Egész testemben összerezzentem, mintha áram rázott volna meg. Csukott szemeimet azonnal nagyra nyitottam.

Az imént még semmit nem hallottam, úgy zúgott a fülem a pisztoly dörrenésének hangjától, aztán láss csodát szemeim előtt ott hullámzott a mélykék vizű tenger. Csak bámultam a furcsa formákat felvevő hullámokat, és hallgattam a víz moraját. De ám aztán, ahogy feljebb néztem, megláttam egy vastag, elszáradt faágat, és hirtelen a víz morajlás zaja is megváltozott. Teljesen olyan hangra váltott, akár a méhzúgás. Mivel éreztem, hogy fekszek, gondoltam, felülök, és alighogy ez megtörtént, hirtelen már nem is a tenger kéklett szemeim előtt, hanem az a méhkaptár szerű kürtő vetett arcomra árnyékot, amit legelső ébredésemkor láttam.

Felnéztem ekkor. Kerestem a tengert. Meg is találtam, csak épp kiderült, hogy az nem víz volt és hullámok, hanem a kék ég, és rajta felhők… Igaz, ennyire áttetsző, és délibábként hullámzó felhőkre nem emlékeztem, hogy valaha is láttam volna.

- Felébredtél!?

Ez a kérdés egy nő szájából hangzott el, és ahogy hallottam, pont a hátam mögül. Odanéztem, mire megláttam a vaskos törzsű fának dőlve azt a mély dekoltázsú estélyit viselő sápadt teremtést, akinek fátyol takarta arcát most is.

- Hol vagyok, és ki vagy te?

- Hívj csak Miss E.-nek!

- Missy?

- Miss… E! E, mint Evelyn, ezoterika, Ego, vagy… Embrió!

- Megértettem, Miss. E. Most már csak arra vagyok kiváncsi, hogy hol vagyok!

- Eh… Fogalmam sincs! Ahogy elnézem, talán egy vulkán belsejében, vagy egy méhkirálynőnél vendégségben! Talán Csernobilban! Úgy még érthetőek lennének ezek a marha nagyra nőtt méhek!

- Mégis miről beszélsz?

- Van szemed, nem?! Csak nézz körbe!

Eleget tettem kérésének. De semmi újat nem láttam. Ekkor viszont beugrott valami más.

- Erről a fáról tudsz valamit?

- Erről? - kérdett vissza, miközben rámeredt a kihalt fára. Azt merném mondani róla, hogy ez itt Yggdrasil. Gondolom, hallottál már a legendáról.

- A viking legendában szereplő fáról beszélsz? Hát… Ez előbb néz ki az égig érő paszuly elszáradt indájának!

A fátyol alatt rejtőző nő hahotázásban tört ki.

- Azért ne becsüld ennyire alá. Tud ez a fa valamit!

Azzal megvált a fa törzsétől. Futásnak eredt, és a földnyúlvány végéhez érve, egy hatalmas ugrással átugrott a szakadékon, egyenest a kaptárfal egyik sejtjébe. Eltűnt odabent egy ideig, mire egy adott pillanatban az addig halottnak hitt fa egyszeriben meglendítette az egyik ágát, és nyílás bejáratához eresztette azt. Ezen aztán a fátyolos teremtés könnyű szerrel visszasétált. Mint a kifutón végigsétáló modellek, olyan eleganciával lépkedett a tűsarkú cipőben.

Én csak ámultam, és bámultam. Miután mindkét lábát letette a földre, a fa visszahúzta ágát az addig tartott formájába.

- Jézusom… - bukott ki a számból. - E-Ez mégis mi volt?

- Azt hiszem… Most lehet, ostobának fogsz tartani… De azt hiszem, hogy a sejtfal nyílásai rejtik az emlékeinket! Mert ugye te sem tudod, hogy ki vagy!

- Ezt honnan tudod…

- Umbrella! Mond neked ez a szó valamit?

- Eh… Nem igazán.

- Tri… istenem, a nyelvemen van. Tudom, hogy az Umbrella és ez a tr… trifon, telefon… Áh, basszus, miért nem emlékszek!

- Hé, nyugodj meg! Lényegében te többet tudsz nálam! Szóval nyugodj meg! Nem tudom, hol vagyunk, de volt egy olyan álmom!

- Álmodtál? Te mázlista! Én le sem hunytam a szemem, mióta itt vagyok!

- Akkor talán itt az ideje!

A nő erre mellém ült, aztán lefeküdt.

- Nem szeretek egyedül aludni! - mondta. Sosem bírtam, ezt tudom biztosan!

Felém nyújtotta bal kezét, és én megadtam magam a hívásnak. Odafeküdtem mellé, és hagytam, hogy bal tenyerét a tenyerembe helyezze.

- Köszönöm… - mondta, és mikor felé néztem, a fátylon át láttam, ahogy lehunyja szempilláját. Az arcát ugyan nem tudtam felismerni, csak annyit láttam, hogy ovális az arcformája, és hangsúlyos, fekete szempillái és szépen ívelt szemöldöke van.

Aztán visszafordultam a kéklő ég felé, és követve a példáját, én is lehunytam a szemem.

Egy ideig még hallottam a nagy sötétségben a méhzúgást, amit idővel valamiféle furcsa csilingelés váltott fel. Ezt folyamatosan lehetett hallani, mellette viszont időközönként valamiféle vihogás szerű hangra is felfigyeltem. Ahogy az idő telt, és már harmadjára vettem észre ezt a furcsa hangot, immár kivehető volt, hogy valóban nevet valaki. Egy öregasszony.

Kinyitottam szemem, mire korhadt gerendákat láttam a fejem fölött. Ezeken fények táncoltak, míg nem a szemem elé nem került egy nagy rakás koponya, amik egy nagy boton csüngtek. A koponyák közt apró csengők csilingeltek, de aztán hamar fölém hajolt az is, aki azt a bizarr botot rázta.

Egy vénasszony görbe orrát láttam, meg hiányos fogsorát, ahogy rám nézve jó ízűen felnevet.

- Áháháhá, tehát felébredtél!

Kísérteties volt a kérdés, de ám a válasz helyett, csak a gyomrom rándult össze. Vagy legalábbis valami hasonló félelem járta át testem.

- Gyere, gyere, kelj fel, kedves!

A vénasszony lehajolt, a hátam alá nyúlt, és miután elém tartotta botját, hogy markoljam meg, és én megtettem, felhúzott a földről. Ekkor láttam csak, hogy egy nagyon koszos csűrszerűségben vagyok, és hogy a padlón mindenfelé gyertyák égnek.

Egyből Miss E. jutott eszembe, ezért hamar az öregasszonyra néztem, és már kérdeztem is.

- Miss. E. hol van?

- Miss. E.? Ehehehehe…

- A nő, aki mellettem volt. Fátylat viselt. Egy nagyon csinos…

- Tudom, kiről beszélsz, lányom! De ám tudd, hogy kivel állsz szemben! Az egy boszorkány! Légy óvatos! És még valami. Féldd az embereket, csak a sajátjaidban bízz! Megvédelek, ha tudlak, de légy óvatos, ezek nem hétvégi katonák! Tudod, ahogy Big Smoke mondta!

- Mi? Most mégis miről beszél?

- Ó, ez kiváló! Kár a jó babakészítőért, hehe!

- Mi van?

Egy árva szót nem értettem abból, amit a vénasszony összehordott, bár manapság is azért még elgondolkodtat, hogy ott, egy lerobbant falu mélyén egy olyan vén szipirtyó honnan ismerte egy klasszikus videójáték ikonikus szereplőjét…

Azt is meg kell említenem, hogy akkor és ott találkoztam egyedül azzal a vénasszonnyal, és bár abban a pillanatban fel sem fogtam, de az életemet köszönhettem neki!

Csak néztem rá, ő meg nevetett. Utána körbejárt, közben nyomában minden gyertya kialudt. A füsttől felköhögtem, mire újult erővel felvihogott.

- Menj innen! - rikácsolta, mikor az ajtóhoz érve, kinyitotta azt. - A házak urai sorra vesznek oda! Ügyelj, nehogy itt legyél, mikor a halál szele végigjárja az üres utcákat!

Kicsoszogott az ajtón, és csak néztem, ahogy eltűnik a görbe utcán.

Komolyan nem értettem, miről hadovált az öregasszony, de ám őszintén megvallva, ez kicsit háttérbe is került, mikor megpillantottam az ajtón át elém táruló látványt! Abban a faluban voltam, ahol azzal a sok bizarr külsejű lénnyel találkoztam, akiket egy katona ölt meg végül. Aztán elmondott engem is mindennek, végül aztán "parancsra" belém is eresztett egy golyót.

Totál összezavarodtam. Egyik percben itt, másik percben ott! Hogy kerültem én onnan a kiszáradt fa, no meg a fátylat viselő nő mellől vissza abba a hátborzongató faluba. Aztán meg egyáltalán mi a fene folyik ott. Miért nevezett engem az a katona biofegyvernek, a vénasszony meg miért mondta, hogy óvakodjak az emberektől!

Nagyot sóhajtottam, utána felnéztem, és ahogy ez megvolt, szemem elé tárult a megoldás! A falon csüngött, lepte a penész, ketté is volt törve, de ám a célnak megfelelt!

Felálltam gyorsan, és a köpenyem ujjával gyorsan letöröltem a falon csüngő tükröt. Ezután belenéztem, de ám jobban fel kellett volna készüljek a látványra, mert ami a tükörképemként visszaköszönt, hát az totál nem volt emberi! Vagyis hogy ezt a kijelentést egy kicsit elsiettem, mert hát volt kezem, lábam, fejem, szemem, sőt még hajam is, na de a szám… a felső ajak nem mozgott egyáltalán, amikor meg eltátottam a szám, az alsó ajkam úgy nyílt le akár a kocsik cigarettacsikk tartója. Az orrom fölött, a két szemem közt pedig ott éktelenkedett egy golyó kiálló vége, ami valahogy olyan hatást nyújtott, mintha a hindu vallást gyakorolva egy könnycsepp díszt tettem volna a homlokomra…

Alig hittem a látványnak, ami elém terült, és csak azért fordítottam el a fejem a tükörmásomtól, mert odakintről hangos varjúkárogás hallatszott. Azt hittem, hogy a madár berepül, de csak a küszöbig szállt, ott aztán kiejtette szájából, amit addig magával cipelt, aztán elszállt. Bármi is volt az a valami, első pillantásra csak annyit láttam, hogy henger alakú és hogy sárga.

Hamar a küszöbhöz siettem, és ahogy kinéztem az ajtón, ott hevert előtte négy kukoricakóró, szorosan összekötve. Felemeltem, hogy jobban szemügyre vegyem őket. A szárakon látszott a kukoricákat fedő elszáradt levél is, de ezek egyikében sem volt benne a termés.

Felnéztem az égre, de már hiába kerestem a varjút. Nem értettem, miért hozta azt a kalászt. És vajon nekem szánta? Ha igen, vajon mi volt vele a célja? Vagy neki, vagy annak, aki a madarat irányította…