Yusuke, Kuwabara és Botan végigcsörtetett az utcán.
- Hé Urameshi, hová megyünk egyáltalán? Most azonnal mondd meg! - követelte Kuwabara.
- Hová, hová? - morogta vissza a detektív. - Kurama iskolájához, természetesen.
- Hát, persze! - derült fel Botan arca.
- Már értem! Nahát, Yusuke, ki sem néztem volna belőled, hogy olyan értelmes dolog jut az eszedbe, hogy Kurama segítségét kérjük, ráadásul magadtól!
- Kösz szépen! - morogta a fiú. Közben elérték úti céljukat.
Csakhogy azzal nem számoltak, hogy az egykori bandita éppen órán van.
- A fene - motyogta Kuwabara. - Pont most kell órán lennie. Most aztán mit csináljunk?
- Esetleg jöjjünk vissza később? - kockáztatta meg a révész.
- Nem, az, ki van zárva! - rázta meg a fejét Urameshi.- Arra sajnos nincs idő! - a társaira nézett. - Botan, Kuwabara, ti maradjatok itt kicsöngetésig és magyarázzátok el neki az ügyet! - és már el is indult.
- Hé, várj! - kiáltott utána Botan. - És te hová mész?
- El kell intéznem valamit! - vetette még hátra, miközben elszelelt.
- Hát ez marhajó! - mondta fennhangon Kuwabara. - Mint minidig, most is ránk hagyja a piszkos munkát! - a révész, egyetértően bólogatott.
Yusuke azonban ekkorra már messze járt. Átvágott a városon és egyenesen a Genkai birtokát képező erdők felé tartott.
„Jaj, csak ott legyen!" - rimánkodott magában Urameshi. Mikor az erdőbe ért, csak megállt és fülelt, hogy merre lehet a keresett személy.
De persze semmit sem látott, vagy hallott. Ekkor teli torokból elordította magát:
- Koto! Kérlek, gyere ide! Beszélni szeretnék veled! - de semmi válasz. - Na jó! - sóhajtott fel hősünk megadóan. - Biztos meg tudunk egyezni! - ekkor mozgás hallatszott és az egyik fa tetejéről leugrott Kotono.
- Mit akarsz? - kérdezte a démon.
- A segítségedet szeretném kérni - kezdte a fiú.
- Mondd csak Urameshi, minek nézel te engem? Szerinted valahányszor csak elfüttyented magad, majd ugrok, mint valami kutya? Felejtsd el!
- Koto, kérlek, csak most az egyszer! - kérlelte detektívünk, de a lány hajthatatlan maradt, ám Yusukét nem lehetett ilyen könnyen lerázni. - Muszáj segítened! Ha nem segítesz, az az emberiség pusztulását jelentheti!
- Ez engem a legkisebb mértékben sem érdekel - válaszolta a démon hűvösen.
- De nagyon kérlek! Tényleg szükségem van a segítségedre! Valaki felszabadította a vörös zafír erejét, és hatalmába kerítette az összes szörnyet, köztük Hieit is!
- Tessék? - kapta fel a fejét a lány.
- Igen, jól hallottad, Hieit is! Úgyhogy ha nem segítesz, akkor ő is könnyen csúnyán megjárhatja.
- Egyébként a vörös zafírt említetted?
-Igen, azt. Nem tudsz véletlenül valamit arról, amikor a múltkor szabadon engedték az erejét?
- Honnan tudnék? Akkor még nem éltem. Az kb. 250 évvel a születésem előtt volt. A kőről hallottam már, de ha jól emlékszem, akkor a kő az őrzőjével együtt eltűnt, miután megfékezték.
- Így van. De most valaki megint használta - Yusuke szeme felcsillant. - Szóval akkor segítesz?
- Ezt nem mondtam - hűtötte le a fiú lelkesedését, de aztán hozzátette. - Bár tulajdonképpen volna itt valami.
- És mi az? - Urameshi kapva kapott a lehetőségen.
- Tudod, a túlvilág még mindig nem szállt le rólam. Van itt két idegesítő detektív, akik folyamatosan zargatnak. Igencsak elegem van már belőlük… - mondta sejtelmesen.
- Ha jól értem, azt akarod, hogy békén hagyjanak - detektívünk azonnal vette a lapot. - Hát legyen. Ha segítesz, elintézem Koenmánál, hogy leállítsa őket. Így megfelel? - a démonlány még egy kicsit kérette magát, de persze már meghozta a döntését:
- Nos, legyen. De most utoljára, világos?
- Igen! Köszi, Koto! Mindig tudtam, hogy számíthatok rád! - ujjongott hősünk, de aztán megemberelte magát. - De most ideje indulnunk. Remélem Botan és Kuwabara, már ismertette Kuramával az ügyet - azzal elindultak.
A hármas már a parkban várakozott. Minamino már mindenről tudott a többiek révén és csak a visszatérő Yusukéra vártak.
- Na végre, Urameshi, azt hittük már sosem jössz vissza! - Kuwabara csak ekkor vette észre Kotonot. - Na ne! Már megint elhoztad ezt a csajt? Ez kész rémálom! - a rókadémon jeges pillantással válaszolt erre.
- Mindegy. Én személy szerint örülök - előzte meg Kurama az esetleges összecsapást. Bár Kotonot úgy ismerte, mint aki annyira sem tartja a halandókat, hogy harcot kezdeményezzen velük, de Kuwabara elég felelőtlen ahhoz, hogy megtámadja. Akkor, pedig nem fog kitérni. Tehát jobb az elővigyázatosság.
- Szóval, most, hogy mindenki itt van, mehetünk is! Nyomás srácok! - rikkantotta hősünk és már el is indult volna, de Kuwabara megjegyzése megállította:
- Menni? De mégis merre? Azt se tudjuk, hová kéne mennünk, meg kit kéne keresnünk.
- Ez végül is, igaz - helyeselt Botan.
- Mit mondtál, Botan, hol is garázdálkodtak a szörnyek? A város melyik részében? - nézett a lányra kérdőn Kurama.
A révész egy kicsit elpirult a fiú átható pillantásától, de összeszedte magát, és válaszolt:
- A keleti külvárosban.
- Értem - bólintott az embertestbe bújt démon. - Akkor szerintem ott kéne kezdenünk a keresést. Feltételezhetően eleinte a búvóhelyükhöz közel maradnak. Csak később merészkednek távolabbra.
- Tényleg! - Urameshi lelkesen bólogatott.
- Még szerencse, hogy van valaki, aki gondolkodik - jegyezte meg Koto.
- Mit mondtál? - kapta fel a fejét Kuwabara.
- Erre most nincs idő! - állt közéjük Botan. - Minden elvesztegetett perccel csökkennek az esélyeink!
- Nyomás! - kiáltotta Yusuke. Azzal elindultak.
