Alig hittem a szememnek. A kiszáradt óriásfa, ami a kaptárfal belső gyűrűjében magasodott, valójában élt! Csupasz ágai közt, általában lelógó hajtásaival tekerte körbe Excellát, és tartotta odafönt, mint egy lombkoronát! Körbesétáltam a faóriást, közben végig azon töprengtem, hogy miként létezhet ez, és a fának egyáltalán mi a szándéka velünk. A fejem még akkor is zúgott a női kacagástól, amibe belevegyült a méhek folyamatos zümmögése! Ők továbbra is tartották tőlem a tisztes távolságot, a Pomifer kellőképpen rájuk ijeszthetett! Bár az igaz, hogy énrám is a frászt majdnem rám hozta, mikor felnézve megpillantottam a csáp módjára mozgó hajtásait! És emellé az ég tengerkék színe még inkább azt a látszatot keltette, mintha egy polip a hullámok közé akarná rántani a csápjai közé ragadott nőt! Rémisztő egy látvány volt, ez tagadhatatlan!

Legalább, ha Angie ott lett volna… De az a helyzet, hogy a baba továbbra sem szándékozott előkerülni! A fa törzsében található üregek felé néztem. Arra a mélyedésre tekintettem, amiben Angie ült, de ahogy a többi üreg, úgy az is teljesen üres volt!

Próbáltam összeszedni a gondolataimat. Felidézni mindazt, amit innen és onnan sikerült megtudjak. Elméletileg tudtam, hogy én kellene irányítsam a testet, amibe valakik a tudatom beleerőszakolták, viszont az a helyzet, hogy sehogy sem bírtam rájönni, hogy mindezt a gyakorlatban, hogy is kéne csinálni!

Lassan elengedtem ezt a gondolatot, helyette egy másik dologra kezdtem koncentrálni. Excella mindenről tudott, ami velem odaát történt, én viszont ott nem láttam vagy tapasztaltam semmit!

A fát hiába néztem, azon nem találtam semmit. Figyelmemet végül a kaptárfalra összpontosítottam. Excellát többször is arra találtam. Bár először a fa nem engedte, hogy ugorjak, de újból úgy határoztam, hogy én bizony átnézek a túloldalra! Nekifutásból nekiiramodtam, és mielőtt kifogyott volna a talaj a lábam alól egy jókorát ugrottam! Kezemmel a falban lévő üregek felé nyúltam, de még mielőtt elérhettem volna egyet is, a fa ismét utánam "nyúlt". Megint lógtam egy kicsit a feketeségben, majd újból visszaemelt a talajra. Most viszont mikor elengedett, én szánt szándékkal utána kaptam, és láss csodát, az inda felemelt! Újra körbefonta Escellát, én meg majdhogynem az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodjak a kisasszonyban, még mielőtt lecsúsztam volna!

Az addig csak a háttérben zümmögő méhek ekkor szabályos rajba tömörülve kezdtek el közeledni felénk, és már megint láttam egynek-kettőnek a fullánkját, de ahogy megkíséreltem leoldani egy ágat, ami a nő teste köré volt fonódva, az az ág egyszerűen kicsapódott, és a méhek közé csapott. Mondanom sem kell, hogy sosem voltam egy rodeó sztár, ahogy még kígyón sem lovagoltam, szóval egyenes utam volt a föld felé, szabad esésben…

Jókorát nyekkentem a porban, de ám azonnal mellettem valaki más is egy jókorát nyüszített! Felnéztem, mire láttam, hogy Excella is ott fekszik mellettem, és ő is azon van, hogy épp felkászálódjon a földről.

- Mi a görcs? - köpte ki szájából a port.

- Na, végre… - sóhajtottam fel. - Azt hittem, már sosem enged el!

- Ó, te nagyon hülye! - ugrott fel végül a nő, és egy szempillantás múlva már a két keze a torkomon volt. - Végre sikerült rátaláljak Heisenberg gyártósorára, erre vissza rántassz?! Bár mit is várhatnék egy ilyen sültbaromtól, mint ami te vagy?!

- Akármilyen sültbarom is vagyok, azért rájöttem, hogy ez a fa, mellettünk, az egész hely kulcsa!

- Ez nem egy fa, te bunkó! Azt viszont elárulhatnád, hogy miképp használod az álcázást? Nekem sehogy sem megy!

- Na, azt várd csak, amíg én bármit is közlök veled!

- Figyelj rám, te vadmarha! Ha még nem fedezted volna fel, abban a faluban meg környékén, olyan dolgok folynak, amik, ha elszabadulnak, az nagyobb kárt okoz a világban, mint a meteorit a dinoszauruszok végnapján! Engedd, hogy korlátlanul uraljam a külső testünk, és ígérem, mindent megteszek, hogy véget vessek ennek a rémálomnak!

- Magyarázd el pontosan, hogy mi folyik itt, és talán segítek neked!

- Te most ugye csak viccelsz velem?!

Nagyot sóhajtottam, közben lehunytam a szemem, de csak már mikor újra felnyitottam, vettem észre, hogy a méhek zümmögése abbamaradt, helyette viszont valamiféle hangos, fémes zaj telítette be a helyet.

Hirtelen már Excella állt előttem, hanem egy egyenes fémrúd az orrom alatt, amin addig a testem valószínűleg himbálózott. Hamar megkapaszkodtam, mikor megláttam az alattam elterülő mélységet, bár igazán csak a futószalagon mozgó, kampókra tűzött furcsa, emberi alakok voltak, amik a frászt rám hozták!

Ezek egymás mögé felsorakoztatva lógtak le a kampókról, és ezek mind fémrudakra voltak felakasztva, amik különböző irányba mozogtak, attól függően, hogy milyen beavatkozást kellett elvégezni a fellógatott egyéneken. Az alatt a rúd alatt, amin én ébredtem, egy jókora égetőkemence szája volt, amibe a hibás egyedeket hajította a gép! Na, hogy ez az Excella, hogy a kínba keveredett már pont oda, énnekem arról nem volt tudomásom, csak azt tudtam, hogy minél előbb el kell onnan kotródnom!

A terv bár megvolt, azért a kivitelezés nem volt olyan egyszerű! Egy fortyogó kemence fölött kellett átmásszak anélkül, hogy beleesnék! Escella, drága, biztos csuklott, amennyit emlegettem! Végül azért egyben sikerült ráereszkedjek egy oldalsó létrára, amin lemászhattam. Vicces, de fentről még kisebbnek tűnt a hely, mint amekkora valójában volt! Alig lehetett átlátni a gyártósor túloldalára.

A fémhídon, amin áthaladtam, lényegében csak irányba lehetett haladni, hisz a másik vége a lépcsősornál fejeződött be, amin végül sikerült lemásszak.

Cipőm talpa alatt a fémpalló ércesen kongott minden lépéskor! Ez a zaj annyira megtévesztő volt, hogy végig azt hittem, valaki jár a nyomomban!

Komolyan nem tudtam, hogy hogyan kerültem arra a helyre, és bizony minden megtett lépés a frászt hozta rám!

Lassan, de biztosan állíthattam, hogy ha ez még sokáig tart, megbolondulok! Az élettől pedig azért továbbra is kaptam a citromot, úgyhogy ideje volt kezdeni már valamit a helyzettel!