Légyzúgástól volt hangos a falu minden négyzetcentimétere. Amióta kiléptem a kunyhóból, ahova az a flúgos öregasszony bevitt, mindvégig ott zenélt a háttérben a lelkes zümikórus! Több koncertet is adtak, a falu minden irányából. Egy-két ilyen helyszínre volt szerencsém betoppanni. Legtöbbször mások is részt vettek ezeken a legyeken kívül. Volt élő, és nem élő a közönség soraiban. Előbbi pórul járt falusi, utóbbi a "magamfajta". Láss csodát, az öregasszonynak igaza volt! Ezek a rongyos, emberi mivoltot csak nyomokban tartalmazó fenevadak rám se hederítettek. Ha véletlenül fel is néztek a lakmározásból, és rám vicsorogtak, az csak azért volt, hogy közöljék, hogy a préda, amit nyersen falnak, az az övék, én fogjak magamnak, ha enni akarok.

De ám ez volt a másik furcsaság. Mióta ott voltam, semmit nem ettem vagy ittam, de késztetést sem éreztem arra, hogy bármi táplálót is bevigyek a szervezetembe. Igaz, lehet, az én Geppetto bácsim nem tervezett belém fölösleges energiabevitelt…

Ott tébláboltam egy darabig a legyektől hangos utcákon, aztán valahogy kikeveredtem a falu határába, ami "bájosságában" kicsit sem adott alább a főutcán tapasztalható állapotoktól. Itt embertetem helyett, kecske meg disznó maradványok hevertek szerteszét. Volt, amit a sárban rágtak a férgek, voltak, amik a falakról csüngtek. Ezutóbbi mind egy szálig kecskefej volt, és a faluban mindenfelé fellelhető volt!

Ahogy ott bolyongtam, egyszer csak emberi hangokra lettem figyelmes. Bár az öregasszony figyelmeztetett, hogy ügyeljek az összefüggő beszédre képes alakokkal, nos, én attól függetlenül elindultam felkeresni, hogy honnan jön a hang.

Átvágtam magam egy sűrű nádason, mire aztán a bokrok takarásában megpillantottam egy fekete autót. Lényegében egyből szembe kerültem vele, mikor túlértem a bogáncsrengetegen, és ha már ott voltam, hamar odaszaladtam, és meg próbáltam kinyitni az ajtaját. Persze jó is lett volna, ha sikerül, de a gazdája félt attól, hogy egy hozzám hasonló lidércnyomás majd felhagy az emberevéssel, és inkább beül a menő verdába, hogy száguldozzon kicsit a nyugati infrastruktúrát messziről nélkülöző falucska határában!

Talán Fortuna nagyasszony kegyelmezett meg emlékezetkieséstől szenvedő gyermekén, ugyanis alig hogy elengedtem az ajtó kallantyúját, a kocsi túloldaláról előkerült két rémálomba illő alak! Már jóformán hozzászoktam azokhoz a meggörnyedt, eltorzult képű toprongyos alakokhoz, akik a faluban kószáltak, de ahogy a hangokat meghallva felnéztem a kocsi ablakán át, és megláttam azt a két "négyszemű" UFO-t, a libabőr nemcsakhogy kiütött a hátamon, de önszántából meg is tépte magát! De mint tudjuk, minden csoda három napig tart, esetemben csupán három másodpercig, mert bizony míg az egyik földönkívüli azon volt, hogy kioldja az automata zárat a slusszkulcs gombjával, a másik lekapta a fejét! Akarom írni: levette a fejéről a sisakot!

Amint előkerült a világosbarna haja, meg az a flegma tekintete, máris rájöttem, hogy a társaságból csak én vagyok egyedül a szörnyeteg! Bár, ha így vesszük, végülis nem én flangáltam egy olyan fegyverrel, amivel már ki tudja hány életet oltottak ki, köztük majdnem egy ártatlan mutánsét… Mert hát az a harci helyzet, hogy a katona, akiről az imént említést tettem, az nem más volt, mint az, aki fejbelőtt a faluban! Emberünk ráérzett, hogy merre vagyok, mert bizony egyenest a kocsi azon oldalához sietett, ahol én bujkáltam. Bízva a szerencsémben, az autó kipufogói közé vonultam, aztán hallottam, ahogy csattan az egyik ajtó, utána a másik, harmadjára meg jól hátba vert a csomagtartó ajtaja! Riadtan buktam a földre, de hála az égnek, hogy utolsó generációs autót kaptak maguk alá és nem egy kőkorszaki román traktort, mert bár beindították a motort, és én még mindig a kipufogó mellett, most már alatt, tartózkodtam, viszont legalább mindent tökéletesen hallottam, amit azok ketten beszéltek. Hamar kiderült, hogy azért nyitották fel a csomagtartót, hogy a ventilátor könnyebben kinyomja a kabinban megrekedt mocsárszagot, de ám így kaptam egy lehetőséget egy ingyen fuvarra, amit a hátradobált fegyverek és más felszerelések közt megbújva ki is használtam.

- Lobo, ez a hely egy posvány! - jegyezte meg egykori hóhérom, aki mint kiderült, félmunkát végzett!

- Te legalább az illúziók palotájában csatangoltál, amíg mi annak a púpos halnak a nyomában jártunk!

- Egy savat okádó hal még mindig jobb, mint egy köldökzsinórjával utat jelölő óriás fetusz.

- Hallom, hogy a Mia arcú próbaba meg felkelt!

- Azzal Winters foglalkozott.

- De hallottam, mikor a parancsnok parancsot adott neked egy bio fegyver elpusztítására. Utólag azt mondtad róla, hogy olyan, mint egy régimódi fababa, ami ha mozgatod, kinyitja és lehunyja a szemeit!

- Ja, a kis bambina! Nem tudom, mit terveztek vele, de láthatóan még félúton jártak, mikor elszabadult, mert nagyon el volt tévedve! Egy egész tárat beleengedett az egyik bio fegyverbe, ami rám támadt! Kicsit még sajnáltam is, ahogy ott feküdt, felakadt szemekkel!

Aki nem jött volna rá, az a bizonyos bio fegyver, amiről szó volt, nem más volt, mint ÉN! Tehát Bambi lettem, a kis őzike, aki még véletlenül sem képzeli magáról, hogy az imént lebambázták!

Bevallom, úgy enyhén bekattantam, mikor meghallottam hóhérom szájából a rólam szóló nyilatkozatot. Ezt meg még azután képes volt a drága társa azzal fokozni, hogy valami K9, vagy milyen nevű társa ott üvöltözött mellettük percekig, hogy megakadályozza Mineblower barátunkat azon szándékában, hogy egy fejbelőtt próbaba szájnyílását összehasonlítsa egy guminő azonos nyílásával.

Ennél a pontnál fogyott el a türelmem, és bizony majdhogynem beugrottam közéjük, hogy a világos barna hajú gavallér fejét beleverjem az ajtó sötétített üvegébe, na de ekkor jött a csavar, mikor is egy női hang a rádión közbeszólt, hogy fejezzék be a bájcsevegést, mert ha nem tudnák, az autóban elhangzó minden szavukat hallják a főhadiszálláson.

Flegma Janit nem igazán izgatta, hogy ki hallja, vagy ki nem, ő azért csak megjegyezte, hogy sajnálja, hogy nem tette meg, amit akart, mert a füle így is úgy is károsodott a kedves kolléga üvöltözésétől!

A volánnál ülő társa felnevetett:

- Óvatosan, haver! A végén a főnök visszaküld a mutáns embrióhoz, hogy lásd, mi lesz, ha nem bírsz magaddal!

- Lobo, Mineblower, merre vagytok?! - szólt egy hang a rádión keresztül.

- Úton, főnök! - válaszolta kuncogva a sofőr.

- Siessetek! Szükség van Mineblower nyelvtudására! Mr. Szabónak segítségre van szüksége…

A férfi még folytatta, de a Lobo nevezetű katona erre hahotázásban tört ki.

- Főnök - mondta eztán. - Mineblower nyelvtechnikája messzeföldön ismert! Ezt bizonygattuk eddig is!

- Fáradt vagyok a sületlenségekhez! Megértem, hogy viccel próbáljátok elütni az időt, mikor épp nem organikus bio fegyverek ellen harcoltok, de ne feledjétek, hogy huszonnégy óra alatt eddig már hány társunkat vesztettük el! Most a küldetés a legfontosabb, ahhoz tartsátok magatokat! A lehető legkevesebb időt akarom itt tölteni, és azt akarom, hogy mindannyian a saját lábatokon érjetek haza! De ehhez nektek is tennetek kell, szóval siessetek vissza, és munkára!

A lelkesítő beszéd (vagy akinek jobban teszik: a hegyibeszéd) meghozta gyümölcsét, a két katona az autó első üléseiről úgy ült ott, mint két leszidott kisgyerek! Nem volt már többé viccelődés, vagy flegmaság, szólni nem mertek egymáshoz, nehogy a nagy kutya még egyszer leugassa a fejüket!

Én sem moccantam helyemről, de nem a csapat vezetőjének "parancsára", hanem mert valahogy úgy éreztem, mintha már lettem volna hasonló helyzetben. Volt időm gondolkodni, szóval töprengtem ott magamban, mire egyszer csak három árnyat láttam elröppenni szemem előtt. Bár a hasamon feküdtem, úgy érzekeltem, mintha az arcomhoz érne valami lepelféleség, aztán mintha valaki oldalra lökött volna, amitől felsikoltottam. Egyet pislantottam, mire váratlanul azt éreztem, hogy már a hátamon fekszem, körülöttem méhek zümmögnek, és két mérges barna szem néz rám egy fehér fátylon át.

- Ki az az Albert?! - üvöltött rám a fölöttem hajoló nő, akinek csinos termete, de főleg a csillogó aranysárga kisestélyi volt a feltünő, ami rajta volt.

Hogy kerültem én oda, abba a másik világba, azt én nem tudom. Azt sem, hogy a hasamról egy szempillantás alatt hogy fordultam a hátamra, úgy hogy én azért nem is tettem semmit, azt se tudom, ahogy azt sem, hogy ki lehetett az az alak, akiről a nő beszélt a fátyla alatt.

- Valentine! - folytatta idegesen, kezével a levegőbe ütve, ami azért már túl közel volt az orromhoz.

- Hé, hé! Szállj le rólam! Megbolondultál!? - kiabáltam.

- Valentine, Albert Valentine? Nem… nem hiszem… Nem tudom! Ááá…!

Olyat ordított, hogy a méhek mind elkotródtak a közelünkből. De hogy a fejét szorította, adódott az alkalom, hogy lelökjem magamról.

Elterült a földön, és bár már begörnyedve, de még mindig a fejét fogta két oldalt.

- Megőrülök… Megőrülök!

- Nagy baj az agybaj, de ha megvan már nem baj…

- Te viccelődsz rajtam? - ugrott fel erre a nő.

- Úgy viselkedsz, mintha én bármit is tudnék! Mi az a hely egyáltalán? Vagy ez? Hol vagyunk most pillanatnyilag? És miért nem veszed le a fátylat?

- Láttam, hogy visszaemlékeztél!

- Miről beszélsz? Mire emlékeztem én vissza! Ha nem hallottad volna, eddig épp azt ecsetelték, hogy hogyan elégítette ki magát majdnem egy barom énvelem!

- Velünk! Mert hát te olyan ostoba vagy, hogy még ezt se tudod!

- Te meg a mindentudó, aki itt hisztizik, hogy kicsoda az az Albert!

- Láttad a három nővért, ne is tagadd!

- Csak olvastam…

- Hülyének nézel?!

- Pillanatnyilag azt sem értem, hogy most min folyik kettőnk közt a vita… Szóval magamat érzem inkább hülyének…

A nő ekkor megállt, fejét pedig jobbra fordította. Arra néztem én is, amerre ő, de csak az égig érő kiszáradt fa tetejét, meg a kaptárfal egy részét láttam.

- Elfogtak… Elfogtak, te szerencsétlen!

- Beszélj már érthetőbben, az Isten áldjon meg!

De ám ez a furcsa szerzet semmi egyebet nem mondott, csak elszaladt a szemem elől. Mire aztán én is felálltam, a földnyúlványom már egyedül álltam! Hiába néztem a fa mögé, hiába néztem le a szakadékba, senki más nem volt ott rajtam kívül, csak a méhek…