Disclaimer: A Harry Potter sorozat és annak minden eleme a JK Rowling tulajdona, nekem a publikálásból semmi hasznom nem származik!
A/N: Remélem, hogy tetszeni fog az írásom, de nyitott vagyok minden konstruktív kritikára, úgyhogy kommenteljetek bátran. Jó étvágyat!
Az elefántcsont torony rabja
A meseszép alpesi réten húzódó ösvényen egy alak sietett ideges, kapkodó lépésekkel a közeli hegycsúcs tetején magasodó karcsú torony irányába. Laurence de la Maire, a Mágusok Nemzetközi Szövetségének alelnöke, az Interaur (a varázslók nemzetközi bűnüldöző szerve) főparancsnoka tekintélyes férfiú volt, bár ez a külsejében nem mutatkozott meg. Alacsony, kissé köpcös alkatú volt, már jóval őszebb, mint vörös haja a feje tetejét rég elhagyta, és a tarkóján is ritkulni kezdett. Pirospozsgás arcát gömbölyded orr díszítette, alatta hatalmas harcsabajusszal, csillogó barna szeme pedig borzas szemöldök mögött rejtőzött. Ahogy közeledett a toronyhoz, monsieur de la Maire idegesen babrált hivatali köpönyege ujjának gombjaival, arcán percenként váltogatta egymást az eltökéltség, az aggodalom és a bizonytalanság kifejezése.
Negyedórányi séta után megérkezett egy meredek sziklafal tövében nyíló ajtóhoz, amely előtt tíz marcona német őr állt. De la Maire főparancsnok felmutatta főparancsnoki jelvényét, mire az őrök utat nyitottak neki, így beléphetett az ajtón. Ott további tíz őrrel találta szemben magát, akik nem nyújtottak kevésbé fenyegető látványt mint a külső szakasz. Nekik is felmutatta jelvényét a protokoll szerint, majd belépett a repítőkamrába. Ott egymás mellett hét szék állt példás rendben. A főparancsnok helyet foglalt az egyikben, mire azonnal bőrszíjak csaptak ki a támlából és a karfából, rögzítve a férfit. De la Maire megszólalt:
Mehetünk. - mire a szék rendkívüli sebességgel repülni kezdett felfelé.
Nagyjából öt perc száguldás után elérte a torony úgynevezett földszintjét. Itt ruganyosan kiugrott a repítőszékből és az igazgatói iroda felé vette az irányt. A nehéz tölgyfaajtóhoz érve udvariasan kopogott hármat. Az ajtó kitárult. A főparancsnok belépett és kezet nyújtott a bent álló börtönigazgatónak. Karl Hartnek magas, szikár ember volt, katonásra nyírt barna hajjal és ápolt körszakállal, sasorra mögül szigorú, kék, német szemek néztek szúrósan a külvilágra.
- Üdvözlöm, főparancsnok. - szólt Hartnek.
- Részemről a megtiszteltetés, igazgató úr. - válaszolt széles mosollyal de la Maire.
- Miben segíthetek a Szövetségnek? - kérdezte az igazgató miközben hellyel kínálta a vendéget.
- Őszintén szólva meglehetősen kényes ügyről van szó... - vallotta be a főparancsnok, miközben leült, és egy pálcamozdulattal csendkalickát hozott létre körülöttük. - és elég veszélyesről.
- Számíthat a diszkréciómra. - biztosította az Hartnek.
De la Maire elővett egy pergamentekercset, ami a Szövetség Végrehajtó Bizottságának pecsétjével volt lezárva, és átnyújtotta az igazgatónak. Hartnek gyorsan feltörte a pecsétet és elolvasta az iratot, mely folyamat közben a homloka tetejéig szaladt a szemöldöke. Meredt szemmel nézett fel a főparancsnokra.
- Ne haragudjon, de la Maire főparancsnok, tudom, hogy nincs jogköröm kétségbe vonni a Bizottság döntését, de bizonyosak benne, hogy ez jó ötlet? - tette fel a kérdést.
- Félek, Herr Hartnek, hogy valóban nincs jogköre, mindazonáltal, nem, meggyőződésem, hogy ez nem jó ötlet. Azonban a Bizottság így döntött, ebből kifolyólag pedig a határozat hatályba is lép. - tájékoztatta de la Maire.
- És mi lesz az ellentételezhetetlen biztonsági kockázattal? Nem számolhatunk semmivel sem bizonyosan!
- Dumbledore alelnök úr szavatolta a kockázatok minimalizálását, a Bizottság pedig bizalmat szavazott neki. Ezzel mellesleg többé-kevésbé megbékéltem.
- No de, kérem, mi lesz, ha megint, tudja, és most nem ő – tudja! - Hartnek teljes mértékben elvesztette a hivatalossága rideg páncélját.
- Baj, kedves Herr Hartnek, nagyon nagy baj.
- Ezzel nem nyugtatott meg. - törölte meg a homlokát a börtönigazgató.
- Tudom. Azonban, hogy visszatérjünk a tárgyhoz, engedélyezné számomra az eljárás lefolytatását?
- Természetes, természetes. - Hartnek pergament vett elő és gyorsan ráfirkantotta a hivatalos engedélyt, majd átnyújtotta a főparancsnoknak.
- Köszönöm az együttműködést.
- Csak természetes. Ez nem a német Minisztérium hatásköre. Mindig is a Szövetség volt felelős.
- Így igaz. Mindenesetre köszönöm a segítségét. - de la Maire felállt, és egy pálcaintéssel eltűntette a csendkalickát. - Viszontlátásra, Hartnek igazgató úr.
- Viszontlátásra, de la Maire főparancsnok.
De la Maire kilépett az ajtón, és visszatért a repítőkamrába. Ezúttal a legfelső szintre ment. Amikor felért, korántsem ugrott ki olyan lelkesen a székből, mint a földszinten. A két szakasznyi őrön és az egy szem cellaajtón túl ugyanis valaki várt rá. Felmutatta az igazgató engedélyét, mire az őrkapitány egy pálcaintéssel lángra lobbantotta azt, majd az őrség utat nyitott neki. Laurence de la Maire mélyet sóhajtott, majd belépett az ajtón amit a kapitány egy dísztelen kulccsal kinyitott. Amint átlépte a küszöböt, az ajtó komor dörrenéssel becsapódott mögötte. „Hát nincs visszaút..." gondolta a főparancsnok. Szétnézett a helyiségben, ami egész határozottan nem egy börtöncella benyomását keltette. Lényegében egy komplett lakosztály volt. Balra díszes mahagóniasztal állt az étkezőhelységben, mögötte faragott pohárszék és bárszekrény, tele kristálypoharakkal és különféle üvegekkel. Jobbra egy tágas, otthonos hálószoba nyílt, benne hatalmas, faragásokkal ékes ébenfa ágy. A középső helyiségben álllt egy kártyaasztal – és a hozzá tartozó négy szék – néhány könyvespolc, tele különböző varázslókönyvekkel és folyóiratokkal, és az óriási ablak szemben az ajtóval, ami lélegzetelállító látványt nyújtott az Alpokra. Az ablak előtt, azon kinézve pedig ott állt az ember, akihez a főparancsnok érkezett.
- Jó napot. - köszönt de la Maire.
A mondat visszhangzott kicsit a szobában, aztán a leghosszabb csend állt be, amit az Interaur parancsnoka valaha átélt. Aztán Gellert Grindelwald megfordult a tengelye körül.
Gellert Grindelwald pontosan úgy nézett ki, ahogyan azt az ő korában valakiről el lehet képzelni. Ápolatlan, hosszú, hófehér haj és szakáll, ráncos arc, mélyen ülő jégszürke szemek, és egyfajta mindentudó mosoly a szája szegletében. Hosszú éjkék házikabátot viselt, alatta elegáns, szürke öltönnyel. Kezében sétapálcát tartott.
- Jó napot. - válaszolt, látványosan a veséjébe látva a látogatónak. Gyakran hangoztatták, hogy bár számos varázsló tudott félelmetes, haragos, gyilkos tekintetet produkálni, Gellert képes volt egy puszta pillantással megnyerni egy párbajt, mert az ő szeme pusztán annyit üzent, hogy „Átlátok rajtad. Tudom, ki vagy, tudom mit fogsz tenni. Mindegy, mivel próbálkozol. Engem nem győzhetsz le.". Azonban a másik férfi barátságos barna szeme állta Gellert tekintetét. - Üljünk le. - javasolta végül a rab. A látogató nem vitatkozott, helyet foglaltak a kártyaasztalnál.
- Laurence de la Maire vagyok. - mutatkozott be az idegen. - A Mágusok Nemzetközi Szövetségének alelnöke és az Interaur főparancsnoka.
- Gellert Wotan Geiserich Grindelwald. - fogadta el a kezet Gellert. - A varázslóvilág réme, a huszadik század egyik legnagyobb feketemágusa. Miben segíthetek? - persze Gellert nagyjából tisztában volt vele, hogy de la Maire miért jött. Albussal már leveleztek a tervről.
- Nos, jó hírem van az ön számára, kedves Herr Grindelwald. Szabadlábra fog kerülni.
- Ne mondja! - mosolyodott el Gellert. - Miért?
- Mert a Szövetség úgy határozott, hogy szükség van a szolgálataira.
- Én nem tudok semmiféle szolgálatról. - Nem tervezte könnyedén beadni a derekát. A szolgálat kifejezés emellett roppantmód zavarta.
- A Szövetség nagy-britanniai kihelyezett tisztviselője – mondhatni nagykövete – lesz.
- Nofene. - Gellert meglepett arcot vágott. - Mi vette rá erre a Bizottságot?
- Az előző brit követ halála. És persze az utolsó jelentései. Athena meglehetősen aggasztó dolgokról számolt be.
- Athena Scatti!? Meghalt? Hogyan? - Gellert most valóban megrökönyödött.
Athena Scatti az egyik legjobb auror volt, aki valaha szembeszállt vele. Őszintén sajnálta, mert biztos volt benne hogy előbb-utóbb nagyon sokra vitte volna. Ettől azonban egyre jobban érdeklődött a feladat iránt.
- Megtámadták a nyílt utcán. Az Abszol út közepén. - válaszolt de la Maire.
- Tudjuk, hogy ki volt? Gondolom nem...
- Nem, ezért fog maga odamenni. De ez csak az egyik ok, amiért Angliába megy. A másik jóval homályosabb, de valószínűleg veszélyesebb, ráadásul Athena is említette az utolsó jelentésében. Ugyanis úgy fest, hogy Voldemort nagyúr nem halott. Sőt, vissza akar térni korábbi formájába és hatalmába. És ezt elég komoly bizonyíték támasztja alá.
- Milyen bizonyíték? - Albus meglehetősen homályosan fogalmazott, amikor a segítségét kérte, így Gellert kénytelen volt az Interaur parancsnokától információt szerezni.
- Olvasson. - közölte mogorván de la Maire, és lecsapott az asztalra egy aktát.
Gellert pedig nem tehetett mást, mint olvasott.
Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore beszámolója az 1991-1992. években előfordult különös és/vagy riasztó angliai eseményekről
Gellert somolygott magában. „A fennhéjazás, Albus, a fennhéjazás!"
Az 1991-es év nyarának elején régi barátom Nicholas Flamel megkeresett, hogy segítsek neki Angliába költözni. Mint ismeretes, Nicholas az első és egyetlen varázsló a történelemben, aki elkészítette a Bölcsek Kövét, amely kivételesen hosszú életének titka. Nicholas kérte, hogy a költözés részletei tisztázásának ideje alatt segítsek a Követ elhelyezni a Gringott's angol fiókjában. A Kő tehát a bank egyik magas biztonságú széfjében pihent, amikor forrásaimból arról értesültem, hogy valaki gyanúsan érdeklődik a megfelelő széf tartalma iránt, így utasítottam a Roxfort egyik alkalmazottját, hogy a csomagot július 31-én szállítsa át a Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskolába, ahol azt megfelelő óvintézkedések mellett őrizni terveztem. (Ugyanezen napon valaki megkísérelte kirabolni a Követ aznapig tartalmazó széfet.) Mindazonáltal, egy állásinterjút követően – egy bizonyos Quirinius Mógus jelentkezett a sötét varázslatok kivédése tanári pozíciójára – megváltozott a véleményem, ugyanis Mr. Mógus sajnálatos módon a Megszállottság jegyeit mutatta. Minthogy más jelölt nem állt elő a fenti állásra, kénytelen voltam elfogadni a pályázatát – látványos megszállt volta ellenére – és a Kőnek egy megfelelőbb helyet keresni. Nicholassal konzultálva arra jutottunk, hogy amíg nem bizonyosodik be, hogy Mógus professzor vagy az, ami megszállta érdeklődik a kő iránt, nem lenne célszerű azt elmozdítani, hiszen a Roxfort az egyik legbiztonságosabb intézmény a világon.
„Hát persze", gondolta Gellert. „Annak kell lennie, hiszen ott vagy, ez pedig a biztonság kulcsa. De mindenesetre felvettél egy Megszállt tanárt. Ironikus."
A tanév során Perselus Piton segítségével bizonyossá vált, hogy Mógus és a „bentlakója" a Kő megszerzésén fáradozik, így kénytelen voltam a Követ egy hiteles hamisítvánnyal kicserélni, hogy megóvjam a rossz kezekbe kerüléstől. Egy halott unikornisokat övező incidenst követően egyre tisztábban véltem látni, hogy Mógus professzort nem más, mint Voldemort nagyúr tartja megszállva. Mivel rendkívüli fontosságot tulajdonítok Voldemort bukásának, elhatároztam, hogy csapdát állítok neki a hamis Követ használva.
„Micsoda kiváló ötlet, Albus... Mindezt egy gyerekekkel teli iskolában, nemdebár?"
A roxfort tanári karával látványos, de semmiképpen sem túl hatékony védelmi rendszert helyeztettem el a hamis Kőhöz vezető termekben, hogy lelassítsam a leendő behatolót annyira, hogy időben odaérjek, és el tudjam fogni, miközben leleplezi magát. Azonban a kérdéses időpontban elszólított egy hamis levél a Minisztériumba, így sajnálatos módon egy csapat diákra hárult a probléma megoldása.
„Nos, bizonyára hálát adtál az égnek, hogy legalább ők nem haltak meg, a csodálatos védelmi rendszerednek köszönhetően..."
Érdekes információ, hogy a diákcsapat egyik tagja Mr Harry Potter volt, akinek a Voldemorttal való különös kapcsolatára talán nem kell kitérnem. Mindenesetre Mr Potter jelenléte kifejezetten praktikus volt, ugyanis az édesanyja önfeláldozása által kapott védelemnek köszönhetően a Sötét Nagyúr nem képes Mr Pottert megérineni. Ennek, és a Megszállt voltának köszönhetően a Mr Potterrel történt konfrontáció eredményeképp Mógus professzor meghalt, míg Voldemort lidérci formája, mely megszállta, eltűnt. Az incidens után Mr Potterrel folytatott beszélgetésből egyértelműen kiderült, hogy Voldemort nagyúr állt az események mögött, illetve hogy a Követ kívánta korábbi hatalmának visszaállítására felhasználni.
„Vérmágikus védelem? Izgalmasan hangzik. Ugyanakkor ennek az átkozottszemétládának igazán nem kellene visszatérnie a köztudatba..." Gellert nemigen szívlelte Voldemort nagyúr ténykedését. Egyfelől rémuralma túlságosan hasonlított a saját tetteire, és mint ilyen Gellertet a hosszú kijavítandó bűnlajstromára emlékeztette, másfelől pedig látványosan gyáva volt, és önzőbb, mint bárki aki a földön valaha élt. Gellert maga sem volt egy földreszállt angyal, de neki mindig is volt víziója. A varázslók igazságos és bölcs uralma a muglik felett, ahogy azt a természet diktálná. Egykor ezt nevezte a „Nagyobb Jónak". A sors legnagyobb iróniájának tartotta, hogy ezt a frázist épp Albus találta ki. Ezzel szemben Voldemort Gellert meglehetősen megbízható olvasata szerint egyetlenegy motivációval rendelkezett, ami nem volt más, mint a halálfélelem. Ezt pedig Gellert nem látta elég indoknak arra, hogy az ember terrorizáljon milliónyi ártatlan másikat. Ami azt illeti, visszatekintve a saját motivációját sem tartotta elégségesnek a tettei indoklására. Sokkal tisztábban kellett volna látnia, hogy a varázslók jelentősebb része teljességgel elégedett a status quo-val, és hogy a muglik talán képesek tanulni a hibáikból. Ez utóbbit persze nem egészen önhibájából nem vette észre a második világégés közepén... Azonban azóta rengeteg újságot olvasott – a teljes európai mágikus sajtó tiszteletpéldányt küldött neki minden lapszámból, hálából, amiért soha nem alkalmazott erőszakos cenzúrát – és belátta a tévedéseit. Rájött, hogy minden, amit valaha tett, kizárólag a saját hatalomvágyát szolgálta, nem pedig a Nagyobb Jót. Sóhajtott, miközben visszatért a beszámolóhoz.
Annak ellenére, hogy ez a kísérlet bukásra ítéltetett, nem vetem el a lehetőséget, hogy a Sötét Nagyúr... Gellert megvetően prüszkölt egyet. ...újból megpróbálná visszanyerni régi hatalmát, és ezúttal talán nem lennénk olyan szerencsések, hogy belesétál a saját végzetébe.
„Nos, mindenesetre gondolkodsz előre, bármennyire is lenyűgöző időnként a naiv optimizmusod..." somolygott a feketemágus. Albus mindig reménykedett. Persze tett is dolgokat, de évtizedeket várt, hátha nem kell megküzdenie Gellerttel, és természetesen kiderült, hogy elkerülhetetlen volt.
Így azt javaslom, hogy mozgósítsunk megfelelő forrásokat a probléma megoldására, mielőtt a helyzet elmérgesedik. A konkrétumokat javaslom a Bizottság júliusi ülésén megvitatni.
Kelt.: 1992. június 16. Roxfort, Skócia
Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore s.k.
Gellert összességében nem lepődött meg igazán. Tulajdonképpen valami ilyesfélére számított, azonban volt egy-két érdekes részlet, mint például a lidércalak vagy az önfeláldozás általi védelem. Ezeknek feltétlenül utána tervezett nézni, amint lehetősége volt rá.
- Mit szól? - kérdezte de la Maire.
- Őszintén? Egy gyerekkönyvírónő lenyűgöző meséjének tartanám, ha egy kő alatt éltem volna az utóbbi húsz évben. De mivel nem, kissé bosszant.
- Bosszantja. - az Interaur-parancsnok hitetlenül nézett rá.
- Igen. Ezek szerint a 'Huszadik század legnagyobb feketemágusa' címem legnagyobb veszélyeztetője mégsem egy egyéves kölyök keze által hunyt el. - Gellert komolyan beszélt. A hiúsága nem tűrte a Sötét Gyáva Nyúl versenyben maradását.
- És mi van azokkal, akiket megölne, akiket megkínozna, akiket árvává tenne, ha visszatérne?
- Baj. - a feketemágus látta a másik szemforgatását. - Nézze, nem ítélkezhetek. De ha úgy gondolják, hogy tudok segíteni a szarházi végső elpusztításában, akkor állok a rendelkezésükre.
- Helyes. - de la Maire elismerően bólintott. - Akkor nézzük a feltételeket.
- Nézzük. - biccentett Gellert.
- Nem feltétlen szabadlábra helyezésről beszélünk. Ha bármi olyat tesz ami Dumbledore számára nem megfelelően indokolt, akkor kénytelen lesz visszafáradni az első típusú cellájába. Ezt pedig el is fogjuk tudni érni. Ugyanis minthogy már csak a protokoll miatt sem bízhatunk önben, kénytelen leszek elhelyezni egy nyomkövető tetoválást önön, ami azonnal megbénítja és az illetékes szövetségi megbízott jelenlétébe szállítja, ha aktiválják.
- Ki tudja aktiválni? Nem lenne szerencsés ha bárki illetéktelen kezébe jutna a varázslat.
- Az nehéz lenne. - de la Maire szélesen elmosolyodott, és felhúzta az ingujját. Az alkarján egy bonyolult tetoválás díszelgett. - Ugyanis minden létező mágikus eszközzel próbáltuk áthelyezni egy másik emberre, de nem sikerült.
- Lenyúzni próbálták? Tartok tőle, hogy működne.
- Nem, mindazonáltal élő bőr kell alá, és ha a bőr elhal, akkor a varázslat deaktiválódik.
- És ki rendelkezik ilyen tetoválással?
- Én és Dumbledore. Meglepődött?
- Nem... - Gellert számított rá, hogy Albusnak különös hatalma lesz felette, de ez kissé érzékenyen érintette.
- Nos, tehát, a következő szabályok élnek: különleges indoklás nélkül nem gyilkolhat.
- Amúgy sem szokásom. Mindig jó okom van rá.
- A főben járó átkok használatára szintén ez vonatkozik. - a parancsnokot nem hatotta meg a tréfa. - Mindazonáltal a feketemágia gyakorlásától nem tiltjuk el, lévén az abbani tudása ami miatt egyáltalán szükségünk van magára. Egyébiránt a józan ész határain belül, és a segítsége fejében szabadon járhat-kelhet.
- Lenyűgöző. - jelentette ki szárazon Gellert. Persze valójában elégedett volt, de szerette volna, ha a másik kissé vonakodni látja.
- Ne hülyítsen, mindketten tudjuk, hogy épphogy csak nem repes örömében. - grimaszolt de la Maire.
Ebben persze megegyeztek, és miután felkerült a vállára a tetoválás, Gellert megkapta a tartalék pálcát, amit elvettek tőle a párbaj után, és szabad volt mint a madár.