7. Fejezet – Látszólagos béke
Gohan visszaérve Bulmához elmagyarázta neki a jelenlegi helyzetet, a harcot az androidokkal, illetve Piccolo szerencsétlen halálát is. Az asszony szomorúan vette tudomásul a tragédiát és osztozott Son Gohan fájdalmában, ugyanakkor még eltökéltebbé tette a rá bízott feladat elvégzésében és kettőzött erővel folytatta a munkát. A hibrid Saiya-jin nem felejtette el értesíteni a közvéleményt az androidok halálával kapcsolatban se (egy titkos megmentőre hivatkozva, ennél többet azonban nem árult el), úgyhogy a világ átmenetileg fellélegezhetett, mit sem sejtve a közelgő sokkal nagyobb veszélyről.
Meglátogatta az idáig otthonában bujdosó anyját is, aki könnyekben tört ki az örömtől, hogy a fia épségben van. A fiú elmesélte neki a történteket, illetve a terveiket is, miszerint ellátogatnak az Új-Namekra, hogy feltámasszák a halottaikat. Chi-Chi, látva fia eltökéltségét és felelősségtudatát, nem ellenkezett. Úgy tűnik, hogy az egyetlen kicsi fiát túl korán érte el a felnőtté válás terhe, aki megváltoztathatatlanul Goku örökébe lép. Nem tudott mit tenni, és már valószínűleg nem is akart. Ilyen a sors.
Ezek után a fiatal Saiya-jin útja Muten Roshi szigetére vezetett. Úgy tűnt, értesültek ők is a veszély elhárulásáról és előjöttek a búvóhelyükről. Gohan őket is felvilágosította az elképzeléseikről, illetve megkérte a teknősremetét, hogy hagy tanuljon tőle. Elvégre a nameki mestere jelenleg halott volt, és ő fejlődni szeretett volna, hogy az majd büszke legyen rá, ha visszatért az élők sorába.
- Mindenekelőtt az alapoktól kell kezdenünk az edzésedet, Son Gohan. – mondta Muten Roshi az újdonsült tanítványának. Az erődön és állóképességeden nincs mit és nem is igen tudnék mit javítani, elvégre már te is Szuper Saiya-jin lettél, akárcsak apád és Vegita. Azonban a technikáidon, harcstílusodon, illetve mozgásodon van még mit csiszolni. Készülj fel, mert kemény napok következnek!
- Értettem, Zseniális Teknős mester! – vágta magát haptákba a fiatal Saiya-jin. Akár kezdhetjük is!
- Helyes, akkor most jól figyelj...
Mindeközben az északi Kaio bolygóján:
- Úgy tűnik, néhány percen belül megérkezik... – tekintett az égre Kaio-sama.
- De ez hogy lehet mester? Hiszen nekünk is 2 napba telt, mire ideértünk, még a jelenlegi erőszintünkkel is. – kérdezte meglepődve egy kopasz figura, amint éppen edzéseket végzett egy hosszú hajú társával.
- Úgy tűnik, az ő és a ti erőtök között hatalmas különbség alakult ki. Nem hiába tudta volna legyőzni azt az Androidot, ha nem alakulnak ilyen tragikusan az események. – morfondírozott tovább a bogárszerű istenség.
Az apró bolygón jelenleg mondhatni, hogy nagy volt a tömeg. Egy kopasz alak és egy hosszú hajú férfi együtt edzettek, velük szemben két meglehetősen alacsony figura adta nekik az utasításokat, ők mindketten narancssárga mellényt viseltek. Nem messze tőlük, Kaio háza mellett egy ugyancsak kopasz, de az előzőtől jóval alacsonyabb fickó meditált, míg az autónál egy meglehetősen apró, bohócszerű ember végzett Pantomimszerű tevékenységet.
- Ne lankadjon a figyelmetek, koncentráljatok mindannyian az edzésre! – parancsolt rá a jelenlévőkre Kaio. Ezentúl nektek kell majd megvédenetek a Földet, bármekkora is legyen majd a veszély! Feltéve persze, ha beválik a Piccolo által kitalált terv...
Egy hatalmas Ki közeledése szakította félbe Kaio-sama monológját, ami a következő pillanatban már landolt is a kis bolygón.
- Gyorsan ideértél, Piccolo. – lépett oda az újonnan érkezőhöz Kaio mester.
- Amikor megtudtam, hogy van egy ötleted a számomra, illetve, hogy a többiek is újra itt vannak, nem késlekedtem. – felelte Piccolo az istenségnek.
- Így igaz, lenne egy technika a számodra, ami véleményem szerint a hasznodra válna. Bár, ha jobban belegondolok, akkor kettő is. Mindjárt idehívok neked valakit, aki beavat a használatába. A jelenlegi erőszinteddel biztos, hogy nem fog 2 hónapnál tovább tartani, míg megtanulod őket... – indult el a ház irányába Kaio és intett, hogy kövesse.
- Kíváncsivá tettél... remélem Gohan sikerrel jár a Földön, és fel fog támasztani mindannyiunkat. – mosolyodott el a nameki harcos és elkezdte kísérni a régi-új mesterét.
Így telt el körülbelül 2 hónap Gohan és a többiek számára, hol edzéssel, hol a Bulmának való segítségadással, ami leginkább alkatrészek beszerzéséből állt.
Az elpusztult városokat szépen lassan kezdték az emberek visszaállítani az eredeti állapotukba, hála a kitartó és fáradhatatlan munkájuknak. Látszólag minden rendben volt, mindenki úgy gondolta, hogy a veszély elmúlt és újból beköszönt a béke, míg nem egy napon, az északi hegyeket egy hatalmas robbanás rázta meg.
A hegy lábánál élő falu lakói hirtelen nagyon megrémültek, nem hiába, a közelmúlt eseményei mély traumát okoztak a lelkükben, amelyek nem múlnak el egy hamar. Szerettek volna lassan túl lenni azokon az időkön, amikor hirtelen és nem várt robbanások csaphattak fel bárhol a világban, halálsikolyokkal követve. Nos, a rémült kiáltások ezúttal elmaradtak és ahogy a detonáció következtében kialakuló porfelhő lassan felszállt a hegységből, nem tűntek fel kétes alakok a levegőben és nem is kezdtek féktelen pusztításba. Az androidok ámokfutása már a múlté volt. Helyette valami sokkal veszélyesebb és alattomosabb következett, akár a lappangó pestis, ami eleinte gyanú nélkül fertőzi az áldozatát.
Cell, végre kifejlődött változatában állt az egykori alagsor bejáratánál, ahol nem sokkal korábban még Dr. Gero szuperszámítógépe volt és ahol, mindössze 2 hónap alatt kifejlődött, köszönhetően a vészhelyzeti Protokollnak, amit C18 és C17 halála indított el. Miután szó szerint kirobbant az őt anyaméhként tápláló folyadékkal teli üvegtartályból, csuromvizes kezeit maga elé tárva hosszan tanulmányozni kezdte őket.
- Most már mindent értek. Szóval korábban kellett életre kelnem. C18 és C17 halottak, csakúgy, mint a hőn áhított tökéletes formám. A szuperszámítógép mindent megmutatott nekem. Ezt még megkeserülöd, Son Gohan... - szorította hirtelen ökölbe a kezeit és fogta el mélyen szántó undor Cell-t. Ebben a nyomorult formába zárva kell tehát legyőznöm téged, de hidd el, nekem sikerülni fog. Csak várj...
Azzal tekintetét az alatta lévő falu-ra fordította és a bennük élő lakókra, akik tökéletes eszközök lesznek az erejének a növeléséhez. Nem sokat tétovázott, szinte azonnal leereszkedett hozzájuk és körbe tekintett az aprócska település közepén. Bár nappal volt, de kihalt, senki se tartózkodott a nyílt utcán, csupán az apró házak kéményéből feltörő füst jelezte, hogy igen is laknak itt emberek.
Cell, hogy elkerülje a felhajtást és a pánikot, úgy döntött, hogy stratégiát vált. Ilyen korán, ennyire sérülékeny állapotban még nem hiányzott neki, hogy a közvélemény tudomást szerezzen róla, ezért lopakodva tervezte becserkészni az áldozatait, emiatt pedig, mindenféle nagyobb zaj nélkül, egy erősebb nyomással benyomta a tőle legközelebb eső ház ajtaját és szó nélkül besétált rajta.
A házban félhomály honolt, az ablak behúzott függönyein keresztül csak elvétve szűrődött be fény kívülről. Az egyszobás helyiség közepén, a bejárati ajtónak háttal egy hintaszék állt, nemsokkal előtte pedig egy régi antennás tévékészülék. A szék mellett állt még egy apró éjjeliszekrény, amin gyertyacsonk égett. A székben egy apró, ősz hajú szemüveges öregasszony ült kötőtűkkel a kezében, éppen dolgozott valamin megint.
Mivel a betolakodó nem éppen zajtalanul hatolt be a kunyhóba, bár éppenséggel nem is annyira hangosan, az idős hölgy kissé felpillantva a munkájából, bár hátrafordulva nem, így szólt:
- Derek, hányszor mondtam már, hogy ne rántsd be mindig azt az átkozott ajtót! - ripakodott kissé felhangon a Derek-nek vélt Cell-re a néni. Komolyan mondom, megint hívhatjuk majd a szerelőt a zár miatt, ha továbbra is így folytatod! Tudod jól, hogy az androidok óta jobb szeretem, ha ezek a dolgok rendben vannak! Hiába na, így érzem magamat biztonságban.
Cell mit sem reagálva a hallottakra egyszerűen lassan odasétált az idős asszony mögé, a léptei jellegzetes hangokat hallatott. Mintha egy mozgó olajozott fémszerkezet súrlódna.
- Derek? - tekintett fel végre a kötésből az öreg hölgy, de ekkor már késő volt. Cell hideg vérrel csapott le az első áldozatára, a fullánkban végződő farka kíméletlenül belefúródott a nő nyakába és azon nyomban elkezdte kiszívni belőle a még meglévő, már csak halványan pislákoló életet.
A nőnek kiesett a tű a kezéből és a torkára fagyott a sikolya, amit már nem tudott elengedni, hiszen az egész művelet szinte egy pillanat alatt ment végbe és aminek nyomán nem maradt más a hintaszékben, csak az öregasszony ruhája, minden más belőle immáron Cell martalékává vált.
„Úgy tűnik, hogy így sok dolgom lesz." - morfondírozott Cell, hiszen a jelenlegi zsákmánya csak alig-alig adott bármit is az erejéhez. „De amíg nem vesz rólam tudomást Son Gohan, addig nyert ügyem van. Mire pedig észrevenne, addigra már késő lesz neki. Igyekeznem kell, hogy minél hamarabb meglephessem őt! A győzelem hamarosan az enyém lesz és utána az egész bolygó, az egész emberiséggel! - örömködött magában a frissen kifejlett bio-android, majd folytatta erőnövelő hadjáratát a közvetlen mellette lévő házban.
Mindeközben Son Gohan, jó pár száz kilométerrel távolabb, éppen egy utolsó alkatrésszel tért vissza Bulmához, ami már csak az űrhajó finomhangolásához kellett, mit sem sejtve egyelőre a rá leselkedő veszélyről.
- Köszönöm Gohan, ezzel az utolsó simításokat is el tudom végre végezni a hajón! - lelkendezett Bulma.
- Hálistennek, akkor ez azt jelenti, hogy hamarosan újra láthatjuk a barátainkat! - vidult fel Gohan is egyből. Mit gondolsz, mikor fog az űrhajónk útra készen állni?
- Számításaim szerint, ha minden jól megy, akkor 2 napon belül elkészülök vele és indulhatunk is! - csillant fel a nő szemében az öröm.
- Mondd csak Bulma... szerinted nem lenne jó ötlet ezúttal magunkkal vinni Muten Roshi mestert is?
- Csak is a holttestemen keresztül! - kiáltotta felbőszülten a nő. Nem fogok ennyi ideig összezárva lenni egy ilyen vén perverz alakkal!
- Na jó, csak ugye tudod, hogy legutóbbis nem várt eseményekbe futottunk a Namekra való látogatásunk során és ebben az esetben minél több harcolni tudó ember jól jöhet... - vitatkozott Gohan a felidegesített nővel.
Trunks közben a háttérben lévő etetőszékében elkezdett keservesen sírni. Bulma odasietett hozzá és a kezébe vette, mire az apróság egy kicsit megnyugodott, és látszólag maga az asszony is.
- Gohan, mégis kitől félsz ennyire? Szuper Saiya-jin lett belőled és te magad győzted le C18-at. Nem hiszem, hogy bárki nálad erősebbel is összefuthatnánk...
- Ez igaz, de kishíján mégis odavesztem, köszönhetően a figyelmetlenségemnek. Nyugodtabb lennék, ha egy ilyen bölcs mester mégis tudna egy darabon támogatni a tapasztalatával, ha véletlenül úgy alakulna, hogy bajba kerülhetünk... ismerve a mi szerencsénket, nem zárnám ki, sajnos.
Bulma tovább ringatta a kezeiben a kis Trunks-ot, amíg az végül elaludt.
- Hát jó, nem bánom. De távolságot kell tőlem tartania az út során! És nem tehet semmiféle perverz utalásokat az irányomba, különben kihajítom űrszemétnek!
- Köszönöm, Bulma. - mondta hálásan Son Gohan. Megyek és közlöm vele az örömhírt.
Miután tudatta a fiatal félvér Saiya-jin az öreg mesterével a híreket, a teknősremete azonnal elővette a bőröndjét és elkezdett bepakolni az útra. Elvégre a 2 nap hamar el fog telni. Abban állapodtak meg, hogy Oolong és Puar itthon maradnak a házban és ellátják a napi teendőket. Cserébe gondoskodik majd róla a mester, hogy kapjanak valami szuvenírt a Namekról, pl. egy hűtőmágnes formájában. Már ha vannak a Namekon egyáltalán hűtőmágnesek.
Ilyesfajta készülődésekkel telt el hát a maradék két nap, mire mindannyian útra készen álltak az Új-Namekra.
Utóirat:
Ismételten ihletet és kedvet kaptam az íráshoz, így ilyen hosszú idő eltelte után (azt hiszem 3 év) újra kijöttem egy fejezettel és remélem, hogy továbbra is ki fog tartani a lendületem. Ötletem van bőven. A következő fejezet remélem, hogy érdekesnek fog találtatni, igyekszem azzal is minél hamarabb előrukkolni. Most pedig erőszintek, bár túl sok jelenleg nincs a Földön, a túlvilágit pedig egyelőre nem árulom el:
Gohan (SSJ): 650.000.000
Muten Roshi: 185
Gohan kapott egy kisebb emelést tőlem a Muten Roshival történt alapozó edzései miatt.
Folyt.köv.