NYILATKOZAT: A The Elder Scrolls V.: Skyrim és teljes világa a Bethesda Softworks tulajdonát képezi, minden jog őket illeti.
VII.
Az alkonyi ködben csupán a közeli folyó zúgása, s a kabócák éneke keveredett az égbenyúló fenyők közt. A lány arca elől újabb és újabb párafelhő szállt felfelé, miközben a száraz tűlevelek halkan ropogtak a talpa alatt.
Alig észrevehetően nyúlt egy tőrért, lépteit lelassította. Nem nézett hátra, tekintete előremeredt a sötét csuklya alól. A távoli hegyeket sejtelmes ködfoltok csókolgatták a látóhatáron, az örökzöldek ágait lágyan borzolták az északi fagyos szelek.
Luna rámarkolt a tőrére. Érzékei kiélesedtek, akár egy ragadozónak, ki a fű növését is hallja, s bár előre néz, de hátrafele is lát.
Minden izmában megfeszült, mialatt macskaszerű léptei elfogytak, s szoborrá dermedt.
Hirtelen perdült hátra. A tőr villámként hasította ketté a levegőt, s a szemközti tölgyfa borostyánlepte kérgébe fúródott.
A farkas sértetlenül villogtatta pengeéles fogsorát. Pofájából mély morgás tört elő, hosszú orrán összeráncolta a bőrt.
Túl gyors vagy... – hitetlenkedett a lány, s füle mögé tűrt egy tincset, mely kiszabadult a fejére simuló, gondos aprólékossággal elkészített koszorúfonatból.
Vagy te lassú...
A nap verőfényes sugarait megszűrték a terebélyes lombkoronák reszkető levelei, aranyló foltokat festve az erdő árnyékába.
A lány a csaholó farkasra szegezte a tekintetét, mélyen a kitágult pupilláiba nézett. Majd pillantása átrebbent a fa törzséből kiálló ében tőrre.
Hozd vissza.
Az állat mereven bámult a bosmerre. Füleit a fejéhez simította, ínye lejjebb ereszkedett a fogára. Az elf állta a tekintetét.
Az enyém. Hozd ide.
A farkas megrázta magát, a mellkasából feltörő mély morgás lassan szűköléssé szelídült, midőn orrán elsimultak a ráncok. Feje egyre lejjebb süllyedt a nyakán a föld irányába.
Tedd, amit mondtam.
A fához lépett, az ezüstberakásos markolatot a szájába ékelte, majd kihúzta a törzsből, s a leány kezébe helyezte. Aztán visszahátrált.
Jó kutya vagy. – Az erdőelf alamuszi mosolyt húzott az arcára. – És most támadj.
A lány egyik kezével a farkasra szegezte a tőrt, másikkal tüzet próbált szítani. Az ujjai közt sisteregve pattogtak a szikrák, de a lángok nem akartak fellobbanni. Csak a füstje szállt felfelé.
A farkas eközben a lány felé közelített. Fenyegetően ugatta, pofájából szanaszét fröcsögött a nyál.
– Francba... – szűrte ki a lány fogai közt. Az aljnövényzetből s a környező fák közül vérfagyasztó vonyítás hangzott fel, betöltve az erdő levegőjét. Egyre több és több. A falka előlépett a rejtekéből.
A lány megperdítette a tőrt a markában, majd a combjára erősített hüvelybe csúsztatta. Aztán elrugaszkodott a talajtól, s egy közeli fa törzsére vetette magát a farkasok elől. Ujjait a durva kéregnek nyomta, s oly gyorsasággal iramodott fel a lombok közé, mint egy óriásgyík. Szinte még könnyebb volt, mint szaladni.
Amint a lombos ágak közé ért, pillantása körbejárta a környezetét. A szellőben reszkető levelek tökéletes takarást nyújtottak számára. Elégedetten húzta mosolyra a szája szélét, majd a fa törzséhez kúszott, elmozdította a vastag kéregtakarót, s a húsba vájt odúból kihúzott egy hosszúíjat és egy tegezt néhany nyíllal.
Finom mozdulattal felegyenesedett az őt tartó ágon, mely a könnyed súlya alatt alig hajlott meg, s felajzotta az íjat, majd a hátára erősítette a tegezzel együtt.
Átlendítette magát egyik ágról a másikra, egyik fáról a másikra, majd megbújt a levelek közt, s figyelni kezdett. Próbált eggyé olvadni a természettel, s érzékeire hagyatkozni. Az ágakon mókusok surrantak végig, énekesmadarak csicseregték örömüket, bánatukat, éhes harkályok kopogtatták a fák kérgét.
Az erdőelf beszívta a levegőt, majd kezébe kapta az íjat, s egy nyilat csúsztatott le a hátáról. Ráillesztette az idegre, s kihúzta egy aprócska feketerigóra, aki a szomszédos fa ágán üldögélt.
A lány összeszűkült pillantással meredt rá, nyelve hegyét kidugva összpontosított a célpontjára.
Figyelme aztán tovarebbent, ahogy egy vörös mókus futott keresztül a másik ágon, egy makkot szorongatva a mellkasánál. A lány áthelyezte a célpontját, de a mókust már elnyelték az egymásba olvadó lombkoronák.
A szél feltámadt, mire a rigó is ellökte magát az ágról, de a lány kieresztette rá a nyilát, mielőtt még elröppenhetett volna.
A vessző keresztülfúródott a testén, s a szomszédos fatörzshöz csapta.
A fák mintha feléledtek volna. A szél vadul borzolta fel a leveleiket, a lombok közül madarak hada bontott szárnyat.
A lány beszéd hangjaira lett figyelmes a távolból.
Egész testében feszült meg, s lapult az ághoz, mint egy árny. Izzadó ujjakkal kúszott előre keresztül kasul a fák lombjai közt, egész az erdőszélig. Meszorította az íját, tekintete a hangok tulajdonosa után kezdett kutatni, mint egy ragadozó, aki önmaga, vagy a területe védelmében bárki torkát keresztül lövi.
Nem telt sok időbe, míg rájott, kik zavarták fel.
Tekintete feszülten kerekedett ki, majd hangosat nyelt, s visszahúzódott a levelek közé. Amilyen gyorsan csak bírt, visszamászott az odújához, elrejtette a fegyvereit, majd ismét ki az erdőszélre, s levetette magát a fákról.
Leporolta a kezeit, a ruháját, s a lovagláshoz elkészített hajkölteményét is próbálkozott megigazítani. Azután megragadta a lova kantárját, s keresztülvezette a tisztáson, egyenest a két férfi elé.
– Felséges uram – pukedlizett mélyen, mely a lovaglóruhában elég érdekes látványt nyújthatott, majd zavart pillantását a császár társaságára ejtette. – Apám. Bocsássanak meg, a-azt hittem, jövő héten érkeznek...
– Változtak a dolgok. Bertram említette, hogy kilovagoltál. Gondoltam, megleplek – felelte az apja, majd keresztbefonta karját a mellén, s tűhegyes pillantást lövellt felé. – És milyen jól tettem. Tehát ezzel töltöd az idődet mostanában? Pókmajomkodással? És egyáltalán hol a kíséreted? Amint visszaértünk, gondoskodom róla, hogy kapjanak jónéhány korbácsütést, amiért magadra hagytak!
A lány nem kevés cinizmust vélt kihallani a férfi szavaiból, noha tudta, ezek nagy része a balján álló uralkodónak szól. Titus csupán enyhe bólintással viszonozta üdvözlését, ráncokkal tarkított, korosodó arcán halvány mosoly játszott, midőn az elfet figyelte. Szemlátomást feleannyira sem zavarta a helyzet, mint a lány apját.
– Arra semmi szükség, én kértem őket, hogy maradjanak távol. Tudok vigyázni magamra. Engedelmeddel elütném az időm, miután hónapok óta egymagamban vagyok itt.
Az apja keze ökölbe szorult az oldalán. A rangját és státuszát képviselő pecsétgyűrű megcsillant a napsugarak fényében.
– Nem, nem tudsz! Mit képzeltél, meg is sérülhettél volna! Van fogalmad róla, milyen komoly ügy ez? – korholta az apja véresen szigorú tekintettel. – A látogatóid hiánya kitűnő alkalom, hogy a tanulmányaidba temetkezz, ne pedig... az erdőket járd, és a biztonságod kockáztasd.
A lány sóhajtott, és leeresztette a kezeit maga mellé.
– Mit akarsz, melyik leckét mondjam fel? A Nagy Háborút? Az Oblivion Válságot? Az Első Birodalom megalapítását? Netán a Septim dinasztia tagjait soroljam fel? És milyen nyelven szeretnéd hallani? Cyrodiili, skyrimi, aldmeri, vagy sziklaföldi?
Reingard nagyúr tekintete haragosan villant meg, mely egy kőfalat is képes lett volna kettéhasítani.
A lány ismét szóra nyitotta a száját, de végül belátta, hogy alulmaradt, és engedelmeskednie kell. Megalázkodva hajtott fejet, s ha kelletlenül is, de megadta magát.
– Bocsásson meg, Felség... – szabadkozott az apja buzgón a császárnak, ahogy elszakította a lányáról a pillantását. Titusnak azonban szeme se rebbent. Ugyanazon mosoly ült az arcán, mint eddig is.
– Semmi gond, Argtur! – felelte, s csontos kezeit a díszprémjébe mélyesztette. – Athelessa kisasszony bizonyára magányos mostanság, épp csupán a cyrodiili vidéket igyekszik minél jobban megismerni, ami legalább annyira fontos, mint a történelmünk, vagy a szokásjog.
Lord Reingard rövid, barna haját felborzolta kissé a szellő, mely végigsöpört a tisztáson. Arca némileg megenyhült az uralkodó szavai nyomán. Egy tiszteletteljes, "ahogy óhajta" bólintás kíséretében tekintete a távolban emelkedő, tömör városfalak felé terelődött.
– Akkor talán visszatérünk? – érdeklődött. – Felséged bizonyosan kimerült az úton, és lepihenne, mielőtt felszolgálják a vacsorát...
– Igen, valóban. De ami azt illeti, váltanék előtte néhány szót a leányával – Titus Athelessára pillantott, tekintete melegséget árasztott, mintha ezer év után talált volna egy kedves, gyerekkori emlékére. A lány sosem tudta valójában ennek okát, de nem is firtatta. Így volt ez, mióta csak az eszét tudta. – Persze csak, ha nem bánja.
– Természetesen.
A császár bólintott, majd karját felajánlotta az oldalán tipródó Athelessának.
– Járnál velem egyet?
A lány széles mosolyt eresztett, fogadva az uralkodó könyökét.
– Hát hogyne.
Egymásba karolva indultak meg a rét hullámzó fűszálai közt, míg a díszpáncélos Penitus Oculatus kitűntetett tagjai tisztes távolból követték őket. A kellemes, tavaszi fuvallat madárcsicsergést hozott magával, a vakítóan ragyogó eget csupán néhány pókhálószerű felhő foltozta. A távolban emelkedő erdővel borított dombok és lankák körülfogták a völgyet, mely szívében Skingrad terült el. A városból egy hatalmas, tömör kőhíd ívelt át egy szakadékon, egészen a kastélyig, mely egy külön dombon emelkedett fölé, mint egy apa, ki távoli és elérhetetlen aurája ellenére vigyázó tekintettel néz le, s óvja gyermekeit. Mint egy magányos, a paradicsom közepén jeges ködbe fúló erődítmény, melynek lakói örökre elzárták magukat a külvilágtól, és mindenki mástól... Tekintélyes bástyái az ég felé nyújtóztak, mellvédei, és stratégiai helyzete katonailag igen kedvező támaszponttá tették.
A lány szívét mindig mély megnyugvásba ringatta a Nyugati Lankák látványa. Bölcsője volt e vidék, mely etette, itatta, nevelte, és vigyázta őt egész eddigi életében. Torkába ugyanakkor felkapaszkodott a gombóc, melyről nem tudta eldönteni, kellemes érzést okoz-e, vagy nem. Pillantását kesernyésen sütötte le.
– Örülök, hogy látlak, Athelessa – szólt a császár kedvesen.
– Én is örülök, hogy vendégül láthatjuk felségedet. – Visszanyelte a gombócot, mielőtt folytatta volna. A tenyere előre izzadni kezdett a választól, bár sejtette, mi lesz az. – Esetleg a herceg is...?
Titus mélyet sóhajtott, tekintete elrévedt a messzi távolban.
– Szörnyen röstelli, hogy nem tudott eljönni – felelte némi bújtatott nyugtalansággal, majd előhúzott egy vörös bársonnyal bevont díszdobozt, és Athelessa felé nyújtotta. A pazar gyöngyök elegánsan csillantak meg rajta. – De kérte, hogy ezt saját kezűleg adjam át neked. Ki vagyok én, hogy vitatkozzam... – A császár a vidámság szikrája nélkül kacagott fel.
– Hmph. – A lány ezúttal a finomság és az alázat leghalványabb jele nélkül kapta ki Titus kezéből az ajándékot, tekintetét a távolba szegezve. Mintha a beleit kirántották, és feltekerték volna egy fára... Inkább a mélyre rejtett indulatokat korbácsolta fel, semmint a szomorúságát, de már nem is igazán tudta eldönteni, minek örülne jobban. Ha a fiú idetolná végre a képét annyi idő után, és magával vinné, vagy elfelejtené örökre, és Athelessa élhetné az életét a béklyói nélkül.
A férfi felsóhajtott, mint aki pontosan érti a helyzetet.
– Sajnálom, hogy mostanság magányban telnek a napjaid, de ha szükséged van valamire, bármire, csak egy szavadba kerül.
– Köszönöm, felség – motyogta a lány lehajtott fejjel.
Egy darabig némán folytatták útjukat, mígnem az uralkodó ismét meg nem szólalt.
– Teljes mértékben megértem az érzéseidet, de atyádnak igaza van. A külsőségek rendkívül sokat számítanak az olyan személyeknek, mint mi. Az egész világ szeme figyel minket. – Titus tekintete továbbra is a vidéket pásztázta. – A Sterling ügy önmagában is nagy port kavart, és tudom, hogy hajlamos vagy a szakadék szélére sodródni, ha boldogtalannak érzed magad... Hamarosan az udvarba érkezel, most mindennél fontosabb, hogy a jóhíred helyreállításán dolgozz, és elnyerd a nép tiszteletét. Aki nem tisztel, az könnyen ellened fordul, és a kardot, mellyel eddig téged szolgált, a következő pillanatban a te hátadba márthatja.
A lány feszülten szívta be az alsó ajkát.
– Tudja felség, hogy baleset volt, én nem akartam... igazán nem akartam, nem tudtam, hogy ez fog történni...
A név, Sterling még mindig úgy feküdte meg minden alkalommal a gyomrát, hogy álmatlan éjszakáin kétrét görnyedve, reszkető ujjakkal gyűrte maga alatt a lepedőt, miközben a saját verítékének tócsájában fetrengett.
Ha képes is volt elaludni, hosszú időn keresztül ébredt a saját sikolyára, amikor álmában Sterling kövér, rothadó hullája fölé hajolt az ágyában. Fél szeme lecsorgott az üregéből, és húsos férgek másztak ki az arcából, miközben megpróbálta a lányt a párnái közé fojtani.
Persze az érem ezen oldala már feleannyi embert sem érdekelt.
A nevét mindenki ismerte, mégis az egyetlen, mit sokáig a rémálmokba fúlva magához ölelhetett, az a saját zihálásának visszhangja és Sterling bűzös emlékképe volt.
A császár elszakította a pillantását a tájról, s egyenest a lány szemébe nézett. Fűzöld tekintete öregen és bölcsen csillogott.
– Tudom. Azt is tudom, hogy még csak gyerekek voltatok, és hogy Melerius ebben legalább annyira tettes. De a tényen nem változtat, hogy megölted a fiút, és ez nem vetett rád jó fényt.
Lessa szemét égették a könnyek, melyeket fogcsikorgatva próbált visszatartani. Kiváncsi volt, vajon a herceg hogy érezhet ezzel kapcsolatban... őt is kísérti a fiú szelleme, vagy már azt is elfelejtette, hogy valaha ismerték? Ezért nem képes Athelessára nézni, vagy valami más az oka, ami miatt már több éve nem látták egymást?
Volt sejtése, ki használja javára a helyzetet.
És a gondolattól megkeseredett a nyál a szájában.
– Mindenképp beszélni fogok Meleriussal is, de neked is a nevedhez méltón kell viselkedned. A családod nagy áldozatot hozott érted. A házad híre és további sorsa rajtad is áll. Tudom, hogy nem könnyű, de a felnőtté érés küszöbén állsz, felelősen kell gondolkodnod. Értük és magadért is. És persze a jegyesedért is.
A lány nagyot nyelt, és belemarkolt a ruhaujjának szegélyébe.
– Bocsásson meg, ha csalódást okoztam... – rebegte lesütött szemekkel.
Titus azonban ismét mosolyra húzta a száját, mitől a szarkalábak szanaszét futottak a szeme sarkából.
– Szó sincs erről. Csak segíteni szeretnék. Tudom, hogy tanult és kiművelt leányt faragtak belőled, de egy vidéki nemes számára több veszélyt jelent az udvari élet. Különösen, a te pozíciódban. A hölgyek közt te állsz a legmagasabban a hercegné után.
A császár eleresztette Athelessa karját, és szembefordult fele. A lány szemei kikerekedtek, amikor II. Titus Mede leguggolt előtte, és megérintette a vállait.
– Egyszer, csecsemőkorodban ígéretet tettem neked – vallotta be halkan, hogy csak kettejük közt hallják. – Hogy minden hatalmammal védeni foglak. És ezt be is szándékolom tartani, de neked is segítened kell.
A lány megnyalta kiszáradt ajkát, és mély levegőt vett. Meg kellett ragadnia az alkalmat, hogy végre feltehesse a kérdést. Noha abban már nem volt olyan biztos, hogy a választ is hallani akarja. A szíve majd kettétörte a bordáit, amikor megszólalt.
– Miért? Miért tett nekem ígéretet, és választott engem? Miért rendelte pont nekem ezt a frigyet, és támogat ennyi mindenben? Mitől vagyok én olyan különleges? Tudván, amit tudunk... Politikailag is jóval előnyösebb partit találhatott volna egy külföldről hozott ara személyében, most különösen, amikor a széthullás fenyeget minket, és lassan az összes oldalról kést szorítanak a nyakunkhoz... Nem tudom, felség, képes leszek-e erre, elég leszek-e a szerepre. Apámat örökké hajtja a megfelelési kényszer, a hátam mögött folyton összesúgnak az emberek, kuncognak a termetemen, hogy még a szolgálóim is túlnőttek rajtam, és mindenki látja, hogy a herceg elfordult tőlem. Ne higgye, hogy elkerülte a figyelmem.
Az uralkodó mellkasából ólmos sóhaj tört fel. Ráncos kezei közé vette a lányét, és mélyen a szemébe nézett. Az idős férfi bőre olyan volt, akár a gyűrött pergamen, pillantása szomorúságot, ugyanakkor oly reményteljességet sugárzott, melyekkel hegyeket volna képes ledönteni.
– Pontosan ezért fontos, hogy kivívd az emberek tiszteletét, ne pedig az ellenségeid táborát sokszorozd. Az eljövendő generációknak is neked kell példát mutatnod. Légy bőkezű! Adj az éhezőnek, oltalmazd az elveszettet. Légy együttérző és melegszívű, amikor kell. De könyörtelen, ha épp arra van szükség. Ne hagyd, hogy az alkatod bárkit megtévesszen. A valódi hatalom sokszor nem a testi erőben, vagy a magasságban rejlik. Én egy pillanatig sem kételkedtem sose. Benned sokkal több lakozik, mint hinnéd. Nem tudok nálad alkamasabbat erre a feladatra. – Titus megköszörülte a torkát. – Ha elérkezik az ideje, mindent el fogok magyarázni. A szavamat adom.
Athelessa mély levegőt vett, miközben a férfi felegyenesedett előle, és eltorzult arccal a derekához kapott.
– A csodába is, én se leszek már fiatalabb – nyöszörögte, majd a botjára támaszkodott, melyet a kísérete hozott magával, szükség esetére. – Még egy dolog, Lessa, ez a legfontosabb. Mindig maradj ilyen ifjú, mint amilyen most vagy.
A lány megenyhült tekintettel nézett vissza az urakodóra, mialatt mindketten felnevettek.
– Azon leszek, uram.
– Jól kiokosított a vénember... – rántották vissza a hangok a jelenbe. – Hogy is mondják? Egy császár mosolya mindig aranyból és gyémántból van?
Luna kihúzta a tőrét a farkas szemgolyójából, mely egész idáig követte őt.
Most már nem volt lassú.
Maga elé emelte a fegyvert. A tompa fény ezüstösen csillant meg az acélpengéről csöpögő folyadékon.
Az ismerős helyzetek újra és újra visszacsepegtették a múlt apró darabkáit, hogy megforgassák a kést a mellkasában. Bármennyire is meg akart tőlük szabadulni, megtépázott lényének lelógó cafatjai voltak, mik azzá formálták őt, ami.
– Ha elfelejted őket, akkor azt is el fogod, hogy miért is harcolsz.
Luna ujjai megfeszültek a tőrének markolata körül. Összepréselte az ajkait, és leengedte maga mellé a fegyvert.
Nincs szükségem a tanácsaidra.
– Valóban? Ha nem én unszollak, hogy mozdulj végre valamerre, még mindig az önsajnálat mocskában dagonyáznál.
Tégy, amit akarsz. Nem érdekel.
A férfi vérfagyasztó kacaja visszhangot vert a fejében.
– Szóval most már nem érdekel? Te aztán nagy képmutató vagy, édesem. Csak addig számított, míg a kis életedben megvolt mindened. Amint te is szenvedtél némi vereséget, máris csak a saját sebeiddel törődsz. Ne aggódj, át fogom adni az üdvözleted a kis "alattvalóidnak". Úgyis szeretik emlegetni a neved. Már sokszor belefájdul a fejem – nyögte kelletlenül. – Sokkal inkább te emlegethetnéd az enyém, miközben alattam fekszel.
Egyetlen nevet emlegetnék, és az nem a tied, ha még mindig alattad kéne feküdnöm. – A lány a fogát csikorgatta.
– Úgysem tudnád a szádra venni. Nem te vagy, aki meg akarja fojtani az emlékeit? Most már csak én maradtam neked. Én vagyok a családod.
Nevezd magad, aminek akarod, de sose leszel semmim.
– Ehhez már kicsit késő, nem gondolod?
Luna izmai megfeszültek. Legszívesebben a saját fejébe is beleállította volna a tőrét, csakhogy ne kelljen hallgatnia. Minden alkalommal, mikor már kezdi hinni, hogy megszabadult a hangoktól, újra és újra felszólalnak, és visszarántják a szakadékba. Teljen el egy nap, egy hét, egy hónap némaságban, majd kezdődik az egész elölről. Sosem lesz vége, hacsak ő maga el nem hallgattatja őket.
– És mégis hogy tervezed? Megküzdhetsz velem is, de nyerni sosem nyerhetsz.
Tudom... – morogta a lány, és elképzelte, ahogy minden eltűnik körülötte, s csak ő marad. A falainak puszta gondolata is oly nyomasztó lett a múlt éjszaka óta, hogy képtelenné vált felhúzni őket...
– Helyes. Fuss csak el megint, tedd meg, amit meg akarsz tenni. Azért örülök, hogy néhány dolog még maradt, amiben egyetértünk.
A lány mélyen szívta magába a fagyott erdő levegőjét, amitől a tüdeje kegyelemért esdekelt. Nem szabad hagynia, hogy a hangok bármiféle indulatot keltsenek benne.
Letörölte a fegyverét, s visszacsúsztatta a combjára, majd megragadta az elejtett farkast, hogy az összehordott tűzifa mellé húzza. A lova patáival a földet kapálva várakozott a gazdájára.
Luna ismét lehajolt, hogy megnyúzza a farkast. Az alkonyat jócskán estébe hajlott már, kénytelen lepihenni Zordzuhatag előtt, különben nem marad ereje elvégezni a feladatot. A hegyek közt távolról kacsintottak vissza az ősi tartópillérek. Még azt az utat is meg kell mászni. A Jerallok után talán nem okoz majd akkora gondot, de okosan kell bánnia az erejével. Éhesen és fáradtan olyan nekivágni, mint a kés rossz végére markolni.
A felszakadozott égtakaró foszlányai közt felfénylő csillagok hideg éjszakát ígértek. A tücskök késői zenéje mellett csupán a jeges szél süvítését lehetett hallani a fák közt, mely megborzolta a tűlevelesek ágait, az apró cserjéket, és végigsimított a lány bőrén.
A farkas bundája és a tűz majd melegen tartja az éjszakai fagyban. Lehet, hogy néhány csavargót is elcsal vele, de nélküle esélye sem lesz megérni a reggelt. Az állat húsából pedig majd eszik pár falatot... Nem lehet válogatós, azt kénytelen ennie, ami éppen jut. Ennél rosszabb is csúszott már le a torkán.
– Sokkal többre lennél hivatott, ezt már a te nagyra becsült Titusod is megmondta. Valld be, hogy egy jó homár jobban esne a gyomrodnak. Főleg, ami meg sincs fagyva. Te drága ételeken és borokon nőttél fel, kár volt megszakítani ezt a régi hagyományt.
A lány savanyú fintorba torzította az arcvonásait, mialatt a késével lefejtette a vastag, szőrös bőrt a zsákmányáról.
Bármi jobban esik, mint a homár, mióta végre nem a te pofádat kell, nézegessem evés közben – dünnyögte beharapott ajakkal. A düh akarata ellenére is fokozatosan épült a bensőjében, tégláról téglára.
A férfi eközben halkan, de annál kedélyesebben kacagott fel, mint akit kitűnően szórakoztat a párbeszéd. Akárcsak mindig.
– Igaz, sokkal inkább nézegetnéd a... kiét is? – Hangjából kicsendült a színtiszta undor. –Tudom, hogy a sötét és misztikus kisugárzás sok nőt levesz a lábáról, de hogy abban a borzadályban mit láttál, ami annyira megbűvölt, az örök rejtély marad. – Ryamo lesújtó sóhajt hallatott. – Mindenesetre megvan az okod büszkének lenni, hogy túléltél egy ilyen kalandot. Nem mindenkinek lett volna meg a mersze hozzá... vagy a gyomra.
A lány ujjai elfehéredtek, ahogy a markolatot szorongatta. A pengéje megállt, ő maga pedig egyetlen pontra meredt maga előtt, miközben érezte, hogy az vonásai fokozatosan elsötétednek. Próbált mélyeket lélegezni, és arra koncentrálni, amit épp csinál.
Csakhogy már arra sem emlékezett, mit akart csinálni.
– Régóta furdal a kíváncsiság, vajon vacsorázni is szoktatok közösen? Ha igen, olyankor mit ettetek? A saját javára használta ki a vak rajongásod, vagy azért néha odafigyelt a te igényeidre is? Képes volt rá egyáltalán, hogy akármelyiknek is eleget tegyen? Légy őszinte magadhoz.
Luna lecsapta a kését.
Olyan erővel szorította össze a fogait, hogy görcsbe állt az állkapcsa. Egy határozott mozdulattal elsöpörte a falak maradékát is az elméje körül, s teljesen megnyitotta magát Ryamo előtt.
A tied minden. Előtted úgysincs titkom többé, nem igaz? Menj, nézz szét, keress válaszokat a kérdéseidre, vagy amire akarsz. Nézz végig minden egyes apró részletet kedved szerint – sziszegte. Szavai csepegtek a savtól.
Várt.
De nem történt semmi. A férfi ezúttal még csak meg sem próbálta átlépni a küszöbét.
Szóval most, hogy végre tárt karokkal fogadnálak, megfutamodsz? Te gyáva féreg... Óriásinak mutatkozol, de legbelül tele vagy félelemmel. Infantilis, megkeseredett és szánalmas fiú módjára kapálózol némi szeretetért, mert mikor a szívedet, lelkedet is odaadtad, akkor sem kaptál cserébe semmit. És nem is fogsz sosem. Mondhatsz rám sok mindent, de nem én vagyok köztünk legnyomorultabb. Téged soha nem fog senki szeretni. És ezt az űrt próbálod kompenzálni nap, mint nap, ahogy félelemalapú tekintélyt és birodalmat építesz ki magad körül. De mindig egyedül maradsz benne. Sokan akarhatnak a kegyeidbe férkőzni, mert sokat nyújthatsz, de senki sem fog őszintén törődni veled, vagy azzal, amit érzel. A saját végzetedtől rettegsz a legjobban, mert azt sosem fogod tudni elkerülni, legyen bármekkora hatalmad.
A lány hangosan fújta ki a levegőt. Még maga sem hitte, hogy mindezt Ryamo fejéhez vágta az imént. A csend olyan tapintható volt, mely az epés szavak nyomán ereszkedett közéjük, hogy szinte az ujjai közé tudta volna tekerni.
Érezte, ahogy minden porcikájában reszketni kezd. De még nem tudta eldönteni, kellemes érzés-e, vagy nem.
Talán mégis képes vagyok nyerni...
Az altmer hosszú percek múltán szólalt csak meg.
– Gratulálok – felelte fojtottan.
A szél sikoltozva ostromolta az erdőt. Luna mozdulatlan bámulta az előtte heverő farkastetemet. Üresnek érezte magát. A diadal ízének reményében nyalta meg az ajkát, de csak a saját vérét érezte rajta.
A csend emésztően gomolygott tovább kettejük közt. Karokat növesztett, és a húst is elkezdte lenyesegetni a lány csontjairól. Úgy érezte magát, mint egy üvegpohár, melyet addig szorongattak, mígnem előbb szétrobbant, majd apró szilánkjaira hullott.
A torka elszorult, de ahogy ezúttal ő készült megtörni a csendet, Ryamo halk nevetése előzte meg. Lágyan, kedvesen. Aztán egyre harsányabban és vadabbul, mellyel szétoszlatta a nehéz felhőket.
Luna érezte, ahogy az éji fagy ellenére felforrósodik az arca.
A kése után nyúlt, de az ujjai annyira reszkettek, hogy újra és újra kisiklott közülük.
– Úgy hiányzott már az én tüzes kis asszonyom! De ahhoz, hogy azzá válj, aki lenni akarsz, még acéloznod kell magad, Pillangó. Legyen ez a mai lecke.
A lány könnyei eleredtek. Arcát elfagyott kezeibe temette. A zokogása mintha egy kút mélyéről fakadt volna. A gejzírként feltörő nedvesség sebesen patakzott a szeméből.
Két lehetőséget látott maga előtt. Vagy megragadja a fa törzsét, és addig veri bele a fejét, míg eszméletét nem veszti, vagy most azonnal nekiindul a hegynek.
Belátta, hogy így is úgy is a kés rossz felére fog markolni, nem számít, mit tesz.
Hadvar tüdeje nehéz volt a portól és a füsttől, amikor visszanyerte az eszméletét, és megpróbálta lesöpörni magáról a törmeléket, ami Helgenből maradt.
A csend lüktető ordítássá vált a fülében. Még maga sem tudta eldönteni, hogy a valóságot látta, vagy egy rossz álmot. Csak egy dologban volt biztos. Hogy amíg él nem feledi a lángoló, vörös szempárt. Sem a fekete sárkányét, sem az ismeretlen fogolyét. Mert ezek Reingard főkancellár leányának a szemei voltak, akinek a holttestét nyilvánosan elégették a Fővárosban.
Az alkarjába éles fájdalom hasított, amikor behajlította. A lány fogai nyomán felmarcangolt húsa már behegedt némileg, de egy ember biztosan nem lett volna képes ilyen harapást ejteni, mint amit magán látott.
Hadvar tudta, mit diktál a kötelesség. Visszatérni Magányvárába, és jelentést tenni Tullius tábornoknak.
Ha nem lenne immár benne ő is nyakig, miután megpróbálta megszöktetni...