Halo, mint látjátok, egy új történetet indítottam el. Remélem, tetszeni fog. Kellemes olvasást kívánok.
2000 évvel a mi időnk után, a Földön egy ismeretlen, természetfölötti faj jelent meg. A Titánok. A nevüket, az eszméletlen méretükről és erőjükről kapták. Egy átlagos Titán, 3-15m körüli magassággal és eszméletlenül nagy fizikai erővel rendelkezik. Az intelligenciájuk rendkívül alacsony, viszont, ezt pótolják a különleges regenerációs képességükkel és félhalhatatlanságukkal. Hiába vágod le a karjait, a lábait, vagy akár a fejét, perceken belül visszanő.
Az egyetlen mód, megölni egy ilyen monstrumot, egy jól irányított és kellően mély vágás a nyakuk hátulján. Ez egy borzasztóan merész taktika, de nincsen más ismert mód. A Titánok egyetlen vágya, az emberek megölése és megevése. Az eszméletlen erővel és túlerővel rendelkező szörnyek, a kipusztulás felé sodorták az emberiséget.
Az utolsó, ismert emberi civilizáció, 50m-es falak mögé rejtőzött, ezzel elkerülve hogy a Titánok martalékává váljanak. 3 magas fallal árkolták körbe a civilizációt, a legszélső a Mária, 50m magas a középső a Rózsa, 100m magas és a legbelső, a Sina, 150m magas.
Ezek a falak valóban megmentették az emberiség maradékát és 100 évre békét hoztak, mialatt az emberek elkezdték kiépíteni a saját civilizációjukat.
Azonban, egyetlen béke sem tart örökké.
Harren
Ez a nap is úgy kezdődött mint a többi, felébredtem az ágyamból. Kellemesen nyújtóztam egyet, felöltöztem, fehér inget és egy sötétbarna nadrágot, majd egy fekete cipőt vettem magamre és elindultam a konyha felé, élelmet keresni, remélve hogy elegendő lesz a reggelimhez. Találtam egy ronggyal lefedett, meleg csomagot és rajta egy cetlit.
Harren, kicsim, Darrent elvittem az orvoshoz, remélve hogy javul az állapota. Nem akartalak felébreszteni, így becsomagoltam a reggelidet. Szeretlek, anyu.
Nem zavart hogy egyedül ébredtem, legalább anyám nem rágja a fülemet hogy legyek erős és kitartó, valamint, Darrent, az öcsémet sem kell elviselnem. Amióta apánk meghalt és a bátyám csatlakozott a Felderítő Egységhez, mi jelentettük anya számára a világot.
Reggeli közben, amit egy kenyér és egy tál zabkása alkotott, elmélkedtem a jövőmön. Apánk halála után, aki felderítő volt, az állam fizetett a családomnak némi segélyt ami épp elegendő volt hogy magasabb képzésű iskolába járjak, ezzel elérhetővé vált az álmom, hogy állami ügyész legyek és visszajuttassam a családomat a Sina fal mögé.
Miután befejeztem az evést, gyorsan, egy futó pillantást vetettem magamra a tükörben. A sötétszőke hajam egy kissé gubancos és rendezetlen volt, de én nem törődtem vele, viszont, a kék szemeimben, enyhe álmosságot véltem felfedezni, amit csak kidörzsöltem belőlük. Elhagytam a házat és az iskola felé vettem az irányt.
Kellemes délelőttnek ígérkezett a mai nap. A nap hétágra sütött, a madarak kellemesen csiripeltek a háztetőkön vagy a fákon, több gyerek is játszott az utcán. Vettem egy mély levegőt és folytattam az utam.
Egy labda gurult elém. Felvettem, kíváncsian kerestem a gazdáját és meg is találtam. Több kisgyerek, akik gondfeledten szórakoztak a békében, amit az 50m-es falak nyújtottak nekünk, már egy évszázada.
Kedvesen visszagurítottam nekik a játékot és folytattam az utam és a Falra felnézve, néha-néha, elgondolkodtam, vajon mi lehet a falakon kívül? Tényleg csak Titánok? Tényleg csak a mi civilizációnk élte túl a megjelenésüket? Vannak-e, rajtunk kívül más emberek? Akármennyit gondolkodhattam ezen, nem jutok közelebb a célomhoz.
Tovább folytattam az utam, amikor meghallottam a városi harangokat. Ez egy dolgot jelenthetett. A Felderítő Egység visszatért, köztük a bátyám is.
Az úton rettentően nagy tömeg gyűlt össze hogy lássák, a visszatérő katonákat. Óriási tömeg gyűlt össze a visszatérő katonák tiszteletére, de a vágy és a remény, mit sem ért az ellen, amit a katonáknak, a Falon túl kellett elviselniük.
Bethany
Ahogy hazafelé tartottam, végig az arcomat fájlaltam és kiköptem egy kis véres nyálat a poros utcára. Befordultam a sarkon és egyenesen a házunk felé vettem az irányt és benyitottam, anélkül hogy kopogtam volna.
- Már megint verekedésbe keveredtél? - Egy szigorú, férfihang szólított meg, miközben észrevétlenül próbáltam fel settenkedni a szobámba.
- Szia, apa. - Behúztam a nyakam és alig mertem a szemébe nézni.
- Mi történt már megint? - Kérdezte, ellenvetést nem tűrően.
- Hát… néhány fiú csúfolódott rajtam és elvették a kedvenc babámat, Lady Katicát. Bemutattam őket az ökleimnek. Kemények voltak, de én keményebb. - Egy büszke, foghíjas vigyorra futotta tőlem. Az apám összehúzta a szemeit és mérgesen meredt rám.
- A teljes igazságot akarom hallani. - Átlátott rajtam, mint a szitán.
- Nos… láttam hogy piszkálnak egy kisebb gyereket, akiről azt hittem hogy lány és a segítségére siettem. Ők hárman voltak, én egyedül, lenyomtak, földet etettek velem, de jött másik két gyerek és elrohantak. - Apám megdörzsölte a homlokát.
- Oh, Bethany, - Amikor a teljes nevemet használta, azt jelentette, hogy nagyot csalódott bennem vagy haragszik, esetleg mindkettő. - mikor tanulod már meg hogy… - Elegem volt belőle, egyszerűen nem bírtam hallgatni tovább.
- Elég! Amióta anya elment, mást sem csinálsz, csak itt akarsz marasztalni a házban, a légytől is óvni, holott sokkal többre születtem! Elegem van ebből! Amint elég idős leszek, csatlakozok a hadsereghez és Felderítő leszek!
- Bethany! Megtiltom hogy katona legyél és szobafogságra ítéllek!
- Nem érdekel! Utállak! - Ezzel rá csaptam az ajtót és ledőltem az ágyamra.
Apám nem jött utánam, így gondoltam van egy kis időm vacsora előtt, hogy elszökjek. Összeszedtem az ágyneműimet és kötelet fontam belőlük, amivel kimászhattam az ablakon át. Mielőtt ezt megtettem volna, egy futó pillantást vetettem a tükörképemre.
A sötétszőke hajam akár egy madárfészek, amit egy copfba kötöttem a tarkómon, viszont az eleje, frufruként lógott a homlokomon. Az arcomat egy csomó szeplő tarkította, a zöld szemeim közül az egyik be volt lilulva és dagadva, amitől nem bírtam rendesen kinyitni. Valamitől nagyon magas voltam, magasabb mint a legtöbb fiú az én koromban, igazából azért segítettem azon a szegény fiún, mert előtte engem is kigúnyoltak. Titán Betty-nek gúnyoltak, eleinte, azt hittem hogy nem zavar, de amikor láttam, ahogy azt a szegény, tökmag és vézna fiút gúnyolják, elpattant bennem valami és egyből nekik estem.
Amint földet értem, gondoltam csavargok egy darabig az utcákon, de amint meghallottam a városi harangokat, rögtön tudtam hogy a Felderítő Egység tért vissza. Egyből a város déli kijárata felé vettem az irányt hogy lássam az emberiség hőseinek a visszatértét.
A látvány borzalmas volt. Egyszerűen képes volt arra hogy elszörnyedjek a gondolattól is hogy Felderítőnek jelentkezzek.
Lilthia
Ezen a napon ugyanúgy mint a többin, játszottam a barátaimmal az iskola játszóterén. Legalábbis, próbáltam. Folyton kiközösítettek, az egyéni gondolkodásom és a felemás szemeim végett. Az anyám épp jött értem, különösen korán, amikor épp csak délután egyet ütött az óra. Általában este 5-ig a napköziben szokott hagyni, de ma különleges híre volt.
- Képzeld kicsim, most érkezik meg a Felderítő egység! Az emberiség hősei! Arra gondoltam, elviszlek hozzájuk, mivel apád most is dolgozik. - Anyám elvitt, de nem kifejezetten örültem neki, hogy az általa hősnek vélt bolondokat, akik csak megöletik magukat a Falakon kívül, magam is csatlakozzak hozzájuk, nem volt csábító.
Mielőtt kiléptem volna az öltöző szobámból, a saját tükörképem előtt, megnéztem a saját magam előtt. A fekete hajam hosszan és fodrozódva ölelte körbe a szív formájú arcom. A fizikai rendellenességeim közé tartozik, hogy a szemeim különböznek egymástól. Boszorkánynak könyveltek el. A bal szemem ezüstszínű, a jobb, mélykék színű. A balt próbáltam elrejteni a hajammal.
Hiába volt letakarva, a bal szemem nem hozott szerencsét. Inkább balszerencsét. Főleg akkor, amikor a Felderítők visszatértek.
Harren
A katonák többsége vérzett és tele volt véres kötésekkel, amiket a sérült tagjaikra kötöztek, a visszatérő katonák közül egyet sem láttam aki ne lett volna csurom vér, vagy súlyosan sérült. Volt, akit hordágyon kellett szállítani. Borzalmas fájdalmak közepette lovagoltak vissza a város belsejébe, letört, szomorú fejjel. Ők voltak a szerencsések, rengetegen nem jöttek vissza.
„Remélem, a bátyám visszajött!". Kerestem a katonák között, de nem láttam. Mindig vakmerő volt, erős és szeretett segíteni a bajtársain, emellett, osztályelsőként végzett a kiképzésen. Egy igazi tehetség volt, nyugodtan csatlakozhatott volna a Rendőrséghez, de a Felderítőket választotta.
- UGYE… - Egy idősebb nő, egy véres, levágott, becsomagolt kart tartott az ölelésében. - UGYE HASZNÁT VETTÉK, A FIAM ÁLDOZATÁNAK?!
A parancsnok összeszorította az ökleit, a fogsorát és alig bírta visszatartani a rátörő zokogást.
- Nem. - Alig hallhatóan suttogta. - NEM ÉRTÜNK EL SEMMIT! NEM TUDTUNK MEG SEMMIT A TITÁNOKRÓL! NEM VAGYOK TÖBB, MINT EGY PANCSER, AKI CSAK EMBERI ÉLETEKKEL JÁTSZADOZIK! - A parancsnok, Keith Shadish volt, ha jól emlékszem, teljesen megtört és idegileg összeroppant ezen a küldetésen.
A nő, aki a fia megrágott karját ölelte, a földre rogyott döbbenetében és hangosan bőgni kezdett. Sehol sem láttam a bátyám, én is kérdőre vontam a parancsnokot.
- Elnézést, uram. A bátyám, Varren Pines is ön alatt szolgált. Nem tudja, merre van? - A parancsnok a megtört, szigorú és szomorú szemeivel, egyenesen az enyéimbe nézett, majd szólt az egyik emberének.
- Erwin, ő Varren hozzátartozója. Add oda neki, ha maradt belőle valami.
Egy másik katona lovagolt elém.
- Varren a bátyád volt, fiam? - Kérdezte a katona, rövid, szőke haja, kék szeme és vastag szemöldöke volt, viszont idegileg sokkal stabilabb volt a parancsnoknál.
- Igen, uram. Tudja mi lett vele? - Már előre aggódott a válasz miatt, de a zsebébe nyúlt.
- Nagyon sajnálom, de a fivéred meghalt. Utolsó kívánsága, hogy az idősebbik öccsének juttassam vissza, Harren-ek. Te vagy az? - Egy világ omlott össze bennem, mindig Varren volt az erős közöttünk, akire felnéztem, akit hősnek tartottam. Most elment.
- Igen. - Egy zsebkést adott átt nekem, amire a Felderítő Egység címere volt vésve és kifestve, kissé kopottan.
- Ez egy nagyon régi és értékes ereklye. Ajánlom, tartsd becsben. - Erwin csak ennyit mondott, majd csatlakozott a társaihoz.
Varren meghalt. „Hogy mondjam el ezt anyának és Darren-ek?".
Bethany
Ahogy a Felderítők visszatértek, borzalmas látványt nyújtottak. A zömük olyan sérült volt hogy segítség nélkül járni sem bírtak. Csupa seb, kötszer és vér borította az egyenruhájukat. Kerestem az anyám, de nem találtam. Gondoltam, megkérdezem a parancsnokot.
- Parancsnok úr, Melanie Forest ezalatt a század alatt szolgált! Mi történt vele. - A parancsnok sokkot kapott, mint aki egy rettenetes titokról tudna.
- Én… sajnálom, lányom. - A zsebébe nyúlt és egy szakadt, Felderítő címer medált nyújtott át. - Ennyi maradt belőle.
- Anya?! - Nem bírtam visszatartani a könnyeim és elrohantam. - NEM! - Magamhoz öleltem a medálját és hangos zokogásban törtem ki.
„Ezt el kell mondanom apának!", a lelkem alig bírt megnyugodni, ezért egy nyugodt helyre vonultam hogy lenyugodjak.
Lilthia
Csupán, idegesen, keresztbe font karokkal vártam, amíg a sérült katonák elvonultak a fő kapun át. Hogy rendesen láthassam őket, anyám a nyakába vett és jobb rálátásom nyílt a bolondokra, akik elmerték hagyni a fal biztonságát, csak azért, hogy az adófizetők pénzét elpocsékolhassák.
Bezzeg a parancsnok, aki a frakciót vezette, életben maradt. Ellenben, látszott rajta hogy megviselték az események. Apám egy az Állandó Hadseregben szolgáló katona, akinek a munkája abból áll hogy reggel 8-kor elmegy otthonról és csak este 8-ra ér haza, addig mást sem csinál csak iszogat és ül a fenekén, mert máshoz nem ért és amikor holt részegen hazaér, csak lefekszik az ágyba aludni.
Nem törődtem semmivel, csak leugrottam anyám hátáról és hazarohantam.
Harren
Anyám és az öcsém még Jeager doktor úrnál kellett hogy legyenek. Az iskola várhatott. El kellett mondanom nekik, Varren meghalt. Hogy hogyan, azt én magam sem tudom, de el kellett mondanom nekik. Varren meghalt.
BUMM
Hirtelen, egy óriási rengés rázta meg az egész környéket, amitől a földre estem.
- Oda nézzetek! - Ordibálta egy férfi, a külső falra mutatva.
- Mégis, mi lehet az?! - Egy nő kérdezte, rémülten.
- Egy Titán!
„Egy Titán a Falon? Lehetetlen!", gondoltam, magamban. Felnéztem a Falra és láttam. Egy Titán volt az. Még nem láttam Titánt, élőben, de ez az egy, a frászt hozta rám és mindenki másra.
Magasabb volt mint az 50m magas fal, ami az eddigi összes fajtársát tartotta távol. Nem volt rajta bőr, a húsát és a csontjait lehetett látni és az egész teste gőzölgött.
Megemelte az egyik, hatalmas lábát és egy nagyot rúgott a fal kapujába. Akkora erőt fejtett ki, hogy amikor betalált, egy hatalmas robbanás rázta meg a kapunál lévőket és elsodort mindent, ami az útjába került. Egy halom ember sérült vagy halt meg a robbanástól és a szerteszét szálló törmelékektől. Nem beszélve az épületekről, a többségnek kitört az összes ablaka és egy törmelék a falról, letörte egy templom tornyát, ami ha nem ugrok félre időben, simán kilapított volna.
Voltak, akik menekültek, de néhányan, köztük én is maradtunk, hogy többet tudjunk. Hiba volt. Az a monstrum, ami betörte a kaput, egyszerűen eltűnt, de nem hagyott minket magunkra. A lyukon több, kisebb, hozzánk képest, még mindig óriási szörnyek kezdtek beözönleni. Máshogy néztek ki, mert volt rajtuk bőr és emberibb kinézetük volt, de semmi emberi nem volt bennük.
- Meneküljetek! - Mindenki, fejvesztve menekült, nem törődve, kiken kell áttaposni. - Jönnek a Titánok!
Nem voltam különb, de az emberek többségével ellentétben, megőriztem a hidegvérem. Rettenetesen féltem, ezek a teremtmények kiirtottak minden embert a világon és most értünk jöttek.
Óvatosan, megvártam, amíg a tömeg nagyja előre ment, mert semmi esélyem nem volt átverekedni magam rajtuk. Elméletben, ez jó terv lett volna, sajnos a Titánokat az ember tömegek vonzzák. Bebújtam néhány szemetes mögé és figyeltem, ahogy a Titánok a menekülő emberekre támadnak.
Olyan sok Titán jött hogy nem győztem csak várni. Nem voltam biztonságban, mert egy Titán mögém osont, egy 10m magas, éhező tekintettel nézett rám. Egy darabig, az üres tekintetébe néztem és felém nyúlt. Elrohantam, a nyomomba eredt, ezzel felkeltve több Titán figyelmét is, akik elkezdtek üldözni.
Minden irányból körbevettek, de szerencsére, volt egy ház, aminek nyitva maradt az ajtaja és pont elég időm volt hogy berontsak. Egy családi ház volt, de teljesen üresen. Remélve, hogy egy kicsit fellélegezhetek, megnyugtattam magam, de hiba volt, akárcsak itt maradni és várni. Két Titán nézett be az ablakon és elkezdték szétszedni a házat, hogy elkaphassanak.
A félelem megpróbált megbénítani, de nem hagytam neki, felálltam és az emeletre rohantam. Egy szobában találtam egy ablakot, amit kinyitottam és ahonnan át lehetett ugrani a szomszédos épület tetejére.
Vettem egy mély levegőt és ugrottam. Meglapulva kúsztam a tetőn, kikémlelve, merre vannak Titánok és merre lenne biztonságos eljutni a Mária Fal kapujáig. Két oldalt, a Titánok folyamatosan meneteltek és lehetetlenség lenne lemászni, anélkül hogy észre vennének. Vissza sem mehettem. Az egyetlen opció, az előre.
Óvatosan másztam, nem mertem felállni és lemásztam a ház tetejéről és egy sikátorban találtam magam. Tudtam, ez a hely nem biztonságos, de nem is kellett maradnom. Egy másik családi ház volt, aminek betörtem az ablakát, bemásztam ott és a másik oldalán kimásztam és a következőbe hatoltam be. Így jutottam el a fő térig.
A népesség nagyja még itt volt, ami csak egyet jelentett. A Titánok még nem értek ide. A hadsereg, már ami itt van belőle, mindent megtett hogy megállítsák a Titán hordát, de túl sokan voltak, a katonák felkészületlenek és a többsége, hozzá nem értő.
Tudtam, nem fogják megállítani a Titánokat, csak lassítják őket. Meg kellett találnom az anyámat és az öcsémet.
Bethany
A Titánok megtámadták a várost. Gyorsan haza kellett mennem apához és figyelmeztetni. Szerencsére, közel laktam, így a tömeggel ellentétben, akik egyből a belső fal felé rohantak, én egy másik irányba indultam. Futottam, ahogy csak bírtam. Befordultam az utcánkba és láttam, a házunk még épségben volt. Ettől meg voltam győződve, hogy apám még él.
Hirtelen, egy villám csapott a házunk mögé és egy különös Titán jelent meg. Nem volt rajta bőr, legalábbis, nem olyan, mint a többi Titánon. Szürke, páncélszerű izék borították és rövid, szőke, pontosabban, fehér haja volt és sárga, világító szemei. A megjelenésével, lerombolta a házunkat.
Egy darabig rám nézett, megbénultam a félelemtől. Nem törődött velem és csak a Fal felé ment. Megbizonyosodtam hogy biztonságban vagyok, egyelőre és a házunk maradványai felé vettem az irányt.
- Apa! Itt vagy?! - Kiabáltam, de nem jött válasz.
Egy vértócsába léptem, ami egy halom törmelék alól folyt ki. Sírva fakadtam, mert tudtam, az apám van alatta. Az a páncélos izé ölte meg.
Egyre több és több Titán jelent meg a láthatáron. Nem volt mit tenni, menekülőre fogtam és a belső fal felé vettem az irányt.
Lilthia
Anyám a kezemet fogva rohant elől, mutatva az utat, de tudtam, kizárt hogy tudja mit csinál. Az emberek többsége a belső fal felé rohant, remélve, hogy megvédi őket.
- Itt elbújhatunk! - Anyám egy ostoba ötlettel állt elő. Egy sikátorba vezetett, ahol nem volt kijárat. - A szörnyek az embereket üldözik és figyelmen kívül hagyják, akik elbújtak. - Nem tudom, engem, vagy saját magát akarta nyugtatni, de nem vált be. Hirtelen, egy Titán jelent meg mögötte lévő épület mögül. Könnyedén átnyúlt a ház mögül és elkapta őt. - NE! SEGÍTSÉG! - Hiába kiabált, nem jött segítség és én nem tudtam mit tenni, csak rohanni az életemért.
Az egyetlen lehetőség, hogy életben maradhassak, ha a Mária Fal mögé kerülök.
Harren
Mindenfelé félig megevett holttestek hevertek, varjak lakmároztak a friss, elhunytak, megrágott tetemeiből, illetve leszakadt végtagjaikból. A szag orrfacsaró volt, így befogtam és reménykedtem, hogy nem a holtak között találom meg a családom.
Nem kiabálhattam, még meghallják a Titánok. Már kezdtem feladni a reményt, amikor köhögést hallottam az utca széléről. Az anyám volt az.
A lábai le voltak rágva, a feje vérzett és folyt belőle a vér, valamint, a jobb válla is eltört, de még élt.
- Anya, te vagy az! - Gyorsan oda rohantam, hogy felsegítsem.
- Ki… - Alig bírt beszélni. - Harren? Te vagy az?
- Itt vagyok! Ne aggódj, szerzek segítséget és…
- Darren… mondtam hogy bújjon el. Keresd meg őt. Vigyázz rá. Csak ti maradtatok egymásnak.
- Nem hagylak itt! Én felemellek és… - Ahogy beszéltem, anyám szeme becsukódott és ki lehelte a lelkét. Meghalt. Megfogtam az épen maradt, balkezét és nem bírtam visszatartani a rám törő sírást. - Ígérem. Vigyázok Darren-re.
Nem volt idő temetésre, vagy arra hogy elbúcsúzzak, meg kellett találnom Darren-t.
Egy darabig még jártam az utcákat, elgondolkodva, mennyi lehet az esélye, hogy még él. Egy ismerős kuncogást hallottam. Befordultam az egyik sikátorba és megtaláltam Darren-t.
Az enyémhez hasonló, sötétszőke haja volt, de egy kicsit rendezettebb volt. Ugyanolyan kék szeme mint nekem, de mégis, gyermekibb és ártatlanabb. Egy kék inget, fekete nadrágot és cipőt viselt.
- Darren, jól vagy? - Felém fordult és integetett.
- Hé, Harren! Megtaláltál! Anya mondta hogy bújócskázunk! Úgy tűnik, te nyertél. - Említettem, hogy van egy kis probléma vele. Nos, testileg, teljesen egészséges, de az elméjével, van egy kis probléma. Egy kicsit… lassú felfogású és gyerekes, de nagyon kedves és jó gyerek. - Most te bújj el és én megkereslek. - Izgatottan csillogott a szeme, de dübörgést hallottunk. Ez csak egy dolgot jelenthetett. - Nézd, Harren, egy nagy bácsi! - Integetett neki. - Jó napot! Nem akarsz bújócskázni velünk?! - A Titán csak ránk nézett és megindult felénk hogy megegyen minket.
- Nem! - Gyorsan megfogtam a kezét és húzni kezdtem. - Fogócskázunk és ő a fogó!
- Juhé! - Fel sem fogta, mekkora veszélyben vagyunk. - És, mi a ház?
- Öhm… - Kiértünk a főtérre és utolértük a tömeget. Láttuk, hogy a főkaput a hadsereg használja, így átirányították a menekülteket az áruszállító hajókra. Ezek a hajók, eredetileg, a belső falak mögül hozták az árut ide, de most az emberek életét menti meg. - Az a hajó! Ha elérünk oda, már nem kaphatnak el!
- Igen! - Darren végignézett a rémül és pánikló embereken. - Hű, jó sokan fogócskáznak.
- Csak érjünk mi is oda.
Az első hajó, dugig volt pakolva emberekkel és elindult. A második, épp most lett tele és azon volt hogy elinduljon. A harmadik és egyben utolsó, épp most kötött ki és azonnal elkezdtek rá özönleni.
Tudtam jól, nem fog mindenki felférni és mire az első hajó visszajön, addigra már túl késő lesz. Előre tolakodtunk, félrelöktem más embereket, akárcsak Darren, mert ezt mondtam neki. Sok kisebb, gyengébb embert, én még nőket és gyerekeket is. Sokan átkoztak minket és haragudtak ránk, de nem érdekelt. A fő, hogy mindketten feljutottunk.
- Megtelt a hajó! - Az egyik katona kiáltotta. - Nem férnek fel többen! Induljatok!
Így történt. A hajó elindult és rengeteg embert hagytunk hátra.
- Kérem! Még vannak itt emberek!
- Ne hagyjanak itt minket!
- Legalább a gyerekeimet engedjék fel!
Hiába, nem volt mit tenni. A Titánok egyre közelebb értek és számukra már nincs remény.
- De jó! Hajókázunk! - Darren lelkesedését semmi sem törte le.
Átjutottunk a Falon és már a Márián belül voltunk. Megkönnyebbülve fellélegeztem, tudva, hogy már biztonságban vagyunk.
Sajnos, az örömöm nem tartott sokáig, mert a város felől, fekete jelzőfüstöt láttam.
Lilthia
Anyám ostoba halála után, egyedül maradtam. Óvatosan, lopakodva, de sikerült eljutnom a fő térre, de a kaput a hadsereg lezárta és a teherszállító hajók felé irányították őket. Túl nagy volt a tömeg, a közelébe sem értem a hajónak.
Egy kéz ragadott meg hátulról.
- Lily, te vagy az?! - Az apám volt az. A Helyőrség egyik katonája. Nem egy magasrangú tiszt, csak egy közkatona. Örültem hogy látom és átöleltem. - Nem esett bajod?
- Nem. De anya meghalt. - Egy világ omlott össze benne, egy darabig összeszorította az öklét és sírni kezdett.
- Ne aggódj. Téged megvédelek és megbosszulom anyádat. - Féltem előre, mire gondolhat. Finoman megfogta a kezem és elkezdte átverekedni magát a tömegen. - Utat, itt a hadsereg! - Természetesen, könnyebben átjutott. - Tessék. - Felrakott az utolsó hajóra. - Maradj biztonságban. Eljövök érted. - Ezzel elment.
Bethany
Fogalmam sem volt, hogy mit tehetnék, ezután. A fal szélénél még nem voltak Titánok, így nehézség nélkül eljutottam a főtérig. A hajókhoz irányítottak mindenkit, ott egy hosszú sorban állás várt rám. Rengetegen próbáltak feljutni a hajókra, amik kimenthették volna őket. Sajnos nem volt elég hely mindenkinek.
Óriási szerencsém volt, a türelmem és a kitartásom eredményt hozott. Időnként, előre furakodtam, amennyire csak lehetséges. Végül, feljutottam a hajóra és megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
Miután átértünk a Mária Falon túlra, még mindig reszkettem és nem bírtam elfeledni, ezen a napon, mindkét szülőmet elvesztettem.
Ekkor, fekete jelzőfüstöt láttam, Shigasnshina felől.
Nincs mesélő
Shiganshina-t elözönlötték a Titánok, a lakosság nagyja elmenekült, a maradék, a Titánok martalékává vált.
- Mit ácsorogtok itt!? - A védelmi parancsnok rémülten utasította az embereit. - Töltsétek már meg az ágyúkat! - A Titánok egyre csak jöttek és képtelenek voltak megfékezni őket. - Tüzeljetek!
Sok civil, miután rájött, a hajók nem érnek vissza időben, a főkapu felé vették az irányt, nem törődve a katonák utasításával.
Látva, a helyzet reménytelenségét, a katonák sem törődtek már a civilek megmentésével, vagy a fegyelmezésükkel, csak a védekezésre koncentráltak és egyre több ágyút hoztak.
BUMM
BUMM
BUMM
Elsütötték az ágyúkat, de egy tucat lövésből, csak egy pár talált el egy-egy Titánt, azt is alig.
- Mégis, mit művelsz?! - A borzalmas végeredmény csak bosszantotta a katonákat.
- Ezekkel a sz*rokkal, elég nehéz célozni!
- Lesz*rom, csak tölts újra és lőj!
- Hasztalan!
A kapu láncai elkezdtek nyikorogni, ami csak annyit jelentett, hogy bezáródik, hátra hagyva a katonákat és a sok civilt, akik nem tudtak kijutni a városból.
- A kapu…
- Bezáródik!
- Vissza kell vonulnunk! - A legtöbb katona, elhagyva a pozícióját, inkább az életüket mentve, a kapu túloldalára menekültek.
- Hé, nem adtam parancsot! - A parancsnok hasztalanul próbálta megállítani őket, ő is ugyanúgy félt.
A városból, egy újabb, hangosabb és vérfagyasztóbb dübörgést lehetett hallani, amitől az összes katonának kihagyott egyet a szívverése.
Egy különleges, eddig sosem látott Titán volt az. 15m magas, nem volt rajta bőr, csak a húsa látszott ki, de azon csupa, csontszerű páncéllemezekkel volt borítva, még az arca is. A haja rövid volt, világos szőke, inkább fehér és világító, sárga szemei.
Ez a monstrum, figyelmen kívül hagyta a körülötte lévő, menekülő embereket és egyenesen a főkaput vette célba.
Megállt.
Futó állásba helyezkedett.
És elindult.
Olyan gyorsan rohant, hogy a többi Titán azt se tudta mi történik körülötte.
- Tüzeljetek!
BUMM
BUMM
BUMM
Ezt a fenevadat könnyebb volt eltalálni, de a páncélja megvédte és meg se kottyant neki az ágyútűz. Csak rohant tovább, megállás nélkül.
- Nem működik! - Már a parancsnok is kétségbe esett, ahogy ez a páncélos őrült tempóban közeledett feléjük.
- Mi ez az izé?! - Mindenki menekülőre fogta.
- Meneküljetek! - Alig 5m-re volt tőlük és már semmit sem tehettek.
- BE FOGJA TÖRNI A FALAT! ZÁRJÁTOK MÁR BE!
A Páncélos nem lassított, nem hezitált és nem állt meg. Egyenesen a Fal kapujának rontott.
A Fal áttört. A Páncélos Titán áttörte. Mindenfelé kődarabok, törött ágyú alkatrészek és halott katonák repültek. A Páncélos csúszott egyet darabig, de megállt és a túlélők rettegve bámulták, vajon mit fog csinálni. Kinyitotta a száját és eszméletlen mennyiségű gőzt eresztett ki a szájából. Elfáradt.
Az út, a Mária Fal belseje, szabad préda volt a Titánok számára.
Shiganshina, a Mária Fal déli régiója, alig egy óra alatt esett el. A hírek futótűzként terjedtek el a belső területeken és az egész emberi fajon.
Vége volt. A Mária Fal elesett és a Titánok elözönlötték.
A két fivér, Harren és Darren ledöbbenve bámulták a páncélos fenevadat, ami áttörte a Mária Falat.
- Csináld újra! - Darren izgatottan ugrott fel, de bátyja csak rémülten bámulta.
- Mi a f*sz?
Az apró termetű Lilthia alig hitt a szemeinek. A Fal, ami egy egész évszázada oltalmazta az emberiséget, most ilyen gyorsan elesett.
- Ez… lehetetlen.
Bethany, aki elvesztette mindenkiét is le volt döbbenve.
- Most… mi lesz?
A sok menekült közül, egy fiatal fiú állt fel.
- Megölöm őket. - Egyenesen a hajó hátsó részéhez sétált. - MEGÖLÖM MINDET! - Üvöltötte. - Kiírtom őket! Az összest, a föld színéről. - A dühös és bosszúszomjas szemei könnyeztek a veszteségtől és vért követeltek.
A Titánokét.
A Mária Fal bukását követően, a túlélők a Rózsa Fal mögé lettek kényszerítve. A Fal eleste alatt, legalább 10000 ember halt meg.
Halo, köszönöm hogy elolvastad, ha tetszett, jelöld be a kedvenceid közé és követésre és ne felejts el kritikát írni. Ha érdekel, a többi történetemet is elolvashatod:
- Elfen Lied, ahogyan még nem láttad
- Egy történet Myrtanából
- Elder Scrolls: Égkoszorúi krónika
- Fable: A szükséges rossz
- Totál Dráma Sziget, az OC-immel.