiesett a kezéből.

- Na, miért nem nézel a szemed elé, Peter. -korholta a szerelő a figyelmetlen férfit.

- Bocsánat. - mondta Peter. Közben már a telefont kereste a szemeivel. Az ütő majdnem megállt benne, mikor meglátta Karint amint lehajol a készülékért. A nő ránézett a képernyőre, majd elkerekedtek a szemei és ránézett a férfira, aki legszívesebben a föld alá sülyedt volna abban a pillanatban. Fogalma sem volt róla, hogy ezt hogy magyarázza ki.

- Mi folyik itt Peter? Mi ez az egész? - kérdezte döbbenten.

- Karin, meg tudom magyarázni, de nem itt. Este otthon négyszemközt, oké? - nézett rá könyörgő szemekkel.

- Jó, amint ketten leszünk, elmondod, hogy mi a fene van veled napok óta. - bólintott szigorúan a nő és visszaadta Peternek a telefont. Úgy volt vele, hogy 1 órát már várhat ez az egész. De biztos volt benne, hogy nem fogja hagyni, hogy Peter kitérjen a vallomás elől. Abban a pillantban megszólalt a riasztás, amit így műszak vége előtt Peter általában nagyon nem díjazott, de most nagyon megkönnyebbült, hogy feladatot kaptak.

- Medicopter 117 a központnak. Hallgatom a bevetés részleteit. - szólt Jens a rádióba.

- Halbachnál eltűnt két 8 éves kisfiú, hamarosan besötétedik, légi támogatásra van szükség. Repüljenek a helyszínre. A rendőrségtől a helyszínen megkapják a további részleteket.

- Értettem központ, a helyszínre érkezünk 15 perc múlva. Biztosítsák a zavartalan légifolyosót.

A helikopteren fagyos volt a hangulat. Peter a szokásos helyén. Örült, hogy addig sem kell Karin szemébe néznie. Jens, aki Maxxal együtt tanúja volt az előző incidensnek, néha lopva a férfira pillantott. Sem a doktornő, sem a szanitéc nem szólt egy szót sem, amíg a bevetés helyszínére nem értek. A pilótának fogalma sem volt, hogy mit látott a nő a telefon képernyőjén, de abból ítélve, ahogy Karin reagált, valami nagyon érdekes dolog lehetett.

Közben megérkeztek a helyszínre. Jens letette a gépet, majd mindhárman a rendőrökhöz siettek.

- Üdv, jó hogy megérkeztek. Én Daniel Beck felügyelő vagyok.

- Dr. Karin Thaler vagyok, az úr itt Jens Köster a pilóta, ő pedig Peter Berger a szanitéc. Miben lehetünk a segítségükre?

- Két eltűnt kisfiút keresünk. Nagyjából 2 órája látták őket utoljára ezen a területen. - mutatta egy térképen a helyet. A keresőcsapatok már elkezdték átfésülni ezt az erdős területet, de itt, ennél a régi kőfejtőnél szükségünk lenne a légi keresésre. Repüljenek a folyó vonalában a helyszínre és nézzenek körül. Megadom a frekvenciát, amin tudjuk tartani a kapcsolatot.

- Rendben, azonnal indulunk. 1 óra múlva már túl sötét lesz. - mondta Jens.

Peter és Karin a helikopter nyitott ajtajából pásztázták a folyópartot, de nem láttak semmi mozgást. Közben Jens a hangszórón keresztül folyamatosan hívta a fiúkat, hogy jöjjenek elő, ha a fák között bujkálnak, de nem vezetett sajnos eredményre. A kőfejtőhöz érve a pilóta többször körberepülte a területet, mikor Karin kiszúrt egy kisebb színes tárgyat az egyik barlang bejáratánál.

- Ott látok valamit! 10 óránál.

- Jó, leszállok és megnézzük. - válaszolta a pilóta.

Amilyen közel csak tudott, leszállt és odafutottak a tárgyhoz, ami egy kis hátizsák volt. Rajta egy névcímke: Felix.

- Ez az egyik kisfiúé, be kell mennünk körülnézni. - mondta Peter.

- Jó, tegyük fel a fejlámpákat. A legjobb lesz, ha szétválunk. Nagyon sok itt a barlang és üreg, ki tudja hol lehetnek. Rádión maradjunk kapcsolatban. Jens, te itt várj a helikopternél, hátha előjönnek a fiúk. - adta ki az utasítást a doktornő.

- Valahogy meg kellene jelölnünk majd azokat a nyílásokat, amiket már átnéztünk. Sok itt a lapos kő, mi lenne, ha a bejáratok elé raknánk belőlük egy X-et, ahol már jártunk. - szólalt meg Peter.

- Jó ötlet. Akkor így csináljuk. - értett egyet Karin, majd elkezdték a kutatást.

Karin bement az első barlangba, de az nagyjából 10 méter után zsákutcának bizonyult. Gyorsan megfordult, majd a megbeszélt módon megjelölte a bejáratot és már ment is a következőbe. Peter is hamar megjárt három nyílást, hasonló eredménnyel. Amikor a következő barlangban elindult ismét szólongatni kezdte a fiúkat.

- Felix, David! Itt vagytok? Én Peter vagyok, segíteni akarok nektek, gyertek elő! - kiabálta, miközben egyre beljebb haladt. Ez a barlang bár elég szűk volt, jóval hosszabbnak bizonyult, mint az előzőek. Úgy tippelte, hogy már legalább 30 métert haladt előre, mikor mintha halk hangokat hallott volna.

- Fiúk, itt vagytok? - kiáltotta el magát újra.

- Segítség, itt vagyunk. - jött távolabbról egy a panaszos vékony hang. Peter a fejlámpa fényénél alig látott valamit, de felgyorsította a lépteit. Csak az előtte lévő területet figyelte és nem nézett nagyon a lába elé, ezért nem vette észre, hogy a talaj hirtelen elfogy a lába alól és lecsúszott egy meredek falon.

- Áááá! - kiáltott végig, míg ismét egyenes talajra nem ért. Lehorzsolta mindkét kezét és a bal térde nagyon fájt, de más baja nem történt. Körülnézett, hogy hova is került. Szemben vele pár méterre két ijedt szempár nézett rá.

- Sziasztok! Én Peter vagyok, segíteni jöttem. - mosolygott rájuk. Megpróbált felállni, de a térde nem bírta el a testsúlyát és egy fájdalmas kiáltás kíséretében visszazuhant a földre.

- Megsérültél te is- kérdezte az egyik kisfiú.

- Csak megütöttem kicsit a lábamat. Ti jól vagytok? - kérdezte, miközben a fenekén próbált közelebb csúszni a fiukhoz.

- Nekem is fáj a lábam. Davidnek meg vérzik a feje. - mondta a kissrác.

- Rendben, akkor biztos te vagy Felix. Először megpróbálom felhívni a társaimat, aztán megnézem David fejét, és végül a te lábadat, rendben? - mondta Peter barátságos hangon. A rádió sajnos tök süket volt, de sejtette, hogy a több tonnányi kőzet alatt nem fog működni a kapcsolat. Ezután megnézte David fejsebét. Szerencsére csak egy mélyebb horzsolás volt a homlokán.

- David, meg tudod mondani nekem, hogy amikor beütötted a fejed, akkor elájultál-e?

- Mi az, hogy elájulni? - kérdezte félős hangon.

- Olyan, mintha hirtelen elaludnál egy kis időre.

- Akkor nem ájultam el, végig ébren voltam. - mondta a fiúcska.

- Szuper, akkor most megnézem Felix lábát. Mutasd csak! Aha, ez is csak egy jó nagy horzsolás. Szerencsére nem tört el.

- Hogy fogunk innen kimenni? - kérdezte Felix.

- Még nem tudom... - nézett fel és szinte teljesen sima falra, amin lecsúszott. Legalább 3-4 méter hosszú volt, még ép lábbal is szinte esélytelen lett volna, hogy ott felmásszon.

- Hát legalább már nincsen sötét. A mi lámpánk eltörött, mikor leestünk. Nagyon félelmetes volt itt a sötétben! - mondta David.

- Ne aggódjatok, a társaim gyorsan itt lesznek és kivisznek minket. - mosolygott rájuk Peter, majd levette a sisakját és letette maguk elé a földre. Nagyon remélte, hogy Jens és Karin hamarosan észreveszi, hogy ő is eltűnt. A térde egyre jobban lüktetett, és érezte, hogy kezd megdagadni. Remélte, hogy csak egy zúzódás az egész, semmi kedve nem volt egy törés vagy szalagszakadás miatt hónapokra kiesni a munkából.

Eközben Jensnek feltűnt, hogy míg Karint folyamatosan látja felbukkani, Peter már több, mint 10 perce nem jött ki a legutóbbi barlangból. Próbálta rádión hívni, de csak statikus zajt hallott.

- Karin, nézzük meg Petert, nem jött ki már egy ideje és nem is érem el. - kiabált a doktornőnek, mikor megint meglátta kijönni az egyik barlangból.

- Hol láttad utoljára? - kérdezte aggódva a nő.

- Ott, annál a bejáratnál. - mutatta Jens, majd mindketten odafutottak és bementek.

- Peter! Itt vagy? Jelentkezz! - kiabálták felváltva, miközben befelé haladtak. Hamarosan mintha választ hallottak volna.

- Itt vagyunk! - hallották Peter hangját.

- Hallok valamit! - mondta Karin és jobban sietni kezdett. - Peter! Megvannak a fiúk is?

- Igen, de vigyázzatok, nehogy lecsússzatok ti is! - próbált jelezni nekik a szanitéc, miközben odakúszott a lejtő aljához. Sajnos a sisakban nem hallottak rendesen és már késő volt, Karin egy sikítás kíséretében lecsúszott Peterék mellé, egyenesen a szanitécen landolva. Jens még épp időben meg tudott torpanni és döbbenten nézett lefelé. Ha nem ilyen veszélyes helyzet lett volna, talán még komikusnak is találta volna a látványt.

- Jól vagytok? - kiabált le nekik. Karin lassan legurult a férfiról. A karja kicsit fájt, mert lehorzsolta, de egyébként egyben volt.

- Semmi komoly. Peter viszont nincs magánál. - nézett a férfira, aki úgy tűnt, hogy elájult az ütés erejétől, ahogy Karin teste nekicsapódott.

- Elmegyek a hegymászó kötélért! Mindjárt visszajövök! - kiáltott le a pilóta.

- Rendben! - válaszolt Karin, majd lágyan elkezdte paskolni a férfi arcát, aki erre lassan elkezdte kinyitni a szemét.

- Áú. Jól elgázoltál. - ennyit bírt csak kinyögni.

- Örülj neki, hogy nem Jens volt elől. - mondta Karin, miközben segített felülni neki. Mérges volt még a szanitécre, de azért nagyon megkönnyebbült, hogy ilyen gyorsan magához tért. - Megsérültél valahol? - kérdezte lágyabb hangon.

- Ettől csak az önérzetem. A térdem viszont megütöttem, mikor lecsúsztam. Nem tudok ráállni. De inkább nézd meg a srácokat. Szerintem csak néhány zúzódásuk és horzsolásuk van, de mégiscsak te vagy az orvos.

Karin odament a fiúkhoz.

- Sziasztok, a nevem Karin és orvos vagyok. Hamarosan kiviszünk innen titeket, jó? - szólt hozzájuk kedvesen. A két kisfiún ő sem talált komoly sérüléseket, ezért visszament Peterhez, aki majdnem elbóbiskolt ez idő alatt.

- Hé, nem alszunk, még nincs vége a bevetésnek. - próbált viccelődni Karin.

- Bocs. Csak hirtelen olyan fáradt lettem. - sóhajtott a szanitéc. Karin gyorsan ellenőrizte a pulzusát, majd a pupilláit.

- Azt hiszem kisebb agyrázkódást kaptál, mikor rád estem és talán enyhén sokkos vagy. Próbálj meg ébren maradni, jó. Amint tudok, bekötök egy ringert és adok valamit a fájdalomra is.

- Visszaértem! - kiabált ekkor Jens. - Ledobom a kötelet és megpróbállak egyesével felhúzni titeket.

- Nem fog menni Jens, engem még fel tudnál húzni, de Peter nem tud rásegíteni ezzel a lábbal. Dobd le a táskákat, aztán húzd fel a fiúkat és vidd őket biztonságos helyre, aztán hozz segítséget!

- Jól van Karin. Ledobom a kötelet. - mondta a pilóta.

- Figyeljetek fiúk, fenn a bácsit úgy hívják, hogy Jens, és helikopterpilóta. Kihúz innen titeket, aztán odarepít a szüleitekhez, rendben? - guggolt le a két megszeppen fiúhoz Karin.

- Igazi helikopteren utazunk? - nézett tátott szájjal Felix.

- Szuper! - örült David is, majd hirtelen elszontyolodott. - És ti nem jöttök velünk?

- Nem, mi nehezebbek vagyunk, egyedül nem tud minket Jens kihúzni, meg kell várnunk a többi felnőttet. De ti fogadjatok szót Jensnek, és igérjétek meg, hogy többet nem kóboroltok el otthonról.

- Megígérjük! - hangzott a válasz kórusban, amire Karinnak mosolyogni kellett.

Jens gyorsan kihúzta a gyerekeket, aztán ledobta a táskákat és két vészhelyzeti takarót a társainak.

- Sietek vissza. Szólok a többieknek, hogy induljanak el erre addig kocsival. Kitartás!

- Ne aggódj, mi megleszünk. - kiáltott fel Karin, majd Peterhez fordult, aki kissé kábán nézte őt. Bekötött neki egy infúziót, majd beadott neki egy fájdalomcsillapítót is.

- Hamarosan jobban leszel. - mosolygott rá bíztatóan. Ezután egy ollóval felvágta a nadrág szárát, hogy megnézze a térdét. Szerencsére a térdkalács nem volt elmozdulva, de már jól meg volt lilulva és duzzadva.

- Mi a diagnózis, doktornő? - kérdezte Peter.

- Jól megütötted, de szerintem nem tört el. De egy röntgenre szükség lesz és valószínűleg le is kell majd szívatni. Azt már most biztosra mondhatom, hogy legalább két hétre elfelejtheted az akrobata mutatványaid a kötélen. Befáslizom, mást most sajnos nem tehetek érted.

- Hát ez fantasztikus. - sóhajtott a szanitéc. Karin gyorsan ellátta, aztán leterítette melléjük az egyik takarót és átsegítette rá a sérült férfit, majd szorosan mellé ült, és betakarta magukat a másik takaróval.

- Így talán nem hűlünk ki nagyon, mire a többiek ideérnek.

- Aha... -sóhajtott Peter szinte alva.

- Nana, mondtam, hogy nincs alvás! - figyelmeztette Karin a szanitécet.

- Mondtam már, hogy gonosz tudsz lenni? - sandított rá Peter félig nyitott szemmel.

- Tudok valamit, amitől talán egyből megéberedsz. - nézett rá Karin.

- Mire gondolsz? - kérdezte a férfi gyanútlanul.

- Most csak ketten vagyunk egy darabig, nincs hová menekülnöd. Tökéletes alkalom, hogy elmond, mi ez a titkolózás napok óta és kivel sms-eztél rólam? - zúdította rá Karin Peterre a kérdést, aki valóban egyszerre elfelejtett minden álmosságot.

- Karin, hidd el, hogy nem akartam eltitkolni semmit, de ígéretet tettem.

- Mégis kinek? Azt hittem barátok vagyunk. Gina mellett te vagy a másik legjobb barátom... - pityeredett el Karin.

- Ne sírj, ezzel nagyon nem könnyíted meg a dolgom. - sóhajtott Peter, miközben a hüvelykujjával letörölte egy könnycseppet Karin portól maszatos arcáról. A nő szomorú szemekkel nézett rá.

- Peter...Ha te is a barátodnak tartasz, és engem is érint, akkor kérlek, hogy mond el.

- Jó, legyen. Úgysem értettem egyet ezzel az egésszel a kezdetektől. - mondta Peter, miközben a takaróval babrált. Nem tudta, hogy is fogjon bele. - Amikor eltűntem, akkor kezdődött az egész. Nem ott voltam, amit mondtam...

- Ezt már valahogy sejtem, de akkor mégis hol voltál?

Michaellal és Thomassal. - bökte ki hirtelen, de nem mert Karin szemében nézni. Gondolta, nem érdemes tovább kerülgetni a forró kását. Végülis a sebtapaszt is a legjobb gyorsan letépni.

- Hogy mi? - kérdezett vissza döbbenten Karin. - De Thomas...

- Igen, azt hittük meghalt. De nagyon is él. Én konkrétan pánikba estem és hánytam, mikor megláttam. Na jó, igazából bitang másnapos voltam- mosolyodott el Peter, majd nagyvonalakban elmesélte annak az éjszakának a történetét. Karin lassan felfogta, hogy mit is jelent ez az egész.

- Ez azt jelenti, hogy végleg visszatérhetnek? De miért kellett előttem titkolózni? - kérdezte könnyek között.

- Igen, ma reggel azért hívott Michael, mert jó híreket kapott a magánnyomozótól. De meg kell értened, hogy csak minket akartak védeni azzal, hogy kivárnak. Én is csak véletlenül akadtam velük össze. - próbálta mentegetni barátait Peter.

- Rosszabbat is kibírtam már. Nagyon rosszul esik, hogy Michael hetek óta itt van a közelben, és meg sem próbált kapcsolatba lépni velem. Ezek szerint csak az én érzéseim nem múltak el az évek alatt. - mondta Karin csalódottan.

- Tévedsz! Pont hogy azért nem keresett meg, mert azt mondta, hogy nem bírná ki, ha még egyszer el kellene búcsúznia tőled. És amióta találkoztam velük, azóta folyton rólad kérdezgetett. Nézd meg magad! - nyomta a kezébe a telefont, ami még mindig a kabátzsebében volt és szerencsére épségben megúszta az esést. Karin némán olvasni kezdett. Közben potyogtak a könnyei, és néha felnevetett. Mikor a végére ért Peterre nézett hálás szemekkel.

- Hát még mindig szeret! - vigyorgott, mint egy tinilány. - Köszönöm, hogy megmutattad! - ölelte át Petert szorosan.

- Akkor nem haragszol rám, amiért nem mondtam el?

- Nem, de soha többet ne csinálj ilyet. Halálra aggódtam magam, azt hittem megint gyógyszer gondjaid vannak vagy ilyesmi! - dorgálta meg Karin Petert.

- Cserkészbecsszó! - vigyorgott Peter. - De meg kell ígérned, hogy senki másnak nem szólsz erről egy szót sem! - tette hozzá komoly hangon.

- Megígérem. De beszélni akarok Michaellel minél hamarabb.

- Oké, mihelyst kijutunk innen és magunk leszünk, felhívom őket, rendben?

- Alig várom! Nagyon boldoggá tettél, pedig pár órája még kedvem lett volna inkább felpofozni téged. De most csak egy nagy puszit kapsz tőlem. - mondta fülig érő szájjal Karin és egy hatalmas cuppanós puszit nyomott Peter koszos arcára.

Karin kezdett egyre jobban fázni a sötét és hűvös üregben, ami fogva tartotta őket. Aggódott a mellette ülő sérült szanitéc miatt is. Bár az infúzió és a fájdalomcsillapító hatására egy ideig élénkebb volt, de az utóbbi 10 percben már alig bírt ébren maradni.

- Peter, tudod, hogy ha elalszol, akkor a teshőmérsékleted még jobban lecsökken. Hamarosan itt lesznek a többiek, és kihúznak innen minket. Bírd ki még egy kicsit, kérlek.

- Sajnálom, annyira fáradt vagyok. - sóhajtott a férfi, de megpróbálta nyitva tartani a szemét.

- Elhiszem, hogy kimerült vagy, én is alig várom, hogy jól kialudjam magam. De előbb felfalom az egész hűtőt, az biztos. - kuncogott a doktornő. Remélte, hogy az étel említésére Peter is megéberedik egy kicsit.

- Hát van egy rossz hírem, szinte üres a hűtő. Emlékeztetnélek, hogy ma neked kellett volna bevásárolni, de mivel műszakot cseréltél, ÁLLÍTÓLAG Mark kérésére, ez elmaradt.

- Ó, tényleg. - biggyesztette le a száját Karin. - Akkor majd rendelünk valamit.

- Karin, lassan este 9 óra. - nézett az órájára a férfi - Nem hiszem, hogy mire végre hazaérünk, akkor bárhonnan is lenne házhoz szállítás.

- Hát akkor úgy látszik, hogy ma száraz kenyeret eszünk. - dünnyögte a doktornő.

- Egyébként én is nagyon éhes vagyok. Remélem a többieknél lesz legalább egy kis csoki. - mondta Peter ábrándozva. Mintha ez lett volna a végszó, a fal tetejénél hangokat hallottak.

- Karin, Peter! Visszaértem! - bukkant fel Jens újra. - Mindjárt itt lesz a teljes másik csapat!

- Jó, addig húzd fel a táskákat. - mondta Karin. Mire a pilóta ezzel végzett, pont megérkezett Mark, Gina és Florian.

- Sziasztok! Jól vagytok? - nézett le most Mark.

- Én jól vagyok, de Peter térde megzúzódott, nem tud ráállni rendesen. De hárman biztos fel tudjátok húzni. - kiáltott vissza Karin.

- Jó, akkor csináljuk. Nagyon hideg van. - szólt közbe Florian is.

- Nekünk mondod? Jéggé fagyott a seggem. - dünnyögte a másik szanitéc.

A három fiú már könnyedén felhúzta Petert, majd Karint is. Aztán Jens és Mark Peter karjait a vállukra véve kivitték a helikopterhez. Karin is boldogan karolta át Ginát, és összeölelkezve mentek ki a barlangból.

- Hát te meg mitől vagy így feldobódva? - kérdezte Gina barátnőjét. Karin legszívesebben elmondta volna neki, amit Petertől megtudott, de nem tehette, így hárított.

- Hát csak örülök, hogy épp bőrrel megúsztuk ezt.

- Azt elhiszem. Biztos fáradtak vagytok Jenssel. Ha gondoljátok, akkor innen átvesszük a műszakot és elvisszük Petert a kórházba, ti meg vigyétek el a kocsit.

- Aranyos vagy, nem tudom, hogy Jens mit akar, de én Peterrel megyek. Szerintem nem tartják benn, egy röntgent után biztos hazaküldik.

- Én is megyek veletek. Ez nem is kérdés. - vágta rá Jens.

- Jó, akkor Florian, te vidd vissza a kocsit, mi meg majd együtt visszarepülünk a bázisra, ha Peter végzett. - mondta Mark.

- Nem túlzás ez egy kicsit? Mint valami béna vicc...Hány orvos és hány pilóta kell egy szanitéc kórházba szállításához? - dünnyögte Peter, aki már nagyon morcos volt a kimerültségtől és a megint egyre erősödő fájdalomtól. Viszont amikor a többiek nevetnie kezdetek ezen, amit mondott, akkor azért ő is lemosolyogta magát.

- Jobb ha ezekkel nem ellenkezel. - kacsintott rá Florian, majd elköszönt mindenkitől és ő el is indult vissza a bázisra.

- Na, akkor irány a legközelebbi kórház. - mondta Gina és bevágódott a pilóta ülésbe.

- Hééé. - mondta a másik pilóta kissé felháborodva.

- Technikailag ez már a mi műszakunk és amúgy is növelnem kell az éjszakai repülési óráimat. - vágott vissza a fiatal nő mosolyogva.

- Oké, nyertél! - mondta Jens, és beült a másik ülésre. Hátul Mark és Karin is bekötötték magukat, míg Peter a hordágyon feküdt, mert a sérült térdével nem tudott volna kényelmesen ülni. Gina elegánsan a magasba emelte a gépet, majd engedélyt kért a útirányhoz. Közben Mark egy kisebb adag fájdalomcsillapítót még beadott a szanitécnek.

- Karin? Most már aludhatok? - kérdezte rövidesen Peter álmos hangon. A gyógyszer hatására már tényleg nem bírta nyitva tartani a szemét-

- Persze, aludj csak, majd a kórháznál felébresztelek. - válaszolta a doktornő, de a férfi ezt már talán nem is hallotta, mert szinte azonnal elnyomta az álom.

- Nem semmi bevetés volt, igaz Karin? - szólalt meg Jens elölről.

- Hát nem. Szerencsére a kisfiúk épségben előkerültek, és mi is megúsztuk komolyabb sérülések nélkül. - válaszolt a doktornő.

- Max említette, hogy valamin összekaptatok Peterrel indulás előtt. Remélem semmi komoly? - hozta fel a témát Gina.

- A lenn töltött idő alatt sikerült megbeszélnünk sok mindent, de erről most nem akarok beszélni. - tért ki a válasz elől Karin.

- Oké, nem akartam tapintatlan lenni, csak nem jó, ha a csapaton belül feszkó van. - mondta bocsánatkérően a pilótanő. A két férfi közben bölcsen hallgatott.

- Semmi gond, csak ez a dolog egyelőre csak Peterre és rám tartozik, rendben? - sóhajtott Karin, majd elkezdte az alvó szanitécen igazgatni a takarót.

Fáradt volt és éhes, ezek miatt pedig talán kicsit ingerültebb is. Azt nem látta, hogy a két pilóta elöl csodálkozva nézett össze, sőt még Mark is felhúzott szemöldökkel nézett rá. De az út további részében szinte alig szólalt meg bármelyikőjük is.

- 2 perc múlva a központi kórháznál leszünk. - Szólalt meg Gina.

- Jó, elvileg már várnak minket. - válaszolta Mark. Közben Karin finoman elkezdte ébresztgetni a mélyen alvó Petert, aki úgy tűnt nem túl boldog emiatt.

- Naaa, hagyjál már még egy kicsit aludni. - morogta félálomban, de közben a szemét nem nyitotta még ki.

- Peter, mindjárt a kórháznál vagyunk. Minél hamarabb megvizsgálnak, annál hamarabb mehetünk haza. - próbálkozott újra Karin. Az otthon említésére Peter sóhajtott egy nagyot és erőt véve magán, kinyitotta a szemét.

- Remélem most boldoggá tettelek...

- Nem is tudod mennyire! - nevetett Karin, a barlangban elhangzottakra célozva. Az első üléseken helyet foglaló pilóták azonban megint egymásra néztek.

- Mi van?! - tátogott Gina némán Jensnek, aki csak vállat vont, majd feltartotta a kezeit, és megrázta a fejét, jelezve, hogy ő aztán ugyanúgy nem tudja miről van szó.

Hamarosan landoltak. A szanitéc ragaszkodott hozzá, hogy nem hordágyon fog bemenni, így megint a két másik férfire támaszkodva sántikált be a kórházba. Karin pedig, mint valami tyúkanyó, követte őket. Gina még a gépnél maradt, hogy lezárja azt, majd követte a társait.

- Hé srácok, hol van Karin? - kérdezte a fiúkat, mikor beért a sürgősségi belső várójába.

- A mosdóba ment, Petert pedig már el is vitték a röntgenbe. - válaszolta Mark, miközben átkarolta menyasszonyát.

- Nektek is feltűnt, hogy Karin milyen furcsán viselkedik? - kérdezte hirtelen csillogó szemmekkel.

- Mire gondolsz, Gina? - kérdezett rá Jens.

- Hát volt néhány érdekes megjegyzése, és ahogy viselkedett Peterrel amióta kihoztuk őket a barlangból, nekem itt valami nagyon furcsa. - mondta sejtelmesen a nő.

- Ugyan már, nem kell mindjárt kombinálni. Biztos csak aggódott miatta. - sóhajtott Mark a szemét forgatva.

- Aha, és azt mivel magyarázod, hogy Peter újabban mintha folyton titkolózna, Karin meg műszakot cserélt veled, aztán vitatkoztak, most meg minden a legnagyobb rendben van köztük, de Karin szerint ez csakis rájuk tartozik EGYELŐRE? - hadarta a fiatalabb nő.

- Mit akarsz ezzel mondani? Csak nem arra gondolsz, hogy esetleg Karin és Peter? - nézett döbbenten Jens.

- Miért ne? Egyedülálló mindegyik, fiatalok, szépek és ráadásul együtt is élnek. Ha engem kérdeztek, tuti alakul köztük valami. - vigyorgott a pilótanő.

- Hát tényleg vannak jelek, de lehet, hogy csak belemagyarázzuk... - válaszolt Jens elgondolkodva.

- Szerintem ez abszurd. - jegyezte meg Mark, ekkor lépett be Karin.

- Mi az, ami abszurd? - kérdezte érdeklődve.

- Hát épp azt mondtam a fiúknak, hogy a Medicopter tuti el van átkozva, hiszen sokszor előfordul, hogy valamelyikünk lesérül bevetés közben. - vágta ki magukat Gina.

- Szerintem is az. Ez egyszerűen inkább foglalkozási ártalom. Nem kell mindig többet látni a dolog mögé. - válaszolt Karin, majd fáradtan lehuppant egy székre.

- Lehet, hogy igazad van. - mosolygott Gina és helyet foglalt barátnője mellett. Hamarosan egy doktornő jött ki hozzájuk.

- Berger úr röntgenje elkészült. Szerencsére sem törés, sem szalagszakadás nem látható. Csak az ízület zúzódott meg kicsit. Kapott egy térdrögzítőt. Ezt csak tisztálkodáshoz vegye le, valamint pár napig nem kellene terhelni azt a lábát, aztán fokozatosan újra használhatja majd. 1 hét múlva szeretném megnézni újra, de ahogy most látom, 2 hét múlva pedig ismét munkába állhat. Ezen kívül van egy enyhe agyrázkódása, és néhány zúzódás a felső testén, de semmi nem indokolja, hogy benn tartsam. Ráadásul Berger úr erről hallani sem akart. Ahogy ő fogalmazott, Thaler doktornő majd szemmel tartja, ha kell. - mosolygott az orvosnő.

- Köszönjük. Természetesen megkapja a szükséges orvosi felügyeletet. - viccelődött Karin, mire a háttérben Gina úgy nézett Markra, mintha a szemeivel azt mondta volna: Van még kérdés?

- Ebben biztos voltam. Egy nővér épp segít neki felöltözni, aztán haza is indulhatnak. Nekem most viszont mennem kell, várnak a betegeim. Viszontlátásra. - mondta a nő és már tovább is sietett. Pár perc múlva Peter két mankóval sántikált feléjük.

- Hello srácok, nem tudom ti hogy vagytok vele, de én már nagyon mennék haza. - vigyorgott a társaira.

- Akkor mire várunk. Indulás vissza a bázisra. - mondta Jens.

- Kell segítség? - kérdezte közben Karin.

- Köszi, de boldogulok. - mosolygott Peter a nőre. Gina gyanakodva figyelte a két ember közti kommunikációt, míg Mark oldalba nem bökte a könyökével.

- Ne kombinálj megint. - sziszegte a fülébe, miközben kicsit lemaradtak a társaiktól

- Jól van na, de ne mond, hogy nem lennének szép pár. - sóhajtott Gina ábrándozva, majd követték a többieket a helikopterhez.

Rövidesen megérkeztek a bázisra, ahol már Florian várta őket. Vigyorogva állt a hangár előtt, és valamit dugdosott a háta mögött.

- Sziasztok, én is pár perce értem vissza. Minden rendben van Peterrel?

- Két hét betegszabadsággal megúsztam. - válaszolt neki a szanitéc, miközben odasántikált hozzá. - Mi van a hátad mögött? - szimatolt.

- Gondoltam éhesek vagyok, így megálltam a Mekinél és vettem hamburgert és sült krumplit.

- Egy isten vagy! Megölelnélek, ha nem borulnék fel a botok nélkül. - vigyorgott Peter.

- Flo, te vagy a legjobb! Éhen halok! - adott neki egy puszit Karin.

- Azt hiszem a hazamenetel és pihenés még várhat egy kicsit. - mondta Jens.

Bementek és gyorsan átöltöztek, majd nekiestek a kései vacsorának. Mindhárman olyan éhesek voltak, hogy bármit meg tudtak volna enni, hamar ki is végezték a nagy részét. Gina, Mark és Florian mosolyogva figyelték őket. Mikor végeztek, elégedetten dőltek hátra.

- Nem vagyok oda az ilyen gyorskajákért, de ez most nagyon jól esett. - sóhajtott Karin jóllakottan.

- Aha, ez életmentő volt, a gyomrom már elkezdte emészteni önmagát. - mondta Peter.

- Igen, kösz még egyszer Florian. - helyeselt Jens is, majd felállt. - Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de én azt hiszem indulok haza. Mindjárt kezdődik az újabb műszakunk, bár nem tudom, hogy rögtön holnapra honnan szedünk egy másik szanitécet.

- Jajj, majdnem elfelejtettem. Höppler hívott, hogy a holnapi műszakot átveszi Rosenheim, hogy kipihenhessétek magatokat. Vissza is kell majd szólnom neki, hogy mennyi időre kell majd megoldania helyettesítést. - kapott a fejéhez Flo.

- Hát ez jó hír. - mondta Karin. - Gyere Peter, menjünk mi is haza.

- Jó ötlet, kezd megint elérni a fáradtság. - válaszolt a szanitéc ásítva.

- Holnap a műszakunk után hazavigyük a kocsidat? - kérdezte Mark Petertől.

- Igen, az jó lenne, köszi. - válaszolt a fiatalabb férfi, majd miután elköszöntek, Karin elindult hazafelé. Alig értek ki a bázishoz vezető kavicsos úton, mikor Karin megszólalt.

- Szerintem már túl késő van telefonálni? - kérdezte izgatottan.

- Hmmm? Bocs, majdnem elaludtam. Mit kérdeztél? - nézett rá a férfi kómás fejjel.

- Semmit, ráér reggel. Végülis majdnem 3 évig vártam, egy éjszaka már igazán nem számít. - mosolygott a nő maga elé, miközben az utat figyelte.

Eközben a bázison Gina, Mark és Flo visszamentek a társalgóba, ahol Gina felvázolta a fiatalabbik szanitécnek az elméletét.

- Hát nem is tudom, Gina. Mi van, ha valamit félre értettél? - aggodalmaskodott Florian.

- Kizárt dolog! Ez olyan női megérzés! - kacsintott nevetve a pilótanő. - Gondolj csak bele, milyen szépek lennének együtt!

- Hát örülnék mindkettőjük boldogságának, de épp pár napja hívott Yvonne, hogy lehet, hogy hamarosan visszaköltözik Berlinből, mert nem nagyon jön be neki a nagyvárosi élet. Kb a második kérdése Peter volt. Tudod, mennyire működött köztük a kémia, és én azzal biztattam, hogy most úgy tűnik, hogy szabad a pálya Peternél.

- Hát akkor Yvonne csalódni fog megint. Mert Peter tuti inkább Karint választja majd. - mondta dacosan Gina, mire Mark, aki eddig csak hallgatta a beszélgetést, nevetni kezdett.

- Gina, imádlak, igazi romantikus idealista vagy!

- Szerintem pedig igenis össze kellene jönniük. És remélem így is lesz! Mehetnénk négyes randikra, meg ilyesmik. - ábrándozott a pilótanő, mire a két fiú egymásra nézett és mindketten a kezükbe temették a fejüket.