Ugyebár ott hagytam abba a történetemet, mikor is megismerkedtem a rejtélyes csapat vezetőjével, aki bizony előbb lő, azután már kérdezni úgyis fölösleges féle eredeti katonaember volt!

Fájdalmat a pisztolylövéseivel ugyan nem okozott nekem, csak néhány lyukat a felkaromba és a kézfejembe. Azért nem úsztam meg ennyivel! Éreztem egy villanást, ahogy arccal a ketrec alsó lemezének estem, Méhzúgást hallottam, de aztán jött még egy villanás, és a gerincoszlopomban iszonyatos fájdalmat éreztem, a fejem pedig majdnem szétrobbant! Egész testem remegett, de hang nem jött ki a számon.

Nem tudom, mennyi ideig tarthatott ez a borzalom, csak azt tudom, hogy mikor a testem végre elernyedten a lemezpadlóra esett, a fájdalom már jóformán elviselhetetlen volt. Éreztem, ahogy megmozdul alattam a ketrec, ám igazán csak a füstszag volt a markáns, amit magam körül éreztem. Mozdulni nem bírtam, még akkor sem, mikor a ketrec szilárd talajra ért.

Kis ideig néma csend volt, azután egy ziháló, rekedtes hangot hallottam, aki miután kifújta magát a ketrectől nem messze, jó hangosan megjegyezte.

- Nem elég, hogy nem hajlandóak üzletelni velem, de még élve felgyújtják itt nekem a drága portékát!

- Ah…

- Ne mozogj! Csak kiveszlek innen… Így, ni…

Leplet borított rám, mielőtt valóban fölém hajolt, és felemelt. Nem tudtam, kicsoda, a hangja sem volt ismerős. A plédből aztán a porba gurított, sőt, aztán még szórt is rám a homokból.

- Ez bizony meleg helyzet volt! - kacagott fel az alak, majd csak annyit éreztem, hogy megmozdul alattam a föld. Elég gyenge földrengés, gondoltam, majd azt követően, hogy lesepertem arcomról a koszt, és ellegyeztem szemem elől a füstöt felnéztem. Tőlem jobbra egy óriási hegy magasodott. Vagyishogy, mivel a hegyek nem mozognak, rá kellett jöjjek, hogy az valójában nem is a Mount Everest, hanem csak egy ember. Egy kicsit túlsúlyos, kicsit izzadt, kicsit rémisztő volt a nadrágból kibuggyanó nagy hasával, de tagadhatatlan, hogy ember volt.

- Ki vagy, te? - kérdeztem végül.

- Szólíts Duke-nak! A környéken adok-veszek, ha akarod, veled is üzletelek!

- Az emlékeim nincsenek meg véletlenül? Odaadom értük a fél karom!

A férfi erre elmosolyodott, közben viszont ijesztő mód imbolygott, még úgy, ülve is.

- Félek, azokat a karokat én nem tudnám már értékesíteni.

A hasamról a hátamra fordultam, hogy meg tudjam nézni, miről beszél. Siralmas látvány tárult elém. Az egész karom, bár őszintén megvallva, az egész testem megpörkölődött, és helyenként szénfoltok feketéllettek a felkaromon, a csuklómon és a tenyeremen meg a kézfejemen is. Lényegében, mint említettem, minden testrészem megpörkölődött, sőt, még akkor is áradt belőle a füst.

- Szerencséd, hogy nem sima Cadou-val van dolgod, mert már halott lennél!

- Tessék? Cadou? Ce fel de cadou? (Milyen ajándék?)

- A helyzeteden az mit sem segít, ha nekiállnék itt neked magyarázkodni! És sajnos az emlékeid nem olyan kis csecsebecsék, amiket innen-onnan össze tudnék szedegetni. Ki tudja, talán itt rejlenek, a hátrahagyott iratok közt!

- De az előbb milyen ajándékról beszélt? És mi közöm lenne hozzá? Az a cadou vagy micsoda csak nem a kiszáradt fa? Hisz a törzséből teljesen váratlanul bukkannak elő tárgyak!

- Értem, miről beszélsz most! Említették ezt a fát más kliensek is! Őszintén megvallva én sosem láttam, azt se tudom, hol helyezkedik el. Hogy valóságos-e egyáltalán!

- Tényleg nem tudsz semmit rólam?

- Azt nem mondtam, hogy semmit nem tudok rólad, mert lényegében a nyomodban járok, mióta megtudtam, hogy a Beneviento ház úrnője, Donna Beneviento meghalt!

- Olyan ismerősnek tűnik ez a Beneviento név valahonnan…

- Az ő villájából indultál utadra.

- Valóban?

Kérdésemre bólintással felelt. Kicsit nehéz volt akkor összeszedni a meglévő emlékeimet is, szóval inkább témát váltottam.

- Egyáltalán miért kerestél?

- Beneviento asszony megkért valamire, mikor… Nos, azt hiszem, érezte, hogy közel a vég! Megfizetett bőségesen, hogy halála esetén átadjak neked valamit! Úgy esett, hogy Ethan Winters alig félórája, hogy eladta nekem, aztán meg kishíján leszorított az az autó konvoj a szekeremmel az útról. Láttam, hogy kik ők, még időben elbújtam előlük, és hát mivel láttam, hogy a lábnyomaid eltűnnek egy ilyen parkoló csodaautó keréknyomainál, gondoltam, visszakövetem a nyomokat, és most itt vagyok!

- Ki az a Donna Beneviento?

- Ő a négy ház urának egyike, akik a Falu fölött uralkodnak! Mind Miranda Anya alatt szolgálnak…

- Hallottam róla a katonáktól! Ő kicsoda?

- Á, nem akarsz te vele találkozni! Amúgy, csak hogy tudd, Miranda Anya a Falu örzője, védője, úrnője, édesanyja!

- Eh… hát elég rosszul végzi a dolgát. Már megbocsáss…

- Ha szeretnéd, mesélek bővebben a négy házról, amik fölött uralkodik...

Duke megosztotta velem a falu urainak kilétét. De inkább nem írom le, miket mondott, mert őszintén meg vallva, román tudással Dimitrescu asszonyság nevét a szájából viszonthallani igazi kínzásnak számított. És hát az a fekete csóka, akinek a nevét már csak azért sem jegyeztem meg, már előtte jócskán megkínzott az elektromos ketrecben!

Megtudtam viszont, hogy a Dimitrescu ház, valamint a Beneviento ház urai ugyanazon a napon haltak meg. És itt jött szóba Ethan Winters neve, aki végzett a két ház úrnőjével. Duke ismét megemlítette, hogy tőle kapta azt a valamit, amit nekem akar adni, de fontosabbnak látta, hogy figyelmeztessen arról, hogy Ethan-nel nagyon ügyeljek, mert ő egy gyermekét kereső apa, aki kiszámíthatatlanul viselkedhet, ha véletlenül kereszteződnek útjaink.

Na, ja, aznap már úgyis megtanultam, hogy jobb, ha a magamfajta mellett maradok. Bármennyire is félelmetesek, egyik sem akart sem lelőni, sem élve megsütni!

De, hogy Duke a két fél közül lényegében kikhez tartozik, az részemről mái napig erősen kérdéses!

Egyben biztos vagyok, okkal mentett meg! És ez az ok nem az volt, hogy átadja a Beneviento ház néhai úrnőjének ajándékát nekem.

Mi is volt ez a bizonyos ajándék? A következő fejezetben elárulom!