Nem voltak kötélből az idegeim, és ezt akkor is tudtam, mikor már legalább egy órája üldögéltem magamnak a folyosó azon pontján, ami fölött üvegtető volt. Szükségem volt napfényre, közben azért eltöprengtem azon a sok mindenen, amit az utóbbi órákban átéltem! És én bizony még biztos üldögéltem volna ott még vagy három-négy órát, míg a napsütés tart, ha nem hallom meg mögülem, ahogy elindul felfelé a lift. Ó, igen, a liftajtó mellett trónoltam, de hamar fedezékbe rohantam, mikor meghallottam a húzó motor jellegzetes hangját. Tudni kell, hogy azon egy igen furcsa szerzet ment le. Távol volt ahhoz, hogy jobban megfigyeljem, viszont annyit láttam, hogy hatalmas termete van, és nincs keze, a feje helyén pedig valami forgott. Mintha egy propeller lett volna! Ez a fura alak villámgyorsan odaért a liftajtóhoz, és bizony amióta bemasírozott rajta, már nem is volt a liftnek működő ajtaja. De kapott pár emberi testrészt díszítés gyanánt, meg pár gépalkatrészt is. Ezek mind azokból a "szerencsétlenekből" estek ki, akik vesztükre pont akkor tartózkodtak a liftben, mikor "emberünk" berepült! A gusztustalan "törmelékek" közt azért találtam három kristályt, amik a napsütésben már messziről csillogtak. Nem tudtam, hogy ezek később milyen jól fognak jönni! Avagy nem is olyan sokára már be is tudtam őket váltani az öreg Duke-nál, mert bizony legnagyobb meglepetésemre őt hozta a lift! Császár módjára becuccolt a szűk helyre. Ott terpeszkedett magának, kezében egy nagy tányér töltött káposztával. Ott falatozott magának nagy nyugodtan, mire egyszercsak pont felém nézett, és mintha nem is állt volna köztünk egy jókora fémlap, el kezdett integetni felém.

- Csak jól láttalak, kedvesem! - kiabálta. - Ne félj tőlem! Híreim vannak számodra! Amúgy se bújj árnyékba, amíg hét ágra süt a nap!

Eleinte kicsit bizonytalanul léptem elő rejtekemből, de végül csak odaslattyogtam a termetes kereskedőhöz.

- Azt mondod, híreid vannak számomra? - kérdeztem tőle.

- Kérdezősködtem kicsit itt-ott, és hát megtudtam pár dolgot a parazitáról, amivel a testeden osztoztok! A neve Excella Gionne. A Tricell kutatóállomás egyik neves munkatársa volt egészen a halála napjáig. Ugyanaz a zsoldos ölte meg, akinél most Angie van, de a kegyelemdöfést az egyik munkatársa, és a nő nagy szerelme, Albert Wesker adta meg neki, mikor belefecskendezett egy Uroboros nevű parazitát, ami másodpercek alatt mutációra késztette Miss Gionne testét.

- Honnan tudod, hogy Angie most kinél van?

- Mindennek a nyitja a megfelelő információ-szerzés! Például azt is tudom, hogy három kristály az pont elegendő erre a szépségre!

Háta mögül ekkor géppisztolyt vett elő.

- E mellé a szépség mellé még a ház ajándéka egy csomag töltény is! - mondta, kitéve a fegyver mellé egy kisebb kartondobozt.

Előhúztam a köpenyem belső zsebéből a három kristály darabot. Néztem őket egy darabig, aztán gondoltam egyet, és ezt mondtam Duke-nak.

- Nem értek a fegyverekhez, meg most inkább válaszokra van szükségem! Ezért a három kristályért azt kérem, hogy mondj el mindent, amit tudsz arról az Éden nevű helyről, és főleg az ott található fáról. Arról, aminek a neve, ha jól tudom "Pomifer".

- A tested készült abból az anyagból. Annyit tudok, hogy nem őshonos a fa, amiből készült. Heisenberg hozatta. Én csak annyit tudok róla, hogy a láda, amiben szállították, Ausztráliából érkezett, és hogy a "Sakura" szó, volt az oldalába vésve!

- Ott, abban a másik valóságban, vagy dimenzióban, vagy tudom is én miben, ott az a fa él, és saját akarata van! Emlékeket tár fel, vagy épp megment, ha öngyilkos vállalkozásba kezdek, és azt hiszem, hogy ugyanezt teszi Excellával is!

- Ó… Excella tehát a parazita neve! Ez azért annyira értékes információ, hogy a fegyvert ingyen adom érte! A kristályért cserébe viszont van valami másom, amire szükséged lehet!

Odébb kúszott a liftben, majd egy kevés keresgélés után egy furcsa kinézetű nyakpántot húzott elő a körülötte szétszórt lomok közül. Egy kutyanyakörvhöz hasonlított a legjobban, csak épp valamiféle kristályos anyagból készült, és szegecsek álltak ki belőle.

- Jézusom! - szólt belőlem a rémület, mikor megláttam azt a fehéren csillogó borzadályt! - Köszönöm, Duke, de nincs kutyám! Bár szerintem az még neki se tetszene!

- Most, hogy elvesztetted Angie-t, szükséged van minden segítségre! Engedd, hogy feltegyem, és utána elmondom a szerepét!

- Vidd a közelemből azt a borzalmat! Nem vagyok én punk! Habár azok se tennék azt a csillogó vacakot a nyakukra!

- Te tudod… nem erőltetem! - eresztette le ekkor kezét a kereskedő.

- Ne is! Mert az már szent, hogy azt a szart én fel nem öltöm magamra!

- Van más esetleg, amire kiváncsi vagy? Ja, és persze a kristályokat továbbra is megveszem, ha nincs rá szükséged! Darabjáért adok 10000 lejt!

A szemeim is kigúvadtak a busás ár hallatán! De ezzel egy időben bevillant egy emlékkép. Az a Van Hellsing féle figura, akiről korábban már írtam, megigazgatta szemén a szemüvegét, aztán közelebb lépett hozzám, és így szólt:

- Háromezer oda, és ha megérkeztünk, még kilencezer üti a markodat!

- Ron? - kérdeztem vissza.

- Dollár, kedvesem! Tizenkétezer ropogós amerikai dollár!

- M-most ugye csak viccel?

- Háromezer! - nyomott a kezembe egy nagy köteg bankjegyet. - Számold meg bátran! És még a háromszorosa, miután megérkeztünk!

- Larissa?

A Duke rekedtes hangja félig sem illett a képbe, de ám ez volt az, ami visszarántott a valóságba.

- Basszus… - ráztam meg a fejem. - Ne mondd, hogy a kapzsiságom áldozata lettem!

- Én azt nem tudom, kedvesem! - nézett rám a kövér kereskedő. - De csak nem jutott eszedbe valami… Esetleg a múltadról?

- A franc tudja. De jó lenne tudni, hogy ki a fene az a csapzott, kalapos figura, akit folyton magam előtt látok.

- Ó, tán nem rá gondolsz?

A Duke ekkor a legalsó szinten elhaladó illetőre mutatott. Csak a kalapját láttam meg, és az alóla kicsüngő kócos fürtjeit, de már a szemeim nagyra nyíltak. Ő volt ugyanis… Pontosan az az ember volt, akit az emlékeimben láttam, és akihez csak rossz gondolatok társultak, mint a szorongás, félelem és gyűlölet!

- Ő ott Heisenberg! - világosított fel a Duke. - Miranda anya legifjabb gyermeke!