NYILATKOZAT: A The Elder Scrolls V.: Skyrim és teljes világa a Bethesda Softworks tulajdonát képezi, minden jog őket illeti.
VI.
– Száz aranytallér lesz – nyújtotta piszkos markát a főlovász. – Bár feleslegesen fáradt el idáig. A várost lezárták. Egy lélek se jut át azon a kapun…
Luna szemei majd kifordultak a gödrükből. Mivel etetik ezeket a lovakat? Külön séf is főz rájuk?
Fanyar pillantást vetett a város tömör, bazaltkőből rakott falai felé, majd válaszra sem méltatva a kapzsi lovász kezébe nyomta az utolsó pénzét is, és megindult a kapu felé.
Már egy koldusnak is kövérebb a zsebe, mint neki...
– Fiú! Adj szénát a hölgy lovának, és itasd meg alaposan! Bizonyára kifulladt az úton… – A férfi oly visszataszítóan önelégült vigyorral rázogatta meg a csilingelő érméket a markában, hogy Lunának minden idegszálával összpontosítania kellett, hogy ne köpjön az arcába. Úgy vélte, némileg talán könnyítene a lelkiismeretén, ha ő maga intézne erősítést Folyamfenyvesbe, ezzel meghálálva a kosztot és a kvártélyt, bármily kényelmetlen is volt a légkör. Szinte idejét sem tudta már, mikor volt utoljára tető a feje felett.
Ugyanakkor törekvéseit nem kevés önös érdek is vezérelte, miszerint a városban könnyebbszerrel szerezhet be magának néhány új holmit a bőrvértje s a lova mellé, melyeket a kapitány érméiből vásárolt a faluban.
S ez a terve most füstbe ment, hála az élveteg, kövér disznónak, aki főlovásznak hívatja magát.
Betérvén a magas falak, s az őrtornyok udvarába, egy felfegyverzett, láncinges őr állta útját a felvonóhíd mögött.
– Állj! A sárkányok miatt lezártuk a várost. Belépés csak hivatalos ügyben. – A katona büszkén húzta ki magát, mint akinek teljes meggyőződése, hogy jól végzi a munkáját.
Luna felpillantott a csuklya árnyékából. A férfi csúcsos sisakja az egész arcát elfedte, csupán két apró lyukvájat sötétlett a vasmaszkon, melyekből tekintetét szigorúan az elfre szegezte. Pajzsára egy markáns lófejet pingáltak, melynek cifrán összefont sörénye az állat nyaka körül tekergett.
– Folyamfenyves a jarl segítségét kéri. Elég hivatalos? – A lány hangja reszelősnek és idegennek tetszett még a saját füle számára is a némasággal töltött idő után. Kezét a torkához emelte, és megdörzsölte a bőrt. Nem gondolta, hogy valaha vissza fog még szokni hozzá.
– Csakugyan? – fonta keresztbe vaskos karjait az északi katona. – És ki küldött?
Luna összevonta a szemöldökét, midőn felidézte magában Gerdur figyelmeztető szavait.
– Miért ez a fontos? Helgent támadás érte. Felteszem a jarl szeretne elsőkézből értesülni a történtekről, és gondoskodni az alattvalói biztonságáról. Katonákra van szükség.
Szavait feszült csend követte, mialatt a városőr jó néhányszor megkocogtatta a sisakját.
– Na, rendben van, bebocsájtlak. A jarlt a Sárkánytömlöcben találod, a domb tetején.
– Tömlöcben? – visszhangozta Luna értetlenül.
– Ó, nem olyan tömlöc az – vigyorodott el láthatatlanul a férfi. – Nem olyan, mint amilyenbe én magam vetlek, ha balhét okozol odabent, kicsi breton, elf, vagy mi is vagy te... A patkányok remek társaságnak bizonyulnak ám – kacarászott undokul. A lány arca elkomorult.
– E felől kétségem sincs – mormolta keserűen, majd követte a sarkon fordult katonát a gigantikus tölgykapu elé.
– Sok sikert! – A férfi megragadta a rozsdás vaskarikát, résnyire nyitotta az egyik szárnyat, majd gúnyosan meghajolt a lány előtt. Luna savanyú grimaszba torzította vonásait. Még mielőtt igazán becsöppent volna Fehérvágta nyüzsgő polgárai közé, fültanúja volt az őrök szóváltásának.
– Lehettél volna kicsit kedvesebb is. Úgy nézett rám, mint aki éjjel odaáll az ágyam mellé, és felnyitja a torkom, ha újat merészelek húzni vele. Nem úgy tűnt, hogy blöfföl.
– Ne láss már mindenben rémeket. Ez csak egy kölök volt, aki próbál nagynak tűnni. Majd a jarl letöri a szarvait.
– Mondhatsz bármit, de bennem még a húgy is megfagyott tőle...
– Majd meglátjuk mi lesz. Tény, hogy rég volt már részem egy jó kis csetepatéban. Állandóan csak a tolvajok, meg a részeg verekedések... Ha bármin rajtakapom, a várbörtönben fog megrohadni a kicsike.
A Sárkánytömlöc tekintélyes kastélya a magas sziklalándzsák tetejéről tekintett le a vaskos bazaltfalakkal védelmezőn körülölelt városára. A fehér kaviccsal felszórt utcák kígyóként tekergőztek el a csúcsos gerendaházak közt, hol a lakosok sürögtek-forogtak, végezték napi teendőjüket. Furcsa és izzasztó volt visszatérni a civilizált világba.
Lunának nem is fűlt hozzá túl sok foga, hogy felfedezőútra induljon, egyrészt mert nem maradt egy vasa sem, amiből bármit is vásárolhatna magának, másrészt pedig a lármás emberforgatag igencsak feszélyezni kezdte, miután utóbbi heteit csaknem halotti némaságban élte a magas Jerallok nyirkos, kivájt barlangjaiban, melynek fojtogató csendjét csupán a mennyezetről csepegő víz és a kinti szél zord üvöltése törte meg.
Az erdőelf beleborzongott az emlékbe, mikor egy cérnavékony gyermekhang kizökkentette e sötét gondolatok közül.
– Hölgyem? Meg tudna szánni egy érmével? Kérem! – Remegő, piszkos ujjaival belekapaszkodott Luna karjába, szemeiben pedig könny csillant.
Az elf zavart pillantással meredt a kislányra, ám ekkor figyelmét valami más ragadta el, amely erőszakosan harsogta túl a város minden zaját.
– És itt van, barátaim! A csúf igazság! Mi, ki ezen ember gyermekei vagyunk! Talosé, ki igaz istenünk! Megszabadult húsától, hogy uralhassa a szellemvilágot! Ennek puszta gondolata is elfogadhatatlan a mi „dicső" elf uraságainknak! És mindezek fényében akarják megosztani mennyeiket velünk? Az emberekkel? Ha! Még itt, a földön is nehezen tűrnek meg bennünket! – A teli torokból óbégató férfi, sárga csuhába öltözve, lankadatlan lelkesedéssel prédikált egy Talosnak emelt szobor alatt. Karjait szüntelen a magasban tartotta.
A kis tolvajszerzet ez idő alatt elragadta Lunától a csomagját, melybe néhány falat ennivalót pakolt magának, hogy bírja erővel és a hideggel az előtte álló úton.
– Hé! – kiáltott de addigra a kölyök már árkon-bokron túl volt.
Luna összepréselte kiszáradt ajkait, majd nagyot sóhajtott. Talán annak a kislánynak nagyobb szüksége van rá, mint neki.
A szónoklattól az arca forró lángokba borult, ujjai pedig izzadni kezdenek a kesztyűje alatt. Lehúzta magáról, és feszülten gyűrte össze a markában, mialatt megindult a nagykastélyba vezető lépcsősoron, mialatt a buzgó szerzetes tovább harsogta a magáét.
– Ma elveszik a hiteteket! De mi lesz holnap? Mi lesz? Az otthonaitoktól is megfosztanak? A munkátoktól? Gyermekeitektől? Az életetektől?! – Kis szünet. – És mit tesz a Birodalom? Hm? Elmondom: semmit! Sőt, még rosszabbat! Érvényesíttetni akarja a Thalmor akaratát! A saját népe ellen! Szóval emelkedjetek fel! Emelkedjetek fel, Birodalom igaz gyermekei! Emelkedjetek, Stormcloakok! Hallgassátok dicsőséges Talosunk szavát! Ő, ki egyszerre ember és Isten!
Luna azt kívánta, bárcsak kettényílna a föld a talpa alatt, és a mélybe veszne.
– Csupán azt javaslom, legyünk óvatosak! Nem engedhetjük meg magunknak, hogy meggondolatlanul cselekedjünk ilyen időkben, mint ezek!
– Mégis mit vársz tőlem, mit tegyek akkor? Semmit?! – Egy mély, ingerült hang elrettentően csattant vissza a Sárkánytömlöc magas falairól, mikor a leány betette maga mögött a hatalmas, öreg fakaput, és a nagyterembe lépett. Az oldalt ágaskodó oszlopok tövében két görnyedt öregasszony húzogatta össze serényen a szemetet a padlóról, ám mikor felfigyeltek az érkezőre, megállt aszott kezükben a cirokseprű. Szúrós pillantásokat lövelltek Luna felé, mialatt megindult a lépcsők felé.
– Nem tudnád figyelni a lépteidet? Összepiszkolod a padlót a mocskos csizmáddal!
A lány ügyet sem vetve rájuk, keresztülsétált a megtisztított padlón.
– Kezed járjon, ne a szád, vén táska – morogta az orra alatt, mely a vénasszonyok füléig már nem jutott el. A cselédek puszta gondolatától is felfordult a gyomra. Inkább maga intéz egyedül mindent, minthogy valaha mégegyszer cselédekkel vegye magát körül.
Bensőjében keserűség és fanyar düh áradt szét, mialatt gondolataiba merülvén csaknem az előtte lobogó tűz közepébe talált lépni. Az utolsó pillanatban húzta vissza a lábát, mielőtt leperzselődött volna róla a csizma.
– Uram! Kérlek. Ez nem a megfelelő alkalom a hirtelen cselekvésre. Úgy vélem, több információra volna szükségünk, mielőtt a tettek mezejére lépnénk. Én csak…
Balgruuf hirtelen emelte fel gyűrűzött ujjait, mintegy csendre intvén az őt hevesen győzködő tanácsost, mikor megpillantotta az érkezőt.
– Ki ez?
Az őrök egyszerre rántottak kardot. Az kifent penge éles hangja kettéhasította Luna gondolatait. A jarl hatalmas csarnokának közepén álldogált, ahol annak őrei fenyegetően szegezték rá a fegyvereiket. Elégnek bizonyult volna akár egy óvatlan mozdulat, hogy saját vérében fürdessék meg a padlón vonagló, karcsú testét.
– Hogy merészelsz hívatlanul belépni ide? Balgruuf jarl nem fogad látogatókat! – közelítette meg egy bőrvértbe öltözött sötételf a lányt. Vörös szemei bosszúsan izzottak a gödrükben, mialatt gyors választ követelt a lefegyverzett vendégtől. Luna ajka halványan vonaglott meg. Az ő fajtáját történetesen nem volt oka Oblivion tüzes fenekére kívánni. Eddig.
Ugyanakkor nem sok kihegyezett fülű fattyúban mert megbízni. És úgy tűnt, a szürkeképű némber is hasonlóképp érez.
– Folyamfenyvest veszély fenyegeti. Erősítésre van szükség – felelte színtelen a csuklyája alól.
A sötételf összevonta már egyébként is ráncos szemöldökét. Arca olybá tűnt, mintha éjjel nappal aggasztaná valami. Luna összefonta a karját maga előtt, ahogy a neki szegezett kard is mintha lejjebb csúszott volna a padló irányába, de a nő ismét feltartotta, mikor kitisztult a tekintete.
– Mint a jarl személyes testőre és intézője, az én feladatom, hogy elhárítsak mindenfajta veszedelmet, amely őt, vagy az alattvalóit fenyegeti. Szóval cselekedni fogok. De most felelj a kérdesemre! Miért vagy itt?
Luna felvonta fél szemöldökét. Szórakozik ez?
– Elmondtam, miért vagyok itt. A sárkány Helgen után Folyamfenyvest, vagy a maguk kastélyát is felégetheti, ha nem erősítik meg a védelmi vonalakat.
Az elf nő mogorva ráncai úgy simultak el a bőrén, akárcsak egy régi, megfakult lepedőn a gyűrődések, melyet mind a négy sarkánál fogva kifeszítettek.
– Te… tudsz Helgenről? – Felegyenesedett, és szaporán visszacsúsztatta kardját az oldalára erősített hüvelybe. – Ez esetben a jarl személyesen óhajt beszélni veled.
Az őrök is leengedték a fegyvereiket, majd hátat fordítottak, és visszasétáltak a korábbi helyükre, ugyanakkor fél szemüket továbbra is a leányon tartották. Az uruk sürgetőn intett a lépcsősor tetejéről.
– Jöjj közelebb! – tette hozzá türelmetlenül.
Luna leengedte a kezeit, majd egy mély levegővétel kíséretében átszelte a maradék lépcsőket, és lecövekelt a trón előtt, melyben a jarl terpeszkedett. A környék ura díszesen kihímzett, finom prémgalléros köpennyel burkolta északi testét, komor fején pedig egy vörös rubinkövekkel kirakott arany fejdísz csillant meg a rávetülő fényben. Faragott trónjának két oldalán hosszú, sárga lobogók hulltak alá a magas falról, ugyanazon lovas motívumokat ábrázolva, melyeket a leány a morózus városőrök pajzsán fedezett fel, feje felett pedig egy hatalmas sárkány megsárgult koponyája tátogott a látogatók felé. Üres szemgödreiben oly sötétség uralkodott, mint a csillagtalan éjszakákon a tájra boruló, sűrű feketeség.
– Szeretném látni az arcod, miközben hozzám beszélsz. Kérlek, húzd le a csuklyád – szólt a jarl, mialatt középkorú arcán elmélyültek a sötét barázdák. Tudta jól a leány, hogy sértést követett el, csaképp az ellenérzései erősebbnek bizonyultak.
– Ha lehet, inkább nem... – dünnyögte, mire a férfi szúrós pillantást lövellt felé. Előteljesen markolta meg a trónja karfájából gondos aprólékossággal kifaragott lófejet, melytől kézfején kidagadtak az inak.
A lány elnyomott egy kelletlen sóhajt, s megadva magát a követelésnek, felfedte magát a kámzsa alól.
Megigazította a fejpántját is, mellyel rövid tincseit fogta fel, majd megpróbált minél ügyetlenebb mozdulattal térdet hajtani a jarl előtt, hogy ne rontson a helyzetén.
Balgruuf enyhén őszülő szemöldöke felszaladt, mialatt végigsimított durva szálú szakállán.
– Tehát – dőlt hátra, és keze ismét a karfája faragványán pihent meg –, ott voltál Helgenben? A saját szemeddel láttad ezt a sárkányt?
Luna letöredezett körmeit a tenyerébe mélyesztette.
Igen jó rálátásom nyílt az eseményekre, miközben a birodalmiak megint megpróbáltak kinyírni...
– A birodalmiak épp Ulfric Stormcloak fejét készülték levágni, mikor a lény megjelent.
Az északi lord kék szeme résnyire szűkült, a marka alatt megbúvó lovat pedig bőszen fojtogatni kezdte. A lány úgy vélte, ezzel választ a kapott fel nem tett kérdésére is.
– Sejthettem volna, hogy Ulfric is belekeveredik a dologba! – dörmögte ingerülten, majd ujjaival öklöt formálván fejtetőn vágta szerencsétlen fagebét, és a hosszú, steppelt köpenyes tanácsadója felé fordult, kinek csupasz fejbőrén visszatükröződtek a terem magas boltívei. – Most mit javasolsz, Proventus? Továbbra is bízzunk meg a falaink erejében? Egy sárkány ellen?
– Uram! – lépett közbe az izzószemű sötételf. – Feltétlenül csapatokat kell küldenünk Folyamfenyesbe! A környéket közvetlen veszély fenyegeti, ha az a sárkány a hegyekben bolyong… – mogorva hangja ezúttal egészen megemelkedett a félelemtől. A kopasz férfi azonban közbevágott:
– Ezt Falkreath jarlja provokációnak fogja tekinteni! Azt feltételezi majd, hogy Ulfric oldalára készülünk állni, és támadást szervezünk ellene! Nem szabad…
– Elég! – sújtott le öklével Balgruuf ismét, hogy véget vessen a patáliának. – Nem fogok tétlenül ücsörögni a babérjaimon, miközben egy sárkány felégeti az egész földem, és lemészárolja az embereimet! Irileth, azonnal küldj erősítést Folyamfenyvesbe!
– Igenis, jarlom! – tisztelgett a testőrnő, majd megperdült, és sietős léptekkel távozott a nagykapu irányába. Proventus letörölte a tarkóján összegyűlt verejtékcseppeket, majd a jarl felé fordult.
– Ha most megengeded, uram, engem is szólítanak a kötelességeim.
– Ahogy mondod – bólintott Balgruuf, majd miután a tanácsos is elbocsátkozott a helyszínről, a lord a leány felé fordult, aki némán helyezgette át a súlyát egyik lábáról a másikra. – Jól van hát. Saját döntésedtől vezérelve kerestél fel. Szolgálatot tettél Fehérvágtának, amit nem feledek. Kérlek, fogadd ezt az apró ajándékot megbecsülésem jeleként. – Csettintett egyet, majd egy közönséges inas hajlongva somfordált elő, és lesütött szemekkel nyújtotta át Lunának az ajándékát. Egy könnyűvértezetet, amely… birodalmi színekben pompázott. A lány arcán keserű fintor futott át, csak remélte, hogy a jarl figyelmét elkerülte. Alig ismerte e nemes férfit, mégis egyértelműen kikristályosodni látszott, hogy melyik oldallal szimpatizál.
Az erdőelf egy jelentőségteljes bólintás kíséretében megköszönte a nagylelkűséget, majd maga elé szorította a páncélt, és azt latolgatta, mennyit érhet. Merthogy legalább annyira valószínűtlen, hogy vöröset öltsön magára, mint amennyire az, hogy vörös hópelyhek kezdjenek el szállingózni az égből. Bár a jelenlegi helyzetet tekintve könnyen lehet, hogy annak is hamarost eljön az ideje…
– Én köszönöm – legyintett Balgruuf. – De ami azt illeti, van még valami más is, amit megtehetnél nekem. Tudok valakit, aki nagy hasznát venné különleges képességeidnek.
A lány megbotránkozottan emelte meg fél szemöldökét.
– Ezt hogy érti? – kérdezte halkan.
– Úgy, hogy felkeressük Farengart, az udvari varázslómat. Elszántan vizsgálja a felmerülő kérdéseket, melyek a sárkányokkal, és a… szóbeszédekkel kapcsolatosak.
Fehérvágta jarlja képen tenyerelte a faragványokat, majd felemelkedett a kipárnázott trónszékből, és intett az ifjú vendégének, hogy kövesse. A nord uraság ugyancsak égimeszelő volt, akár a társai, ám egyúttal nyurgább is. Különösen Ulfricnál… Nyilvánvalóan összekülönbözhettek valami miatt, amiért Balgruuf ilyen indulatosan reagált, mikor meghallotta a férfi nevét. Habár ahogy Luna előtt újból felderengett a mogorva, gyilkos ábrázat, úgy vélte, vele talán nem is olyan nehéz ellentétbe keveredni.
– Jöjj, bemutatlak Farengarnak. – Azzal megindult a magas karzatot tartó, megmunkált oszlopok felé, melyek mindegyikén szintúgy ott díszelgett Fehérvágta címere.
Úgy tűnt, a jarlban valóban lobog a szenvedély a földje iránt. Ugyanakkor a lány nem értette, mégis miben lehetne segítségére annak a vajákosnak. Attól még, hogy testközelből érezhette egy sárkány forró leheletét, még nem válik szakértőjévé a témának. Biztos volt benne, hogy a férfi rossz helyen kopogtat. Ő csak egy koszlott renegát, aki…
– Olykor kissé nehéz eset – zökkentette ki a jarl a gondolataiból séta közben. – Mágusok… tudod – vette halkabbra, miközben közelebb hajolt az elf füléhez, hogy más meg ne hallja. Luna némi szarkazmust vélt bujkálni a hangjában, mielőtt beléptek volna a varázsló dolgozószobájába.
– Farengar! – zengte Lord Balgruuf, mire a sötét palástba burkolódzó férfi elfordult gőzölgő, színes lombikjaitól, és a jarl elé indult, hogy meghajoljon. Csuklyája sötétjéből ki-kikandikált egy-egy szőrszál a sűrű pofaszakállából, szemei pedig sejtelmesen csillogtak a fehér fényben. A lány elfintorodott.
– Vigyázzon – szólalt meg Luna zsigerből még mielőtt átgondolhatta volna. – Majdnen belelépett a villámrúnájába.
A varázsló hirtelen tántorodott meg.
– Mi? – kérdezte zavarodottan, mialatt a tekintete összevissza kezdett ugrálni. – Még csak nem is... Ah, igen, látom. – Megköszörülte a torkát, mialatt a jarl sokatmondóan vonta fel a szemöldökét. – Rendelkezel némi ismerettel a magasabbrendű művészeteket illetően. Ha bármikor udvariatlan voltam veled a múltban, bocsáss meg érte. Olyan gyakran zavarnak meg mindenféle látogatók. Néha elég kegyetlenné válok tőlük...
Az elf fél szemöldöke felszaladt, midőn zavartan pislogott a mágusra.
– Azt hiszem, Farengar, megtaláltam, aki segítségedre lehet a kutatásodban. – Szakította félbe a jarl, majd jelentőségteljes pillantást vetett Luna felé, aki kissé feszülten ropogtatta ujjait a köpenye alatt. Nincs erre ideje, csak egy dologért jött, amit sikerrel el is intézett. Most azonban olybá tűnt, a tervei keresztülhúzatnak. Hamarosan ismét megízlelheti a sárkány tüzét is, a veséjében érezte. Őt pedig csak egy dolog érdekelte. És az nem a sárkányok visszatérése volt.
– Rajta, lásd el őt a részletekkel! – utasította Balgruuf a mágust, majd hátralépett a sötétségbe, hogy onnan figyelhesse tovább a diskurzust. Farengar alaposan végigmérte a lányt, mialatt jó néhányszor megdörgölte a képét borító, fekete szőrzetét.
– Szóval, a jarl úgy véli, hasznomra lehetsz? Ó igen, rá kell, legyen utalva a kutatásaimra. Főleg most. – Szája szegletében elégedett vigyor villant, ám Luna mindezt alig láthatta, az arcát oly sok minden takarta el. A férfi sóhajtott, majd összefonta karjait a mellkasán, és így folytatta tudálékos, szőrszálhasogató hangján:
– Az igazat megvallva, csakugyan jól jönne valaki, aki megszerezne nekem egy bizonyos dolgot. Te pedig bizonyítottad, hogy éles szemed van.
A lány ábrázata megnyúlt, mialatt beleharapott az ajkába.
– Amikor azt mondtam, „megszerezne" – folytatta a férfi, miután nem érkezett válasz –, úgy értettem, beásná magát egy veszedelmes rom alá, hogy felkutasson egy ősi kőtáblát, amely lehet, hogy valójában nem is létezik.
– Maga nagyon összeszedett – találta meg Luna a ismét a hangját, mely kissé epésebben tört elő belőle, mint amilyennek szánta. – Miért engem küldenek, nem vagyok se mágus, se harcos. Attól, hogy túléltem Helgent, és felismertem egy rúnát, még nem lesz belőlem egyik sem.
Bár így lenne...
De valahogy a jarl tudta, mit mondjon, hogy megfogja.
– Ha sikerrel jársz, bőkezűen megjutalmazlak, ezt megígérem. Fehérvágta az adósod lesz.
Luna összepréselte az ajkait. A pénzre valóban nagy szüksége volt. Még pedig annyira, hogy egyetlen felkínált munkát sem lett volna bölcs lépés visszautasítania. Akkor sem, ha önnön képességeiben is kételkedik.
Eljött az idő, hogy minden egyes érméért meg kell mozdulnia, mert azok nem maguktól teremnek többé. Bár már nem is igazán tudta, hol rosszabb sírni. Egy aranytól és kincsektől roskadozó, meleg palotában, ahol senki sem az, aminek látszik, még ő sem. Vagy egy bűzös, nedves és hideg barlangban, hol csak a halál kuporog mellette a sötétben.
Az utóbbi sokkal barátságosabbnak tűnt.
– Akkor folytassa... – mormolta halkan.
Farengar szőrös képén ismét szétterült a mosoly.
– Amint tán te is tudod, mikor szárnyra kaptak a tűzokádókról szóló történetek, sokan elutasították a tényt, mint puszta fantázia szüleményét, ostoba szóbeszédet. Lehetetlenséget. Talán egy szerzetes elég bolond is hozzá, hogy hárítson mindent, ami a tapasztalatain és tudásán kívül esik, és lehetetlennek kiáltson ki. Én azonban elkezdtem kutatni az információk után a sárkányokról, hogy hová tűntek el annyi évvel ezelőtt. És hogy honnan érkeztek vissza.
Az elf eltöprengett egy pillanatra. Jómaga is a szkeptikusok táborát erősítené, ha az a tagbaszakadt nord nem rázta volna fel a halál torkából, miközben egy megtermett példány teljes valójában a fejük felett körözött, és égetett fel mindent. Tulajdonképp, akárhogy is nézi, neki köszönheti az életét. Élő bizonyítékává lett a sárkányok visszatértének. Ha az a dög nem bukkan fel ama pillanatban, az egykor csinos kis feje a porba hullik…
– Szóval, mit kellene tennem? – fogta rövidre a szót, mert ha a férfi még tovább húzza az időt a szövegelésével, hányni fog.
A varázsló lebiggyesztette a száját. Szemmel láthatóan ínyére lett volna a szónoklat.
– Nos, tudomásomra jutott egy bizonyos kőtábla, mint említettem, amelyet még réges-régen Zordzuhatagban helyezhettek el. A Sárkányok Kövének nevezik, és állítólag magában foglal egy térképet, mely elvezet ezen lények nyugvóhelyeihez. A feladat egyszerű; utazz el a Zordzuhatagba, találd meg ezt a követ – kétségtelen, hogy a főkamrában leled majd –, és hozd el nekem!
Luna ajkának széle megremegett, ahogy érezte, hogy elfutja a lúdbőr. Verítékező tenyerét feszengve törölgette a szarvasbőr nadrágjába.
– Ez most az elsődleges – sétált elő Balgruuf a szoba sötét sarkából, hogy a leány vállára tegye felékszerezett kezét, közben pedig tekintetét a varázslóra szegezte. – Bármire, amit felhasználhatunk ez ellen a sárkány, vagy sárkányok ellen, szükségünk van, minél előbb. Mielőtt még túl késő.
– Természetesen, jarlom – hajolt meg mélyen a sötétkék rongyokba bugyolált vajákos, pillantásával pedig szinte felégette az elfet. – Úgy tűnik, rátermett segítőre akadtál. Biztos vagyok benne, hogy a leány hasznosnak bizonyul majd.
A két férfi úgy csevegett az emlegetett jelenlévő feje felett, mintha az már ott sem lenne. Átkozottul ismerős helyzet volt.
Vett egy mély levegőt, majd keresztbe fonta karját a mellén, vállát pedig egyre súlyosabbnak érezte a jarl keze alatt.
Lapos pillantást lövellt Balgruuf felé, aki ismét morzsolgatni kezdte a szakállát a magasban. Tekintete nyugodt volt, ugyanakkor reménykedő.
– Az istenek vigyék sikerre az utad. – Azzal faképnél hagyta a társaságát, és távozott a helyiségből. Luna kiüvegesedett szemekkel meredt utána. Érezte, amint a levegő tömény sziruppá sűrűsödik körülötte.
– Van térképed? – hallatszott Farengar a háta mögül.
– Nincs…
– Akkor fogd ezt! – nyomott a férfi a kezébe egy merített papírtekercset, amelyet átkötöztek egy vastag bőrdarabbal. – Megjelöltem rajta az úti célod, ha netán elkalandoznál a vadonban… khm…
Luna végtagjaiba visszatért az élet. Szemrehányó tekintettel fordult most a varázsló felé, aki az asztalára támaszkodva unott pofával kutatott néhány apró papírcafat között. Immáron fel sem nézett.
– Ne aggódj, nem fogok – morogta az elf az orra alatt, miközben az ócska térkép szétmállott szegélyéről kezdett apró darabokat lecsipkedni.
– Még mindig itt vagy? A jarl nem türelmes ember, ahogy én sem. Lehet, hogy jó benyomást tettél rám, de legalább ilyen könnyen el is játszhatod.
A mágus szavait émelyítő csend követte. Nyíltan a Luna tudtára adta, hogy nem kívánják viszontlátni a Sárkánytömlöc egetverő falai közt, míg a legendás Sárkányok Köve nincs a birtokában.
A mellette álló méretes térképtáblára pillantott, melyre felskiccelték Skyrim jeges földjét, kilenc vármegyére osztva: Fehérvágta, Falkreath, Hjaalhatár, Haafingar, Sápadtföld, Nyugatvég, Rift, Télvára és Keletvég. Sokat tanult, és sok történetet hallott már róluk. A szülei mindig csak úgy emlegették Skyrimet egymás közt, mint az igaz Hazát…
Luna lenyelte a szemébe gyűlt könnyeket, majd vékony ujjait végighúzta az öreg papír foltjain. Először a Jerall hegyláncain barangolt végig, mely a déli határul szolgált, majd Helgenhez érkezett, aztán Folyamfenyvesbe, utána pedig fel Fehérvágta lófejes címeréhez. Mellette csorgott északkeletnek a Fehér Folyó, amely Keletvégbe folytatta útját, és végignyaldosott egy vicsorgó medvefejet, mielőtt távozott volna Skyrim határai közül.
A lány lekövette a vékony eret, s néhány apróbb hegybuckát kikerülvén megállapodott a vadállat fenyegető agyarainál, mely mellé a következő nevet körmölték szép nagy, vérvörös betűkkel szedve: Széltető.
Nyelt egyet.
Körmeit erőteljesen belevájta a dohszagú térkép alatt futó farostok közé, és Széltetőtől egészen a zordzuhatagi tartóoszlopokig végighasította a térképet, apró papírfoszlányokat hagyva ujja nyomán.
– Ahelyett, hogy rongálnád a berendezésem, melyeken a legapróbb porszemcse is többet ér, mint az életed, már rég úton kéne, legyél. Többször nem figyelmeztetlek – szólalt meg a varázsló közvetlen a lány háta mögött. Hangja immáron türelmetlen volt és lekicsinylő. Keresztbefont karokkal villogtatta tekintetét sötétből egyenest Lunára, aki szembefordult fele, majd becsúsztatta frissen szerzett tekercsét a köpenye alá, és magához szorította a jarl ajándékát.
– Öröm veled üzletelni – dörmögte a leány háta mögött a hústorony, mielőtt az kilépett a helyi kovácstól. Megszabadult a vörös vérttől, melyet egy vadászíjra, pár nyílra és frissen kovácsolt acéltőrökre sikerült cserélnie. Talán nem a legminőségibb fegyverek, de egyelőre abból kénytelen főzni, amije van. Ha az életét képes lesz megóvni velük, kezdetnek az is jó.
Megigazította a csuklyáját, mielőtt egy sereg, felfegyverzett, címeres őrkatonára figyelt fel a szembeni útkanyarulatban, amint Irileth, a szürkebőrű testőr utasításait emésztették.
– Nem küldhetek másokat! És nem tudjuk, hogy a sárkány merre járhat. – A nő végigkémlelte az eget, mielőtt folytatta. – A fő feladatotok az lesz, hogy tartsátok nyitva a szemetek, és helyezzétek biztonságba az embereket, az esetben, ha a falut támadás éri! – Elszántan próbálta túlkiabálni a feltámadt, fagyos szélvihar süvítését, amelyben Luna a kovács házának egyik oszlopához szögezte magát, mialatt a testét vadul rázta a remegés. Szabad kezével összehúzta a köpenyét, és közben igyekezett elcsípni a túloldalt óbégató testőrnő goromba mondatait.
– Nem várom el tőletek, hogy terítsetek le egy szörnyeteget – Tekintetét csípőre tett kézzel futtatta végig a tipródó férfiakon –, de azt igen, hogy a kötelességeiteknek eleget tegyetek!
– Természetesen, hölgyem! Megvédjük Folyamfenyvest, akár az életünk árán is. Számíthat ránk! – felelt az egyik, majd egy tisztelgés kíséretében a társaihoz fordult. – Induljunk, minden perc számíthat! – Azzal kimeneteltek a város kapuján, amely hatalmas csattanással vágódott be mögöttük. Luna előmerészkedett a szélárnyékből, mikor csillapodott a légmozgás.
Irileth még mindig szigorúan nézett a katonák után, majd tekintete átvándorolt a lányra. Az bólintott néma „köszönöm" gyanánt, mire a sötételf is viszonozta a gesztust, majd megindult a Sárkánytömlöcbe vezető lépcsősoron.
Luna pedig a városkapu felé.
A hátasa már türelmetlenül várta az istállóban. Szemlátomást nem kedvelte meg a bajszos lovászt, aki egy padon üldögélve szippogatott mélyeket hosszúszárú pipájából. Luna halvány mosollyal paskolgatta meg az állat nyakát, mire az hangosan nyerített fel.
– Látom, mégiscsak sikerrel járt – mormolta teli szájjal a pocakos férfi, miután tekintélyes füstkarikákat eregetett a levegőbe, melyek a tomboló szélörvényben nem bizonyultak túl hosszú életűnek. – Nem hittem volna.
Luna arcán a szarkazmus keserű fintora futott át, miközben felküzdötte magát a nyeregbe, és megragadta a gyeplőt.
A patás válaszul felprüszkölt, majd megindultak lefelé a kavicsos úton. Ahogy a lány ide-oda ringott a nyeregben, úgy érezte, egyre jobban kell erőlködnie, hogy visszatartsa a legutolsó étkezés alkalmával elfogyasztottakat. Összepréselte hideg ajkát, és mélyet sóhajtott.
A széláramlat ezúttal délnyugat felől érkezett, amerre a jelenlegi úti célja, Zordzuhatag pillérei is emelkedtek. Az elf már most érezni kezdte a levegőben a pusztulás rothadó bűzét, mitől a gyomra úgy facsarodott ki, akár egy törölköző. A sötét ketrecbe zárt emlékek feltörték a lakatot, és szinte a csontjait is felemésztették. Egész testében megremegett, és igyekezett szélnek ereszteni a rettegésszagú képeket.
Zordzuhatag ugyan nem látszott innen, de valahogy el fog keveredni oda is, ha Fehérvágtáig sikerült. Jól ismerte Skyrim térképészetét, ugyanakkor kénytelen volt a természet apró jeleire hagyatkozni az égtájakat illetően, miután a napot teljesen magába itta a szürke, nedves ködtakaró, az iránytűjét pedig, mely elvezette őt egészen észak határáig, a helgeni kiruccanás alkalmával elkobozták tőle. Akkor érezte csak igazán a hiányát, amikor először kellett ténylegesen nélküle bolyongania a vadonban. Meg kellett, tanuljon egyéb módon is tájékozódni, a mellkasa azonban minden egyes alkalommal lüktetni kezdett, ha csak rágondolt, hogy az utolsó kézzel fogható emlékétől is megfosztották...
De talán nem is baj. Ha előre akar jutni, valóban fel kell, égesse maga mögött a hidakat. Még ha az érzés szét is marcangolja belülről, mint egy éhes vadállat.
Nekieresztette a lovát, és ráhullott a tundrára boruló, szürke ködfüggöny.
Napnyugtára megérkezett a gyalogság Folyamfenyvesbe. Az alkony sejtelmesen vöröslő csíkkal festette meg az ég alját a tömör, duzzadt felhőréteg rései közt, Gerdur pedig épp vizet húzott a mélyen földbe fúrt, vaskerekes kútból, mikor a katonák tiszteletüket tették nála.
– Madam – biccentett a férfiak szószólója. – A jarl intézője küldött. Azért jöttünk, hogy megóvjuk Önöket a veszedelemtől! A kardomat teszem rá, hogy biztonságban lesznek!
Az északi favágóasszony elképedve nézett rájuk, ahogy felkapta a fejét.
– Ki értesítette a jarlt? – szegezte nekik a kérdést nem túl udvariasan.
– Nem tudom, nem találkoztam vele, de azt hiszem, valami félszerzetféle lehetett.
Gerdur húsos ajkába harapott. Látván, hogy a lány reggelre nyom nélkül felszívódott, már minden lehetséges forgatókönyvre felkészült, amitől egész álló nap izzadt a tenyere. Csak épp erre nem...
– Oh... – pislogott az asszony zavarral az arcán .– Nos, örülök, hogy a segítségünkre sietnek. Köszönetet kell, mondjak az egész falu nevében!
– Szolgálatukra, madam! – szalutáltak mindhárman, majd sarkon fordultak, hogy megkezdjék a járőrözést, Gerdur pedig felhúzta a jeges vizet a kútból, vállára vetette a teli vödröt, és elindult a kunyhója felé.
Ralof még mindig a sziklatömegű szemhéjaival küzdött, mikor hirtelen valami hideg csapta meg a nyakát, és szétfolyt a testén.
– Most már ideje feléledned, öcsém! Mindjárt lenyugszik a nap! – Gerdur megvető grimasszal hajította a sarokba a vödrét, majd csípőre tett kézzel meredt a fivérére, aki még mindig félálomban vergődött a hideg tócsában.
– Ti jó istenek! – mordult fel rekedten. – Mi a franc ütött beléd? Azt hittem, reggel van…
– Reggel akkor volt, amikor a szíved hölgye úgy döntött, megkímél egy Fehérvágtába vezető úttól, és elintézi az erősítést helyetted.
– Elment? – meresztgette álmatag szemeit maga mellé. Többet nem bírt kinyögni.
– El. Azt gondoltam, várok, míg magadtól ébredsz fel, és utána keserítem meg az életed, de lehet, hogy részben mégis igazad volt. Legalábbis a saját érdekedben reméld. Mindenesetre, a Széltetőre vezető utad elég magányos lesz.
Ralof szemöldökráncolva dörzsölte meg a szemeit, amikor Gerdur felkapta a vödröt, és egy újabb adag jeges vizet loccsantott a fivére arcába.
– Jó-jó, felfogtam! – szökkent talpra a nord. Most már egészen sikerült felélednie. Beletúrt ázott tincsei tövébe, és felindultan meredt a nővére szemrehányó ábrázatára.
– Remélem. – Gerdur letette a vödrét, felnyalábolta a szanaszét hányódó takarókat, majd gondosan kezdte összehajtogatni a karján. – Ahogy azt is, hogy ezzel vége. Eleve halva született ötlettel próbálkoztál. Van, akit nem lehet megszelidíteni, bármennyire is csábító a gondolata.
Az asszony felsóhajtott, majd hátat fordított az öccsének, és a fal melletti polcok irányába indult, mikor hirtelen kicsusszant egy apró papírdarab az ölében dédelgetett rongyok közül, és finoman ringatózva hullott a padlóra. Ralof felszisszent, majd gyors mozdulattal kapta fel, és nadrágja zsebébe tömködte.
– Mondtál valamit? – kérdezte a nővére, miközben a pokrócokat rendezgette.
– Nem – mormolta a férfi, majd magára kapott egy inget, és kisietett a házból. Az ajtót vadul csapta be maga mögött.
Ralof sebtében ásta elő a fecnit a zsebéből, majd bőszen kihajtogatta. Tekintete elsötétült, mikor végigfutotta azt az egyetlen mondatot, melyet kecses betűkkel a papírosra kanyarított egy fiatal, női kéz.
Az északiak nyelvén.
"Köszönöm, hogy megmentettél."
A kövér hópelyhek megeredtek az égtakaróból. A nord tenyere verítékezni kezdett. Összegyűrte, és a földhöz vágta a papírdarabot.
– Hát ezt jól elbasztam.