Halo, megérkezett a folytatás. Kellemes olvasást kívánok.

Elyna

Nem éreztem igazán biztonságban magam, hiszen nem lehettem biztos benne, hogy Cicero tényleg meghalt, de nem akartam ráijeszteni a többiekre. Megígértettem Lokh-al, hogy nem beszél a Szervezet embereiről, akik megtámadtak minket. Amikor Lokh-al visszatértünk a Sötét Szentélybe, már éjszaka volt és Astrid már várt minket. Nyugodt volt és meg könnyebbült, hogy engem és Lokh-ot is élve látott.

- Lokh, ez teljesen őrült és meggondolatlan döntés volt Elyna-val menned, azután az elmebeteg után! - Astrid keményen leszidta a fiát, aki szégyellve magát, szomorúan a lehajtotta a fejét.

- Sajnálom anyám.

- Van fogalmad róla, mennyire aggódtam érted?! És te, - Most rám meredt a dühös szemeivel. - hogy képzelted, hogy elviszed a fiam azután, hogy elbánt Veezara-val?!

- Hát… - Nem tudtam, hogyan reagáljak, hiszen még sosem beszélt velem így senki sem. - Ő akart jönni. - Astrid rájött, hogy már felesleges ezen idegeskednie, csak felsóhajtott.

- Örülök, hogy nem esett bajotok és hogy Arnbjorn-t is megmentettétek. Mi lett a bolonddal? Cicero meghalt? - Biztosat nem tudtam mondani, de erős meggyőződésem volt.

- Igen, Cicero halott.

- Kiváló. - Astrid elmosolyodott, de a féltékenység egy aprócska szikráját véltem felfedezni a vonásain. - Ismét bebizonyosodott, hogy született orgyilkos vagy.

- Látnod kellett volna Ely-t, anyám! - Lokh még mindig izgatott volt a legutóbbi küldetésünktől. - Gyors volt, akár a villám és csendes, akár az árnyék!

- Nem kétlem, hogy kiválóan teljesített.

- Igazából, - Szerettem volna, ha Lokh is kapna némi elismerést. - ő mentett meg engem. - Astrid csak kellemesen megforgatta a szemeit.

- Mi lenne, ha megtartanád Árnytáltost? - Astrid a saját lovát adja nekem? Ez biztos komoly dolgot jelent. - Kiváló paripa és veled, valamiért különösen barátságos.

- Tényleg? Nem tűnt fel. - Nem értettem, mitől olyan nagydolog.

- Pedig Árnytáltost nem könnyű megülni. - Astrid kicsit döbbent volt az értetlenségemtől. - Csak azokat engedi a hátára, akik már huzamosabb ideje tagjai a Testvériségnek. - Amikor ezt elmondta, eszembe jutott, hogy az apám, nem csak a Testvériség tagja, de még Hallgató is volt. Lehet, egykor régen ült Árnytáltoson és emiatt fogadott el ilyen hamar engem.

- Akkor, - Érdeklődtem a következő feladat iránt. - most már megölhetjük a császárt? - Teljesen nyugodtan és rutinosan kérdeztem.

- Még nem. Már csak egy célpont van hátra és utána jön a császár.

- Kit kell megölnöm? - Egyértelmű, hogy ismét engem fog küldeni.

- Hallottál valaha, az Ínyenc nevű szakácsról? Esetleg, olvastad a könyvét? - Erre csak megvontam a vállam.

- Én nem csak hallottam és olvastam, de átéltem! - Lokh közbeszólt. - A Sarelmo húsos pitéje a kedvencem. Egy igazi műalkotás. - Mint egy romantikus verset, úgy folytatta. - A breton konyhaművészet csúcsa, kiváló egyvelege a feszes, nyúlós mozzarella sajtnak, a puha, zamatos, kecses húscafatoknak és az egyszerű, de mégis, ínycsiklandó mártásnak. Amikor elkészítem, minden egyes hozzávaló, csakúgy… ficánkol a számban, akár a naplemente alatt elterülő, aranyként csillámló hullámai közül ugráló delfinek. Nem csak az étvágyamat csillapította, de az életem is más lett.

- Azta… - Sem én, sem Astrid nem jutottunk szavakhoz.

- Szinte… - Még sosem futott így össze a nyál a számban, az én főző tudományom kimerül annyiban, hogy egy darab húst feltűzök egy botra és a tűz fölé tartom, amíg megsül… félig-meddig. - érzem az ízét a számban.

- Visszatérve, - Astrid a lényegre tért. - az Ínyenc, Tamriel szerte, egy kulináris híresség, nem mellékesen, a császár személyes szakácsa. Meg kell ölnöd, felvenned a személyazonosságát és egy darabig, úgy csinálni, mintha te lennél az. Beszélj Festus-al, közel jár, hogy kiderítse, az Ínyenc kilétét. Ezenkívül, Kassady is beszélni akar veled valamiről.

- Beszélek mindkettőjükkel. - Azzal otthagytam Astrid-ot, Lokh is elment inkább a szobájába lepihenni, de én még nem voltam olyan fáradt, szóval, előbb Festus-al szerettem volna beszélni.

Érdekes, amióta a Sötétség Testvériségének a tagja vagyok, valahogy egyre kevésbé foglalkoztat a Marshal iránti vadászat és sokkal jobban érzem magam, ennek a családnak a tagjaként.

- Itt vagy végre! - Beértem a nagyterembe, ahol Festus, nem túl kedvesen fogadott engem. Épp egy bűvölő asztal felett állt és valamilyen mágiával foglalkozott. - Elidőztél egy kicsit Ciceroval? - Egyáltalán, még csak nem is tettetett érdeklődést. - Térjünk a lényegre. Astrid, remélem mesélt neked az Ínyencről.

- Lokh egy kicsit jobban részletezte a munkásságát, de annyit tudok, hogy meg kell ölnöm és felvennem a kilétét.

- Pontosan. De először, meg kell tudnunk, hogy kicsoda is a fickó, vagy a nő. Akár nő is lehet. - Na, ez egy komoly problémaként indult.

- Szóval, még azt se tudjuk, ki is az Ínyenc? - Elég lekezelő stílust vettem fel. - Nagyszerű.

- Ne légy ily szeszélyes! - Idegesen csitított. - A nyomozásaim során, ráakadtam erre. - Egy egyszerű szakácskönyvet vett elő, aminek a címe, a Szokatlan íz. Kíváncsian felvontam a szemöldököm.

- És egy szakácskönyv, hogyan fog segíteni előkeríteni a célpontot? - Egyáltalán nem tűnt boldognak a kérdéseimtől.

- Lehetne, hogy befogod és figyelsz?! Ez nem egy átlagos szakácskönyv, ez a Szokatlan íz, amit maga az Ínyenc írt és Tamriel szerte több ezret adtak el.

- És? - Még mindig nem értettem a lényeget.

- És… ez egy különleges fajta.

- Aha. - Ha Festus folyton azt hirdette, hogy ő jobb szeret a lényegre törni, most az ellenkezőjét tanúsítja.

- Alá van írva, általa! És van benne egy üzenet, magától az Ínyenctől, Anton Virane-nak. Lenyomoztam Virane-t, aki Markarth jarljának dolgozik, szakácsként.

- Szóval, - Röviden összefoglaltam, mit is mondott, lassan, szünetekkel telve beszélve. - Anton Virane tudja, ki az Ínyenc?

- Ez a legjobb nyom, amit találtam. Ő az egyetlen, aki valószínűleg, tudja ki az Ínyenc és hogy hol van. Mindenképp szedd ki belőle és ha meg van, öld meg Virane-t is. Nehogy bárkinek is tovább adja. - A hosszú úttól visszafelé, most kezdtem magam álmosnak érezni és eleresztettem egy ásítást. - Figyelsz még rám?! - Megdörzsöltem a szemeim és unottan válaszoltam.

- Csupa fül vagyok. - Idegesen morgott egyet, de folytatta.

- Ahogy mondtam, meg kell találnod az Ínyencet, természetesen és elvenned a személyi igazolványát és az engedélyét, mint a császár személyes szakácsa. Nem mellékesen, ha nem túl nagy fáradtság, rejtsd el a testét is, egy olyan helyre, ahol remélhetőleg, senki sem fogja megtalálni. Minél később találják meg a holttestét, annál jobb.

- Tudsz még mondani valamit az Ínyencről?

- Senki sem tudja, kicsoda is valójában. Kivéve Gaius Maro-t, akit, ha jól emlékszem, te segítettél a sírba, elég nagy pech. Amit tudok róla, hogy mesteri breton konyhaművészetet tanult Sziklaföldön, ott találkozhatott Virane-al, aki szintén breton. Egy dolog biztos, az igazi szenvedélye a sütés-főzés, amit a könyvén keresztül, meg is osztott Tamriel-el és ezenkívül, a császár személyes szakácsa.

- És magáról a könyvről mit tudsz?

- A Szokatlan íz, pár éve jelent meg és Birodalom szerte szenzációvá vált. A benne lévő receptek, elképesztően ízletesek és gyakorlatiasok. Párat magam is kipróbáltam, a sült bölény ragada bogyószósszal, valami fenséges, de a csokoládés pástétomától 5 perc alatt befosok. - Ez sokkal inkább az öreg kora miatt van.

- És miért van itt, Égkoszorúban?

- Gaius Maro, az apja parancsára, megkérte, hogy jöjjön Égkoszorúba, hónapokkal ezelőtt, minden Birodalom által uralt országban, a császárnak van egy szakácsa, ez most az Ínyenc. A császár lemondta a látogatását, de Maro előrelátó volt és a közelben tartotta, ha valami közbe jönne. Így, itt is maradt, hónapokra, valahol Égkoszorúban… valahol. Valószínűleg, fogolynak érzi magát, legyen akárhol, de te leszel oly kedves és megszabadítod ettől az érzéstől.

- Értem. - Ez a vénember aztán szeret locsogni.

A mai napon nem akartam a munkára gondolni. Csak pihenni szerettem volna és Lokh-al tölteni az estét, anélkül, hogy bárki is az életünkre törne. Felkerestem a szobájában, már épp lefekvéshez készülődött, amikor benéztem hozzá.

- Ely?! Mit keresel itt?! - Idegesen felpattant. A sötét vértje felső részét levette és a felső teste most csupasz volt. Nem volt nagyon izmos, se vézna, amolyan jókötésű átlagos, amit zavartan próbált eltakarni a karjaival, de ezt aranyosnak találtam.

- Anyád megadta nekem a következő célpontot, de most semmi kedvem sincs érdeklődni iránta. - Egy kicsit én is ideges voltam és kis köröket írtam le a csizmám orrával a földbe. - A ma estét szerettem volna társaságban tölteni.

- Oh… társaság alatt… - Alig jutott szavakhoz. Löktem rajta egyet, amitől az ágyra esett.

- Igen. Rád gondoltam. - Levettem a bal kisujjamról Kintyra-t és beraktam az éjjeliszekrénybe, hogy ne zavarjon, ettől egy kicsit gyengébbnek és fáradtabb lettem, mint amilyen eddig is voltam, de azon az estén, szerettem volna tudatni Lokh-al, hogy mit is érzek iránta.

- Pon… tosan… mire? - Szinte reszketett és verejtékezett az idegességtől.

Csak kacéran elmosolyodtam, levettem a kesztyűimet és a csizmáimat, hogy aztán leülhessek mellé az ágyra.

- Hm, két fiatal, egy fiú, egy lány, éjszaka, egy ágyban? - Félreérthetetlen célzást adtam neki és megcsókoltam.

Elkezdtem leszerelni a vértemet magamról, kioldottam a fűzőket, felfedtem a meztelen felsőtestem, életem első férfija előtt.

Igen, Lokh volt az első férfi, aki előtt így levetkőztem, azzal a szándékkal, hogy azt, csináljuk. Lokh szemei majd kipattantak, amikor a félmeztelen énemre nézett, az arca szinte lángolt és idegesen próbálta takarni, a nadrágja ellenére, jól láthatóan álló férfiasságát.

- Voltál már lánnyal ezelőtt? - Kérdeztem, mire csak rémülten rázta a fejét. Ismét elmosolyodtam, lassan a fülébe súgtam. - Én sem voltam még fiúval. - Erre döbbenten és kissé hitetlenkedve kapta fel a fejét.

Mielőtt megszólalhatott volna, ismét megcsókoltam, de ezúttal szenvedélyesebben és még a nyelvemet is beledugtam a szájába. Éreztem, a szíve olyan gyorsan ver, hogyha nem nyugtatom meg, még összeesik.

- Nyugalom. - Finoman végigsimítottam a vállain, elé térdeltem és a szemébe néztem. A kék szemeiből idegességet és félelmet lehetett látni, de ott volt bennük a csodálat és a vágy is. - Csak én vagyok. - Szinte sokkos állapotban volt, kizárt, hogy bármit is csinálni tudjon. - Nem kell csinálnunk, ha te nem akarod. - Mintha fellélegzett volna.

- N… n… nem? - Gyorsan lihegett, mint aki egy óriási terhet rakott volna le. Többször is a tudtomra adta, hogy vonzódik hozzám és gyengéd érzéseket táplál irántam. - Vagyis… - Idegesen próbált bocsánatot kérni, de az egyik ujjamat, gyorsan a szájára tapasztottam, hogy elhallgattassam.

- Túl hirtelen támadtalak le és megrémültél?

- Hát… - Az arckifejezése mindent elárult.

- Jól van, bocsánatot kérek.

- Nem… - Egyből szabadkozni próbált, de ismét a szavába vágtam.

- De! Mi lenne, ha csak aludnánk, összebújva? - Átöleltem a tarkóját és a fejét a csupasz kebleim közé bújtattam. - Hm? - Nem válaszolt, egyszerűen csak beájult a túlzott izgalomtól és hátradőlve, elájult. Megnéztem, hogy lélegzik-e még. Nem volt veszélyben, csak túl sokat kapott, túl hirtelen. - Akkor jó éjt.

Mivel, ő volt az alacsonyabb, egyszerűen csak átkaroltam őt hátulról és az egyik lábammal is átkaroltam az alsótestét. Kellemesen, nyugodtan, az aggodalom és a félelem legkisebb szikrája nélkül hunytam le a szemeim és úgy aludtam el, hogy semmi miatt nem éreztem aggodalmat.

Marshal

Még mindig nehezen emésztettem meg a tényt, hogy nekem kell segédkeznem az Oblivion válság megoldásában. Hallottam a legendát, hogy Kvatch hőse, a legendás Sötét Lovag, aki minden bizonnyal, én leszek, megmentette a fattyú herceget, Martint.

Talán okosabb lenne elmondanom a vezéremnek, az igazat. Azonban, Potema óva intett, hogyha megváltoztatom a múltat, az a jelenre komoly befolyást gyakorolhat.

- Min gondolkodsz? - A vezérem érdeklődött, miután átkeltünk a fővárost körbe vevő folyón, ráléptünk a Vörös útra, ahol 170 évvel később, a Vörös Gyűrű csatája fog zajlani.

- Hát… egy kicsit őrültségnek hangozhat, de… - A sötét mágusnő félbeszakított.

- Azt mondják, az őrültségek a legértelmesebb dolgok, hiszen senki sem hajlandó számításba venni. - Egy újabb mondás, amit ő osztott meg velem a jövőben. Nagy levegőt vettem és megmutattam neki a gyűrűt, ami Potema lelkét tárolja. - Tudod jól, mi ez a gyűrű. - Hirtelen megállt, ahogy Dareus is, de ő csak örült, nagyon gyengének és kimerültnek tűnt.

- Igen. - A vezérem válaszolt. - Honnan szerezted? - Utánam a vízözön.

- Tőled kaptam, a jövőben, 200 év múlva. - Mintha meglepődött volna.

- A jövőben? Akkor te… egy időutazó vagy?

- Olyasmi. Egy baleset történt, ott volt ez a pajzs, - Felmutattam a Varázstörőt. - egy robot sárkány és valami más is. Egy különös kapu nyílt a semmiből, az beszívott és abban a tömlöcben tértem magamhoz.

- Miféle pajzsod van? - A vezérem, a tőle ismert módon rakosgatta össze a darabkákat, pontosan úgy, ahogy azt megszoktam tőle.

- Egy daedrikus ereklye, Peryte Varázstörő pajzsa. A lényege, hogy hatástalanít minden mágiát.

- És… mi volt ez a robot sárkány?

- Tudom, furcsán hangozhat, de egy dwemer romnál történt és ugyanolyan tüzet hányt, mint egy igazi sárkány. - A vezérem felfigyelt valamire.

- Hogy értetted azt, „mint egy igazi sárkány"?

- Hát… nagyon hosszú történet ez, de a jövőben nekem, 8 másik embernek is adni fogsz egy-egy ilyen gyűrűt, a Birodalom legveszedelmesebb törvényen kívülit szeded magad mellé, akiknek szent feladataik, hogy Ősi tekercseket szerezzenek, amikkel aktiválva a gyűrűket, mindegyikbe a Septim család egy régóta halott tagját hozhatjuk vissza az életbe, szellemként. Azonban, a sárkányok visszatértek, minden erőnkkel azon vagyunk, hogy megállítsuk őket, egy dwemer romban találtunk egy Ősi tekercset, ami a kulcsa lehet a legyőzésüknek, de a védelmi rendszer részét képezte egy óriás, dwemer gépsárkány, ami kis híján megölt és visszaküldött a múltba. - Nagy vonalakban, Potema javaslata ellenére, elmagyaráztam neki mindent. A vezérem egy darabig hallgatott.

- Jól van. - Mintha valami teljesen normális és rutin dolgot magyaráztam volna, megvonta a vállát és tovább haladt.

- Mi?! - Talán nem értette tisztán. - Csak így?! Elhiszed?

- Ha annyi mindent láttál, mint amennyit én, kevés dolog tud meglepni. - Jobban meggondolva, most csak én felejtettem el, kivel is beszélek.

- Igen, a jövőben is úgy viselkedsz, mintha mindent tudnál. - A vezérem ismét hallgatott egy darabig.

- Mindent én sem tudok. - Mintha szomorúság lett volna a hangjában, amit még sosem hallottam. - Túl sok hibát követtem el és elsősorban, a saját kíváncsiságom miatt. Most azon vagyok, hogy helyrehozzam.

- Meg… kérdezhetem, mit tettél? - Félve tettem fel, de meglepő módon, válaszolt is rá. Most nem olyan titkolózó mint a jelenben, ezt kihasználhatnám.

- Egy katasztrófát indítottam el, amit ha nem akadályozok meg, elpusztítja Tamriel-t.

- Az ami most történik?

- Nem. Nekem ehhez semmi közöm. - Mielőtt folytathatta volna, Dareus, aki eddig elől ment, hogy felderítse a terepet, figyelmeztetett minket.

- Chorrol a láthatáron!

- Kiváló. - A vezérem elővette a Királyok Amulettjét. - Jauffre-nak felelnie kell a kérdéseimre.

- Ő a Pengék nagymestere?

- Igen. Uriel valamiért jobban bízott benne mint bennem. - Különös, egyre több és több emberi tulajdonságot tanúsít a vezérem, most egyfajta haragot és féltékenységet. - Pedig én már csecsemő kora óta ismertem és az életét is megmentettem.

Többet nem faggattam, egyenesen a Weynon szerzetesház felé vettük az irányt. Egy egyszerű kis emeletes épület volt, ami köré egy kisebb farm épült, ahol szerzetesek és földművesek egyaránt művelték a földet és gondoskodtak a jószágokról. Nem tűnt nagy dolognak, de senki sem gondolná, hogy a Pengék nagymestere pont itt rejtőzik.

Néhányan egy kissé ijedten néztek ránk, elvégre, a külsőnk elég félelmetes lehetett, mármint, én magam, tetőtől talpig fekete páncélban, a vezérem egy fekete csuklyás köpenyben és maszkkal és Dareus, rongyos, mocskos bőrvértben volt, amit a csatornában találtunk neki. Nem csoda, hogy egy kissé rosszallón néztek ránk, de nem törődtünk velük, csak benyitottunk a Weynon szerzetesházba.

- Segíthetek? - Egy középkorú, kopaszodó szerzetes állt elénk és gyanakodva méregetett minket. - Mi dolgotok van itt? - A vezérem szólalt meg.

- Beszélnem kell Jauffre-val. Birodalmi ügy. - A szerzetes csak bólintott, mint aki egy felettesétől kapott parancsot.

- Az emeleten van. - Suttogva mondta, mintha valami titkos szekta tagja lenne. - Menjenek csak.

Az emeletre egy lépcső vezetett, ami két irányba ágazott el, de a vezérem, mintha tudta volna, hogy jobbra kell menni, követtük őt. Egy kellemesen berendezett hallba értünk, a polcokon drágának tűnő műtárgyak és vázát sorakoztak, a padlón, egy vörös szőnyeg volt leterítve és a falakon is képek lógtak, de a terem végén, megpillantottam egy dolgozóasztalt, ami mögött, egy papírhalom felett, egy kopaszodó öregember ült.

- Minek köszönhetem a látogatásod? - Az öreg, amint meglátta a vezéremet, egyből tudta, hogy fontos dolog miatt jöttünk. - A vezérem elővette a Királyok Amulettjét és az asztalra dobta, amitől az öreg teljesen ledöbbent. - Ez a…

- Igen.

- Akkor, Uriel császár…

- Halott.

- És a fiai…

- Szintén. - Jauffre megdörzsölte a ráncos homlokát, mint aki rossz szájízzel, de egy parancsot teljesít.

- A fiú miatt vagy itt?

- Az egyetlen módja, hogy megállítsuk Mehrunes Dagon-t és véglegesen bezárjuk Oblivion kapuit.

- Miről beszélsz? A mi világunk védve van Oblivion démonjaitól. - A vezérem fájó szívvel, az amulettre nézett.

- Többé már nem, hacsak el nem mondod, hol van Uriel utolsó örököse. - Jauffre is az amulettre nézett, értetlenül.

- Hallottam, hogy a Királyok Amulettjét Szent Alessia kapta, még az Istenektől és hogy egy hatalmas erővel rendelkező ereklye.

- Részben, igaz. Minden alkalommal, amikor császárrá koronáznak valakit, akinek ereiben a sárkány vére csörgedezi, meggyújtja a Sárkánytüzet az Egyetlen templomában, ezzel aktivál egy erőteret Nirn és Oblivion között. - A vezérem nagyon is járatos volt ebben a dologban és szemlátomást, többet tudott mindenről, mint Jauffre. Csupán egyetlen dolog miatt jöttünk egyáltalán ide. - Hol van Uriel fia? - Jauffre-n látszott, hogy nem szívesen adja ki a fiút a vezéremnek, de mint aki kifogyott a lehetőségekből, megadóan elmondta.

- Azon kevesek egyike vagyok, aki tud a létezéséről. A neve Martin. Akatosh papjaként szolgál Kvatch városának a templomában.

- Jauffre, tudom, hogy sosem kedveltél engem, de remélem tudod, hogy feltett szándékom megmenteni a Septim vérvonalat? - Régi barátként emlékeztette a vezérem az öreget.

- A módszereink és a világnézeteink között ég és föld a különbség, de teljes szívemből imádkozom a sikeredért, úrnőm. - Jauffre meghajolt, azonban, ő és a vezérem egyszerre ragadták meg a Királyok Amulettjét.

- Mit művelsz? - A vezérem finoman célozni próbált, hogyha az öreg nem ereszti el az amulettet, megfosztja a kezétől.

- Biztonságos helyre raknám a Királyok Amulettjét.

- Nálam teljes biztonságban lesz! - A sötét varázslónő felemelte a hangját.

- És ha megtámadnak a Kvatch felé vezető úton? Vagy ellopják? Elrejtem egy titkos helyre, ahol senki sem találhatja meg. - A vezérem, végül eleresztette az amulettet. - Szavamat adom, hogy az életem árán is őrizni fogom.

- Az nem jó! - Csattant fel a vezérem. Körbemutatott az egész termen. - Itt mindenki életének az árán is védd meg!

- Tudom, mi a kötelességem.

- Remélem is. - Azzal sarkon fordult, hogy lemenjen a lépcsőn, de hirtelen megtorpant és visszanézett. - Még valami, - Most Dareus-ra nézett. - Dareus itt marad és segít megvédeni az amulettet.

- Mégis, miről beszél, úrnőm? - Dareus, hosszú idő után, szóhoz jutott.

- Ha meg akarod bosszulni Urielt, akkor vissza kell nyerned az erődet, rendesen enned, pihenned és le kell fürödnöd, mert bűzlesz és gyenge vagy! - Dareus szívesebben jött volna velünk, de mindenki belátta, a vezéremnek most igaza van. - Marshallal elhozzuk Martint. Jauffre, bánj ezzel a fiúval kegyesen, hosszú évekig raboskodott és segíts neki.

- Ahogy kívánod, úrnőm. - Jauffre bólintott, mire Dareus, csak holt fáradtan leült egy székre, hogy kifújja magát, mintha kilométereket futott volna.

Én és a vezérem, kettesben elhagytuk a Weynon szerzetesházat, délnek vettük az irányt, egyenesen Kvatch felé. Ahogy haladtunk, eszembe jutott valami, „Vajon hogy boldogul Thrys és a többiek a jövőben? Biztos, jól el vannak."

Thrys

Már magam sem tudom, mióta is vagyunk Alftand mélyén, de kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magam. Nem volt is sem Marshal és a Szervezetnek is eltűnt a vezére, így teljesen tanácstalanul maradtunk a labirintus közepén.

Az, hogy szétválunk, egyáltalán nem volt lehetőség, mert eltévedünk és örökre itt maradunk.

Szerencsére, a Szervezet többi embere, megoldást talált és elindultak az egyik folyosón, azt a nagyon nehéz robbanó gömböt cipelve.

Felajánlották, ha ki akarunk innen jutni, kövessük őket. Joross bácsi és Ilya néni nem voltak elragadtatva, de Elenwen úgy érezte, okosabb követnie a Szervezetet, mert legalább tervük is van. A Birodalom emberei, egyértelműen követtek minket. A Viharköpenyeseknek is meg volt a választásuk, követnek minket, vagy ott maradnak. Az utóbbit választották.

- Szóval… - Törtem meg a csendet. - mi most azt tesszük, amit az a gömb mond?

- A nevem Rhovan, te fogyatékos sz*ka! - Kiabálta a gömb.

- Most az az izé, tud beszélni? - Az egyik Viharköpenyes katona kérdezte.

- Miért kérdezi ezt meg mindenki, amikor megszólalok?! - Rhovan végül elvezetett minket egy terembe, de miután mindannyian beértünk, az ajtó bezáródott és nem volt másik kijárat.

- Most mi történt?! - Ulfric és a többi Viharköpenyes a fegyvereikért nyúltak. - Tudtam, nem kellett volna a Birodalmat követni!

- Hú, látom, kiélezett politikai helyzetbe kerültem.

- Szállj le a magaslóról, Ulfric! - Figyelmeztette Tullius. - Mi is ugyanúgy csapdába estünk, mint ti.

- Rhovan, mi történt? - Leila kérdőre vonta a gömböt.

- Ez a lejárat Fekete Végre.

- Igen, és?

- És, szükség van a kulcsgömbre.

- A mire?!

- A kulcsgömb! Az nyitja meg a lejárót és nyitja ki a kaput is.

- Kinél van? - Érdeklődött Elenwen, miközben végignézett a Szervezett emberein, sajnos, a válasz egyértelmű volt.

- A vezérünknél kell hogy legyen. - Az egyetlen megoldás, a Szervezet vezére irányított minket és, miután ő eltűnt, a kulcsgömbbel a zsebében, csak a szerencsének köszönhetően jutottunk el idáig.

- Ha jól értem, most csapdába estünk, miattatok?! - Galmar, elővette a hatalmas csatabárdját és a Szervezet embereire szegezte.

- Ne merészelj minket vádolni. - Leila megőrizte a hidegvérét és csak megvetően meredt az öreg nordra.

- Ha minden igaz, lehet hogy örökre itt ragadtunk, a föld alá zárva, esküdt ellenségeinkkel. - Ulfric-ot jobban aggasztotta a Thalmor és a Birodalom jelenléte.

- Ha az egyetlen dolog, ami nyugtat, hogy ti, nyomorult elfek, velünk együtt pusztultok el. - Ulfric, egyértelműen, rám, Lilian-re, Ilya nénire, Joross bácsira és Elenwen-re gondolt.

- Úgy látom, a rasszizmus se nagyon változott. - Rhovan beszólása nem sokat segített.

A felek, készen álltak, hogy haragjukban egymásnak essenek, amikor a kapu kinyílt és egy különös, de ismerős valaki jött be rajta.

Köszönöm hogy elolvastad, ha tetszett, jelöld be követésre és a kedvenceid közé és ne felejts el kritikát írni. Ha érdekel, a többi történetemet is elolvashatod:

- Elfen Lied, ahogyan még nem nem láttad

- Egy történet Myrtanából

- Fable: A szükséges rossz

- Totál Dráma Sziget az OC-immel

- Elder Scrolls: Égkoszorúi krónika, mellékszál

- Attack on Titan, az OC-immel

- Red vs Blue az OC-immel

(Melyik szál érdekel eddig a legjobban, Marshal az Oblivion válság alatt, Elyna a Sötétség Testvériségével vagy Thrys az Alftand-i expedíció alatt?)