Leírás: Közeledünk a nyárhoz, és habár a legtöbbünk valószínűleg idén sem fog víz közelébe érni, úgy gondoltam helyettünk is megpancsikáltatom a Harry Potter szereplőit egy picit, mert... Mert miért is ne? De szigorúan csak jóindulatból!

A medencés buli: avagy hogyan égessük be Perselus Pitont

Hermione Granger a haját tépve álldogált az öltöző fülkében, és a felakasztott ósdi tükörbe meredt.

– Nem jó – mondta magának, kellemetlenül igazgatva a testén a rózsaszín flitteres bikinit. De hiába minden huzigálás, az anyag cseppet sem takart többet, mint húsz perccel ezelőtt, amikor először felpróbálta. – Ez így nagyon nem jó – rázta meg a fejét.

Az öltöző fülke előtt Ginny Weasley állt, türelmetlenül várva a barátnőjét, hasonlóan apró, bár kevésbé kihívó margarétás bikinijében, és egy hozzá illő strandcipőben. Melegen sütött a nap – már amennyire melegen tud sütni a nap Angliában –, és az árnyéktalan pázsiton toporgó lánynak kezdett nagyon elege lenni.

– Hermione, készen vagy már? Mindjárt idesülök, és még be sem kentük magunkat naptejjel.

– Én így nem megyek ki – kiabált ki hisztérikusan bentről a göndör hajú griffendéles. – Az életben nem.

– Pedig nincsen választási lehetőséged, nem pakoltam el mást. És csak magadat hibáztathatod, hogy nem hoztál fürdőruhát – korholta le a barátnőjét a vöröske.

Hermione egy rántással széthúzta a függönyt, majd ingerülten hadarni kezdett:

– Nézz rám! Úgy nézek ki, mint egy közönséges go-go lány, csak épp mellek nélkül!

Ginny végigmérte a barátnőjét, és bár a picurka bikini valóban nem bízott sokat a képzeletre, túlzás lett volna azt állítani, hogy ízléstelen lenne.

– Ez nem igaz, inkább... Inkább egy nagyon is vonzó go-go lány! –javította ki a Weasley lány, de Hermione dühös pillantásai után hozzátette: – Ugyan, senkinek sem fog feltűnni, hogy a kelleténél egy picivel kisebb.

– Kisebb? Kilóg belőle a fenekem!

– Nem értem, miért akarod takargatni magadat. Tök jól nézel ki! Legalább lebarnulsz egy picit – majd Hermione minden ellenkezése ellenére kirángatta őt az öltöző fülkéből, és a medence felé vonszolta.

...

Perselus Piton mezítelenül lépett ki a zuhanyzóból, magára tekerte a szállodai törülközőt, és jókedvűen sétált be a hálószobájába. Belekortyolt a borba, amit az éjjeliszekrényes asztalon hagyott, majd kitárta az ablakokat, amiken keresztül a kellemes kora nyári fuvallat befelé tódulhatott a szobába. Odalépett a ruhás szekrényhez, de amikor felnyitotta azt, hogy kiválassza az ugyan olyan színű (fekete) és ugyanolyan szabású (hosszú ujjú és még hosszabb uszályú) talárjai egyikét, megdöbbenten tapasztalta, hogy egyet sem talál már többet.

Kikerekedett szemekkel bámulta az üres ruhásszekrényt, és ide-oda húzogatta a fogasokat, de a szekrény teljesen üres volt. Kivéve persze egy gondosan összehajtogatott piros fürdőnadrágot az alján, amit oroszlánfejek borítottak be. Az abszolút oda nem illő fürdőnadrág tetején pedig egy pergamendarab feküdt, amin a következő üzenet állt:

„Ha vissza akarod szerezni a ruháidat és a varázspálcádat, fél óra múlva jelenj meg a medencénél! A.
U.I.: Ha rendesen viselkedsz, megbeszélhetjük azt a fizetésemelést, amit előző hónapban kértél."

A jó büdös francba! – gondolta Perselus, majd egy ideig halálra vált arccal gyűrögette az üzenetet, hogy aztán miszlikre szabdalja. Tudhatta volna, hogy Albus hétvégi kiruccanásának az ötlete nem ígért sok jót, de életében nem gondolta volna, hogy a férfi ilyesfajta zsarolásra vetemedne. Őrült módon dúlta fel a szobát, illetve a hozzá tartozó nappalit, de a pálcáját valóban elnyelte a föld.

Nincs az a merlinverte fizetésemelés, amiért megérné, hogy így flangáljak a Rend tagjai vagy a volt diákjaim előtt – bosszankodott tovább magában, miközben megoldásokon törte a fejét. Tizenöt perc gondolkodás után végül úgy döntött, hogy nincs mit tenni, fel kell vennie a fürdőnadrágot, mert egy szál törülközőben mégsem indulhat Albus keresésére. Egy valamiben azonban biztos volt, hogyha megtalálja a varázslót, a saját kezével fogja megfojtani, amíg el nem árulja, hogy hová tette a cuccait.

...

Perselus kicsapta a hátsó kertbe vezető ajtót, ahol a medence is volt. Az a nyavalyás recepciós sem tudta megmondani, hogy hol tartózkodik éppen az igazgató, a szobájában pedig nem találta. Mr. Weasley és Mrs. Weasley Perselus hirtelen kiviharzásának ellenére is békésen feküdtek a medence melletti nyugágyakon Szex on the beach koktélokat iszogatva, őket minden bizonnyal nem kellett sokáig noszogatni a medencés bulin való részvételre. Minerva McGalagony is saját visszafogott hajlamai ellenére, jókedvűen cseverészett a mellette lévő nyugágyon hasra terülő Nymphadora Tonksszal, akinek a hátát férje, Remus Lupin óvatos pontossággal kenegette be a napozótejjel.

– Nahát, Perselus, nem gondoltam volna, hogy megtisztelsz minket a jelenléteddel – mondta az idős boszorka a férfit mustrálva, majd a fürdőgatyát látva hozzátette: – Új divatirányt próbálsz ki?

– Ne áltasd magadat, Minerva, mindketten tudjuk, hogy nem önakaratomból vagyok itt. Nem láttad Albust? – vicsorgott a fogai között Piton, és a vállára terített törülközőt inkább a dereka köré csavarta, hogy eltakarja az oroszlánfejeket.

– Albust? Nem, még nem láttam. Biztosan nagyon el lehet foglalva, miután olyan szerencsésen elkobozta a pálcáinkat – felelte szárazon a nő, bár nem mutatta, hogy zavarná a tény. Perselus meghökkent képét látva aztán elengedett egy mesterkélt mosolyt. – Ó, csak nem gondoltad, hogy te voltál az egyedüli?

– Én egyáltalán nem bánom – szólt közbe Tonks, aki még mindig hason feküdt, majd feltolta a lila napszemüvegét, és felnézett a bájitalmesterre. – Neked sem ártana egy kis kikapcsolódás, Perselus. Olyan fehér vagy, hogy a Canterbury apácák is megirigyelnék.

– Senki sem kérdezte a véleményedet, Dora – vetette oda a nőnek a bájitalmester.

– Pedig igaza van, Perselus. Gyere ide, ha még marad egy kis naptej, bekenem a hátadat – tette hozzá Lupin is.

– Nem kell naptej! – fakadt ki Perselus, és már biztos volt benne, hogy mindenkinek teljesen elment az esze.

Ebben a pillanatban jelent meg a mardekáros háta mögött Mordon, nehezen lépdelve a falábával, amit most zsírkrétával berajzolt napocskák és felhők borítottak, és bár ő is fürdőnadrágban volt – feketében, amitől Pitont hirtelen elöntötte a féltékenység –, csodák csodájára a varázspálcáját tartotta a kezében.

– Véletlenül a gyerekgondozón át jöttem... – magyarázta az auror, kihúzogatva a hajába ragadt papírmasnikat. – Még nem mentetek bele a vízbe? Na, egy-kettő – utasította a többieket.

– Azt meg hol szerezted? – bökött Perselus a pálcára, de Rémszem műszemének rángatózása miatt jobbnak találta nem megközelítenie a férfit.

– Albus megkért, hogy én legyek a felügyelő. A falábam miatt nem tudok úszni – dörmögte a középkorú varázsló, majd lerogyott az egyik napozóágyra.

– Felügyelő? Mégis mihez kell felügyelő? – érdeklődött Minerva, aki most már sokkal kevésbé tűnt elégedettnek a helyzetével.

– Hát a csapatépítő programhoz. Albus nem mondta?

Csapatépítő program... Cöh... mintha a Weasley porontyoknak szükségük volna ilyesmire – gondolta rosszmájúan Piton, de azért kárörvendően nézte Minerva reakcióját.

– Nem, nem mondta – szusszantotta az idős boszorka sértődötten, mert nem volt bevonva a részletekbe, és magában nyilván elkönyvelte, hogy Dumbledore ezért még kapni fog.

Fred és Geroge Weasley, Harryvel és Ronnal együtt egyébként már a medencében játszottak "tengeralattjárósdit", és most, hogy ismét a felszínre jöttek, letolták magukról a búvárszemüvegeket.

– Az anyját!– rikkantotta Ron, amikor meglátta Piton sugárzóan csupasz felsőtestét, és a törülköző alól kibukkanó piros nadrágot, mire a Weasley ikrek is meglepődötten füttyentettek egyet.
Harry azonban a szeme elé kapta a kezét, félve a káros hatásoktól, és piszkálódva feljajgatott:

– Védj meg urunk minden gonosztól!

A fiú kommentjétől Perselus sajnos teljesen kifogyott a béketűréséből, így odavágtatott a medence széléhez, hogy hozzávágja Harryhez a törölközőjét, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, ökölbe szorította a kezét, és csak dühösen felordított.

– Potter, kussoljon! Egy árva, büdös szót sem akarok meghallani.

– Igenis... Professzor úr! – válaszolta ravaszan a kis túlélő, erőteljesen megnyomva a férfi titulusára utaló szót. Majd Piton újra Mordonhoz fordult.

– Ne haragudj, Alastor, de meg kell mondanod Albusnak, hogy eszem ágában sincs csapatépítő programokban részt venni. Értékelnie kéne, hogy egyáltalán eljöttem.

– Hát akkor... – gondolkodott el Mordon színészkedve. – Ne haragudj, ha nekem meg le kell átkoznom a tökeidet, ha nem mész bele a vízbe – majd felemelte a pálcáját, és szétszabdalt arcán elterült egy derűs mosoly, de a hajában lévő masnik miatt, még Freddy Kruegernél is rémisztőbb hatást keltett.

Az épület bal sarkában ekkor váratlanul Ginny és Hermione jelent meg, jobban mondva, Ginny jött, Hermionét meg egy kézzel maga után húzta, s mihelyst meglátták a társaságot, megálltak a Weasley házaspár napozóágyai mellett. Egy ideig mindenki elhallgatott, Ginny Mordon miatt, Perselus Hermione rózsaszín bikinije miatt, Hermione meg a szégyentől.

– Mi folyik itt? – törte meg a csendet aztán a Weasley lány, és gyanúsan körbenézett.

Molly Weasley, aki eddig láthatólag minden egyéb érdeklődéstől mentesen élvezte a koktélját, most felpillantott a lányára, és tapintatosan magyarázni kezdett.

– Á, semmi különös drágám, épp most mondtuk Perselusnak, hogy milyen kedves tőle, hogy csatlakozott ma hozzánk.

– Nagyon kedves – ismételte Ginny, és a tanárra nézett, de nehezére esett, hogy el ne nevesse magát.

– Piton professzor – egyenesedett fel Hermione is, fél kézzel takargatva magát, majd láthatóan elpirult a volt tanára szálkás felsőtestének látványától.

– Miss Granger – biccentett a férfi is tartózkodóan, magában ugyan erőlködve, hogy a lány szemei helyett, ne a mellét bámulja. Legális egyáltalán, hogy a nők ilyen göncben jelenjenek meg? – morfondírozott magában Perselus. Nem mintha a benne rejlő férfi annyira tiltakozott volna a panorámától.

– Csodás, most, hogy mindenki itt van, bemehetnek végre a medencébe, amíg Albust várjuk – jegyezte meg Mordon, majd megnyalta a hüvelykujját, hogy letörölje az egyik zsírkrétás napocskát a falábáról, de csak annyit ért el vele, hogy jól elkente.

Remust és Dorát nem kellett sokáig sürgetni, a fiatal anyuka rámászott a férje hátára, belepuszilt a nyakába, és elrikkantotta magát.

– Gyí, paripa! – Remus ügető ütemben rohamozta meg a medencét, majd egy szempillantás alatt belemászott a vízbe a lejárón keresztül.

Minerva levette a szemüvegét és a szalmakalapját, ami a fején csücsült, megfésült a haját egy kefével – bár nem tudni mi okból, hiszen a medencében úgyis vizes lesz –, majd a szegélyhez állva az orrárra biggyesztett egy orrcsipeszt, felemelte a karját, és egy kecses mozdulattal, ami a műugrókat is megszégyenítette volna, fejest ugrott a vízbe.
Arthur Weasley viszont nem akaródzott felállni, mert éppen a poharában álló színes koktél esernyőcskével próbálta felszúrni az egyik cseresznyét – de ötödszörre sem sikerült neki, mert valószínűleg már becsiccsentett az alkoholtól –, úgyhogy a felesége megelégelte a várakozást, és kikapta a kezéből a poharat.

– Molly, még nem ittam meg! Tönkre fog menni a napon, ha itt hagyjuk – tiltakozott hevesen Arthur.

– Majd kérsz egy másikat – legyintett a nő, és legördítette a Weasley apukát a napágyról, akinek viseletes fürdőnadrágját, csak az összevarrt foltok tartották egy helyben.

– Jó, de akkor a Hupikék Törpikéset kérem, azt mondta a bártender, hogy bekékülnek tőle a fogaid. Hát nem pompás?

A Weasley anyuka válasz nélkül ragadta karon kedvesét, és a medencéhez irányította, miközben hátraszólt a lányoknak.

– Siessetek, ha nem akartok ujjat húzni Alasztorral, eléggé nyugtalan.

Bár Ginny nem tartott Mordontól, főleg azután, hogy a hajában lévő masnikat is észrevette, Hermione okosabbnak tartotta, ha tényleg csipkedik magukat, és minél előbb a vízbe mennek. Ez azért is volt felettébb sürgős, mert roppant kellemetlenül érezte magát a testét mustráló szemek miatt – itt Ronra, Fredre és Perselusra gondolva.
Miután Piton befejezte a bámulást, utoljára odasandított a sötét varázslók rémálmát megtestesítő aurorra, akinek a pálcája még mindig rá szegeződött, aztán durcásan levágta a törülközőt a földre, hogy ő is nekiinduljon a medencének. Szerencsésen beelőzte Grangert és a Weasley lányt, bár utólag már bánta, mert így elszalasztotta a lehetőséget, hogy kicsikarja az egyelőre egyetlen pozitív fejleményt a mai napból, történetesen azt, hogy észrevétlenül megbámulja Hermione fenekét.

Perselus olyan tekintéllyel ereszkedett bele a vízbe, mintha éppen egy mozgólépcsőn haladna lefelé, pedig magába bizony cifrán káromkodott a víz hőmérséklete miatt, és biztos volt benne, hogyha nem tette volna keresztbe a karját, és vájta volna bele a bőrébe a körmeit, amikor az alsógatyájába kúszott a hideg víz, felordított volna. Halálfalóként töltött ideje alatt azonban megtanulta kontrollálni érzéseit, így póker arcot vágott, majd az utolsó lépcsőn végül lecövekelte a lábait.

– Nem fog tovább menni, professzor? – kérdezte ártatlanul Hermione, amikor ő is a lépcső aljára ért, és a meleg lehelete megcirógatta Perselus nyakszirtjét. A varázsló lapockái frusztráltan rándultak meg az érzés hatására, de a lehető legmértéktartóbban válaszolt.

– Nem, köszönöm szépen, elvagyok itt a kijárat közelében.

– Azt látom, de mások így nem tudnak megmozdulni magától – bökött a Granger lány a mögötte várakozó Ginnyre is.

– Akkor bukjanak a víz alá, és kerüljenek ki – válaszolta a férfi, azt ugyan nem közölte, hogyha akarná sem tudná megmozdítani magát.

– Csak nem fázik? Ugyan, tanár úr, csak hozzá kell szoknia egy kicsit. Mindjárt jobb lesz – magyarázta a lány, majd hasba bokszolta a könyökével a mögötte álló Ginnyt, akibe így beleszorult az elfojtott kuncogás.

– Fröcsköld le a hátát – kiáltotta oda a távolból Fred (vagy George), akik szórakozottan nézték a közjátékot már a felfújt strandlabdák egyikével játszva.

– Meg ne próbálja, Miss Granger, megy egyedül is. – Piton kibogozta a kezeit, és csodának csodájára előre lépett még egyet, hogy aztán oldalra forduljon, és nekitámaszkodjon a medence falának, de ekkor alig hallhatóan felmordult.

A rohadt életbe – zsörtölődött. – Ez a szaros csempe még hidegebb, mint maga a víz. Miért nem tudott az a vén szatyor melegítő bűbájt szórni a medencére, miután már annyira azt akarta, hogy itt játszunk?
A „vén szatyor", nevezetesen Albus, éppen ebben a pillanatban robbant ki a villa hátsó ajtaján, egy kék, táncoló unikornisokkal mintázott fecske fürdőnadrágban és egy hatalmas gumikacsás úszógumival a derekán. Dumbledore úgy rohant vézna lábaival a medence felé, mint akit a tatárok üldöznek, és gyermeteg boldogsággal lobogott utána hosszú – ezúttal fonott –, ősz szakálla. Aztán minden köszönést mellőzve, valami olyasmit ordított, hogy „bamba" vagy lehet, hogy „bomba" , és felhúzva meztelen lábait a levegőbe, a gumikacsás úszógumival együtt belecsobbant a vízbe.
Mondani sem kell, hogy a már kint tartózkodó társaság megrökönyödötten nézte a jelenetet, és csak akkor jutott eszükbe, hogy miért nem jó, ha lecövekelve állnak, amikor már túl késő volt. Piton megragadta Granger vállát, hogy maga elé rántsa, így menekülve el a kicsapódó vízmennyiség elől, de szerencsétlenségére a lány elesett, és ráomlott, és mielőtt még felkiálthatott volna, a víz (meg persze Granger hajzuhataga) beterítette az arcát, egy csomó vizes hajfürttel megtöltve így a szájüregét, amitől fuldokolni kezdett.

– Professzor, vegye ki a szájából a hajamat!

Hermione ellökte magától a férfit, és villámokat szórt a szemével, amikor rá nézett.

– Hmpf... hogy ... a rosseb... egye...meg! – köpködött Perselus, két kezével a nyelvét törölgetve. – Ez undorító!

– Tessék?! Még képes engem okolni, amikor maga rántott előre? – hüledezett Hermione, és egy szempillantás alatt kipirosodtak az orcái.

– De ez még nem jelenti azt, hogy az arcomba kéne dugnia a loboncát! Most nézze meg, csurom vizes vagyok, és tele a szám a maga hajszálaival.

– Maga csak ne panaszkodjon az én hajamra! – fenyegette meg Hermione a tanárt az ujjával.

– Ez mit jelentsen? – lépett szorosan a lány elé Perselus, olyan közel hajolva, hogy az orra majdnem az arcához nyomódott.

Albus ezt az alkalmat választotta ki arra, hogy közelebb ússzon hozzájuk a gumikacsája nyakába kapaszkodva, és nyugtató hangon felszólaljon:

– Gyermekeim, semmi baj nem történt! Ez csak egy kis víz.

– Pofa be, Albus! – rivallt rá Piton.

– Perselus, viselkedj rendesen Hermionéval! Nem tudom, hogy emlékeztetnem kelljen-e téged, hogy csak én tudom, hol vannak a dolgaid.

A Mardekár házvezetője éppen azon volt, hogy kimutassa, mennyire nem értékeli az igazgató hozzászólását, amikor valaki melléje lépett.

– Molly! – szólalt fel Arthur felháborodottan, mintha észre sem vette volna az előző fél perc eseményeit. – Nekem miért nincsen ilyen gumikacsám?

Minerva megcsóválta a fejét, és mielőtt Weasleyné felelni tudott volna valamit, közbevágott.

– Valószínűleg azért Arthur, mert azt csak simlis öregembereknek osztogatnak – taglalta sértődötten McGalagony, még mindig neheztelve az igazgatóra, amiért nem vonta be őt a terveibe.

– Én akkor is szeretnék egyet, még sosem láttam úszógumit ilyen közelről – csillogtak Arthur szemei, és Molly kénytelen volt kikászálódni a medencéből, hogy a portára menjen.

– Molly, nekem is hozz egyet! – kiabálta utána Tonks, aki jelenleg is Remus hátán gubbasztott, de úgy tűnt, ők voltak az egyedüliek akik nem zavartatták meg magukat az imént lezajlott jelenetektől.

– Most mi lesz? Megvárjuk anyut? – kérdezte meg végül Ron, Fred és George haját fogva, akik éppen buborékokat fújtak az orrlyukukkal a víz alatt.

– Nem, Mr. Weasley, azt hiszem, hogy épp most folyik a hula táncos óra a gyerekrészlegen, és ha jól láttam Molly rossz ajtón fordult be, úgyhogy biztosan bele fog telni egy kis időbe, amíg visszaér. Egyébként is, az első feladathoz két csapat kell, és pont párosával vagyunk – részletezte Albus.

– Ki akar velünk lenni? – ugrottak fel a vízből egyből az ikrek, és Minerva gyorsan elhátrált mellőlük.

– Nyugalom, még el sem mondtam a szabályokat! – csapta össze a tenyerét az ősz szakállú varázsló, majd az immár medence szélén ülő Mordonra pillantott. – Alastor!

A falábú auror meglengette a pálcáját, mire a medence két végén három-három karika jelent meg, hasonlóan a kviddics pályákhoz, a medence alján pedig kis buborékokban felsejlettek a piros, kék, sárga és zöld színben pompázó zselés csigák. Hermione megugrott.

– Mi a szösz? – sikkantott fel az évfolyamelső, mert majdnem rálépett az egyik csigára, és az egyetlen olyan támpontra vetette magát, ami a közelében volt, Pitonra – mivel Ginny közben elspurizott Harryhez, hogy egymást fogdossák.

Perselus már másodszorra élvezhette Hermione közelségét testközelből, bár úgy, hogy a fiatal nő ezúttal a nyaka köré is fonta a karjait, sokkal jobban érezhette a mellkasának nyomódó feszes melleket. A várttal ellentétben azonban ez a második alkalom már inkább az ínyére volt, és meg kellett állapítania, hogy a legbecsesebb testrészei is – amiket Mordon még nem is olyan régen le akart átkozni –, lassan kezdtek érdeklődést mutatni a karjaiban tartott boszorka iránt.
Nem is sejtette, hogy Hermionéban is hasonló gondolatok száguldoznak, csak ezúttal éppen a férfi citrom illatú hajával kapcsolatban, ami így vizesen még puhább volt, arra ösztökélve a griffendéles lány kezeit, hogy most azonnal túrjon bele.

– Miss Granger, nem akar leszállni rólam? – köszörülte meg a torkát Perselus végül, véget vetve mindenféle hajturkálás esélyének, és a lány szende bocsánatkérések közepette lefejtette magát a varázslóról.

Dumbledore fürkésző szemekkel pislogott félhold alakú szemüvege fölül a párosra – ami érdekes módon még a híres bomba akciója után is tökéletesen vízmentes állapotban virított az orrán –, majd mintha mi sem történt volna belekezdett a beszédébe.

– Szóval a játék első szabály az, hogy... – vagyis bele kezdett volna, amikor is az üdülő légterébe egy hatalmas helikopter jelent meg, borzalmas ricsajt keltve ezzel, és elnyomva az igazgató szavait. Mindenki befogta a fülét a lármától, csak Mr. Weasley tekintett fel a levegőbe, hogy elkápráztatva szédelegjen, amíg el nem tűnt a láthatáron a mugli fémcsoda.

– Harry, Harry, láttad? – nyújtózkodott a nyakával Arthur. – Repülőgép!

Harry éppen Ginny torkán dugta le a nyelvét, kihasználva a zaj alatti zűrzavart, így most gyorsan eltolta magától a barátnőjét – ugyan édes mindegy lett volna, ha nem teszi meg, mert Arthur azt sem vette volna észre.

– Az nem repülőgép volt Mr. Weasley, hanem egy helikopter – közölte végül leendő apósával a kis túlélő.

– Micsoda pompás ez a repülőkopter!

– Valóban, ha az ember meg kíván süketülni tőle – súgta szarkasztikusan Hermionénak Perselus, aki a legnagyobb meglepetésére elnevette magát.

– Amint éppen mondani akartam – kezdett bele Albus ismét, kissé megemelve a hangját –, a játék lényege az, hogy... – de nem tudta befejezni, mert egy másik helikopter (vagy lehet, hogy pontosan ugyanaz, mint az ezelőtti) újra elsuhant a fejük fölött. – Ez már nem lehet igaz! – csapott rá nyűgösen a vén varázsló a víz felszínére.

– Mikor kezdünk már? – panaszkodott Dora, miközben unottan Remus mellszőrzetével játszadozott. – Szét fognak ázni az ujjaim.

– Hamarosan, kedvesem – hintett a szájára Remus egy csókot, és a negédes hozzászólástól, nem csak Fred, de George is öklendezni kezdett.

Albus megelégelve, hogy senki sem figyel rá, még hangosabban zengeni kezdett jól ismert hangján.

– A medence két végében elhelyezkedő karikákat a kviddicshez hasonlóan fogjuk használni. A versengő két csapatnak az a feladata, hogy a medence alján található zselés csigákat a felszínre hozza, és az ellenkező csapat térfelén található karikákon sikeresen átdobja őket. A sárga csigák tíz pontot, a zöldek tizenötöt, a kékek húszat, a pirosak pedig ötvenet érnek. Az a csapat győz, akinek több pontja van – fejezte be kifulladva az igazgató a beszédet.

– Ötvenet? Miért pont a piros ér ötvenet? – lázadt fel Perselus az egyértelmű hasonlat miatt.

– Igen, Albus, és miért a sárgák érnek a legkevesebbet? Elfelejtettétek, hogy egy hugrabugos is jelen van? Ez diszkrimináció! – értett egyet Dora a bájitalmesterrel.

– Jó, akkor legyen ahogy akarjátok, a sárgák érnek ötvenet, a pirosak tizenötöt, a zöldek meg tízet! Most örültök? – mosolygott ravaszan Dumbledore.

– Igen – bólogatott felderülten Tonks és Remus, de Perselus jobbnak látta nem megszólalni, mielőtt a zöld csigák értékét teljességgel lenullázza.

– Remek. Most, hogy ezt letisztáztuk, ideje csapatokat alakítani – sürgette Albus a társaságat.

– Király! – szólalt fel egyszerre Fred és George. – Mi Harryvel leszünk.

– Az nem lehet – rázta meg a fejét Ginny. – Ti együtt játszottatok a kviddics csapatban, így előnyben lennétek, szét kell válnotok.

– Egyetértek – támogatta Remus is az ötletet.

– Jó, akkor én leszek Harryvel, Remusszal, Ginnyvel és apával – közölte magabiztosan George.

– A nagy túrót! Én leszek Harryvel – lökte félre az ikertestvérét Fred, és belekarolt a kis túlélőbe.

– Nagyszerű, ki akar még csatlakozni? Senki? – folytatta az igazgató, az utóbbi kérdésnél ignorálva a kezét magasba tartó Ront. – Akkor majd én – döntötte el végül Albus, és beállt a szédelgő Arthur mellé. – Mi vagyunk a sárga...

– Helikóklerek! – vágta rá a befejezést Mr. Weasley, aztán a vízen keresztül tüzetesen megvizsgálta a fürdőnadrágját, hogy vajon még a helyén van-e.

George így kénytelen volt csatlakozni Perselushoz, Ronhoz, Hermionéhez, Minervához – aki egyébként sem bánta, hogy sem Albusszal, sem Arthurral nem kellett együtt lennie –, és Tonkshoz a másik oldalra – aki viszont eléggé duzzogott, mert magára kellett hagynia a férjét.

Mordon a medence szélén nagyon jól szórakozhatott, mert hamarosan elővarázsolt egy giga méretű, csirke alakú sípot, és a nyakába akasztotta, ezzel felkészülve az ádáz küzdelemre.

– Mi legyen a nevünk? – érdeklődte aztán Hermione a csapattársaitól, amikor összedugták a fejüket.

– Hölgyeké az elsőbbség – válaszolta előzékenyen Piton, mert úgyis tudta, hogy bármit is javasolna, Ron és George nem egyeznének bele. És egyébként is el volt foglalva Granger dekoltázsának nézegetésével.

– Valami skarlátos név kéne, ha Dumbledore már így lecsökkentette a piros csigák pontszámát. Bocsi, Dora! – gondolkozott hangosan Hermione.

– A zöldekét meg még jobban – fortyant fel Perselus, mert már megbánta, hogy nagylelkű volt.

– Jó, akkor legyen, zöld pamutgombolyag – határozta el magát a Griffendél házvezetője, ellenben Ron és George olyan arcot vágtak, mintha valaki trágyabombát robbantott volna.

– ZÖLD PAMUTGOMBOLYAG – fordult ki a körből Tonks, odakiabálva Rémszemnek a nevet.

– Dora, nem kell úgy ordítani – dorgálta meg Minerva a metamorfmágus nőt, fájdalmasan dörzsölve a fülét.

– Bocsánat.

– Mivel Georgenak és Ronnak több tapasztalata van a sportok terén, azt ajánlom, hogy ők legyenek legelöl – vette át az irányítást Perselus, és kivételesen mindenki egyetértett vele.

– Én bevállalom a kapuőrző szerepét, elég magas vagyok hozzá, és a vén csontjaimmal egyébként sem tudnék olyan gyorsan futni vagy úszni – ajánlkozott fel Minerva.

– Ez jó ötletnek tűnik – válaszolta Ron. – Hermione, Piton professzor és Tonks majd mögénk állnak be a hátsó vonalat képviselve.

A meglehetősen simán lezajlott értekezés után mindenki elfoglalta a helyét, és úgy tűnt a másik csapat is rendezte a sorait, mert Mordon felemelte a csirkés sípot, hogy belefújjon.

– Mindenki készen áll? – kérdezte a mérkőzésvezető. – Akkor háromra! Egy... kettő... három!

Rémszem teljes tüdővel belefújt a sípba, ami olyan hangot hallatott, mint a tyúkok tojás tojás közben, hasonlóan a „pápákpúk"-hoz, és Perselusnak még gondolkozni sem maradt ideje, mielőtt elszabadult volna a pokol. Egy épeszű ember arra tippelt volna, hogy tizenkettő felnőtt korú személy nem venne komolyan egy ilyen egyszerű időtöltésnek szánt meccset, de úgy tűnt, mintha vérre menne a játék.
Ron és George, akik legelöl álltak azonnal odavetették magukat a medence közepén elterülő sárgás csigák felé, a probléma csak az volt, hogy Fred és Remus is pontosan így tettek, kisebb tumultust okozva a választóvonalnál.
Amikor Perselus lebukott, hogy felkapja a hozzá legközelebben elmerülő kék csigák egyikét, egy hatalmas hullám lesöpörte a lábáról, párszor megbukfenceztetve őt ezzel a víz alatt. Neki is ütődhetett valakinek, mert a szaporán kapálózó lábak majdnem összegabalyodtak az övével, és amikor újra a felszínre jutott, vette csak észre, hogy Potter bizony már az ő térfelükön tartózkodik, és sebesen közelít Minerva felé. Tonksot elnyelte a föld, Hermione meg épp azon volt, hogy összegyűjtse a lehető legtöbb mennyiségű zselés csigát a víz alatt, nyilván így akarva időt spórolni maguknak.

Segítség nélkül Piton kénytelen volt Harry után menni, és hosszú lábainak köszönhette csak, hogy utolérte a fiút, majd sebtében ráugrott a nyakára, és egy kíméletlen mozdulattal belenyomta a fejét a vízbe. Perselus egyre jobban kezdte élvezni a játékot, főleg amikor a kis túlélő már fél perce nyelte a vizet, a bal kezében ugyan még mindig magasan tartva a piros csigát, amit magával hozott. Ám a tanárnak esze ágában sem volt elengedni őt. Harrynek aztán valahogyan sikerült beleharapnia Piton kezébe, aki így tüstént elengedte a nyakát, mert baromira lüktetni kezdett a keze a fájdalomtól. A griffendéles fiú tehát félig ki tudta dugni a fejét a vízből, hogy elhajítsa a piros színű, zselés csigát a karikák irányába. Minerva nem volt elég fürge ahhoz, hogy kivédje a dobást, így a csiga élesen felvinnyogott, amikor végül átrepült az egyik karikán.

– 15 pont a Sárga Helikóklereknek! – harsogta Rémszem az ép szemét törölgetve a röhögéstől, ám senki sem figyelt rá, mert mindenki éppen azon küszködött, hogy meg ne fulladjon.

A medence közepén a Ron, Fred, George és Remus négyes még mindig egymás kezét, lábát és fülét rángatták, hogy elcsórják egymástól az értékes sárga csigákat. Arthur oda akart menni hozzájuk, hogy atyai szeretettel szétválassza őket, de csak annyit ért el vele, hogy beakadt a fürdőnadrágjába Fred (vagy George) lába, szétrepesztve ezzel az anyag oldalát.
Dumbledore a Sárga Helikóklerek karikáit védte, mást nem csinálva ugyan, mint ide-oda ugrálva a gumikacsája oldalába kapaszkodva, hogy jobban lássa, mi történik.
Tonks, aki mintha odahoppanált volna az igazgató mellé – de nyilván nem így történt, mert az nem lenne fer –, a kezében tartott sárga csigát hirtelen a kapukat őrző Albus felé dobta. Az igazgatónak ugyan még az is nehezére esett, hogy egy helyben álljon, mégis megszállottan kezdett kalimpálni vézna kezeivel, de Dora célzási tehetségének köszönhetően a csiga hamarosan lefelé ívelő pályába kezdett, pofán találva ezzel a vén varázslót. A csiga maradványai pedig szétkenődtek Albus arcán, hihetetlen lassúsággal lefolyva a szakállára. A fiatal aurornő leverten a kudarctól kiállt a medence sarkába, mert elment a kedve a játéktól, és további időtöltésként a harciasan küzdő Remust bámulta.
Perselus Tonks ügyetlenkedését látva legszívesebben saját magát is arcon csapta volna, de nem volt ideje tétlenkedni. Harryt orron vágta, hogy előnyt szerezzen, majd visszaúszott Hermionéhoz, és felhúzta őt a vízből.

– Granger, ne tötyörögjön már itt annyit – üvöltötte a fülébe. – Máris vesztésre állunk.

– Máris? Még csak fél perce kezdtünk.

– Potter épp most lőtt egy gólt, Tonks egy istencsapása, és akkor sem találná el a kapukat, hogyha a kibaszott orra előtt volna, a Weasley kölyköket meg jobban érdekli a bunyózás, mint maga a gólszerzés. Taktikát kell váltanunk.

Hermione értetlenül pislogott egy darabig, de aztán összeszedte magát, és utasítgatni kezdett.

– Akkor maga menjen balra, én jobbra megyek, van nálam vagy tíz csiga, vegyen el ötöt, de ha elfogyna, útközben felszedek még párat, és majd átdobom őket – ezzel a férfi kezébe vágott néhány piros, zöld és kék csigát.

Perselus bólintott egyet, és egy vízisiklót utánzó mozdulattal előrevetült. Hermionénak még pont elég ideje volt ahhoz, hogy egy pillantást vessen a bájitalmester piros gatyába bújtatott formás fenekére – magában megjegyezve, hogy mindenképpen fogásmintát kell majd vennie –, és egy másodperccel később ő is elindult.
Arra ugyan nem számított, hogy habár a medence közepén birkózó négy, vagyis Arthurral együtt öt férfit sikeresen kikerülte, a medence szélén megbújó Ginny titokban várakozott, hogy meglepetésszerűen betámadja őt.
Ginny rámászott Hermionéra, majdnem leszakítva így a melltartóját, és betakarta a szemét. Az eddig összegyűjtött csigák most kipotyogtak a kezéből, mert odakapott az arcához, hogy lefejtse magáról a Weasley lány kezeit, de nem járt sok sikerrel.

A Perselus által hátrahagyott Harry – akinek egyébként vérzett az orra –, mániákusan vette üldözőbe volt tanárát, nagy, vörös pacákat hullajtva közben a vízbe. De néhány csapás után sikeresen utolérte Pitont. Amikor mögéje lépett, a professzor már megszállottan záporozta a csigák tömkelegét az ellenkező csapat karikái felé, egy kéket eredményesen át is hajítva az egyiken.
Albus kislányosan felsikoltott, majd inkább lebukott a víz alá, hogy elkerülje a feléje zúduló csigazáport.

– Húsz pont... nem, ötven pont... várjunk, nem, azt hiszem hatvan... Tudjátok mit, tök mindegy – hahotázta Mordon, és abbahagyta a konferálást, hogy tovább élvezhesse a jelenetet.

A Potter fiú Rémszem kommentárjával körülbelül egy időben vetett véget Perselus pontszerzési szériájának, és vérben forgó szemekkel felkiáltott:

– Most annyi neked, te görény! – majd cibálni kezdte Piton hajkoronáját, aki így magatehetetlenül felordított.

Ginny leeresztette a kezeit Hermione szeméről, hogy felnézzen a hangforrás irányába, és a barátnője is jól láthatta a két varázsló között kialakult tusát.
Hermionéban feléledtek az amazoni hajlamok, amikor Perselus ordításai betöltötték az egész medencét ölelő teret, és hogy fekete, képzeletbeli hercegét mentse lelökte magáról Ginnyt, ezzel véglegesen elszakítva a fürdőruha cérnavékony pántjait, és odaúszott a másik oldalra. A nagy sietségben azonban észre sem vette, hogy a bikini felső eltűnt a testéről, és amikor átért a már egymás szemeit kiszúrni vágyó karomcsatába bonyolódott férfiakhoz, kiemelkedett a vízből. Félrelökte Harryt, hogy a bájitalmestert védje, de ennek köszönhetően láthatóvá is tette meztelen kebleit, ami miatt természetesen rákvörössé vált.
Perselus arca fájdalmas fintorba vágódott, amikor Hermionéra tekintett, és a griffendéles lány leverten vette tudomásul, hogy biztosan nem lehetett megelégedve a látvánnyal. Megszégyenítve a mellei elé kapta a karjait, hogy elbújtassa őket, de a professzor arca csak még fájdalmasabb vicsorba húzódott, és végül az előzőeknél is nagyobbat ordítva a lábához kapott.

– Te jó ég! Minden rendben? – érdeklődte Hermione halálra vált arccal.

– Begörcsölt a lábam! Basszus!

A férfi egy ideig fél kézzel támaszkodott meg Grangeren, amikor is eldöntötték, hogy megtépázódott (Perselusnak szó szerint) büszkeségük miatt, inkább passzív játékot folytatnak a következőekben. A Mardekár feje és némi győzködés után Harry is, lovagiasan felajánlották, hogy megkeresik Hermione elvesztett bikini felsőjét. (Tonks inaktívan továbbra is a medence szélén napozott.) Perselus persze fél lábon ugrálva körözött a vízben nyúlkálva, a megmaradt játékosok meg, Ginny szünetet kérő kiabálása ellenére is, tovább folytatták a játékot. A meccset csak akkor állították le, amikor Molly végül visszaért az egy szem darab flamingós úszógumival a kezében, és Harry vérzőorrát, Arthur szakadt gatyáját, Hermione melltartóját vagy inkább annak hiányát látva ájultan esett össze a pázsiton.

...

Miután Rémszem végül rendbe szedte Mr. Weasley alsónadrágját, elállította Harry orrvérzését, és Hermione bikini felsője is előkerült Perselusnak köszönhetően, mindenki kifulladva pihegett a medence szélén. Albus tapsolt csak örömtelien, majd megjegyezte, hogy ő még életében nem vett részt ilyen izgalmas játékban, de mindenki tiltakozóan rázta meg a fejét, hogy köszönik szépen, inkább valami kevésbé brutális játékot találjanak ki a folytatáshoz.

Egy kis pihenés után, a délután további részében játszottak még angolnásat és cápásat, Albus gumikacsája ekkor érte végső halálát, Terpeszfogósat, ezalatt Hermione és Perselus igen feltűnően vigyorogtak, Adj király katonát!, George ezután szerzett egy monoklit Minervától, aki tizedjére sem értette a szabályokat, és nem díjazta, amikor az ikrek viccet csináltak belőle, illetve "vízi"állatosat is, az utóbbit kiskorú olvasóink miatt inkább nem részleteznénk.

Mikor már végül mindenki kifáradtan heverészett a medence szélén vagy éppen a nyugágyakon, és az uzsonnának szánt vaníliás fánkokat, melegszendvicseket és a fekete teát is felszolgálták, Piton titokban elcsente Remus napozótejét, majd illedelmesen megkérte Hermionét, hogy kenje be a hátát.
A Granger lány egy pillanatig sem tiltakozott, de azért hozzátette, hogy csak köszönetként teszi meg, amiért a férfi megtalálta a bikinifelsőjét.

– Piton professzor, ha nem láttam volna a saját szememmel, hogy milyen atletikusan vett részt ma a játékokban, el sem hinném, hogy tényleg maga volt – szólalt meg Hermione, miközben egy nagy adag fehér krémet kent szét a férfi vállain.

– Ezt vehetem bóknak, Miss Granger? – dörmögte a férfi, miközben a hátát simogató puha kezeket élvezte.

– Ha annak szeretné, nyugodtan.

– Nos, akkor úgy érzem nekem is meg kell köszönnöm, amiért meggátolta, hogy Potter belerondítson a képembe – köszörülte meg a torkát Perselus.

– Az valóban borzalmas lett volna – tette hozzá huncutan a lány.

– Csak nem gúnyolódik?

– Egyáltalán nem, ha tudni szeretné, mindig is értékeltem egy markáns férfi arcot – pironkodott Hermione, és egy pillanatra abbahagyta a naptejjel való babrálást.

– Valóban? Ezt sosem gondoltam volna magáról – fordult át a hátára a férfi, hogy tüzetesen szemügyre vegye a fiatal nő arcát. – Ha az emlékezetem nem csal, maga mindig is a szellemileg alultáplált izompacsirtákhoz vonzódott – utalt sejtelmesen Piton, majd Ronra pillantott.

– Nem hiszem, hogy magyarázkodnom kéne, professzor, de veheti akár kamaszkori ballépésnek is – válaszolta a griffendéles egy vállrántással, és elkapva a tekintetét a férfi fekete szeméről, zavartan kezdte kenegetni a kezén maradt napozótej maradványait. – Hiszen maga is volt fiatal...

– Ne terelje rám a témát, Miss Granger – torkolta le játszadozva Piton, és elkapta a boszorka kezeit. – Szabad megtudni, hogy milyen formát ölt manapság a férfiideálja?

Perselus könnyed hangjától Hermione a gerince mentén a lábujjáig megborzongott, és ezen az sem segített, hogy a bájitalmester hosszú ujjai immár a sajátja helyett masszírozták a bőrébe a naptejet.

– Ugyan, professzor – hebegte maga elé a lány. – Ne tegyen úgy, mintha érdekelné.

– Ó, pedig nagyon is érdekel, Miss Granger – folytatta Perselus az előbbi tevékenységét, bár ő sem nézett fel most a boszorkára. Bőrük érintkezése feszült légkört teremtett, ami miatt nehezükre esett koncentrálni.

– Hát... tudja, nem árt, ha van egy kis sütnivalója az illetőnek.

– Ezt mindjárt gondoltam, és még?

– Szeressen hosszú sétákat tenni reggelenként, amikor feljön a nap. Értékeljen egy érdekes beszélgetéssel eltöltött délutánt, egy finom csésze teát, és nem utolsósorban legyen magabiztos az elképzeléseiben.

– Nem egy vénkisasszonyoknak való szerelmes regény tartalmát kérdeztem, Miss Granger, hanem a maga ízlését akartam megtudni.

– Mármint... – kapta fel a pillantását göndör hajfürtjei közül Hermione.

– Igen, külsőleg, Miss Granger vagy rébuszokban beszélnék?

– Biztosan tudni akarja? – hökkent meg a lány, mert már egyáltalán nem volt biztos benne, hogy a férfi játszadozik-e vele, vagy tényleg komolyan gondolja-e a dolgot.

– Nem kérdezném, ha nem így volna – eresztette le Perselus a boszorka kezeit, abbahagyva ezzel a már mindkettejüknek kellemessé vált masszírozást.

– Tréfát fog űzni belőlem, ha elmondom – visszakozott még utoljára a fiatal nő, és tétlenségében a hajában keletkezett csomókat próbálta szétszedegetni.

– Ezt csak úgy tudja meg, ha próbára tesz – sarkallta türelmetlenül Perselus, de egy pillanatra sem vette le a tekintetét az egyértelműen zavarban lévő lányról.

Hermione nagy levegőt vett, majd végül hadarva kibökte:

– A feneke.

– Tessék? – kerekedtek ki a férfi szemei.

– Mármint, nem az öné, nem feltétlenül, úgy értem... Szeretem, ha egy férfinak formás a feneke – magyarázta egy szuszra a lány, aztán Piton elégedetlenségét látva hozzátette: – De ezt nem azért mondtam, mert a magáé nem az, ugyanis, végül is, nos... Nagyon is az. – A kis eminens úgy érezte menten elájul a torkában dobogó hangos szívveréstől, és jobbnak érezte elhallgatni.

– Formás? – húzódtak kaján vigyorra a professzor ajkai.

Hermione bólintott, a bekövetkező csendben pedig tovább húzogatta zilált hajfürtjeit, hogy még véletlenül se kelljen a férfi vonzó mosolyára vagy enyhén szőrös felsőtestére néznie.
Alig fél perc múlva azonban Perselus megelégelte a lány kényszertevékenységét, és újra a kezeiért nyúlt. Majd nem tudni, hogy a víztől, a Hermionéban keletkezett feszültségtől vagy a naptól-e, de ezúttal szó szerint megcsípte őket a szikra, amint összeértek. Perselus fájdalmasan felszisszent, mire Hermione bocsánatkérően megtörte a hallgatását.

– Jaj, nagyon megráztam? Elnézést.

– Semmi baj, de ne tekergesse annyira a haját, mert csak még több gubót fog vele csinálni – dörzsölgette a kezét Piton.

– Miért érdekli hirtelen a hajam? Azt hittem kifejezetten ellenszenves magának ez a szénakazal.

– Lehet, hogy túl elhamarkodottan ítéltem meg – vallotta be a férfi, ami egy meglepődött pillantást váltott ki a fiatal boszorkából. – Nagyon is tisztában vagyok vele, milyen nehéz egy kezelhetetlen hajat kordában tartani.

– Szóval... – elemezte óvatosan a griffendéles. – Most igazából azt mondja, hogy megváltozott a véleménye a hajamról?

– Be kell valljam, már sokkal kevésbé tűnik zavarónak – sóhajtotta Perselus, és ravaszan hozzátette: – De további tapasztalatokra volna szükségem ahhoz, hogy végleges véleményt formáljak.

Hermione egy darabig megilletődötten nézett volt tanárára, majd a szavak jelentését értelmezve szégyenlősen elmosolyodott, és valamival könnyedebben tudakolózott.

– Na és, a nap melyik részében történt ez a bizonyos változás?

– Valahol a melltartója elvesztése és a terpeszfogós játék között. Szeretné, ha tovább részletezném? – viszonozta Perselus a mosolyt.

– Megőrült?! A végén még a többiek is meghallják... – csitította a lány, de túl késő volt.

– Szerintem Mrs. Weasley már meghallotta – sandított oda Mollyra a professzor, aki olyan megrökönyödötten vizslatta őket, hogy kiesett a szájából a fagylaltos kanál, amivel a hatalmas csoki gombócokat eszegette, és a fűbe pottyant. Megbökte Minervát a maszatos kezével, aki így kénytelen volt felébredni a szunyókálásából, és rögtön pusmogni kezdtek.

– Ajjaj, nagy bajban vagyunk – felelte Hermione, de a hívatlan közönség ellenére, már sokkal kevésbé tűnt feszültnek. Átpillantott a napágyak túloldalára, ahol Dumbledore éppen a Weasley testvéreket és Harryt oktatta ki a hulla-hopp karika rejtelmeiről, majd felbátorodottan megkérdezte: – Mondja, professzor, mit szólna hozzá, hogyha mi most lelépnénk, és felmennénk a szobájába, hogy kényelmesebb körülmények között bővítsük az ismereteinket, mielőtt még valaki kitalál egy másik programot a mai napra?

– Nem volna ellenemre – kapott az alkalmon egyszerre a férfi, és feltápászkodott a nyugágyról, hogy aztán a kezét nyújtsa a még mindig török ülésben ülő Hermionénak. – Miss Granger?

A fürtös boszorka nagy színpadiassággal fogadta el a felé nyújtott kezet, és ő is felállt.

– Piton professzor – biccentett.

– Azt hiszem ideje, hogy Perselusnak szólítson – mondta hangosan a férfi, amire már a snapszlit játszó Remus és Dora is felkapták a fejüket.

A rájuk szegeződő szempárok tüzében indultak meg a hátsó bejárat irányába, de a várttal ellentétben senki sem szólt rájuk, csak féltékeny tekintettel követték a megszökni próbáló párost. Még Tonks is rámordult a férjére, hogy neki miért nem jutott eszébe, hogy elillanjanak, amíg Albust lekötötte a hulla-hopp. Már az ajtó közelében jártak, amikor Arthur váratlanul felriadt az álmából, és a törpikéit kergető Hókuszpókról kezdett kábán zagyválni – akiről nyilván új barátjától a bártendertől hallott. Mr. Weasley óbégatása nem kerülhette el Albus figyelmét sem, és sajnálatukra a vén varázsló így rögtön észrevette, hogy miben mesterkednek.

– Perselus, Hermione! – kiáltott utánuk Dumbledore, majd magukra hagyta a csak mostanra feleszmélt férfiú társaságot, no meg persze az egy szem Ginnyt. – Hová igyekeztek? Még nem is vízi-aerobikoztunk, pedig az lesz a mai nap főpontja! – akadékoskodott az igazgató, miközben feléjük rohant, kezében a lila hulla-hopp karikájával.

Hermione megfeszült egy pillanatra Perselus kezeiben, és kénytelenek voltak hátra fordulni, hogy szembe nézzenek az idős varázslóval.
Piton nyugtatóan megpaskolta a lány karját, majd egy szemrebbenés nélkül füllenteni kezdett.

– Épp új játékba kezdtünk a többiekkel, de nem akartunk titeket zavarni, mert láttuk, hogy a Weasleyk mennyire élvezik a hulla-hoppot. Igaz, Lupin? – meresztette a mardekáros szúrós szemeit a kollégájára.

– Mi? – mondta bambán Remus, majd kapva a fonalat egyetértően bólogatott, és Tonks is követte a példáját. – Á, igen, Perselus épp azon volt, hogy elmagyarázza a szabályokat, mert Alasztornak nagyon elment a hangja az egész napos kiabálástól.

Mordon morcosan ült az árnyékban a kezében egy napilappal, de valóban elege volt már a játékvezető szerepéből, úgyhogy inkább komoran hallgatott.

– És milyen játékot fogtok játszani? – kérdezte izgatottan Albus.

– Bújócskásat – vágta rá azonnal Piton, mire Molly majdnem beleprüszkölt a csokoládéfagylaltos kelyhébe.

– Bújócskásat? – Dumbledore szemeit szikrázó csillogás töltötte meg a játék nevének hallatára.

– Igen, bújócskásat, de ha részt szeretnél venni Albus, neked kell először a fogót játszanod – tette hozzá Minerva is, aki csatlakozott a többiekhez a hazugságban. Mert persze, még mindig neheztelt az igazgatóra.

– Elvállalom! – röppentek Albus kezei a magasba. – Olyan izgalmas, ilyet még nem játszottam – toporgott, majd odarohant az üdülő falához. – Vissza is kell számolni hozzá?

– Pontosan, Albus – bólogatott Molly, aki tovább folytatta a mesterkedést. – Ne felejtsd el a mondókát se, amit legutóbb tanítottam neked a húsvéti szünetben.

Dumbledore felderült a hírtől, hogy új tudását is hasznosíthatja, majd megvárta, hogy a Weasley fiúk, Harry és Ginny is csatlakozzanak a pázsit túloldaláról.

– Új játékot játszunk? – tudakolta Fred és George, akik naptej hiányában, már úgy néztek ki, mint két pirosra forralt homár.

– Igen, drágám, bújócskásat – értesítette Molly a fiait. – És Dumbledore professzor lesz az első fogó.

– Ó, az valóban nagy felelősség – tette hozzá Harry, de képzeletben már azon járt az agya, hogy milyen szűk helyet találnak majd Ginnyvel.

– Igen, igazgató úr – vágott közbe Ron is. – És ez a telek borzalmasan nagy, úgyhogy legalább százig el kell majd számolnia, hogy jól elbújhassunk.

– Százig? Legalább ezerig! – kontrázták az ikrek.

– Ne aggódjatok, lelkiismeretesen felsorolom az összes számot! Szóval elég időtök lesz helyet keresni – esküdözött Albus, majd a falnak fordult, és becsukta a szemét. – Rendben, mindenki felkészült?

– Igen, Albus, de nem ér csalni, nem nyithatod ki a szemedet, amíg a végére nem értél – szólalt meg utoljára Tonks, és fel is állt a napágyról, hogy összeszedje a kártyáikat és a törülközőjüket.

– Rendben! Akkor kezdem! – harsogta Dumbledore. – Egy, megérett a meggy. Kettő, csipkebokor vessző. Három, te vagy az én párom. Négy, döglik a légy... Nem, várj az nem így volt. Kezdem elölről. Egy, megérett a meggy...

Perselus némán artikulálva mutogatott mindenkinek, hogy szedjék össze a cókmókjaikat, és tűnjenek el innen, amíg lehet. Harry odasuttogta Mollynak, hogy a vacsoránál majd találkoznak, és elrohantak Ginnyvel az épület jobb sarkánál, valószínűleg az előkertbe, hogy egy eldugott bokrot keressenek. Fred és George maguk után húzták Ront az utcafront felé, mert egy mugli játékboltban akartak látogatást tenni. Minerva kényelmes lassúsággal felkelt, és felsegítette Alasztort, hogy a bárban megigyanak egy kis sherryt. Tonks és Remus valószínűleg a szobájukba igyekeztek csak úgy, mint Hermione és Perselus. Csak Molly nem állt fel egyszerre, és az évfolyam első lány várakozó pillantását látva legyintett, hogy menjenek előre, valami olyasmit is jelenthetve, hogy ők még a medencénél maradnak, amíg Arthur egy kicsit magához nem tér. Hermione nem érezte igazságosnak otthagyni az asszonyt, de Perselus hamar véget vetett hangtalan tiltakozásának, és felkapta a nőt, át vetette a vállán, aztán becipelte őt a hotel épületébe.

1 óra múlva...

– Száz, beszáradt a máz... Aki bújt, aki nem, jövök! – kiáltott fel Albus, és végre ellökte magát a faltól, hogy körülnézzen. Fél óra kutakodás után, amikor is rá kellett döbbennie, hogy senkit sem talál, halálra vált arccal maga elé motyogta: – A keserves citromporba, tényleg eltüntettem a többieket!

...

Eközben a harmadik emeleti folyosón...

Remus és Tonks egy kellemes pihenő, vagy épp egy "eseménydús pihenő" után frissen felöltött ruhájukban léptek ki a folyosóra, hogy a vacsorához igyekezzenek. Remus jó kedvében volt, és magához húzta kedvesét a csípőjénél fogva, hogy beletemesse az arcát felesége ezúttal bíborvörös színt öltő hajfürtjei közé.

– Szeretem, amikor én moshatom meg a hajadat, mindig olyan jó érzéssel tölt el.

– Csak el ne áruld Ginnynek, mert folyton ezt fogom hallgatni tőle – puszilta meg Remus orcáit Tonks, és ő is átkarolta a férfit. Így andalogtak egy ideig, amíg a lefelé vezető lépcsőkhöz értek. Csakhogy a forduló melletti legelső szobából halk hangfoszlányok szűrődtek ki, ami megállásra késztette őket.

– Hermione, tartsd egy kicsit jobban magadat, nagyon nehéz ebből a pozícióból csinálni – mondta az egyik hang.

Remus és Dora elfehéredtek, majd lassan egymásra tekintettek.

– Ez nem Perselus szobája? – suttogta a metamorfmágus nő, és az ajtó felé bökött.

– De az... – nyelt egy nagyot Remus, és mindketten a nyílászáróhoz lopóztak. Amint a laphoz nyomták a fülüket, egy újabb hang hallatszott ki a szobából:

– Perselus, már teljesen görcsbe állt a nyakam, és nem bírom tartani. Nagyon fááj... – sikította a nő.

– Te jó Merlin, Dora, ezek nem vicceltek... tényleg belevágtak a közepébe – motyogta elfehéredett arccal Lupin, de semmi kincsért sem hagyta volna abba a hallgatózást. – Szerinted milyen pozícióban csinálhatják? – vigyorgott pajkosan.

– Perselus, ne húzz annyira, eltöröd a nyakam – nyafogta Hermione hangja belülről. Tonks alig hallhatóan felciccentett, de férje tovább élvezte a helyzetet.

– Remus – suttogta Dora, és megrázta a fejét. – Nem tetszik ez nekem, csinálnunk kell valamit, bántja Hermionét.

– Most mégis mit vársz tőlem, hogy rontsak rájuk? – tárta szét karjait a griffendéles férfi.

– Csak a te hibád, ha nyugton maradnál, már rég végeztünk volna – oktatta ki a mély, öblös hang a szobán belül tartózkodó boszorkát.

– És az mégis kinek jó? Neked vagy nekem? Áá... – ordította újra Hermione .

– Remus, szerintem ez nem önszántából történik. Be kell mennünk – hangoztatta a folyosón álló Tonks, majd rátette a kilincsre a kezét, hogy cselekedjen.
Lupin elkapta a kezét, és megpróbálta elvonszolni feleségét az ajtótól, hogy így tiltakozzon.

– Dora, a fiúnkra esküszöm, ha beleszólsz ebbe, nem állok jót magamért. Hogy fogok Perselus szemébe nézni az iskolában!

– Perselus, kérlek hagyd abba, nagyon fáj... nem bírom tovább – rimánkodott Hermione még hangosabban, és Dóra védelmező ösztöneit nem lehetett tovább leállítani. Kirángatta a karját Remus szorításából, és ismét az ajtó elé csörtetett.

– Látod! Alamuszi férfiak. Ami sok az sok, egy nőnek ki kell állni a másikért! – szólalt meg felpaprikázva Tonks, majd nekiveselkedett az ajtónak, és varázspálca híján, jobb vállával törte be az ajtót, hogy aztán beessen a szoba közepére.

Remusnak nem maradt ideje megállítania őt, és a betörött ajtón keresztül inkább kíváncsian pislantott be a helyiségbe. A szeme elé táruló látványtól azonban olyan röhögő görcsöt kapott, hogy beszélni sem bírt, csak a földre rogyott, és némán verte a folyosó zöld kárpitját. Az immár a szoba nappalijában tartózkodó Tonks feltápászkodott, hogy kioktassa Perselust, de a férje reakciója miatt félve pillantott fel.
Hermione egy faszékben ült, a két karfát markolva, és most döbbenten meredt a barátnőjére. Az előttük álló asztalon pedig Perselus pihentette az egyik lábát, hogy ellenállásként használja azt, amíg a lány hajába akadt hatalmas kefét próbálta kihúzni.
Hermione szemei pirosak voltak a sírástól, a haja pedig meg még gubancosabb, mint egy órával ezelőtt, de Perselus miden erőlködése ellenére sem sikerült kihúznia a kefét belőle.

A Mardekár feje felegyenesedett, és az abszurd helyzet ellenére megőrizte nyugalmát, hogy méltóságteljesen letörölje az izzadságcseppeket a homlokáról. Akadozó lélegzettel nézett körbe, aztán Hermione hajzuhatagára bökve csak ennyit bírt kinyögni:

– Beleakadt...

VÉGE