Ugyebár ott hagytam félbe a történetemet egy fejezettel korábban, mikor is a túlsúlyos, de annál tenyérbemászóbb kereskedő, a Duke, felvilágosított, hogy ki is uralkodik a fölött a gyár fölött, ahol éppen tartózkodtam.

Mitagadás, ez a Heisenberg ritka egy tetü volt. És még akkor nem is ismertem minden részletet, főleg nem a múltam hozzá kapcsolódó részéről!

- Szóval, kedvesem? - nézett rám a Duke, még mindig a válaszomat várva a nem is kicsit kecsegtető ajánlatára. - Lesz üzlet, vagy sem? Harmincezer a három kristályért. Abból vehetsz bőven töltényt a fegyverbe - nézett ekkor a földön heverő géppisztolyra. - Bár az igaz, hogy errefelé is bőven találsz hozzá muníciót… Nem erőltetek semmit!

Világéletemben materialista voltam. Ezt nincs, miért tagadjam. Végülis elképzelhető volt, hogy pontosan ez pecsételte meg a sorsomat, de a rossz szokást nehéz elhagyni. Túl csábító volt az ajánlat. Fogtam hát a három kristályt, és odanyújtottam neki, de ám a pocakos úriember szokatlanul gyors mozgással egyszeriben felhajolt, és villámgyorsan a nyakamba csatolta azt a kristályból készült nyakpántot, majd ugyanazzal a lendülettel kivette kezemből a három kristályt, és elégedetten zsebrevágta.

- Hé! - üvöltöttem el magam, reflexből hátra ugorva. Próbáltam levenni a pántot, de akárcsak a kukoricakalász karkötő, ez is teljesen hozzátapadt a "bőrömhöz".

- Ne erőlködj, azt csak sebészi úton tudná ezentúl bárki is levenni rólad!

- Duke! Ezt mégis miért csináltad?! Mondtam, hogy nincs szükségem erre a fosra!

- Persze, hogy nincs! Az a fos, ahogy fogalmaztál, a testedből jelenleg kiáradó energiákból táplálkozik! Téged ez semmiben nem fog korlátozni, csak egy kicsit több időt kell, ülj a napon, viszont, ha a parazita átveszi az uralmat a tested fölött, az az ékszer el kezdi majd fojtogatni, és egészen addig nem ereszti, míg nem téged visszaenged! A parazita ettől függetlenül biztos próbálkozni fog, főleg, hogy nem éreztek fájdalmat, de viszont a "Pömájför" nem fog örülni a külső teste változtatásának.

- A micsoda? Bocs, de úgy tűnik, valamiről lemaradtam!

- Erről az Excella nevű parazitáról beszéltem, és a Pömájför-ről!

- Na, pont az! Az meg mi a franc?!

- A tested, Larissza! Vagyishogy az anyag, amiből készült! A fa, amit az Éden nevű helyen látsz!

Biztos vagyok benne, hogy valami ritka elmeroggyant pofával meredhettem rá, főleg miután rájöttem, hogy ez Pömföl töjföl, amire ő gondolt a "Pomifér". Szegény megboldogult román tanárom biztos könnyesre röhögte volna magát. Furi, de amnéziásan pont, hogy erre gondoltam!

Átszaladt az agyamon, hogy felvilágosítsam a szó helyes kiejtéséről, de azt ő talán már meg sem hallotta volna, történt ugyanis, hogy pont az orrom előtt bezáródott a lift ajtaja, a nagydarab kereskedő pedig akarva-akaratlan, megkezdte ereszkedését az alsóbb szintek felé. Mit ne mondjak, hiába nyomkodtam ezután a gombot, a lift nem emelkedett vissza!

Nagyot sóhajtottam, aztán felvettem a földről a Duke-tól kapott fegyvert, és elindultam egy olyan részen, amit addig még nem térképeztem föl.

Fegyver ide meg oda, arrafelé bár nyüzsögtek a fémesen menetelő, abszurd gyermeki fantáziára hajazó "ólomkatonák", viszont egyik sem foglalkozott velem. Arra mehettem, amerre nekem tetszett! És a Duke-nak, mint kiderült, igaza volt! Bőven lehetett találni arrafelé muníciót a fegyverhez. A baj csak az volt, hogy én nem ismertem fel ezeket a bizonyos töltényeket. Legalábbis addig nem, amíg valaki volt olyan kedves, és el nem magyarázta, hogy hogyan kell a géppisztolyt újra tölteni! Hogy ki volt ez a valaki? A következő fejezetben kiderül!