Első nap

Úgy volt, hogy egy nappal indulnak a vezetőik után – maradni akartak Japán házában egy éjszakára, ha már a csendes férfi meghívta őket egy kellemes esti fürdőzésre. Indultak is, azzal nem volt probléma. Viszont a Csendes-óceán fölött belekerültek egy nem túl csendes viharba. A gépük nem nagyon bírta. Ludwig idegei sem.

– Feli, engedj el, így nem tudok vezetni! – üvöltötte a pilótaszékből.

A kis olasz felvisított, ahogy a következő villám átcikázott előttük, és a nyakába csimpaszkodott.

– Kiku, csinálj vele valamit!

A japán a másodpilóta székében ült, majd' elveszett benne. Idegesen járatta a szemét egyik sípoló műszerről a másikra, de azért szakított rá időt, hogy odanyúljon Feli nyakához és az egyik titkos harci technikájával konkrétan kikapcsolja a srácot.

Feli nyikkant egyet és eldőlt. Ludwig egy ideges szusszanást engedélyezett magának, és csak utána kezdett görcsölni azon, hogy az olasz a földön fekszik, nincs bekötve és egyáltalán.

Soha nem derült ki, mi történt pontosan a motorral. Talán a szél tépett le egy darabot a gép burkolatából, talán egy hülye madár röpködött a viharban, vagy csak túlterhelték, Isten tudja. A jobb szárny égett, és ez volt az igazán lényeges. Meg az, hogy hiába erőlködött, egy motor nem tartotta a levegőben a gépet. Az egy irányból érkező tolóerő megpörgette a gépet, dugóhúzóban zuhantak a föld felé.

– Vedd át! – kiáltotta.

Kikapcsolta az övét és hátrarúgta magát, elkapta a levegőben Felit mielőtt újra a burkolatnak csapódott volna. A fülke hátuljában fellógatott háló után kapott. Az ujjai durva vásznat markoltak. Kezét lábát beleakasztotta, maga és a háló közt az eszméletlen olasszal.

Kikunak sikerült kihozni a gépet a dugóhúzóból és csökkentette a motorok tolóerejét, hogy ne csússzanak vissza. A gyengébb teljesítménnyel az is együtt járt, hogy a szél úgy dobálta őket, ahogy neki tetszett.

– Kész? – szólt hátra.

– Kész!

A terv piszok egyszerű volt. Amint földet találnak, leszállnak. Mármint, megpróbálnak úgy becsapódni, hogy többé-kevésbé egyben maradjanak.

Egy különösen erős széllökés felfelé lendítette a gépet. Kiku résen volt, meglovagolta a légáramlatot és nyert nekik még egy kevés időt. Ludwig bemérte Feli székét, és megpróbálta kitalálni, hogy sikerülne-e elég gyorsan lebányásznia magát a hálóról, odajutni a megkergült lóként viselkedő repülőn, becsatolnia Felit majd visszajutni a maga székébe. Biztonságosabb lenne.

– Föld! – kiáltotta Kiku.

Hagyjuk.

– Mehet!

Kiku lefelé kormányzott. Próbált rendes szöget találni, hogy ne haljanak bele a becsapódásba.

– Vigyázz!

Karja-lába körül a vastag, szőtt háló. Azért átölelte Felit, saját teste volt a kis olasz körül a biztonsági öv.

Hatalmas rántás, ahogy a gép hasa elkapta az első fát. A háló kilendült, visszacsapódott a falnak. Ludwig felkiáltott, a könyökébe éles fájdalom hasított. A becsapódás még nagyobb rántást hozott, meg a halál sötétségét.

Ki tudja, milyen lehet igazán meghalni. Úgy rendesen, csak egyszer, mint az emberek. Ludwig az országokhoz mérten fiatal volt, még a százat sem töltötte be, mégis sokszor megtapasztalta már az országhalál különféle módjait. Ütötte már el autó, halt bele gránátrobbanásba, puska- és pisztolylövésbe, mindenféle rendű és rangú hadigép okozta sérülésbe. Egyszer elszakadt a derékhadtól és éhen halt. Az pocsék volt.

Minden ugyanúgy kezdődik. A sötétséggel és a tudattal, hogy van. Azt még nem tudja, hogy ki és mi ő, csak létezik, lebeg. A sötétség után jön a fájdalom, milliónyi lélek minden problémája egyszerre zúdul rá. Egyébként is érzi, de akkor a hirtelen csönd után olyan, mintha minden polgára egyszerre perdülne elé és kezdené az arcába üvölteni minden problémáját.

Előbb az ország, csak utána ő maga. Lassan eljutott a tudatáig, hogy minden izma görcsben van, a jobb oldala meg mintha izzó murvával lenne kitömve. Nagyjából ilyen érzés, mikor a ripityára tört csontok a gyógyulás során visszaugranak a helyükre és összeforrnak.

A torkával is történhetett valami, mert normális esetben már üvöltene a fájdalomtól, most azonban csak hörögni tudott.

Éveknek tűnő pillanatok teltek el, mire megérezte az őt simogató kezeket. A harci ösztön felülírta az agóniát, megpróbálta felfelé lökni a testét és fordulni, menekülni, hogy egyedül lehessen, míg a sebei gyógyulnak. Azonban két vállánál fogva leszorították, sérült jobb oldala még jobban fájt és meg is volt a hiányolt üvöltés.

– Shh, Doitsu, semmi baj. Csak én vagyok. Semmi baj. Még pár perc.

– Fhe… Feli…

– Én vagyok. Semmi baj. Mindjárt meggyógyulsz.

Erővel ellazította az izmait. Feliciano óvatosan simogatta, míg a fájdalom alább nem hagyott. Egy kicsit tovább is. Ludwig feküdt, míg rendbe nem jött.

Talán egy kicsit tovább is.