17. fejezet: Halloween

Ami azt illeti, Ravennel fordítva történtek a dolgok, mint Severusszal. A fiú annak idején beképzelt, mindenkit lenéző tanulónak mutatkozott be, főleg bájitalórán, és csak később derült ki, hogy mi van e mögött. Raven viszont, akiről már az is tudta, hogy elájult az évnyitón, aki nem látta, és persze a háta mögött egy darabig beszéltek is erről, az órákon mutatta meg valódi tudását, ezzel lépett át az „azért nem érdemes vele barátkozni, mert olyan okos, hogy mindenkit lenéz" státuszba. A többieknek csak a véleményük változott meg – kicsit többre tartották ugyan, de még mindig nem szólt hozzá senki. A lány azért örült, hogy Scarlett nem kerüli el, hanem ülhet mellé és dolgozhat vele, még ha nem is beszélgetnek.

Végre valahára elérkezett aztán Lockhart órája is, amit Raven a torkában dobogó szívvel várt már ébresztő óta – igazság szerint, a végén pont Raven volt az, aki felhúzott szemöldökkel, a döbbenettől még kicsit lefagyva ment ki a teremből a legtöbb lánnyal ellentétben, akik olvadozva beszélgettek a tanóráról. Eleinte még minden rendben volt, de a Lockhartról szóló kérdőív kicsit betett a fekete hajú lánynak, még ha mindent tudott is, elvégre elolvasta az összes könyvet. Következett aztán a professzor igen furcsa tanítási módszere, azaz gyakorlatilag semmiről sem beszélt egész végig (nagyjából magát leszámítva) – Ravennek sikerült egyik másodpercről a másikra kiábrándulni belőle.

Severus eközben gőzerővel dolgozott azon, hogy bekerülhessen végre a kviddicscsapatba, amiben a húga támogatta, Piton viszont nem igazán, már azt, hogy teljes értékű terelő lehessen. Ismét tartalékszerepet kapott, amit végül Severus sem bánt, ugyanis kiderült, hogy Lucius Malfoy adományozott seprűket a csapatnak, és (bár nem így nevezték, de mindenki tudta, hogy így van) „cserébe" Draco helyet kapott fogóként.

- Hát, végül is nem játszhatok, de lesz végre egy nem-troll is a csapatban – mondta Severus, amikor ő és Raven a professzorral együtt Piton szobájában ültek egy este. – Hátha Draco helyre teszi őket…

- De nem azt mondtad, hogy tulajdonképpen nem baj, hogy nem játszhatsz? – kérdezte Raven. – Ezt nem értem.

- Nem azért nem örülök, mert Dracót felvették, sőt, gratuláltam is neki! Hanem mert a Kométámmal nem játszhattam volna, mert Lucius Malfoytól kaptak egy csomó Nimbusz Kétezer-egyest, és azzal kellett volna mennem. Pedig direkt Kométával akartam, mert az a kedvenced, Raven.

- Ó, köszönöm… - mosolyodott el a lány. – Amúgy Draco ügyes?

- Hát, kis gyakorlással méltó ellenfele lehet Potternek – jegyezte meg Piton.

- Jó, csak mert… hát, mit ne mondjak, nekem úgy tűnik, mintha csak azért kerülhetett volna be, mert pénze van.

- Nem t'omm… - gondolkozott el Severus. – A trollokat nézve, lehet.

Raven Pitontól várt megerősítést, aki kis idő múlva így szólt:

- Nos, nem kizárt, hogy a seprűk benne voltak a dologban, de ez inkább hála, mint kihasználás.

Raven ezzel magában a legkisebb mértékben sem értett egyet.

- Na, és Raven, ki a kedvenc tanárod? – váltott témát Severus.

- Hm, leginkább talán Sinistra professzor… de Flitwick professzort is nagyon kedvelem, meg Bimba professzort. Igen, nincs nagyon olyan tanár, akit ne kedvelnék… habár Binns professzor órái elég unalmasak. Tényleg, meg is akartam kérdezni, te mégis mit szeretsz Binnsben?

- Nem tudom nagyon megfogalmazni, de amikor beszél, én annyira belemerülök, szinte látom magam előtt a történelmet… - álmodozott Severus. Raven elfordította a fejét, próbálva leplezni a gondolatait, Piton pedig szemét forgatva visszatért a munkájához.

Teltek a napok, Raven nagyon hamar belerázódott a roxforti tanulásba, sokkal jobban élvezte, mint azt gondolta ezelőtt. Az, hogy nem igazán voltak barátai, eredeti elképzelése ellenére nem izgatta, mert végül is sikerült a kifejezés minden értelmében „mardekárosnak" maradnia, azaz elsősorban a bájitalokról való tudása miatt (és az emiatt kapott pontok miatt). Ugyanúgy gőgösnek tartották, mint bátyját, de legalább nem is piszkálta senki őket mostanában.

Ravennek a háztársait viszonylag könnyű volt kiismerni. Az rögtön leesett neki, hogy igaz a mardekárosok híres barátsága, de efféle módon: aranyvérűek aranyvérűekkel, mások a másokkal barátkoztak össze – azaz nagyon könnyen lehetett látni, hogy kik a felsőbbrendűségi-mániás csoportok tagjai, és kik azok, akik ettől távolabb állnak. Utóbbiak sem voltak viszont azok, akikkel igazán érdemes lett volna barátkozni, mert összességében hasonlítottak az előbbiekre, csak valamiért nem kerülhettek be a nagyobb csoportokba. A híres, aranyvérű családokból származó diákokat nyilván nagyobb „tisztelet" övezte, ők voltak a ház hangadói, de a többiek is lehettek éppen tisztavérűek; szóval az, hogy volt néhány kiközösítettnek vagy lenézettnek tűnő diák, még nem biztosította, hogy ők származásuk miatt kerültek ebbe a státuszba. Valószínűleg egy mardekáros amúgy sem hangoztatná, hogy félvér, még ha az nem is számít annyira alsóbbrendűnek, mint egy mugliivadék – csak hát ők is elvesznek akkor a tömegben, és arra sem volna nagyon esélyük, hogy egy klikkbe bekerüljenek. Elképesztőnek találta a lány, hogy még a házon belül sem tud ez a társaság a felsőbbrendűségi mánia miatt összetartó lenni.

Severus húgával párhuzamosan tökéletesen visszarázódott a roxforti életbe. Elsősorban nagy nehezen sikerült végre elérnie Hóborcot, akivel nagy „ölelkezések" közben annyira örültek egymásnak, hogy az az iskola összes folyosóján hallatszott. A szobatársak néha elejtettek azért egy-egy gúnyos megjegyzést, de ez a fiút nem érdekelte. Aztán végre, szeptember közepén Kecske Tóni is meglátogatta.

- KECSKE TÓNI, VÉGRE! – üvöltött fel vigyorogva Severus, amikor a kis faházban találta magát.

- Üdvözöllek, Severus – biccentett a kecske. – Én is örülök, hogy „végre"…

- Miért nem látogattál meg eddig? – borult Tóni nyakába a fiú.

- Mert nem bírtam már hallgatni a nyavalygásodat, hogy a Roxfortba akarsz menni. Már nagyon örültem, amikor elérkezett az évnyitó napja, csakhogy közbejött egy kis probléma a családban, így eddig kellett várni, amíg újra ráértem a találkánkra.

- Mi történt? – kérdezte Severus.

- Semmi komoly, csak egy kirándulás alkalmával unokaöcsém, Kecske Tibi megevett egy többé-kevésbé mérgező növényt, ezért két héten keresztül gőzölgött minden testnyílása. Elég kellemetlen volt, de mostanra kiheverte, hála nagyanyám, Kecske Teodóra speciális Kecskekúra-főzetének.

- Ó, akkor jó. Szóval Tibinek hívják az unokaöcsédet, és Teodórának a nagyanyádat?

- Igen, ami azt illeti, jó nagy családom van, évente néhányszor mindenki összegyűlik a nagyszüleimnél, Kecske Tacitusznál és Kecske Teodóránál, és alig marad szabad hely a házikójukban. Ott vannak az unokatestvéreim, Kecske Timót és Kecske Tibi, valamint Timót felesége és gyerekei, Tami, Tekla és Teri… ilyenkor van jó nagy ebéd és vacsora, sztorizgatunk és hasonlók…

- Hű – kerekedett el Severus szeme egyre inkább, ahogy Tóni a neveket sorolta. Lassan már úgy nézett ki, mint akinek szemhéja sincs. – Találkozhatok velük?

- Sajnos ez nem megengedett, de meséltem már nekik rólad, és biztosan kedvelnének.

- Hát, értem. Üdvözlöm minden családtagod. Na, és ma miről beszélünk? Várj, van is egy témám: képzeld, Hóborcot végre sikerült…

Azzal Tóni kénytelen volt meghallgatni Severus elbeszélését a szellem kereséséről és a vele való találkozásról, meg persze Ravenről is ejtett pár szót, hogy mennyire örül annak, hogy végre itt van, és hogy neki is tetszik a Roxfort. Nem zavartatta magát azzal, hogy Tóni, Severus tudatalattijának része lévén tudott ezekről. A kecske még két éjjelen keresztül megpróbálta felhozni a tervezett témát, de feladta, mert nem tudott rendesen beszélni a szájmenéses fiúval – úgy döntött, kivesz még egy hét szabadságot.

Elérkezett az október, Severus és Raven is sikeresen bekerültek a gyengélkedőre. Madam Pomfrey főzetének utóhatására, azaz a füstölgő fülekre Severus ezt mondta:

- Már tudom, hogyan érezhette magát Kecske Tibi.

- Kecske ki? – kérdezte Raven.

- Kecske Tibi, Kecske Tóni unokatestvére.

- Aha – bólintott Raven, nem kifejezetten értve a helyzetet.

Elég sokat esett az eső, de amikor éppen nem, Raven, Severus és Piton kimentek megnézni a Mardekár kviddicsedzéseit.

- Mellettük olyan lennél a Kométával, mintha lassított felvételben mennél – mondta Raven Severusnak.

- Kétségkívül. De a Kométa akkor is jobb!

- Egyetértek.

A halloweeni ünnepség mindenféle különlegesség nélkül telt, Raven, tanulva az évnyitó példájából, ebédre nagyon keveset evett, azután pedig semmit, hogy minél több mindent megkóstolhasson. Ez a terve be is vált, de nem bánta, hogy Severust azért nem érte utol – aki kis túlzással, de gyakorlatilag az asztal negyedét felzabálta. A vacsora végén aztán a diákok mind visszavonultak a hálótermeikbe, csakhogy sokuk, köztük a Frey testvérpár is, azon a folyosón ment, ahol Harry Potter és két barátja a farkánál felakasztott Mrs Norris előtt álltak. Severus és Raven lefagytak. A fiú előbb a feliratot, aztán a macskát vette észre, Raven épp fordítva.

- Mi történhetett…? – suttogta Severus. – Ugye Mrs Norris nem…

-… halt meg? – fejezte be a mondatot nagyot nyelve Raven. – És mi ez a felirat?

Odaért Frics és néhány tanár, köztük Piton. Elvitték a macskát, ezután pedig rögtön megtört a síri csend, és mindenki azonnal teóriák gyártásába kezdett, legfőképpen Malfoy.

- Ugye nem halt meg a macska…? – hebegte Raven. Severus átkarolta.

- Csak nem… menjünk innen – javasolta, azzal mindketten elindultak a klubhelyiség felé. Severus visszanézett a feliratra. – Titkok Kamrája… mi lehet ez?

- Ugye ez nem olyan, mint tavaly Mógus…?

- Á, biztos nem Lockhart professzor volt – legyintett Severus, de a lány a szavába vágott:

- Nem úgy! Hanem hogy Tudodki esetleg nem… nem jött-e vissza…

- Amíg Dumbledore és persze Per bá' a suliban van, egyet se félj! Meg persze amíg én. Ha Hóborccal társulunk, úgy kiűzzük innen, hogy sikítva rohan majd!

- Ez nem volt jó vicc – vágott komor képet Raven.

- Jó, mondjuk, tényleg nem – helyeselt Severus. – Nyugi, nem lesz semmi baj.