Katara későn ébredt aznap, még mindig nem szokott hozzá a Tűz országának meleg, fülledt reggeleihez. Már elég magasan járt a nap, mikor egy szolgáló lépett a szobájába, és valamit az ággyal szemközti vörös borítású díványra helyezett. Persze a vörös dominált az egész szobában, melyet ittléte alatt magáénak mondhatott. Nem zavarta, hiszen életében soha nem birtokolt akkora szobát egyedül, mint most. Hiába, a Tűz Ura igen nagylelkű az Avatárral és barátaival.
Pislogott párat, és kicsit felemelte a fejét, hogy meglesse mit is hozott a szolgálólány. Valamiféle kelme lehetett, s bár első pillantásra azt hitte új ágyneműt kapott, mivel a színe teljesen elütött a díványétól, valószínűtlennek tűnt. Ez a szövet világoskék árnyalatokban játszott, és egy arany szalaggal volt összekötve.
Mikor a szobalány észrevette, hogy felébresztette a vendéget, sűrű bocsánatkérések közepette elmondta, hogy a Tűz Ura küldte a csomagot, és hogy ő és barátai mind igen fájlalták, hogy Katara nem ment le reggelizni. A vízidomár erre annyira megdöbbent –egyrészt, hogy ajándékot kapott, másrészt, hogy átaludta a reggelit és senki sem ébresztette fel -, hogy rögtön felült, a lány pedig elhúzta a függönyöket, jó adag fényt és meleg levegőt engedve a szobába. Katara szeme elhomályosult.
Miután biztosította a cselédet arról, hogy megoldja a mosakodást - hiszen vízidomár –és egyedül is fel tud öltözni, a szolgáló nagy hajbókolások közben távozott. Még nem szokta meg, hogy szolgák vegyék körül, és úgy bánjanak vele, mintha a Déli Törzs hercegnője lenne. Pedig a Tűz Népének földjén sokan így tekintettek rá. A gyógyító kezű vízidomár hercegnő, aki megmentette a Tűz Ura életét, miután legyőzte a zsarnok trónbitorlót. Sokat fordult a világ győzelmük óta. Négy év telt el, és ha hercegnő nem is lett, de a Víz törzsének nagybecsű diplomatája igen.
Magára kapta hálóköntösét - ezt az oly praktikus és kényelmes viseletet, melyet el se tudott volna képzelni otthon, a déli sark fagyos ege alatt -, és a csomaghoz lépett. Végighúzta mutatóujját az anyagon. Milyen kellemes a bőrnek – gondolta, azzal két kezével a magasba emelte a kelmét, az pedig lazán lehullott, felfedve igazi mivoltát. A drága, arany hímzéssel díszített, aranyöves szövet nem más volt, mint egy pompás új ruha. Katara ismét elámult, le kellett üljön a díványra, a ruhát pedig az ölébe fektette, és újra meg újra végigsimított rajta. Eszébe ötlött a tegnap esti beszélgetése házigazdájukkal.
Errefelé az alkonyatok olyan varázslatosak voltak, mint sehol a világon, és arra ösztönözték a vendégeket, hogy vacsora után egy sétát tegyenek a királyi kertekben. Szinte minden este így volt, mióta megérkeztek. Napnyugta előtt felkerekedtek, Sokka, Suki, Mai, Zuko, és ő, no meg persze Momo.
Kezdetben csak a naplemente miatt élvezte a sétákat, hiszen Sokkáék általában elöl jártak, és kivonták magukat a beszélgetésből. A vízidomár nem hibáztatta őket, hiszen egyrészt ez az út egyfajta „elő nászút" volt az ifjú pár számára, és az esküvő közeledtével még a szokásosnál is többet akartak kettesben maradni. Másrészt nem volt itt Toph, aki kicsit visszafogta volna Sokkát, vagy Aang, aki békét teremtett volna közöttük. Mindketten a Föld Királyságában tartózkodtak. Bumi király szárnyai alatt gyakorolták a földidomítást, hiszen bár az ifjú Avatár elsajátította mind a négy elem alapjait, az előző Avatároknak mind évekbe telt egy-egy elem teljes kitanulása. Illő és kellő is volt tehát, hogy Aang tovább fejlessze idomár képességeit, a kihívásoktól meg nem rettenő Toph pedig szívesen elkísérte, szülei úgyis rég lemondtak róla, hogy kontrollálni tudják a vak földidomárt.
Aang. Persze őt hiányolta a legjobban, itt nem igen volt ki megnevettesse, vagy meghallgassa. Kivéve talán Iroh bácsit, aki olykor szintén velük tartott. Katara csak ilyenkor élvezte igazán a sétát, mert bár Zuko igyekezett nem elhanyagolni őt a séta közben, és szóval tartotta, Mai nem igen szólt bele ezekbe az eszmecserékbe. Vele külön kommunikációt kellett folytatnia, ami ráadásul igen sokszor akadozott, hármuknak pedig közös témát találni szinte lehetetlen volt. Így a vízidomár, ha tehette, egy Zukónak szánt elnéző mosoly után, hátra maradt a menet végére vagy Momóval a vállán, vagy Iroh bácsival bonyolódva jó kedélyű vitába. Ugyan észrevette, hogy a fiatal Tűz Ura ilyenkor is közbe- közbeszól, és még Mai is kaphatóbb a véleménynyilvánításra, néha szerette kisajátítani az öreg tűzidomár mestert.
- Kegyed talán tudja, hogy állnak az ifjú Avatár tanulmányai a Föld Királyságában? – kérdezte egy alkalommal a bölcs mester.
- Igen, nemrég kaptam levelet tőlük. Bumi király nem kíméli őket – mosolyodott el Katara.
- Toph miatt nem aggódom, neki inkább kirándulás és móka az egész. De Aang nehezen kezdett a földidomításba, véleményem szerint azért, mert a föld a levegő ellentéte: egész máshogy kell hozzáállni, mint a levegő idomításához.
Iroh hátratett kezekkel bólogatott, és valószínűleg valami olyasmit akart volna mondani, hogy a négy elem is a nagy egész része, de unokaöccse megelőzte.
- Ha a levegő és a föld ellentétek- fordult hátra Zuko - akkor a víz és a tűz is, nemde? Talán ezért esik nehezedre megszokni itt a Tűz Népében.
Katara felfigyelt az ifjú szemében játszó pajkos kötekedésre, ezért megrázta a fejét, és hízelgően így válaszolt:
- Egyáltalán nem esik nehezemre ilyen remek házigazda és ennyi szolgálatkész cseléd mellett. Otthon csak Sokkát ugráltathatom, és őt is nemsokára már Suki fogja – kuncogott kicsit a méltatlankodva felkiáltó bátyján. A többiek is nevettek. Amit mondott persze nem volt igaz, és a Tűz Ura kétkedő mosollyal fogadta, de nem firtatta tovább a témát. Iroh végigsimított szakállán.
- Katara kisasszony megírhatná válaszlevelében, hogy szívesen látnánk az Avatárt körünkben, persze amennyiben nem ijed meg egy-két tűzidomítás órától. Biztosra veszem, hogy Zukóval még lenne pár leckéje a számára.
- Ugyan bácsikám! Ha valakitől az Avatárnak még tanulnia kell, az nem más, mint te - ellenkezett az ifjú a csendes Mai mellett ballagva. - És ha már itt tartunk, nekem se ártana felfrissíteni a memóriámat.
- Ha memóriafrissítést akarsz, ajánlhatok neked egy kellemes ginseng teát.
- Biztosra veszem, hogy Aang nagy megtiszteltetésnek venné, ha a Nyugat Sárkányától tanulhatna – erősítette meg Katara. Nem kellett sokat győzködniük, Iroh beleegyezett, feltéve hogy Aang valóban örömmel veszi a hírt.
- És Jong-Jongnak is megkönnyebbülés lesz, ha nem az ő nyakába varrják – jegyezte meg Sokka, de csak néhány szúrós pillantást sikerült bezsebelnie. – Most miért? Ezt mindenki tudja.
Így teltek az esték, egészen tegnapig. Ugyanis vacsora közben Mai levelet kapott, és bár elsőre közömbösnek tűnt a tartalma iránt, hamarabb végzett, mint ők, és sietve távozott. Zuko csak a vendégek miatt maradt a teremben, legalábbis Katara így vélte, és miután elfogyasztották a desszertet, a szolgák a társalgóba vezették őket. Sokka teli hassal azonnal egy párnákkal teli díványra vetette magát, és kijelentette, hogy ma már mozdulni se bír.
- Ezek szerint ma nem lesz séta? – kérdezte kissé megkönnyebbülve Katara, mert nem bírta volna elviselni, ha megint a két párral és Momóval kell elindulnia. Azért megsimogatta az ölében heverő lemúr fülét, hogy tudassa, nem vele van a baj.
- Ti menjetek csak, én jobb lesz, ha itt maradok – játszotta a szenvedőt Sokka. Suki persze biztosította róla, hogy ilyen állapotban nem hagyja egyedül, így hamar eldőlt, hogy Katara vagy egyedül megy, vagy sehogy. Vállat vont, és kettesben hagyta őket, hagy turbékoljanak. A társalgót csak függönyös boltívek választották el egy gyönyörű belső kerttől – Katara kilépett a teraszra, és mielőtt lesétált volna a kertbe vezető néhány lépcsőfokon, megállt.
Ismét egy naplemente. Tulajdonképpen az utolsó előtti. Holnapután hazaindulnak. Már nem értette, miért örült annyira ennek a meghívásnak. Talán mert Aang úgyis távol volt tőle, és szeretett volna a rég nem látott barátokkal találkozni. Meg abban is reménykedett, hogy a Föld Királyságán keresztül utaznak haza, talán ott is időznek egy pár hetet, végre láthatja Őt. De azt nem gondolta, hogy ittléte alatt unatkozni fog.
A hivatalos ügyekkel, a népek nevében történő kölcsönös ajándékozással már az első nap végeztek, a politikát a második nap sutba dobták. Igaz még akadtak ellentétek és folytak a helyreállítások, de béke volt. Zuko napközben meglepően elfoglalt volt, de igyekezett gondoskodni vendégei szórakoztatásáról. Katara ugyan egyébként is feltalálta magát, felfedezte a palotát, betekintést nyert a könyvtárba, és rengeteget gyakorolta a vízidomítást. Arra is akadt példa, hogy bemutatót tartott néhány érdeklődő ifjúnak, vagy a többi meghívott előkelőségnek a vacsora alatt. De magányosnak érezte magát, és ez ellen nem tehetett.
Feleszmélt tűnődéséből, mikor Momo felszállt a válláról, hogy megkergessen egy nagy, zümmögő rovart. Katara kuncogva utána sietett, és keresztülvágott a füvön egy mesterségesen épített, apró zuhogóhoz. Kicsiny csermely futott végig a kerten, és néhol, ahol a szintkülönbség engedte, a kert tervezője vízeséseket tervezett bele. Katara elismerte, hogy a legszebb kerteket a tűz népe tervezi. Momo most egy alacsony fán bohóckodott, kacagásra fakasztva a vízidomárt. A lemúr néha teljesen úgy viselkedett, mint Aang. Vagy inkább fordítva, de ez talán nem is változtatott a lényegen.
Hirtelen nevetés csendült mögötte. Ismeretlennek hatott, de csak azért mert még nem hallotta, és ha hallotta már, akkor is csak ritkán. Talán egy kezén meg tudta volna számolni, hányszor fordult elő, hogy Zuko így nevetett…
- Mindig elcsodálkoztam rajta – mondta, amint közeledett Katara felé, és épp azt az útvonalat választotta, amit az előbb ő – hogyan tudott ez a kis lemúr egyedül boldogulni az elhagyatott levegőtemplomban.
Katara nem válaszolt, ő is sokat gondolkozott már ezen, de most Zukót nézte, és üdvözlésként fejet hajtott előtte. Valahogy nem gondolta volna, hogy ilyen elegáns Tűz Ura lesz belőle ezzel a hetyke kecskeszakállal és a torzonborz frizurájával, melyben most is ott csillogott a korona, melyet egykor Roku Avatár viselt. Kétség kívül ez utóbbi adta az eleganciát, meg a hosszú, kellemes ruha, amit viselt.
- Mióta csak elmeséltétek, hogyan találtatok rá a Déli Levegőtemplomban, mindig úgy gondoltam, hogy sorsszerű volt a találkozás. Megdöbbentő a hasonlóság Aang és Momo között.
Katara eddig nem nagyon figyelt arra, amit a tűzidomár mondott, de most felkapta a fejét. Hiszen ő is éppen erre gondolt az előbb! Lehetséges, hogy Zuko tudja, mire gondol? Hogy mennyire hiányzik neki Aang? Hát mégis osztozik valaki az érzéseiben? Mégis észrevették a bánatát?
- Úgy értem – folytatta a fiatal Tűz Ura, mert látta, hogy felkeltette a lány érdeklődését – egy a sorsuk. Mindketten utolsó képviselői fajtájuknak. Aang a nomádokénak, Momo pedig egy, az utolsó lemúrok közül. A túlélés, ami összeköti és egymásra utalja őket – fejezte be.
Katara durcásnak tűnt. Nem erre számított, és most mérges volt magára, amiért ilyen gyerekesen viselkedik, és elvárja, hogy kitalálják mi baja, ahelyett, hogy elmondaná. De hát mégsem közölhette vendéglátójával, a Tűz Urával, hogy minél előbb távozni akar innen.
- Kifelejtetted a sorból Appát – vetette oda, és visszaindult az erkély felé, hogy leüljön egy padra, amit a virágágyások között helyeztek el. Zuko a válasz hangnemétől kicsit meglepetten követte, majd leült mellé.
- Igen, de Appa végig Aanggal volt, ezért nem említettem – próbálta kiengesztelni a lányt, mert fogalma sem volt, mi rosszat mondhatott. Meleg mosolya enyhülésre késztette Katarát, elvégre nem szép dolog, hogy pont vele viselkedjen így, aki komolyan mindent megtett azért, hogy ő jól érezze magát a Tűz Népében. Hiszen most is itt van vele, ahelyett, hogy…
- Nem Mai-jel kéne lenned? Remélem nem kapott rossz híreket!
- Mai-jel? Óh, nem, csak Ty-Lee-től kapott levelet, de igazság szerint még nem tudhattam meg mi áll benne. Valószínűleg úgyis csak a szokásos fecsegés a legújabb divatról és szépségápolási tanácsokról… - legyintett az ifjú, és hátratámaszkodott kezeivel.
Katara felvonta a szemöldökét.
- Lehet. De lassan talán itt a baba születésének az ideje is. Szerintem ez lehet a levélben – emlékeztette komoly hangon, majd hozzátette: - Mai nem olyan lánynak tűnik, akit a szépségápolási tippek elvonnak a vendégekkel teli vacsoraasztaltól. Ez nem vallana a jövendőbeli Tűz Úrnőjére.
-Ó, a baba. Ki is ment a fejemből… - szégyenkezett Zuko. – Igazad van – mondta, azzal gyanúsan elhallgatott.
Katara a szavak fogytával megragadta az alkalmat, hogy visszaküldje a Tűz Urát oda, ahonnan jött. Úgy érezte alvásra van szüksége. Sok alvásra. Akkor az a holnapután is hamarabb eljönne. Így hát biztosította barátját, hogy nem veszi zokon, ha magára hagyja, és visszamegy kedveséhez megérdeklődni, mi hír a babával. Zuko azonban nem mutatott nagy lelkesedést a téma iránt, inkább visszatért előbbi taktikájához, hogy megpróbálja felvidítani a lányt. Játékosan összehúzta a szemöldökét, és kérdőre vonta:
- Talán el akarsz küldeni? És mi lesz az esti sétával? Sokka kidől egy rágósabb parázs-szelettől, de mi azért még bírjuk, nem? – felkelt és kezét nyújtotta Katara felé. A lánynak beugrott egy kép: Zuko zuhan, és csak zuhan, húzza a föld, a távoli, kemény sziklák. Kezét nyújtja a levegőégbe. Ő pedig megragadja. Szorosan.
- Mellesleg – fűzte hozzá kevésbé vidáman, de őszinte tekintetét a lány kék szemeibe fúrva – Sokkal szívesebben vagyok most egy régi barát mellett. Mert barátok vagyunk, vagy nem? S te mégis úgy viselkedsz velem, mintha a Tűz Ura volnék.
- Hiszen az vagy! – mondta a lány.
- Igen. De első sorban Zuko vagyok. Neked… és nektek. Szóval? – nézett rá várakozóan.
Katara halványan elmosolyodott, és kezébe helyezte a kezét. Zuko megörült és a sétálóösvényre vezette barátját, ahol Momo is csatlakozott hozzájuk. Rövid ideig csak némán ballagtak egymás mellett. Egymásra se pillantottak, de mindketten tudták, hogy a másik is mosolyog.
- Valamelyik nap – kezdte végül Zuko direkt ködösítve, hiszen nagyon jól tudta, mikor történt – arra jutottunk, hogy tűz és víz ellentétei egymásnak.
- Ezt te állapítottad meg - helyesbített Katara, megbámulva egy különösen helyes, rekettyével borított sziklát.
- Igen… Lehet – bólintott a Tűz Ura. Mintha kicsit zavarba jött volna, mindenesetre folytatta.
- Mondd, Katara, nem érzed jól magad itt nálunk?
A lány megállt és kissé riadtan nézett házigazdájára. Honnan tudja? Kétség kívül meglátszik rajta. Ó hogy miért nem képes elrejteni az érzelmeit? Mivel nem válaszolt semmit, Zuko bizalmasan közel lépett, és sietve hozzátette:
- Persze megértem, hogy hiányzik az otthonod, ott minden vízből van, szokatlan lehet ez a nagy meleg is… Bár igyekeztem olyan szobát kiválasztatni számodra, ahonnan a tavakra látsz, és nem is süti a nap, csak a reggeli órákban…
Katara kezdte kicsit kínosan érezni magát. Miért ez a nagy figyelmesség?
-… bizonyára az ételekkel sem vagy elégedett, a társaság pedig unalmas lehet a számodra. Csupa pökhendi főúr és…
- Zuko – szakította most már félbe a férfi elképesztő felsorolását. Valójában ezek egyike se volt a saját listáján, és mostanság unalmas társaságnak is inkább bátyjáékat nevezte volna, mint a mulatságosan hízelgésre törekedő nagyurakat.
- Félreérted! Szó sincs ilyesmiről. Köszönöm az összes kedvességedet, de igazán nem érdemlek ekkora figyelmet a Tűz Urától.
Most Zukón volt az elképedés sora, mintha pillanatnyi fájdalom futott volna át sebhelyes arcán.
- Katara, hogy mondhatod ezt? Megmentetted az életem. És megmentetted ezt itt – mutatott a hajában ülő koronára. – Ezt soha sem fogom elfelejteni, viszonoznom pedig lehetetlen. Ezeknél az apróságoknál sokkal többet is megtennék érted, ha tudnám mi bajod. De nem vagy hajlandó elárulni. Az első napokban egész máshogy viselkedtél, igaz örömet láttam a szemedben, mikor megpillantottuk egymást. De most… Most csak úgy szólsz hozzám, mint a Tűz Urához: hivatalosan, udvariasan és semmitmondóan. Én barátként hívtalak, de te diplomataként jöttél. Mi a baj?
A vízidomár elszégyellte magát, nem gondolta volna, hogy ennyire megváltozott a viselkedése az első napokhoz képest. Igazság szerint hanyagolva érezte magát, egyáltalán nem úgy, mintha Zuko olyan fontos és jó barátnak tartaná, mint régen. Ráemelte jégkék tekintetét, és végre őszintén beszélt.
- Azt hittem megváltoztak a dolgok. Hogy ez csak amolyan gesztusszerű látogatás, melyben a népem képviselete fontosabb, mint saját személyem jelenléte. Olyan elfoglalt voltál, alig értél rá foglalkozni velünk, és ha ott is voltál, nem sokat beszélgethettünk egymással – foglalta össze.
Talán Aang is kevésbé hiányzott volna neki, ha néha megértő fülekre talál az ifjú tűzidomárnál. Már érezte a szívében, hogy ez csak egy buta félreértés. Hogyan érthették el ennyire egymás szándékait? Hiszen valóban annyira örült ennek a találkozásnak. Mi ütött belé, hogy így elhallgatta szenvedését, és nem tett ellene semmit? És Zuko miért csak most mert rákérdezni? Igaz, egy-két rövidebb alkalmat leszámítva most vannak először kettesben.
Már Zuko sem titkolta, hogy mennyire nehezére esett látni és elfogadni Katara hideg viselkedését. Mélyet sóhajtott, majd lassan tovább indult az ösvényen. A lány követte, a társalgó és a belső kert elmaradt mögöttük, egy boltíves kapu alatt áthaladva a királyi gyümölcsöskertbe jutottak.
- Sajnálom, ha így érezted – fogott magyarázatba Zuko. – Délen aszály pusztít, és a parasztok lázonganak. Küldtünk segélyszállítmányt, amennyit lehetett, de egy része út közben elakadt és eltűnt. Nagyon felmérgesített az ügy, gondolhatod, ezért folytattunk délelőttönként tanácskozást. Megpróbáljuk csillapítani a nép dühét, míg a legjobb embereim a dolog végére járnak. Ezért utazott el a bácsikám is, bár szegény legszívesebben visszamenne Ba Sing Se-be.
Katara sajnálkozott és osztozott Zuko véleményében, mi szerint a legaljasabb dolog a világon ellopni az éhezők kenyerét. A Tűz Urát láthatóan felháborította az eset, hiszen még mindig nagy hévvel beszélt róla.
- Emiatt voltam gondterhelt, és sokszor máshol járt az agyam, amikor a vendégeimre kellett volna fordítsam figyelmemet. De nem csak ellenetek vétettem – vallotta be elfordítva tekintetét. – Mai-t is sikerült néhányszor megbántanom. Hiába, néha igencsak rosszul tud esni az állandó közömbössége…
Katara aggódó pillantást vetett rá. Ezek szerint nincs minden rendben köztük. Felemelte a kezét és Zuko vállára tette, hogy beszéljen még, ha akar. De a férfi nem mondott többet, viszont megígérte, hogy a hátra lévő időben csakis vendégeinek, elsősorban pedig Katarának fog élni.
- Őszintén hiányoltam a beszélgetéseket veled. Ezért kapva kaptam az alkalmon, hogy a többiek ily könnyedén lemondtak a sétáról, és utánad jöttem.
Mert fontos vagy nekem – üzenték a parázs színű szemek. A vízidomár kissé elpirult, de társa ezt szerencsére nem vette észre a sötétben. Úgy érezte, valahogy túl kell lépniük ezen a buta félreértésen, de valahogy még mindig inkább az udvarias és nem az őszinte szavak hagyták el ajkait.
- Én pedig örülök, hogy megtetted, és tisztázódott a dolog – hajolt meg felé, kezeit a Tűz népe illemszabályai szerint tartva maga előtt.
Zuko félmosolyra húzta száját, és megrázta a fejét.
- Katara… Ugyan már! – azzal széttárta karjait. A ruhája ujja elegánsan felcsúszott a könyökéig, feje körül pedig egy szentjánosbogár kóricált. A bokrok között bogár-zenészek muzsikáltak, a fák, roskadásig tele gyümölcsökkel, édes illatot árasztottak. Momo álmosan vert tanyát az egyik fa ágai közt. Tökéletes este volt a Tűz Népe földjén. És a különös, bódító hangulat, az illatok, és a hangok végre megtörték a jeget: Katara őszinte örömmel lépett oda a Tűz Urához. Meleg barátsággal ölelték meg egymást újra, mint akkor rég. A lány mára már tudta, hogy nem hibázott, amikor ismét megbízott benne, hiszen senki más nem lehetne hűségesebb barát, mint Zuko. Megérezte, már ott a kristálybarlangban szilárdan hitte, hogy a fiú nem lehet az igazi ellenségük. Ebben egy kicsit se tévedett. Csak annyiban hibázott, hogy elengedte. Ha akkor több idejük lett volna… Ha jobban beleláthat összezavarodott lelkébe… Biztos volt benne, hogy minden másként alakul. De lám, végül mégis csatlakozott hozzájuk. Megérett rá, felnőtt, megértette hol a helye. És megtanult mosolyogni. Ez tetszett neki.
A beszélgetésük lassan könnyedebbé vált, és még akkor is ott sétálgattak a gyümölcsfák alatt, mikor már csak a szentjánosbogarak fénye világította meg halványan a kerti utat. Szorosan egymás mellett haladtak, és olykor nagyokat nevettek, vagy komolytalan vitába bonyolódtak.
- Meg kell mondanom kedves barátom, Tűz Ura Zuko – Katara a hecc kedvéért továbbra is így szólította – kedvemre való ez a könnyed öltözéked. Úgy értem mindig is furcsálltam, hogyan lehet azokban a rémes válltüskés holmikban létezni.
- Nem olyan kényelmetlen, mint hiszed – nevetett Zuko, elmagyarázva, hogy ez a hagyományos viselet népe előkelői között. Majd elmondta a ruha szimbólumainak rövid történetét, másféle, könnyedebb ruhadarabokra is kitért, és sajnálkozott, hogy a lánynak még a Tűz országának divatja sem tetszik.
- Ó nem! Ezt egy szóval se mondtam – ellenkezett Katara a hajával birizgálva. – Éppen ellenkezőleg. A formális viseletek is nagyon szépek, de az estélyeken számos szebbnél szebb ruhakölteményt láttam a hölgyeken. A szövetek gyönyörűek és nagyon kellemesek, a fazonnal sincs gond, bár néhol bővebbre engedném, úgy könnyebben megy a vízidomítás.
- Egy tűzidomárnak nem jön jól az ide-oda fityegő ruhaujj, még a végén felgyújtja a saját magát! – vettette közbe a férfi, láthatóan jól mulatva Katara kritikáján, és persze saját viccén.
- Ez esetben egy rendkívül ügyetlen tűzidomárról lenne szó, nem? Remélem nincs köztünk az illető – felelte csipkelődően. Zuko egy pillanatra az égre tekintett, majd vigyorogva elterelte a témát, miközben egy-egy kerek gyümölcsöt szakajtott maguknak a fáról, ami mellett elhaladtak.
- És mit változtatnál még rajtuk?
Katara megköszönte a gyümölcsöt, melyet a férfi kettétört neki. Most még jobban lehetett érezni azt az édes illatot, alig várta, hogy belekóstoljon. Gondolkodott egy kicsit a kérdésen, majd inkább kötekedésből, mint komolyan azt felelte:
- A színüket! Mindegyik a vörös árnyalatait ismétli. Mire ez a sok vörös? Jó-jó, akad lila és piros és arany is. Meg fekete. De beláthatod, ez nem vall túl nagy fantáziára.
- A vörös kelmét a kani-fa levelével festik, és mivel elterjedt növény, a vörös festék a legolcsóbb.
- Én azt hittem a nemzeti jelképek miatt vörös minden – mondta kicsit elcsodálkozva Katara.
- Ez sem utolsó szempont – mosolygott Zuko elnézve, ahogy a lány beleharap az érett gyümölcsbe, és akaratlanul is lehunyja szemeit. A furlo gyümölcs mindenkire ilyen hatással van. Egyszerűen mennyei. És mindketten a mennyekben érezték magukat ebben a röpke pillanatban.
Mikor nem sokkal később a Tűz Ura véget vetett sétájuknak, és nagy nehezen jó éjszakát kívántak egymásnak, Katara nem is sejtette, milyen terv jár a férfi fejében. Egyetlen éjszaka alatt ilyen pompás ruhát varratni egy komolytalankodó barát örömére.