NYILATKOZAT: A The Elder Scrolls V.: Skyrim és teljes világa a Bethesda Softworks tulajdonát képezi, minden jog őket illeti.

A/N: Ééééés... beütött a krach. Talán nem ez lett az eddigi legerősebb fejezet, de azért próbáltam a lehető legtöbbet kihozni belőle, mert ha megint félreteszem pihenni, sose érek a végére. Tehát úgy írtam meg, ahogy tudtam. Remélem, azért egynek elmegy majd.

V.

Ophelia kimerülten lépett a ki a grandiózus Császári Könyvtár részlegéből. A nehéz kapuszárny úgy csattant be mögötte, hogy az ember azt hinné, még az istenek talpa alatt is megrázta a talajt. A lány úgy érezte, kifacsarodott szelleme lecsordogált a fülén keresztül, és most csigaként húzza maga után a nyálkás csíkját a hideg kőpadlón. A szemei alatt mintha két hatalmas bőröndöt cipelt volna, tele mindazon tudással és ismerettel, amelyet az utóbbi időben fáradhatatlan üldözött. De még mindig nincs elég nehéz hozzá, hogy meg tudja lépni, amit meg akart.

A maga huszonkét esztendejével hajlott hátú öregasszonyként vonszolta keresztül magát a hosszú márványfolyosók útvesztőjén, mialatt egy halom papírost szorongatott a mellkasánál, ügyelve rá, hogy senki előtt ne fedje fel, mi állt bennük. Egész éjszakáját ezek fölé görnyedve tölti majd. Ahogy az összes többit.

A falaknál posztoló őrök keserű pillantásokkal kísérték az útján. Csakúgy, ahogy a városban mindenki más is. Megvetés, szánalom, kegyvesztettség övezte a személyét, noha rangja és vagyona – egész pontosan az apja vagyona megtartott volt.

Az impériai fanyarul préselte össze az ajkait. Tudta, hogy iparkodnia kell; ha megint lekési a közös családi étkezést, az apja szíjat hasít a hátából.

Befordult egy sarkon, s amint a kíváncsi szemek felszívódtak a láthatárról, megoldotta a fűzőjét, összegyűrte, s alátömködte a papírokat. Majd újra meghúzta a kötőt, s megemelte a súlyos szoknyáját, hogy megszaporázhassa a lépteit.

Mikor végül megközelítette a kiutat ebből a hosszú, elegáns, s az utóbbi időben igencsak nyomasztóvá vált folyosóörvényből, az ajtók kitárultak, s a fény mintha kihunyt volna az alagút végén.

Lord Ryamo lépett elő a szárnyak mögül, nyomában két Thalmor fegyveressel.

Na, nem mintha szüksége lett volna rájuk, de Ophelia tudta, hogy a hatalmat demonstrálni kell. Még ha az fű alatt annál még sokkal nagyobb, mint amekkorát megmutatnak belőle.

A lány a háta mögé rejtette a kezeit, mielőtt azok reszkető ökölbe szorultak volna. Ryamo közönyös arca halvány, nemtörődöm fintorba torzult, midőn megpillantotta a fal mellé húzódott lányt. Ophelia gyűlölte a tényt, de a torkát iszonyat szorongatta, amikor a nemeself elhaladt mellette. Tekintélyes alakját sötét, hátborzongató aura lengte körül, amely mindenki felé karokat növeszt, s akit csak egy hangyányit is képes megingatni, annak felnyársalja és kitépi az elméjét a helyéből. A férfi maga volt a természeti erő. Vagy még inkább az az erő, amely a természet ellen való.

– Lady Ophelia – biccentett anélkül, hogy a lány felé nézett volna. Mintha csupán egy szúnyogot hessegetett volna le a válláról.

– Nagykövet úr.

A lány mély levegőt vett, és már az ajtó felé vette volna az irányt, de valami visszafogta.

– Nagykövet – isméltelte meg, és a férfi után fordult. Hangja most még a saját fülének is idegenként csengett.

S persze amint kiejtette újból a szót, meg is bánta.

De már késő volt. Az elf megállt.

Ophelia nyirkos ujjakkal markolászta a brokátot, mialatt Ryamo alakja őmellé lépett, és fölé tornyosult, mint egy hatalmas, fekete viharfelhő. Fojtogatóan, bénítóan... A lány szíve a torkában lüktetett.

– Igen? – szólalt meg végül egy örökkévalóságnyi síri csend után.

Ophelia kiszáradt szájában égni kezdett a nyelve. Ez rossz ötlet volt. Nagyon rossz. Mindinkább távol kéne tartania magát ettől az alaktól, nem hogy önként magára vonnia a figyelmét. Semmit sem fog megtudni tőle. Annál inkább ő lesz az, akitől elvesznek, ha nem vigyáz. Akinek majd apró darabokban szaggatják szét a tudatát – vagy akár még a testét is, és felhasználnak mindent a törekvései ellen.

Ugyanakkor nem érzett semmit abból, hogy Ryamo akárcsak próbálkozott volna tapogatózni az elméjében.

Miután a lány csendbe burkolózva tipródott csupán a követ előtt, az lesújtóan húzta el a száját, majd egy enyhe, lesajnáló fejcsóválás kíséretében megfordult, és elsétált a talpnyalóival együtt.

Opheliáról mintha egy vízesés szakadt volna le. Reszketeg sóhajt engedett ki magából, s homlokát a hideg márványfalnak döntötte.

"Betegség ez az egész világnak..." – visszhangzottak el a fejében az ismerős szavak.

Ő sem mondhatta volna jobban.

A lány fejét lógatva cincálta szanaszét a villájával a sültet, mialatt az apja monológját hallgatta az asztal túloldaláról. A gyomra akkora volt, mint egy homokszem. Épp elég nagy hozzá, hogy még ez is szétfeszítse belülről, akár egy labda.

– Arra gondoltam, átvenném Reingard helyét az Ősök Tanácsában – folytatta Lord Melisent, amely már a leánya figyelmét is megragadta abból a hatalmas, szavakkal teli masszából, amit eddig felfogott. – Előbb utóbb Őfelségének valakit ki kell jelölnie. A trón így is rendkívül instabillá vált. Nem tudom, időben találunk-e kiutat ebből a helyzetből, de mindent meg fogok tenni, hogy támogassam az uralkodót. Az elkobzott vagyon némileg feltöltötte a kincstárat, de így sem állunk jól. Javaslatot terjesztek Őfelsége és a követ elé a Domínium által kivetett adók további csökkentésére. Valamint az öröklési kérdésben is megfontolandó tanácsokkal élnék a...

Ophelia fáradtan szakította félbe az apját, anélkül, hogy egyáltalán felnézett volna a méregdrága tányérból.

– Sosem kapod meg a címet.

Az unott kijelentése nyomán szinte a légy is megállt volna a levegőben. A helyiségre függönyként zuhanó csend olyan átható volt, hogy egy gombostű leejtését is mérföldekről meghallották volna. Ophelia tovább piszkálta az ételt, mintha mi sem történt volna.

– Tessék? – kérdezte végül az apja. A lány felnézett. A férfi arca szederjessé vált, melyen sötét viharfelhők úsztak át. Bajsza alatt kőkemény vonallá préselte össze keskeny ajkait, sötétbarna tekintetével pedig úgy nyisszantotta apró darabokra a lányát, ahogyan az a sültjét. Ophelia jól ismerte ezt a megvető pillantást. Végigkísérte egész eddigi életét.

– Ha nem tűnt volna fel, már rég Ryamo tölti be azt a posztot is – sóhajtotta a lány kelletlenül. – És amíg államügyekben ő a császár jobbkeze, felesleges a sarc csökkentéséről, vagy bármi egyébről beszélni, amiből nem a Domínium profitál. Annak örülhetünk, ha nem fordulnak a jelenleginél is rosszabbra a dolgok. Ami bizonyosan idővel be fog következni, ugyanis, ha a korona nem akar jelentős hátralékot felhalmozni, a saját alattvalóinak adóit kénytelen megemelnie, amelyek már így sem kedvezőek. Mi talán még túléljük, de a köznépet teljesen ki fogja véreztetni, egyre közelebb taszítva minket a belháború irányába, mert mint tudjuk, ők vannak többségben. Egy komolyabb parasztfelkelés súlyos következményekkel járhat. És ez még csak a kezdet. A skyrimi helyzet is jelentősen tizedeli a haderőt, és az energiakészleteket. A saját határainkon belül nem bírnánk el még egy lázadással. – Jelentőségteljesen köszörülte meg a torkát, mielőtt folytatta volna. – Egyszóval, kaptunk egy új Ocatót. Csak épp egy őnála sokkal rosszabbat.

Ophelia halvány szarkazmust csempészett az utolsó két mondatába, noha ezúttal nem saját magát idézte. Észrevétlen harapott a nyelvébe. Remélhetőleg ezt az apja sosem tudja meg.

– Mit tudsz te a politikáról, ostoba leány... – dörmögte Lord Melisent maró gúnnyal. – Azt hiszed, nekem nem áll szándékomban kifüstölni innen ezt a pestist? Ha érdekel a véleményed, majd talán megkérdezlek. De erre inkább ne számíts.

– Tudom-tudom, nem osztottál lapot. Csak azt próbáltam elmondani, hogy hiba volt Argtur Reingardot kivégezni. Ő volt az egyetlen, aki távol tartotta a Thalmort a trón közvetlen közeléből. De hogy ne legyek modortalan, és válaszoljak a kérdésedre is, épp csak annyit tudok, amennyire tiszteletre méltó apám kitaníttatott.

A felpaprikázott hangulatban ez csak olaj volt a tűzre, és ezt a lány is tudta.

Az apja felpattant a helyéből, szeme haragos villámokat szórt.

– Ophelia, kérlek! – nyelt egyet az anyja a férje oldalán, s próbálta félszegen csitítani a zűrzavart, de hangja csupán olyan erős volt, mint egy lepke szárnycsapása a tornádó mellett. Lady Vittona Melisent mindig is engedelmes, félénk, gyenge jellem volt. Pont olyan, mint amilyennek a lánya látta őt.

– Szóval, legfeljebb Hassildor helyét foglalhatnád el a Tanácsban, de az ő népszerűségére te sosem fogsz szert tenni – folytatta Ophelia, figyelembe sem véve anyja szavait.

Az apja viszont ahelyett, hogy átugrotta volna az asztalt, és kitekerte volna a nyakát – amiről tudta is a lány, hogy legszívesebben ezt tenné, visszaereszkedett a zöld bársonnyal kárpitozott székébe, és rosszalló vigyort húzott az arcára. De így is fortyogott mélyen benne a düh, ki volt írva az ábrázatára.

– Áh, igen, a népszerűsége, ami igencsak meg is csappant a történtek után. Nem csoda, hogy kizárták a Tanácsból.

– Nem kizárták, hanem visszavonult, óriási különbség. Amire pedig utalsz, aljas koholmány és rágalom. Hassildor évszázadok óta kormányozza Skingradot, amely a leggazdagabb és a legvirágzóbb infrastruktúrával rendelkező város Cyrodiilban. A Nagy Háborút követően is ez a vidék állt talpra elsőként, ami szintén neki köszönhető, nem beszélve az Oblivion Válságról... Még te sem voltál kósza gondolat sem, sőt, a te nagyapád sem csinált még a pelenkájába, mikor ő már a grófi cím viselője volt. Több tiszteletet érdemel itt bármelyikünknél.

– Visszavonult, mert vissza kellett vonulnia. Örülhet, hogy az a sok-sok évnyi kemény munkája lehetővé tette, hogy amnesztiát kapjon, és ennyivel megússza. Ha hiszed, ha nem, minket is megdöbbentett, amit hallottunk, leány. Tény, hogy Hassildor rengeteget tett az asztalra, de mindig is elzártan, rejtélyes életet élt a kastélya sötét termeiben. Senki sem ismerte igazán. Sem azt, hogy mivel tölti az idejét, és milyen szálakat szövöget abban a denevérfészekben. – Lord Melisent irritálóan kioktató hangsúllyal köpte a szavakat, miközben ujjaival a hófehér damaszton dobolt, fél kezével pedig belekortyolt a borába.

Ophelia állta a tekintetét, és kihívóan bökött rá a villájával.

– És persze, hogy te inkább hiszel az ostoba szóbeszédnek, amit csak egy pozícióját féltő ágyas terjeszett el. Mégis mit gondolsz, mennyire engedte volna a gróf természete, hogy az életét a nyilvánosság előtt élje? – tette fel a költői kérdést, majd ismét beletúrt az ételbe.

– A Reingard lánynak bezzeg nem félt megmutatni az agyarait. Vajon mit láthatott abban a kétes származású fattyúban, amiért egy ilyen józan és megfontolt alakként is képes volt kockára tenni érte a státuszát, és mindazt, amit ahogy állítottad is, évszázadok alatt épített fel? – Az apja szintén költői kérdéssel válaszolt.– Nem csak az az ágyas, Maralea hercegné is alátámasztotta a tényt. Az ő szavát talán már te sem vonhatod kétségbe, nem igaz?

Ophlelia keserű sóhajt eresztett. Jólnevelten helyezte az evőeszközt a tányérja szélére, s ő is ajkához emelte a poharát. Az apja önelégült mosolyt irányzott felé. Azt hitte, ezzel meghátrálásra kényszerítette. Valóban született diplomata volt, de elfeledte, hogy a lánya is elég jól kitanulta már a mesterfogásait, s hogy hogyan bosszantsa fel, és törjön borsot az orra alá.

– Nem tudom, mit láthatott benne. Talán csak azt, amit Őfelsége, a császár, vagy amit te is, amikor mellé szegődtettél engem társalkodónőnek. De köztudott, hogy a hercegné gyűlölte Athelessát. Minden követ megmozgatott, hogy tönkretegye és eltűntesse az udvarból, és ehhez bárkit képes volt felhasználni, akivel csak kapcsolatba tudta hozni. Még mindig annyira biztos vagy minden egyes szóban, amit a szádba adtak. Talán még a gyertyát is te tartottad?

A ház urának arcáról gyorsan halt el az eddigi vigyor.

– Halgass! – csapott az asztalra, melytől az asszonya, s az evőeszközök is egyszerre zörrentek össze. – Te meg még mindig úgy teszel, mintha nem pont neked kotyogott volna ki mindent! A Reingard lány olcsó szajha volt a családjával együtt, akik majdnem a miénket is tönkretették. Tisztában vagy vele, mibe fájt nekem, hogy kihúzzalak a szarból az iránta való elvakult hűséged miatt? Sokkal tartozol nekem. Eléggé megnehezítetted a dolgom, hogy egyáltalán kérőt találjak neked, de záros határidőn belül férjhez mész. Legalább valami hasznodat lássam végre, ha már nem voltál képes fiúnak születni. Nem fogom hagyni, hogy az egyetlen lányom is elkanászosodjon. Nem úgy, mint a kis barátnőd...

A lány bensőjében ismerős keserűség lobbant. Fogcsikorgatva markolta meg a kezében forgatott evőeszközt, és a sült húsba vágta.

– Athelessa az úrnőm is volt, nem csak a barátnőm. És ne feledd, mint mondtam, te állítottál mellé. Bocsáss meg érte, hogy komolyan gondoltam a hűségeskümet, és nem óhajtottam segget csinálni a számból. Ahogy elnézlek titeket, jól is tettem, ő sokkal inkább volt a családom, mint ti bármikor is! Az egyetlen, akinek tényleg számítottam, és aki nem folyvást azt figyelte, hogy húzzon hasznot belőlem, mint egy bazári tehénből!

Vittona arca holtsápadtá fehéredett a leánya szónoklatától. Remegő ujjait vértelen ajka elé kapta, mialatt a szeme szinte rémülettel telt meg.

– Önámítás azt képzelni, hogy bármit is számítottál neki. Csak az öleb udvarhölgye voltál. Amint az érdeke úgy kívánta volna, egy pillanatig sem habozott volna téged is szétkenni a cipője talpán – mormolta az apja.

– Ha csak ennyi voltam, miért bízta volna rám az állítólagos titkait? – Ophelia görcsösen préselte össze az ajkát, miközben a kezei ökölbe szorultak a térdén. Lessa egykor tényleg rábízta a titkait, csak épp a rosszakat, melyeket jobb lett volna, ha inkább a sírba visz magával. És ez Ophelia bűne is volt, nem kellett volna olyan erőszakosan firtatnia. Akkor sem, ha csak a barátnőjét akarta óvni.

Azok viszont, melyek tudatában talán még időben megmenthették volna, elhallgatásra kerültek, amint Lessa falakat húzott maga köré, és eltaszított mindenkit a közvetlen közeléből. Sajnálatos módon, de valahol tudta, hogy az apjának igaza van. Azt hitte, ismerte őt, és hogy ha tűzön-vízen át is, de kitartanak majd egymás mellett, mint nővérek. Ophelia gyermeki ábrándokban élt, mígnem az élet kőkeményen megmutatta magát, és kényszerítette, hogy felnőjön végre. Valójában, ahogy Hassildort, úgy Lessát sem ismerte igazán senki.

Ophelia pedig tehetetlenül nézte végig, amint az úrnője szép lassan az orra előtt roppant össze, s ahogy tönkretették, kisemmizték és szétverték az egykor hatalmas befolyással rendelkező Reingardokat. A Domínium, vagyis egész pontosan Ryamo pedig úgy állt a történtek előtt, mint akinek az égvilágon semmi köze sem volt hozzá. Persze a lány borítékolni merte volna az igazságot.

De ez már kevéssé számított. Ami történt, az megtörtént. És ebben a játszmában a császár, a nagykövet, és Ophelia Melisent kegyvesztett úrnője a legnagyobb játékosok. És tudta azt is, ki melyikük oldalán áll. S hogy a lánynak melyik oldalt kell választania.

– Most már elég legyen ebből! – mennydörögte a férfi vöröslő fejjel, és lándzsahegyes tekintetével a székébe szegezte Opheliát. – Azt hiszed, nem látom, miben sántikálsz? Naphosszat a könyvtárban tespedsz, dézsmálod a családi kincstárat, és a börtön körül rostokolsz. De hiába szaglászol, sosem fogsz eredményre jutni, mert amit keresel, az nem létezik! Az úrnőd pedig felségáruló, és méginkább halott. Rossz befektetés volt, de nem fogom hagyni, hogy te is azzá válj. Mostantól pedig többé nem akarom meghallani annak a lotyónak a nevét a házamban! Edd meg a vacsorát, aztán tűnj el a szobádba! Mára ennyi elég volt belőled.

Hát ezek voltak ők, a cyrodiili arisztokrácia leányai. Befektetni való vagyontárgyak, betörésre váró kancák, szövetséget kovácsoló kalapácsok. Ha az apja is így akarja, váljék hát belőle is kalapács.

Ophelia megtörölgette a kezeit, majd a finom szövésű, hímzett szalvétát az asztalra csapta, és kiviharzott az ebédlőből.

A szüleiből is elég volt ennyi. De nem csak mára. Egy életre.

Ryamo a ridegség merev álarcába fagyasztotta a vonásait, mialatt kitöltötte a brandyt a poharába, és belekortyolt. Elhelyezkedett a könyvektől és papíroktól roskadozó, nehéz dolgozóasztala mögötti székbe. Fél könyökével hanyagul támaszkodott a karfán, a szabad kezével pedig közönyösen intett az irodájában toporgó küldöncei felé, jelezve, hogy beszélhetnek.

– Halljunk hát elsőként híreket dicső Alinorunkból... – motyogta, majd ismét leöblítette a torkát a tömény szesszel.

– Nagyúr – hajolt mélyre a küldönc, és megigazította az egyenruháját. – A király újfent összeesett. Az orvosai már nem túl bizakodók.

Ryamo hosszú ujjaival sandán dobolt a kristálypohara szélén, szája széle keserédesen vonaglott meg. Színpadias sóhajt eresztett, mielőtt megszólalt.

– Auri-El segítse meg Őfelségét. Imádkozom érte, hogy minél tovább tartsa meg őt a kegyeiben, s a mi uradalmunkban. De sajnos az elkerülhetetlent nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Kijelölte már az utódját?

A férfi a kezeit tördelte maga előtt. Ryamo felvont szemöldökkel függesztette rá a választ követelő tekintetét.

– Nos?

– Nagyúr, a halála esetén mindenképp Ön lesz a régens, míg ki nem vála...

– Nem ezt kérdeztem.

Az küldönc áthelyezte a súlyát egyik lábáról a másikra, és nagyot nyelt.

– Nem, uram – felelte fojtottan.

Ryamo csalódott bámult a poharába.

– Nagy kár – sóhajotta. – Köszönöm, ennyi elég. Egyelőre visszatérsz Alinorba, és mindenben a király segítségére leszel. Ha pedig bármi jelentenivalód van, azonnal értesítesz.

Ismét intett a férfinak, majd tekintete átvándorolt a Jerallok vidékéről érkező katona felé.

– Szóval? – kérdezte fáradtan, ugyanakkor az ital megkeseredett a szájában, ahogy az aranypáncélos férfira nézett. Tudta, mit fog mondani, a gyomra mégis akkorára ugrott össze, mint egy dió.

– Megszökött...

A nagykövet végighúzta a nyelvét a felső fogsorán. Tekintete összeszűkült, midőn sanda, alattomos vigyort irányzott a kopója felé. Mélyen belül azonban érezte, ahogy ízeire hullik. Tudta, amit tudott, mégis egész más volt hallani. Ettől túlságosan valóságos lett.

– Tehát, ha jól értem, kifogott rajtad egy asszony. – Ryamo elégedetlenül csettintett a nyelvével, és sötét kacajt eresztett meg, noha egy szemernyi vidámság sem vegyült belé. – A csudába, ezt nem láthattuk előre.

– De... a társát sikerült elfognunk.

A követ kis híján a szemébe köpte az italt.

– Hogyan? – kérdezte halkan. Körmeit mohón mélyesztette a karfájába.

– A sebe komoly, de életben maradt.

Ryamo igyekezett fagyos nyugalmat erőltetni az arcára. A szokásos, hideg mosolya mögött a fogát csikorgatta.

– Szóval – felelt végül –, elküldtelek, hogy hozd vissza a nejem, erre te elhozol egy megszaggatott északi szemetet. Nem rossz. De azért lehetne jobb is. Például úgy, hogy a parancsaimat követed. És nem hagyod elfutni.

A férfi ábrázata hamuszürkébe hajlott, miközben olyannyira görcsösen szorongatta maga mellett a sisakját, hogy ujjpercei kifehéredtek.

– Bocsáss meg, Nagyúr, de nem akartam kárt tenni benne. Te mondtad, hogy egy haja szála se...

– Tudom, hogy mit mondtam, Glale – szakította félbe Ryamo halkan, mintha csupán játékosan feddné meg egy közeli barátját. – Hihetetlen, hogy még ennyit se tudok rádbízni.

Megcsóválta a fejét, majd feltápászkodott a székéből, s a katona elé lépett. A férfi egy tapodtat sem mozdult, de úgy remegett, akár a kocsonya. A követ olyan aprólékossággal mérte őt végig, mintha egy többezer éves leletet tanulmányozna.

– Könyörgök, uram, adj még egy esélyt! Esküszöm, többé nem okozok csalódást – rebegte az altmer, és lesütötte a szemét, mint egy kivert kutya. Ryamo elgondolkodva hajtotta félre a fejét, és kezét a férfi vállára tette.

– Tudom, Glale. Tudom, hogy nem fogsz – sóhajtotta kedvesen, majd ajkával halvány mosolyt formált.

A katona felpillantott végre az urára, megenyhült vonásai azonban egy pillanat alatt visszatorzultak, s a szemében rettegés csillant.

– Nagyúr, ne – nyögte. A bőre viaszossá vált.

– Már késő...

Ryamo karmait a férfi vállába mélyesztette, mint egy ragadozómadár az áldozatába. Glale-nek sikoltozni sem maradt ideje. A testéből egy szempillantás alatt eltűntek a csontok, s úgy csuklott össze, akár egy rongybábu. Ami megmaradt belőle, kifolyt a páncéljából a padlóra.

– Szóljatok a takarítóknak, semmire se megyek vele. Azt pedig utálom, ha a saját irodámban is büdösben kell, dolgozzak. – morogta a követ, majd, visszalépett az asztalához, és Glale két társához fordult. – Az ügyet egyelőre hagyjátok amíg mást nem mondok. Az emberrel majd később foglalkozom. Elmehettek.

Ryamo mély levegőt vett, majd visszaereszkedett a székébe, amikor a katonák szélsebesen eliszkoltak az orra elől. Véssék is csak eszükbe a látottakat. Kísértse őket mostantól minden éjjel, ha netalán elszórakoznának a gondolattal, hogy ellenszegülnek a parancsának.

– Rulindil – szólt fásultan az ölebének, aki úgy ácsorgott mellette mindvégig ez idő alatt, mint egy hűséges kutya. – Ondolemar parancsnoksága alatt fogsz szolgálni északon, de közvetlenül csak a kuzinomnak – vagyis persze nekem kell felelned. Most, hogy a király már gyakorlatilag félholt, Elenwen megpróbál majd minden lehetséges módon kijátszani és szabotálni engem. Alig várja, hogy otthagyhassa azt a koszos jégtáblát, és magának kaparinthassa meg a trónt. Légy szemem és fülem, mindenről tudni akarok, ami Skyrimban történik. A minden alatt úgy értem, hogy Athelessáról is. Elenwen nem jöhet rá, hogy karnyújtásnyira került tőle, különben ellenem fogja használni.

– De Nagyúr – markolt az inkvizítor az uniformisa szegélyébe és megköszörülte a torkát –, Mede-től egyre többen fordulnak el a követői. Ha pedig Athelessa másutt is felfedi a valódi kilétét, emberek ezrei, milliói állhatnak mellé. Sereget gyűjthet, és elemi erővel tér majd vissza.

– Emiatt ne főjön a fejed, őt csak egy dolog érdekli. Senkinek nem fog beszélni, mert nem áll érdekében. Mióta szálkává tette magát az emberek szemében, nem lenne annyira egyszerű dolga, hogy a "feltámadásával" a saját neve alatt toborozzon ütőképes szövetségeseket maga mellé. Annál inkább célpontot rajzolna vele a hátára. És ezt ő is tudja. Különben is – Ryamo ádázul vigyorogva emelte ajkához a poharát –, még szerencse, hogy én vettem el.

Mélyet sóhajtott, és az asztala fölé görnyedt, hogy ellásson néhány határozatot és ítéletet a kézjegyével.

Rulindil ezalatt élesen szívta be a levegőt, de végül nem szólalt meg.

– A Stormcloakok talán nem vennék zokon a bűneit, de ha kitudódik, hogy egy Thalmor feleség, végképp nem támogatnák őt – Ryamo a papírjaiba mélyedve dünnyögött az orra alatt. – Egyébként sem lesz könnyű dolga az északiakkal, de túlzottan nem aggódnék. Az a nőstényördög tudja, hogy szerezze meg, amit akar... – Megköszörülte a torkát, majd hangosabban folytatta. – Egyelőre hagyjuk, hadd bontakozzon ki. Eddig egyszálmaga többet hozott a konyhára, mint ti együttvéve.

Az igazságosztó kelletlenül nyelt egyet a háta mögött a szemrehányás hallatán.

– De akkor miért ölted meg Glale-t, ha nem akartad, hogy visszahozzák? – kérdezte feszengve, de a követ esküdni mert volna rá, hogy vigyorogni kezdett. Szinte a hátában érezte az önelégült mosolyát.

– Közben meggondoltam magam. De ezt ő nem tudta. Amit parancsba adtam neki, nem teljesítette. Intő példaként szolgáljon neked is, ha el mersz árulni. Torkig vagyok a kudarcokkal és az üres ígéretekkel. – Ryamo beleejtette a lúdtollat a tintába, aztán hátradőlt a székében. – Ha viszont elégedett leszek veled, nos, talán beszélhetünk a parancsnoki kinevezésedről.

Az igazságosztó szemei majd kifordultak a gödrükből, amikor Ryamo elé lépett. Úgy bámult rá a szavai után, mint éhező koldus egy szelet kenyérre.

– Megtisztelsz, Nagyúr – hajolt szinte a padlóig. – Mindent meg fogok tenni, hogy kiérdemeljen az elismerésed!

A követ arca savanyú fintorba torzult előtte.

– Remélem is. Most menj, írnom kell a kuzinomnak. Addig borotválkozz meg végre, kezdesz úgy festeni, mint egy ősember. Nem hozzánk méltó a megjelenésed.

Az inkvizítor a szakállához emelte a kezét, melyet már lassan akár be is fonhatott volna, mint azok a koszos északi barbárok.

Végül meghajolt, és elbocsájtkozott a helységből.

Ryamo kimerülten dörzsölgette a homlokát, mialatt tekintete végigszaladt újra és újra a roskadozó dolgozóasztalán. A könyvei számos jelölőcetlivel megtüzdelve hevertek előtte, fedelükre a következő feliratokat pingálták:

"A Holtak Légiói", valamint "Holttest előkészítés I-III."

Ólmos sóhaj szakadt fel a mellkasából, majd fogta, és a fiókjába csúsztatta őket.

Vagy egy tonnányi irat várt még rá, ott volt a levél, amit Elenwennek kell írnia, a kísérletei, melyekbe már annyi energiát ölt bele, az igazságosztók felügyelete, mely parancsnok híján szintén az ő vállára nehezedett teljes súllyal. Az alinori ügyek, a birodalmi ügyek, az udvar, a király, Mede, a szökevény felesége, az újdonsült foglya...

Ismerős kezet érzett megpihenni a vállán. Az érintése kiűzött a fejéből minden mást.

– Túl sokat dolgozol – korholta lágyan egy hang, mely balzsam volt a férfi fáradt lelkének.

– Ezt még muszáj befejeznem... – mormolta elaléltan, bár már fel sem fogta a szavakat, melyeken próbálta átrágni magát. A lány egyszerűen kiseperte a papírokat a kezéből, s az ölébe ült.

– Igen, mint mindig. Miért nem adod Rulindilnak a parancsnokságot? Inkább neki legyenek álmatlan éjszakái, mint neked. Ha már úgyis nagy fára akar hágni, tapasztalja meg, milyen "csodás" is a kilátás odafentről.

Ryamo felnevetett.

– Jobb, ha a saját kezedben tartod, amit csak lehet. Az egyetlen, akiben bízhatsz, az te magad vagy. De azt hiszem, ezt már te is jól tudod. – A férfi félresimított egy hullámot a lány arca mellé, mialatt másik kezével átfogta, a derekát, s simogatni kezdte.

A lány elkomorult arcát sötétség árnyékolta a hallottak nyomán. Keserűséggel megtelt tekintete a távolba révedt.

– Igen, ez igaz – felelte fojtottan.

Az altmer összevonta a szemöldökét, s finoman nyúlt a lány álla alá, hogy maga felé fordítsa.

– De még szerencse, hogy te vagy nekem, és így vigyázol rám, Pillangóm – húzta lágy mosolyra az ajkát.

A lány félrebillentett fejjel viszonozta a gesztust.

– Szerencse – búgta, mint a meleg, tavaszi fuvallat, s egymáséhoz döntötték a homlokukat.

Ryamo mély levegőt vett. Próbálta magába szívni az illatát.

Lélegzete azonban elakadt, amikor valami meleget érzett lecsorogni a mellkasán, egyenest az ölébe.

Meg akart szólalni, de már nem volt rá képes. Artikulálatlan hörgés szakadt fel helyette a torkából, melyből egy hideg kés állt ki. Markolatán a lány ujjaival.

– Az egyetlen, akiben bízhatsz, az te magad vagy – ismételte a férfi szavait angyalian gyermeteg hangon, s pengemosolyt villantott, felfedve megnyúlt szemfogait. – De ne csüggedj, én itt leszek, hogy vigyázzak rád.

Termetéhez képest bivalyerős mozdulattal ragadta meg az altmer fejét, s félrerántotta. Borotvaszerű fogait a nyakába mélyesztette, és kiharapta az ütőerét...

A pohár hangosan roppant Ryamo markában, ahogy megébredt. Apró üvegszilánkok fúródtak aranyszín bőrébe. Remegve sóhajtott fel, s lehunyta szemét. Ujjait kiegyenesítette, s hagyta lehullani a pohár véres darabjait. A keze szép lassan kilökdöste magából a maradékot, s a mély sebek összezárultak.

Megint elaludt.

Ez az átka, hogy a teendői örökösen belenyúlnak az éjszakába. Talán kissé túlvállalta magát, de ez annak is az egyetlen módja, hogy elterelje a gondolatait. Melyek persze végül újra és újra utat törnek maguknak, elnyomva minden mást.

Athelessa hiánya alattomos élősködőként marcangolta a bensőjét.

Úgy robbant be az életébe, mint egy szenvedélyes tornádó. Büszke, karakán teremtésnek igyekezett mutatkozni. A férfi azonban tudta, hogy a lelkében éppoly nyomorult és elveszett volt, akárcsak ő.

Ryamo már régen elfelejtette, milyen érzés boldognak lenni. Milyen érzés, amikor az alvás is csupán elvesztegetett idő. Milyen érzés az izgalom verítékében ébredni, hogy a mai nap újra láthatja, kinek már a neve hallatán is kihagy a szíve. Milyen érzés fogni a kezét, órákon át bámulni őt, zárt pilláit, a reggeli napfényben megcsillanó haját, az ágynemű alól kisiklott, kecses lábának vonalát. Az átbeszélgetett éjszakák, közös utak, lopott pillantások, érintések... Mindezek emléke ocsmány tőr volt a szívében.

Mégis minden porcikája éhezett rá, hogy újraélje őket. Érezni akarta hosszú, hamuszőke fürtjeit, mik lágyan cirógatják a kézhátát, miközben ujjaival végigsimít a vékony gerincén. Ajkának ízét, mely olyan volt, akár a legritkább és legédesebb gyümölcs. Hajának és bőrének megrészegítő illatát. Bűnre csábító, dús melleinek puhaságát, a selymes combjai közt rejtőző mennyországot, melyet egykor még olyan készségesen megosztott vele…

Majd szétrepedt a nadrágja ezektől a gondolatoktól. Túl sok idő telt el.

Meg kellett, büntesse, de talán túl messzire ment. Elvesztette a fejét.

Hiába, ő volt számára a Nő. Az egyetlen nő, aki valaha képes volt zavarba hozni. És átverni. Aki közelében nem volt képes többé uralkodni magán. Aki kihozta belőle a legjobbat, de egyúttal a legrosszabbat is. Amilyen magasságokba emelte, olyan mélységekbe is taszította. Olyan oldalait mutatta meg, melyeket addig saját maga sem ismert.

Igen, talán első látásra tüneményes teremtésnek tűnhet. Egészen addig, míg ki nem mutatja a fogai valódi fehérjét.

Még soha nem tekeredett oly mérges vipera a nyaka köré, mint Athelessa Reingard. Soha egyetlen nősténykígyó sem merészelte Ryamo húsába mélyeszteni az agyarait. A lányt kivéve. És történetesen az ő marása gyilkos volt.

A férfi nem volt ostoba. Tudta jól, hogy az a kis érzelemféle, ami pislákolt iránta a lány szíveben, már rég kialudt.

Még ha egy nap sikerül is visszaszereznie őt, soha többé nem láthatja a szemei csillogását, izgatottságtól rózsás arcát, hangjának és érintésének gyengéd simogatását. Hiába is érne hozzá, hiába is kényszerítheti kedve szerint, amire csak kívánja, hiába tehetné magáévá ahol és ahányszor csak akarja. A testi vágyait kielégítheti, de az étel mindig íztelen hamuvá fog válni, amint a szájába veszi… A lány soha többé nem fog rámosolyogni.

Hacsak valami csoda nem történik. Ryamo pedig nem hitt az olyan csodákban, melyek csak úgy maguktól megesnek. Csakis azokban, melyek kőkemény munkával jönnek a világra.

Az altmer arca keserűen rándult meg, ajka gúnyos vigyorra görbült.

Athelessa egyelőre kellőképp megkapta a büntetését. Most apró lépésekben buktatja el, és szedi darabjaira azt is, akivel felszarvazta, mint egy barmot.

Ráérősen csepegteti a szenvedését, mígnem saját maga könyörög majd a halálért. És a könyörgéstől fog igazán izgalmassá válni. Persze ezt Lessának már nem kell tudnia. Ahogy azt sem, hogy a férfi még életben van.

Mindenki fizetni fog, aki megfosztotta őt mindattól, ami valaha kedves volt számára.

Fanyar grimasszal ragadta meg újfent a pennát, hogy hozzálásson a levélhez. De mielőtt egyetlen szót is leírhatott volna, kopogtattak az ajtón.

– Beléphetsz – morogta elcsigázottan, és felnézett az asztaláról.

– Nagykövet úr, a császár hívatja.