Csütörtök volt.
Látszólag ugyanolyan csütörtöki nap, akár a többi tél közepi nap Pripjatyban, azzal a különbséggel, hogy immár nem hó, és száraz hideg, ami eddig jellemezte az időjárást, hanem a havat sáros latyakká változtató monoton szakadó eső köszöntötte a kollégium ablakán a kora reggeli órában kinéző Juditát. Marha jó. Még meg sem virradt, már sötét van.
Judita kevés dolgot utált jobban, mint a szakadò esőt, főleg most, hogy gyalog kell bemenni. Kell, mert sokadika van, ìgy is neccesen fog kijönni a pènz elsejèig, már elküldte a nagyobb rèszèt haza, Magyarországra. Kicsit hagyhatott volna magánál többet is, tèny, de mèg ìgy is ùgy èrezte, haza is adhatna többet, ismerve az otthoni viszonyokat, özvegy munkakèptelen èdesanyjával. A fene egye meg. Nemigen tapasztalta még ki, hogy mennyi pénzből jön ki havonta, ez volt a második hónapja a városban még csak, aztán még a nyelvvel és a pénz számolásával is bajai voltak.
Kicsit bűntudata volt.
Anya otthon egyedül, ő meg ahelyett, hogy otthon tanulna, hogy minèl hamarabb tùllegyen a fősulin, ès munkát kapjon, hogy jobban tudjon segìteni, itt szerencsètlenkedik már majdnem kèt hònapja, ùgy, hogy alig tud valami kevèske eredmènyt felmutatni, s az lesz a vège, hogy hazaküldik, ès szègyenszemre kulloghat haza, hogy nem sikerült Csernobilban megállnia a helyét. De hát hogy is sikerült volna? Ő nem fizikus, ez az egèsz kint tartòzkodás csak időpocsèklás. Az apja is megmondta, hogy nem lesz belőle soha semmi értelmes, anyai nagybátyja, Laci is azt fejtegette neki, hogy "csak" egy tanárképzőt fog elvégezni, a diplomás ember az legalább mérnök, de inkább orvos. Hát ő nem lesz mérnök, de hát hogy is lenne? Világéletében hülye volt a reál tárgyakhoz. Valami miatt azonban mègis ùgy èrezte, ki akar tartani amìg lehet. Egyrészt szégyen lenne, ha még ennyit sem próbálna tenni az ügy érdekében, és feladva mindent, fülét-farkát behúzva hazafutna Anya szoknyája alá. Ez a gyávaság netovábbja volna, s csak azt bizonyítaná vele, hogy ő valóban nem alkalmas semmire, és mindenkinek, aki őt szidja, igaza volt.
Ezzel a tudattal nem akart szembenézni, bizonyítani akart, hogy ő akár erre is képes lehetne esetleg, hogy itt valami elfogadható módon szerepeljen, persze feltételezte, hogy ez eléggé hiú ábránd, de adjunk neki egy esélyt.
Ellentmondásos èrzelmei voltak. Maradni is akart, de haza is akart menni. Hiányzott az otthona, az anyukája, az otthon maradt barátai. Itt tulajdonkèppen senkije nem volt, kivève Leonid Toptunovot, ès Igorèkat, akik jò fejek voltak, ès sokat találkozott velük mostanában. Talán ők voltak az egyetlen okai, hogy ki tudott tartani lelkileg...
Meg az öreg morgòs Gyatlov elvtárs.
Nem tudta, mièrt, hiszen az elvtárs nagyon kimèrt ès távolságtartò volt vele, ahogy mindenki mással is. Mègis vonzotta hozzá valami megmagyarázhatatlan erő. Jòl esett a közelèbe menni, akárhogy kiabált is Szásáèkkal, ès akárhogy fűszerezte mondandòját cifra káromkodásokkal, ùgy èrezte, nem kell tőle fèlni, és hogy az elvtárs őt nem kívánja a pokolba. Talán nincs a terhére. Ha így lenne, biztosan megmondaná, elvégre nem szívbajos, mindenkit minden teketória nélkül kioszt, ő meg egy senki, simán elküldheti, ha úgy tartja kedve. De nem szokta elküldeni.
Összeszedelőzködött, és elindult a CSAESZbe, mint rendesen.
Szakadatlanul szakadt az eső, egy pillanatra sem csitulva, a csatornák nem is bírták rendesen elnyelni a vizet abban a tempóban, ahogy érkezett, így az a járdán a lába alatt hömpölygött. Nem volt emellé különösebben hideg, még az volt a szerencse, neki pedig volt kapucnis kabátja, mely taszította a vizet, így nem ázott el, csak a kabát lett rajta csurom víz.
Beérve és átöltözve, majd bemasírozva a tanreaktorba, csak most tudta meg, hogy tulajdonképpen hányadika is van. Nem igazán ellenőrizte soha a dátumot, mindig csak azt tudta, a hét mely napján járnak, s hogy aznap milyen tanórának nevezett szívatással kedveskedik nekik Morozov elvtárs. Sodródott az árral, de ez már otthon is többnyire így volt, mindegy hányadika van.
Február huszadika volt.
Meglátva a naptárt, hirtelen egyszerre akart sírni és nevetni. Nevetni azon, hogy elfeledkezett a saját születésnapjáról, s ha most nem néz a naptárra, talán egész nap fogalma nem lett volna róla, hogy ma van a születésnapja, sírni pedig azért, mert hát mi értelme is lenne emlékeznie rá, amikor hótt egyedül van itt, ès ez a nap senkinek sem fontos itt.
Talán most először a két hónap alatt érezte reménytelenül egyedül magát. Ennyire még érkezése napján sem érezte a magányt a szìvèbe markolni. Hiszen itt van egy idegen ország idegen városában csomó félig idegen srác között, akikkel egyáltalán nem egyezik az érdeklődése, ő köztük a legbénább, nyelvi és tanulmányi szempontból is, sokszor a fiúk azt sem értik, mit mond, és viszont, a tananyagból szinte egy szót sem ért, és reménytelenül egyedül van. Hiányzott neki hirtelen, hogy Anya magyarul felköszöntse, ahogy eddig. Amikor Szegeden volt a tanárképzőn, Anya felhívta őt a szomszédéktól, hogy a nap folyamán elsőként köszönthesse. Valószínűleg most is megtenné, ha lehetne hova telefonálni, de a CSAESZ koliban csak a portán van telefon, üzeneteket adnak át, de ahhoz Anyának nyilván tudnia kellene oroszul. Ez nem opció. Másrészt nem is szeretné, ha Anya erre adna ki sok pénzt feleslegesen. Biztos küld majd képeslapot. Az ide fog érni és minden jó lesz, de legalább mondana neki valaki valamit magyarul. Vagy... akár oroszul, de bárhogy.
Hát mondtak. Oroszul, Morozov elvtárs szòlt neki, csak ő nem hallotta, mert elmélázott, minek következtében Morozov elé lépett és megrázta a vállát. Ezzel zökkent vissza a valóságba.
-Mi az, te nem érted, mit mondok, vagy nem figyelsz, he?
-Nem értettem. - nem merte bevallani, hogy nem figyelt, az nagyobb baj.
-Vezesd le a megoldást. - mutatott Morozov a kék filccel összefirkált fehér táblára.
-Igenis azonnal. - Na már csak ez hiányzott. Nem figyelt arra, milyen képlettel dolgoztak, ebből baj lesz. Bárcsak ne tudta volna meg, hogy születésnapja van... most ez fog elrontani mindent, mert a lamentálás miatt kiesett a ritmusbòl.
Tulajdonképpen nem gondolkodott volna rosszul, meglepte saját magát is, hogy a táblára nézve egyből felismerte, mit kéne számolni, így el is kezdte felírni, de kicsit elakadt, majd Morozov ráüvöltött.
-Mit irkafirkálsz itt, mi ez a katyvasz?
-Morozov elvtárs kérek ez van milisecundum szorozva...
-Akkor miért nem azt írod, te segghülye?
-Azt írtam. - nézett ismét a táblára, de ekkor észrevette, hogy nem cirill, hanem latin betűkkel írta fel a mértékegységeket, ezt gyorsan letörölte, de ezzel már bele lett zavarva a megoldási folyamatba, így már nem tudott érdemben hozzászólni a témához.
-Takarodj kifelé te semmirekellő! Vissza ne gyere, míg nem hívlak!
Mit volt mit nem tenni, összepakolta a holmiját és kiment a folyosóra, pár fiú visszafojtott kuncogása közepette. Mit keres ő itt? Mi értelme?
Kint a folyosón kicsit eltávolodott az ajtótól, végigsétált az arany folyosón majd vissza, oda-vissza többször is. Ez a folyosó is olyan hideg és sötét most, pedig napsütéses időben szép az aranyszínű fal, vidáman veri vissza a napsugarakat. Az egyik ablakon kibámészkodva még mindig ugyanazt látta, amit eddig. Szakadt az eső, makacs ostinato ritmusban verve az ablaküveget és a párkányt. Vajon otthon is így esik az eső? Otthon is ilyen szürke borult idő van? Bárcsak szólna hozzá valaki egy jó szót...
-Mi van te kis hülye, téged már megint kizavartak?
Felkapta a fejét, hogy szemügyre vehesse magának, ezt a nem túl kedves úriembert, ki lehetett már ez. Szása Korol. Őt már megismerte, hülye bunkó volt és szokása volt, hogy nem jött be dolgozni, mert nem volt kedve. Feljogosítva érezte hát magát a viszontválaszra.
-Mi van, te közveszélyes munkakerülő, te már megint nem dolgozol?
Az ifjú titán meglepve meredt rá, ugyanis nem számított válaszra, pláne nem ilyen frappánsra, ez a kiscsaj általában meg sem mer nyikkanni. Épp válaszolni akart valami olyat a lánynak, amit nem tett volna zsebre, de épp ebben a pillanatban hangzott fel, valamivel távolabbról egy olyan törvénytelen röhögés valami bagós hangú palitól, hogy Korol inkább elhúzott. A vihogás lassan átcsapott abba a tipikus bagós krahácsolós köhögésbe, majd abbamaradt. Judita kapott egy mini szívrohamot erre a gonosz kacajra, de nem látta a hang gazdáját. Ez ki a frász fene lehetett? Ki tud már ilyen hülyén röhögni itt az erőműben?
Most biztosan kapott még egy elégtelent Morozovnál, de hát ez már se nem oszt, se nem szoroz, úgyis meg fog bukni. Kezdte már feladni a reménytelennek tűnő kétségbeesett erőlködést. Hanem azért azt a feladattípust meg lehetne nézni, azt nem mondja, hogy tanulni kéne, hiszen semmi értelme, de még mindig jobb, mint céltalanul lézengeni itt. felült az ablakpárkányra, háttal nekidőlve a falnak, ha oldalra nézett, kilátott az ablakon, a bal vállát a hideg nedves ablaküvegnek támasztotta, és ölébe vette a füzetét, hogy a beszűrődő fény megvilágítsa neki a papírt.
Juditának volt egy szokása, mègpedig az, hogy bekapcsolt magnó vagy rádió mellett tanult. Nem tudta , miért, de valahogy jobban megmaradtak neki a tanultak, ha össze tudta kötni őket egy zenerészlettel, melyet akkor hallott, amikor a papírra nézett, tanulás közben. Ha meghallotta az adott dallamot, képes volt felidézni az azzal a zenével kapcsolatos emlékeit, akár egy gombóc fagyi íze volt, akár a nyaralás közben a Balatonnál a hintaágyban rádióból hallgatott Mozart-szonáta rémlett fel neki, akár a legutóbbi négyzethálós füzetlapra rajzolt atommodell a Moszkvai éjszakák rádiószignál kapcsán.
Ez történt most is.
Valaki rádiót hallgatott valamelyik irodában, és a Moszkvai éjszakák megint felcsendült, kiszűrődve egy félig nyitott ajtón, melynek hatására az a bizonyos kis villanykörte is kigyulladt a lány feje felett, és egyből az esőáztatta, lehelletétől párásodó ablaküvegre kezdte ujjával jegyzetelni a bebiflázott összefüggést. Közben már nem is a rádiót hallgatta, hanem ő maga dúdolta a moszkvai éjszakákat, aztán szöveggel is énekelni kezdte, miközben még mindig rajzolt az ablakra, is írta a képletet.
Anatolij Gyatlov kiváncsian dugta ki a fejét az irodájából, hogy megnézze, ki a fene énekelget a folyosón és mi okból, s ez a látvány fogadta.
Mi a fene?
Ez a kölök hogy tud egyszerre két-három dologra koncentrálni? Először is, oroszul ír egy fizikai képletet, másodszor énekel, harmadszor egy teljesen másik orosz szöveget énekel, mint ami a képletben van. Mindezt magyarként, amikor általában alig tud három mondatot elmondani anélkül, hogy ne keresné a megfelelő kifejezéseket. És hogy nem keveri bele a zene szövegét az írnivalóba? Ezt én magam se tudnám így megcsinálni. A helyettes főmérnök elvtárs kíváncsian figyelte az újoncot.
Judita üres oldalra lapozott a négyzethálós füzetben, nagy sóhajjal kezdte lekörmölni az ablakra írt megoldást. Talán így már jó lesz. Az ablakon kopogó eső miatt megint kicsit oldalra fordította a fejét, és ez eszébe juttatott egy jelenetet a Csiburaskából. Az esőáztatta erőmű parkolót nézve halkan énekelni kezdte.
бегут неуклюже,
Пешеходы по лужам,
А вода по асфальту рекой.
И неясно прохожим,
В этот день непогожий,
Почему я весёлый такой.
Я играю на гармошке,
У прохожих на виду,
К сожалению, день рожденья,
Только раз в году.
Nagyot sòhajtott. Nem, ő nem tud vidám lenni most, ellenkezvèn saját általános temperamentumával, ès meggyőződèsèvel, hogy minden a legnagyobb rendben van a világon. Nemcsak az esős nap hangolta le. Valamint most azt sem èrezte, hogy kár, hogy az embernek csak egy születèsnapja van egy èvben. Ilyen születèsbapbòl egy is sok èvente. Ma mèg csak szar dolgok törtèntek ès mindenki kötekszik.
-Na szevasz csecsemőcske.
A lány felkapta a fejèt. Gyatlov állt mellette.
-Jò napot, főmérnök helyettes elvtárs. - Judita most először mosolygott a nap folyamán, s megtanulva, mi itt a rend, sapkájához emelte a kezét, tisztelgés gyanánt, s le akart ugrani az ablakból, hogy vigyázzba álljon, de Gyatlov leintette. .
-Maradj a seggeden. Zavar, ha rágyújtok?
- Nem.
Gyatlov elvtárs szertartásosan cigarettára gyújtott, majd az első slukk után ismét a gyerekhez fordult.
-Mi van Krokodil Gena? Mit ènekelgetsz itt? Kizavartak?
- Igen, Gyatlov elvtárs..
- Szépen vagyunk. De legalább tanulsz, ez is valami. Nem jó de nem is tragikus. Mit mondtam én neked a múltkor?
- Hogy szedjek magamnak össze én.
- Pontosan.
-Én... teszek... minden sokat, hogy haladjak. Csak tanulás kìsèrlet van.
-Kìsèrlet?
-Igen mert megy nem nekem ez.
- Majd megy. Dolgozzál.
- Próbálkozok.
- Jó katona nem próbálkozik, hanem elvégzi a rá kiszabott feladatokat, pontosan és képességeihez mérten a legjobban. Nyafogás nélkül, mellesleg.
- Nem nyafog én. Csak most én vagyok szomorú.
-Te? - kèrdezte Gyatlov meglepve. - Te kis vigyori. Hát mi bajod neked?
-Szokok mosoly vidám. De most nem szokok. Vagyok egyedül. Nincs Lenya. Se Igor nem se. Se nem Bornyák se.
-Kicsit sok a tagadás, erre vigyázz. Hiányoznak a kispajtásaid? - horkant fel Gyatlov. - Na ès? Nem szoktatok minden nap találkozni, vagy igen?
-Nem. Csak ma lett jò volna velük lenni.
- Mièrt, a mai nap mitől más mint a tegnapi? Vagy a holnapi?
- Mert ma van születèsnapom. - felelt a lány csendesen.
-Születèsnapod van? - kèrdezte Gyatlov, kicsit megenyhülve.
-Igen.
-Hány èves lettèl?
-Őőőőő... pillanat... számok... Huszon...egy. Igen, huszonegy.
Gyatlov vállat vont, kissè cinikusan. Na hiszen, ez aztán a kor. Sok bánata lehet egy ilyen gyereknek. Az apja faszát. Az ennek a baja, hogy nagyon el van kényeztetve, semmi baja, élheti világát. Apja- anyja támogatja otthonról, idejött Csernobilba tanulni, ezt meg nem becsüli meg, ezt a lehetőségek netovábbját, itt bukdácsol, és az a legnagyobb problémája momentán, hogy nem lehet a kis kretén haverjaival hülyülni, mikor neki születésnapja van. Hát aztán? Az ő születésnapját, mielőtt Izát megismerte, mindenki telibeszarta. Hát most sírjon ő is? Hanem ahogy ismét oldalra nézett, valami fura szomorú kifejezést látott a lány szemében, ami kissé eltántorította előbbi megállapításának hangos megfogalmazásában, így csak ezt mondta:
-Óvodás. Mèg nagyon fiatal vagy. Ráèrsz bùslakodni kèsőbb is, majd hùsz-harminc èv mùlva. Örülnél inkább hogy itt vagy, fiatalon, a lehetősègek kirakatvárosában. Ilyen jòl ellátott hely kevès van a Szovjetunióban. Vehetsz magadnak farmert meg ananászt. Otthon fatornyos magyar faludba van ilyen he?
-Nincsen. - vallotta be Judita. -Ananász nem egyáltalán. Farmer csak a németektől.. tudja hogy, de ùgy is csak... Kevès.
-Na ez az látod. Ha otthon nincs semmi, itt mér' nem jó neked he?
-Nem mondok hogy nem jó levés nekem itt. - magyarázta Judita. - Csak senki nem levès aki szeret engem itt olyan nagyon és emiatt vagyok szomorú.
- Na és? Engem se szeret majdnem senki az erőműbe. Nem szerelmeskedni kell hanem dolgozni.
- De én igen.
- Mit igen?
- Én szeretem. - vallotta be a gyerek csendesen.
- Nem is ismersz. - vont vállat Gyatlov kicsit flegmán.
- Az nem számít. Akkor is szeretem. - felelt a gyerek.
A helyettes főmérnök nem mondott erre semmit, vonogatta a vállát, hümmögött valamit halkan a bajsza alatt. Legyen neked úgy. Te ki a lófaszt nem szeretsz mégis?
-Szása Korolt. - szólalt meg a lány.
-Mit?
-Őt nem szeretek.
-Hangosan gondolkodtam? - kérdezte Gyatlov meglepve.
-Nem. csak gondoltam ezt tetszik elvtársnak gondolni, hogy én szeret mindenki, de nem igaz.
-Jobb lesz veled vigyázni, te kis gondolatolvasó Houdini. - Gyatlov meghökkenve mérte végig a gyereket, mintha először látná. - Aztán hogyhogy éneklés közben írod fel a képletet?
-Így emlékezem én erre rá mert ezt zene hallottam mikor tanultam.
-Zene alapján keresed vissza az emlékeidet?
A lány bólintott.
-Muzikális egy lélek lehetsz.
Most mondja el Gyatlovnak az igazat? Talán... talán megnyerné a bizalmát, és nem tartaná annyira hülyének, ha tudná, hogy ő nem fizika szakos. Ha valaki zenetanárként tanul atomfizikát, az elismerendő. Ha valaki atomfizikusként ért ennyit a témához, mint ő, az szégyenletes. Hiszen Gyatlov azt hiszi, ő is fizika szakos ösztöndíjas, mint a többiek, ugyanúgy, ahogy Morozov. Lehet, hogy ugyanezzel a teljesítménnyel, ha Gyatlov és Morozov tudná az igazat, több elismerést vagy megbecsülést kapna, és nem rugdosnák folyamatosan. De fordítva is elsülhet a dolog. Talán ki is rúgnák innen, mert nem ide való. Átgondolva ezt az eshetőséget, mely most egyre valószínűbbnek tűnt, inkább csendben maradt.
Gyatlov közeledett a cigarettája végéhez, lopva azonban rápillantott a gyerek jegyzetére, majd hirtelen ötlettől vezérelve az olvasószemüvegéért nyúlt a zsebébe. Feltette a szemüvegét, és közelebb hajolt, hogy jobban lássa az írást.
-Elvtárs is szemüveges mint én. - mosolygott Judita.
-Csak olvasáshoz. - állapította meg tárgyilagosan Gyatlov. - Na nézzem csak mit hordasz itt össze.
Fölè kellett hajolnia a füzetnek, ìgy közelebb került Juditához is, aki valami csodálattal ès fèlelemmel vegyes tisztelettel figyelte ahogy az elvtárs olvas. Mi minden lehet a Gyatlov fejèben? Kár hogy nem lehet ìgy az emberek fejèből átpakolni valamit a sajátunkba mindjárt mennyivel jobb lenne a helyzet, ha fele ilyen okos lennêk mint Gyatlov elvtárs.
-Mit nèzel ìgy? - kapta fel a fejèt Anatolij Sztyepanovics, èrezve magán a folyamatos tekintetet a szemüveg mögül rászegeződő mèlybarna, kiskutya szerű szempárból. - Csùnyán borotválkoztam?
-Nem.
-Hát akkor? - mordult rá a főmérnök. - A pèldát nèzd.
-Azt nèzek nèz ki elvtárs szemüvegbe olyan okos mint professzor.
-Hem. - bòlintott Gyatlov, tudomásul vève az èszrevètelt. - Mèr' szemüveg nèlkül meg hülyènek nèzek ki vagy mit akarsz ezzel?
-Dehogyis. Csak ìgy olyan mint tudòs. Tudòsok szemüvegesek.
- Nem a ruha teszi az embert. Mondom, hogy a példát figyeld, ne azt, hogy én hogy nézek ki szemüvegben. Ezér' nem haladsz, mert mindig elálmodozol hülyeségeken.
Juditának be kellett látnia, hogy az öregnek igazsága van a dologban, így a példára összpontosította a figyelmét.
-Amit eddig leírtál, az jó. - állapította meg a főmérnök helyettes. - Fejezd be, megvárom.
Judita megörült, hogy helyes levezetést sikerült előkaparnia memóriája mélyéről, valamint hogy Gyatlov elvtárs tartja az ő tanulmányi előmenetelét olyan fontosnak, hogy hajlandó legyen a cigarettája végeztével is itt maradni, hogy ellenőrizze a megoldását.
-Énekelhet én közbe? Úgy megy.
-Most igen, de próbálj erről leszokni, hosszú távon nem fogadom el ezt a marhaságot. Egy képletet vagy tudsz, vagy nem. Ahhoz nem kell kanárit játszani.
Judit bólintott, jelezve, hogy érti, majd rákezdett a "Katonák, ti bátor fickók" kezdetű orosz katonanótára, befejezni a félbemaradt levezetést. Gyatlov ismét nem bírt szabadulni a csodálkozástól, hogy párhuzamosan ennyi mindent tud ez a gyerek csinálni. És még a megoldás is jó.
-De ha jòl csinálod a levezetèst mièrt zavart ki Morozov elvtárs? Neki is elkezdtèl katonanòtázni?
-Nem, neki nem merek.
-Hát akkor?
-Latin betűkkel ìrt èn mèrtèkegysèg cirill helyett ès aztán Morozov elvtárs leüvöltött ès èn tőle fèl ès hirtelen nem emlèkezett èn mit kell csinálni.
-Áh, hát ezèrt mèg nem kellett volna kizavarnia. Èn is csak rád szòltam volna, hogy gondold át, mit ìrsz aztán folytatjuk.
-Akkor most nem èn hülye.
-Nem. Te most csak tùl èrzelgős vagy. Nem szabad ekkora letargiába esni minden leszidás miatt, te gyerek. Morozov elvtárs igazságtalan volt veled, ezt elismerem, de az èlet is az. Jobb, ha ehhez mielőbb hozzászoksz, mert csùnya pofonok fognak èrni különben. Nem búsulni kell rajta. Rázd meg magad ès menj tovább.
-Mert jò katona nem sìr.
-Így van.
-De mi nem katonák. A folyosòn meg az erőmű előtt katonák.
-Szigorúan véve valòban nem katonák a dolgozòk meg a tanoncok, de katonai lètesìtmèny az erőmű ÉS veszèlyes anyagokkal dolgozunk, amihez fegyelem szüksèges, ìgy èn örülök neki hogy Morozov elvtárs katona ùjoncnak kezel benneteket. Èn se babázok a beosztottaimmal. Hajmeresztő dolgokra vagytok kèpesek ìgy is. Mi lenne ha mèg lazára is engednènk a gyeplőt, ÉS egy gyengekezű puszipajtás felügyelne titeket? ... Most meg mit vigyorogsz?
A gyerek vigyorgott, de látszott, hogy inkább visszafojtaná, csak nem tudja. Hirtelen, ahogy Gyatlov kérdőre vonta, szégyellősen lehajtotta a fejét.
-Kérdeztem valamit. - a főmérnök helyettes szigorúbban hangsúlyozott és szúrósan nézett az újoncra. - Azt kérdeztem, mi ilyen vicces, ha?
-Ne tessék haragudni. - válaszolt Judita békítőleg. - Én értek mit mond Gyatlov elvtárs de figyeltem meg máskor is hogy Gyatlov elvtárs olyan... nagyon... nagyon... mondja fontosnak és sokszor.
-Tessék? - hajolt közelebb Anatolij. - Mit mondtam, hogy?
-Hogy mondja... sokszor olyan nagyon... hangsúly... hogy ÉS. És ez nekem vicces, hogy ÉS.
Juti valóban gyakran nevetett azon, hogy Gyatlov orosz mondataiban az "I" kötőszó sokszor a legnyomatékosabban hangsúlyozott szó mondaton belül, az öreg főmérnökhelyettes még szünetet is tartott az "és" előtt és után, amitől csak még nagyobb hangsúlyt kapott a mondanivaló ezen egyetlen szava, oroszul még egyetlen betűje is.
-Nem vettem észre. - vont vállat Gyatlov. - Gondolom, csak így szoktam meg. Mi van te figyeled, hogyan beszélek?
-Nem aktívan, de én figyel mindenki, mert tanulok beszélni és így feltűnik, ki hogyan hangsúlyoz mit. És elvtársnak az ÉS elég gyakori, és ez nekem vicces mindig.
-Komolytalan vagy. - pislogott Gyatlov zavartan. - Hülyeségeken töröd a fejed, viszont sok energiát fordítasz arra, hogy a téged foglalkoztató dolgoknak utána járj. A probléma ott van, hogy nemcsak azokat a dolgokat kell tudnod, ami érdekel.
-Mindig ilyen voltam. - vallotta be Judit csendesen.
-Gondolom. - válaszolt Anatolij Sztyepanovics.
-Én... nem vagyok jó fizikából. És... én azt hiszem, hogy nem érdemes. Elvtárs szerint... ha én ennyire hülye... akkor... van ennek értelme?
-Valahogy csak ide kerültél, ráadásul ösztöndíjjal. - mormogta Gyatlov. - De hogy hogy a picsába kivitelezted, azt nem tudom.
-Szóval elvtárs szerint is én vagyok kibaszott aranyhal... hogy nem illek ide?
-Nem ez a lényeg, hogy szerintem te mi vagy. - válaszolt az öreg szibériai kissé türelmetlenül. - Mit érdekel téged, hogy szerintem mi vagy? Ne miattam tanulj, magadért!
-De... szeret engem Gyatlov elvtárs... csak egy kicsit? - kérdezte a lány reménykedve.
-Mit tudom én. - Gyatlov öszintén válaszolt, ami a mostani szituációban nem volt jó döntés, de erre nem figyelt fel. Kissé untatta a gyerek kétségbeesése, amit ő nyafogásként értékelt, mivel nem ismerte a teljes szituációt, így nem látta át a helyzetet.
-De nem utál... ugye? - Ha pozitív visszajelzés nincs, legalább örüljünk a negativitás hiányának, nem jó, de nem is tragikus, ahogy Gyatlov elvtárs szokta mondani.
-Nem. - válaszolt kurtán a főnök. Ez legalább biztos válasz volt, rövid, tömör, de azonnali.
-Köszönöm. - mosoly. Mi a fenét vigyorog ez a kölyök azon, hogy ő nem utálja? Utálni kevés embert utál egyébként, a legtöbb embert egyszerűen nem szereti, vagy közömbösek számára. Van néhány kolléga, akikkel jóban van, és van a két legközelebbi barátja, Szitnyikov és Csugunov. Meg a "gyerekek", vagyis a kismérnökök, akiket szeret ugyan, emberileg, mivel rendes fiúk, de szakmailag többnyire botrányos a hozzáállásuk. Kifújt.
-Na nekem mennem kell. - zárta rövidre Gyatlov ezt a fura légyottot, elpakolva fehér köpenye zsebébe a dohányzókészletét. - A reaktor nem önműködő, mint tudod, és nem érek rá itt magyarázni neked napestig. Viseld jól magad.
-Igenis, Gyatlov elvtárs. - Judita reménykedve nézte az összepakoló Gyatlovot, de az nem mondott neki egyebet, sarkon fordult és távozott.
Miért nem mondott neki legalább annyit, hogy boldog szülinapot, így búcsúzóul? Igazán mondhatta volna... vagy valamit...
Talán nem érdekli. Hiszen ki ő itt? Senki. Talán nem másoktól kellene várnia hogy felköszöntsék. Ez az ő napja, nem másoké. Ha már mindenki leszarja a fejemet, legalább magamnak tegyem jóvá a napot, nem fogok itt búsulni. Ha nem szerettek, hát nem szerettek, majd szeretem én magamat, helyettetek is.
Leugrott a párkányról, és összecsomagolta a tanszereit, épp jókor, ugyanis a folyosó másik végén kinyílt az ajtó. Óraközi szünet. Morozov elvtárs elhaladván mellette, odaböffentett neki, hogy visszamehet.
A teremben leült a helyére, és kinyitotta a füzetét ott, ahol a mostani levezetés szerepelt, várva, hogy visszajöjjenek. Morozov hamarosan vissza is tért, majd látva, hogy tele van írva az oldal, felkapta a füzetet, és elolvasta.
-Ki segített?
-Én segítettem magamnak. Tudtam ezt én eddig is, csak latin betűvel írt én.
-Ó. - morgott Morozov. - Jól van. Nem írok be elégtelent emiatt. Hamar szidtalak össze. Mégiscsak úgy szoktad meg... miért nem szóltál?
-Mert félek.
-Mitől?
-Elvtárstól.
-Tőlem?
-Igen.
-Micsoda beszéd ez, hát bántottalak én?
-Még nem.
-Nem is foglak. - sóhajtott Morozov. - De rendnek kell lennie.
-Morozov elvtárs. - szólította meg a lány hirtelen a tanreaktorvezetőt. - Tudja, az helyzet hogy nekem ma van születésnap.
-Igazán? Nos ne haragudj hogy kiabáltam, nem tudtam.
-Nem baj. De kérhet én valami?
-Mit akarsz kérni?
-Nem küldene el mérjek én sugárzás?
-Egyedül?
-Igen.
-Hol?
-Nem tudom, valahol még nem tudtam járni. Kíváncsi én. Nézhetek erőmű?
-Egyedül nem mehetsz be a turbinacsarnokba, sem pedig a reaktorhoz... de tudod mit? Na jó, menj a civil központba, ott nulla lesz úgyis, de nézz kicsit körül. De csak mert születésnapod van, és minden helyiséget mérj körbe. Egy órán belül itt legyél, mert megbüntetlek, ha születésnapod van, ha nem.
-Igenis!
-Nesze, itt egy doziméter meg egy sugárzási napló, mehetsz.
A lány boldogan indult el sugárzást mérni, legalább addig is azt csinál, amit akar, ez lesz az ő kis születésnapi ajándéka magának. Ha már mástól nem kap. Hozzuk ki a napból a legjobbat.
Körbejárt az alagsorban, ott volt egy elkülönített rész egy atombiztos bunkerrel, pontosan az irodák alatt. Kíváncsi volt továbbá, mi lehet az irodák folyosóján, oda ők nem mehettek fel. Na nem kell Morozovnak mindenről tudni, talán körülnézhetnénk, kik vannak ott. Felfelé óvakodott ismét, próbálván olyan természetesen viselkedni a katonák előtt a folyosón, mintha nem sántikálna huncutságban, de mint észrevette, a folyosón álló katonák biodíszletnek vannak csak, mert semmit az égvilágon nem csinálnak soha. Hiába tiszteleg nekik, nem tisztelegnek vissza, csak állnak, mint fasz a lakodalomban. Ezektől aztán nem kell tartani, még az is lehet, hogy ezek nem is élnek, ki vannak tömve mint a vadállatok a múzeumban, és ide vannak támasztva a falnak.
Akadálytalanul haladhatott tehát tovább, csak arra kellett vigyázni, nehogy valamelyik főmufti csípje nyakon, mert olyan helyre jött, ahova nekik tilos. Olvasta a névtáblákat az ajtókon, kinek mindenkinek van itt helye. Gyatlovnak is van irodája, s mint hallotta, bent is volt. Igyekezett elhúzni előle, nehogy most jöjjön ki. Szitnyikov, az a mókusfejű pasi aki úgy néz ki, mint a saját fia, ha lenne neki, de az rendes. Mondjuk Gyatlov is, csak ha most elkapja, valószínűleg le lesz cseszve. Jobb nem sokat őgyelegni a folyosón. Hirtelen nyílt az egyik irodaajtó, és ő kapott egy kisebb szívrohamot, csak annyi ideje volt, hogy a mellette lévő, szerencsére nyitott dupla ajtón beugorjon, s elbújjon a fal mellett lapulva. Szerencsére itt bent nem volt senki, még díszkatona sem. Jobban megnézve a termet, ez valami mozihelyiség vagy ilyesmi lehet ezzel a rengeteg székkel, vetítővászon is van. Biztos diafilmeket néznek a dicsőséges Szovjet energiaiparról vagy valami. Vagy levezetik a feszültséget Cseburaskással. Nem gondolta, hogy lehet itt bármi más érdekesség is, így meg akarta várni, míg tiszta lesz a levegő, és kimenni, de a szeme sarkából meglátott valamit a sarokban, ami mégiscsak felkeltette érdeklődését.
Ezt se hitte volna, hogy ilyen is van errefelé, de ő tulajdonképpen az elmúlt nagyjából két hónapban már semmin sem tudott meglepődni, főleg mióta nem túl hétköznapi módon idevarázsolták őt, egy olyan helyre, ahol neki igazából nem sok keresnivalója volt, s félig kívülállóként figyelgette az eseményeket, s tőle telhető legjobban igyekezett helyt állni az új helyzetben. Már semmin nem lepődött meg.
Valószínűleg már azt is sztoikus nyugalommal fogadta volna, ha kiderül, hogy Tanreaktorvezető Borisz elvtárs voltaképpen Tapsi Hapsi, a felesége meg Csőrike. Az a nő még hasonlít is Csőrikére, mi tagadás, így aztán nagyot nem tévedhetne.
Minden nap történt valami olyan, amiről azt hitte, hogy ilyen az ő életében soha nem fordulhat elő, Csernobil meg a reaktor maga volt a csodák színhelye. Látott ő már lilás-kékes fénnyel cikázó neutronokat is, amik csak úgy röpködnek a levegőben szabad szemmel láthatatlanul, miközben tulajdonképpen úgy világítanak megfelelő körülmények között, mint a szentjánosbogarak.
Sokmindent el tudott képzelni, hogy helyet kaphat egy reaktorban, vagy legalábbis annak közvetlen környezetében, de a pianínó mégsem tartozott ezek közé. Jobban meglepődött a társalgóban helyet foglaló hangszeren, ami máshol oly természetes és hétköznapi díszlet lett volna, mintha hirtelen elé dobtak volna egy beélesített kézigránátot.
- Azannya lasagna! - Csettintett vidáman, ahogy hirtelen règi èletèt látta megelevenedni, amit oly nagyon hiányolt. - Helló elvtárs. Milyen a hangulata? Le van - e kend hangolódva?
Nem tehetett róla, erősödött benne a vágy, hogy legalább megnézze a hangszert közelebbről. Ez egyébként is szokása volt, ha zeneszerszámot látott a közelben, azt menten szemügyre kellett venni. Még meg is köszönhetik az elvtársak, ha esetleg bejelenti, hogy fel kellene hangolni ezt a szépséget, mert kurva hamis lesz a Katyusa, ha ezen kísérik a kultúresten. Mi vagyunk az atom elit, adjunk a kultúrára, valòszìnűleg azèrt is van ez itt. Petrof pianínó, hasonló, mint amilyen otthon volt neki is. Végigsimított a lecsukott billentyűvédőn, szeretettel végigmérve a zongorát.
Szerelem első látásra.
Hirtelen zajt hallott, mintha egy ajó nyílt volna valahol a közelben, ez kicsit megijesztette és kizökkentette a műélvezetből, és tudva, hogy neki nem a zongorával kellene foglalkoznia, így, arra az esetre, ha valaki irdatlan szigorú jelenne meg, például Gyatlov vagy Akimov vagy FagyosBorisz, hozzátartotta gyorsan nagy műgonddal a dozit a billentyűzethez, és nagy szakértelemmel figyelte, ugyan sugárzik - e a billentyűs potenciális veszélyforrás. Igaz, hogy akkor sem szabadna itt tartòzkodnia, de mègiscsak más a leányzó fekvése, ha ő èppen "sugárzást mèr".
Vaklárma volt, senki és semmi nem mozdult a társalgó felé, valaki az ellenkező irányba haladt el az irodák felől a vezérlőhöz, lépteiből ítélve talán Szitnyikov lehetett, ő szokott így sietni.
Amikor már nem dobogott a torkában a szíve, mint a majdnem rajtakapott almalopásra készülő gyereknek, Judit óvatosan felnyitotta a klaviatúra fedelet. Először zenészhez méltón a normál Á-t tesztelte, és meglepve tapasztalta, hogy stimmel. A zongora egyáltalán nem volt lehangolódva, sőt, kitűnő állapotban várta, hogy valaki játsszék rajta valamit az elvtársaknak.
Hát mièrt ne èn legyek az a valaki? Vègre, hònapok òta először játszhatok valamit. Csak egy dal, aztán megyek vissza a bunkerbe, majd Morozovhoz.. Csak egyetlenegy...
Ujjai szeretettel simítottak végig az oly hiányolt fekete-fehér billentyűkön, s fürgén belekezdtek a Katyusába. Majd... Kalinka, Kalinka Kalinka moya... na még a Tetris témát egye fene, de aztán sipirc vissza... polyushka polye, ez pont illett ide hangnemben és... na még azt a katonadalt... vidáman püfölte a billentyűket, belefeledkezvén a zenélésbe.
A Csernobilban töltött idő alatt először esett meg vele hogy valòban felszabadult a lelke a mindennapi terhek alòl, nem gondolt se a reaktorra, se a remènyteken fizikára, se a magányra. Csak a zene lètezett.
Mosolygott és behunyta a szemét, majd amikor az utolsó akkordokkal lezárta a katonadalt is, elégedetten csettintett.
Na mèg egy kis Mozart... Mozart nèlkül nem lehet befejezni a gyakorlást kèrem, kedvenc zeneszerző mègiscsak. Aztán tènyleg megyek...
Mozart A-dùr szonátájának harmadik tètele volt az egyik legkedvesebb darabja, a "Török indulò". Hònapok òta nem zongorázott ès születèsnapja van. Ennyi igazán belefèrhet.
Az elhatározást tett követte, ès bele is kezdett a szonátatètelbe. Elmèlyülten ès szeretettel adta elő kedvenc darabját, hála Leninnek, tèvesztès nèlkül. Mikor ezzel is vègzett, nagyot sòhajtott a boldogságtòl ès felkelt, hogy most már visszafelé vegye az irányt. Eleget időzött.
Ahogy a doziért nyúlt, amit a zongora tetejére rakott ideiglenesen pihenni, és megfordult, majdnem elejtette a műszert ijedtében.
Nem volt már egyedül a teremben, Anatolij Gyatlov ült mögötte az egyik szèken, előrehajolva fürkészte őt, ès cigarettázott, szokás szerint. Jòl elmerülhetett a zenèben, hogyha nem elèg, hogy azt se hallotta meg ahogy az elvtárs tőle megszokott nem túl óvatos léptekkel bejött, de mèg a cigifüstöt sem èrezte meg.
- Bocsánat. - Suttogta, amikor megjött valamelyest a hangja.
Letette a dozit, és levette a szemüvegét, behunyva a szemét, várva, hogy történjék, aminek történnie kell.
- Miért vetted le a szemüveged? - A láncdohányos hang meglepetten csendült fel, kicsit közelebbről.
- Hogy ne lesz baja, ha kapok egy pofon a Gyatlov elvtárstól. Nincsen másik.
Csend volt egy ideig, túl nagy csend. Judit lassan ki merte nyitni a szemét, s látta, hogy Gyatlov közelebb jött, megállt előtte, de nem bántotta. Mintha szánakozva nézegette volna őt.
- Ha eljátszod a Moszkvai éjszakákat, nem kapsz pofont.
- Most viccelt az elvtárs? - hebegte zavartan Judit. Erre mégse volt felkészülve. Mást már rég leüvöltött volna Gyatlov, feleennyiért is.
- Nem. - rázta meg a fejét az ősz hajú öreg úr. - Szeretem azt a dalt, te meg jól játszol. Ez parancs.
- Igenis. - megkönnyebbülve roskadt vissza a zongora székre, hogy a Moszkvai éjszakák dallama felcsendülhessen a teremben.
Gyatlov elismerően bòlintott, ahogy vège lett a dalnak, mèg meg is tapsolta a gyereket, aminek Judita nagyon megörült.
- No gyere, te Rachmaninov-palánta, szívjunk el mèg egy cigit. - Gyatlov hangja most valósággal atyáskodónak tűnt, ami fura volt, tekintve, hogy nemigen hallotta ezt az embert kedvesen beszélni bárkihez is az elmúlt időszakban, s habár gondolta, hogy nem lehet olyan szörnyeteg, mint amilyennek Lenya lefestette, mégsem gondolta volna, hogy Gyatlov elvtárs tud ennyire kedves is lenni.
Még akkor sem volt kifejezetten kedves, amikor ő egyértelműen valamilyen fizikai összefüggésről kérdezte érdeklődve, tárgyilagosan, tőmondatokban fogalmazott, és minden hosszabb mondat után megkérdezte: "Értve vagyok?" Türelmesebben beszélt vele, mint a többi gyakornokkal, vagy a mérnökökkel, és vele nem szokott üvöltözni, mint azokkal, de még így is távolságtartó és elutasító volt általában, s Judita sokszor èrezte ùgy, hogy a terhère van, habár ezt nem mondta az öreg főmèrnök elvtárs egy szòval sem, csak ezt a benyomást tette.
Most azonban még nézni is másképp nézett, valahogy nem tűnt olyan jégkéknek és szúrósan vesébe látónak a szeme.
- És ha a Borisz... akarom mondani a Morozov elvtárs meg találja kérdezni, hogy én... hogy büntetés lesz ha nem visszamegyek. Engedett el egy órára mérjek sugárzás.
- A Morozov elvtársnak megmondom, hogy továbbképzésen vagy. Igazoltan távol. - Zárta rövidre a témát szokásos katonamodorában Gyatlov, de még most sem lett dühös vagy ingerült.
-Az nem levès baj hogy elvtárs szìvott pont most egy cigi ès most mèg egy?
-Mifene, üzemorvossá kèpezted magad? - kèrdezte Gyatlov meglepve. - Ha akarom, hát kettőt szìvok egyszerre. Csak a szokásos egyébként, általában is egyikről gyújtom a másikat.
Gyatlov intett a lánynak, hogy kövesse. Az irodájába vitte be, majd leült az ìròasztalához, a fèlig rèmülten ácsorgò gyereknek meg helyet mutatott az egyik szèken vele szemben.-
-Miért nem ülsz le?
Na, le is szabad ülni, nem lecseszès lesz, hanem beszèlgetès? Az öreg megint rágyújtott, majd a lányhoz fordult.
- Na te gyerek: Morozov nincs itt. Hallótávolságon belül sincs. Ketten vagyunk, én meg nem eszlek meg. Még most sem akarsz nekem elmondani valamit? He?
- Hát... mondhatok, ha elvtárs nem mond el Morozov elvtársnak.
- Nem terveztem. - fújta a füstöt a főmérnök. - De nekem tudnom kell arról, ha valami rendellenes folyik itt, ugye érted. Mert van valami. Ugye van?
- Van. - bólintott a fiatal nő, idegesen forgatva nagymamája gyűrűjét az ujján. Ez volt az egyetlen emléke Katica mamától, most pedig eléggé szüksége volt a lelki támogatásra, legalább valaki az emlékeiben legyen vele otthonról...
- Akkor beszélj. - hajolt közelebb ültében a főnök. - Hallgatom.
- Igenis. Elmondok. Amit csak tudni akar.
- Na akkor mesélj el nekem két dolgot. Egy: miért félsz tőlem úgy, mint a tűztől? Bántottalak én? Hát mióta ismerlek csak magyarázok neked, ellentétben sok kismérnökkel, akikkel még három szót nem váltottam.
- Ez igaz levés.
- Persze, hogy igaz. Akkor meg mit szarsz be mindig, ha én találok hozzád szólni, és nem te jössz oda hozzám? Akkor meg nem félsz amikor te járkálsz a nyomomban? He? Hogy van ez akkor?
- Mert elvtárs sokat tud. Több mint Morozov elvtárs, meg Gyatlov elvtárs mond hogy én nem zavar ha én kérdez.
- Igen, valóban mondtam.
- Hát ezért megyek elvtárs után.
- Na és máskülönben miért vagy tőlem beszarva? Meg miért hitted, hogy felpofozlak? Ez sértés ám, tudod? Ilyet feltételezel rólam.
- Az az igazság levés, hogy... nem félek én Gyatlov elvtárstól, csak megijed én, hogy pofon lesz hirtelen vágva én.
- Miért vágnálak pofon? - szólt közbe Gyatlov, szinte személyes sértésnek értékelve, hogy azt feltételezték róla, hogy megütne egy nőt. Csak nő ez, még ha nagyon fiatal is.
- Mert rosszat csinálás én. Nekem nem volna kell ott lopni napot. Meg oda nem mehet be én.
- Nem tehetsz róla. - Szokatlanul megértő modorában van ma a főmérnök helyettes elvtárs, vagy mi, biztos jófajta cigit sikerült venni a boltban, vagy mire véljem ezt a jókedvet.
- Valóban csak úgy éreztem, hogy muszáj.
- Tudom. - Bólintott a főmérnök, nagyot szívva a cigarettából.- Vannak dolgok, amiknek az ember nem tud ellenállni.
Ez így dohányzásnál, meg a Gyatlov köztudott láncdohányzását figyelembe véve viccesen hangzott, de most nem illett vigyorogni, így megállta, hogy csak okos tekintettel bólintson egyet.-
-Na, akkor ezt tisztáztuk. - forgatta Gyatlov az ujjai közt az öngyújtóját. - Nem kell tőlem félned, nem bántalak, elmondhatsz mindent. Mert van még egy kérdésem. Hogy kerültél te Csernobilba gyakornoknak fizikai ösztöndíjjal?
-Ezt én se tud.
-Hogyhogy nem tudod? Micsoda beszéd ez?
-Honnan tud elvtárs hogy én nem fizikus?
-Egyszerű. Nos, a múltkori raporton kiderült, hogy alapvető dolgokkal nem voltál tisztában, olyasmikkel sem, amiket gimnázium alap tagozaton is tanulnod kellett volna, hát még ha fizikai ösztöndíjas vagy... hm. Erre nem tudod, mi az a neutron. Morozov azt mondja, nagyon igyekszel, de az látszik, hogy nem igazán értesz hozzá, mi folyik itt, viszont nagyon gyorsan tanulsz, jó memóriád van, ahogy Morozov fogalmaz "képezhető" vagy. - folytatta Gyatlov. - Mi vagy te tulajdonképpen? Mert hogy nem fizikus, az biztos. Hogy kerülsz mégis fizikai ösztöndíjjal ide?
-Ide lettem küldve...
-De mit tanulsz? És hol? Műszaki Egyetemen nem tanulsz, azt ellenőriztettem.
-Igazán? - nyelt egyet a gyerek.
-Bezony. - bólintott Gyatlov. - Nincs nyoma a te születési dátumoddal, neveddel és anyád nevével tanulónak a Műszaki Egyetemen, de ha képeznek még valahol Magyarországon mérnököket, javíts ki.
-Szeged tanul én, nem Pest. De nem mérnök, hanem tanár.
-Tanár? Fizika szak? Mondd, hogy nem, mert felakasztom magam, ha igen.
-Nem fizika.
-Hála a magasságos... Akkor? Amint látom, a fizikához vajmi kevés közöd van, a zenéhez viszont annál több, mert én még az életbe így mérnök tanoncot játszani nem hallottam. Ez nem amatőr zenélés, téged erre képeznek, igaz?
- Igen...
- Akkor mit akarsz te itt? Ki vagy te?
Eljött hát az igazság pillanata.
Judit nem tudta, mit fog reagálni Gyatlov, ha őszintén elmondja, hogy s mint történt, hogy ő idekeveredett, de úgy látta, hogy meg kell mondania az igazat, ha már a fejes kérdezte. Még senkit sem érdekelt ez. Lenyáékat sem, ők is csak elfogadták a szituációt, nem kérdezték, mit csinál itt, és miért ilyen gyenge fizikából, csak segítettek. Meg talán előttük szégyellte is volna magát, ha kiderül, de Gyatlovval nem cimbiznek... mit veszít, ha elmondja? Nem valószínű már, hogy kirúgnák...
- Büntetésből. Legalábbis én azt gondol.
- Bünte... - Gyatlov nem bírta megismételni a kérdést, a füstkarika, amit éppen kifújt, a hirtelen szörnyűlködés miatt visszaáramlott a szájába, ami köhögésre ingerelte. - Baszd meg, te kis ponty, meg akarsz ölni? - prüszkölt egyet, még mindig hitetlenkedve.
- Mondom én, hogy dohányosk korán halnak megfele. - vonta meg a vállát Judit, miközben bátortalanul előre hajolt és vállon veregette Gyatlovot, hogy az talán abbahagyja a köhögést, bár attól tartott, ezt talán nem kellett volna.
- Egy fenét!- horkant fel Gyatlov, kissé elhúzva a kezét. - Nem a cigaretta öl meg, hanem a hülyeség. Ez itt Csernobil! Ide nem küldenek senkit büntetésből!
- Bocsásson meg, tudok én, hogy ez itt maga az atom kánaán, de én nem tud másra gondolni, mint hogy büntetésből, de legkisebb leckéztetés vagyok itt én most.
- Kifejtenéd, mi kelti ezt a benyomást?
- Én zenetanár képzést kap eddig. Most ösztöndíjjal tanul én külföldön, de nem a szakmám irányba.
- Hát az hogy a bánatban lehet te?
- Csak tipp vannak én. Vagy valamit rontottak adminisztráció el vagy szándékosan küldtek ide, de az utóbbira gyanakvás én az alábbi miatta: szóval a kötelező tárgyaim mellette a fősulin a jobb átlag meg a tanulmányi ösztöndíj elérése miatta szükségem levés többlet kreditek, s az ember ilyenkor bármit felvehet, még olyan tárgyat is, ami nem kapcsolódik a szakmájához hozzá. Csakhogy mire én ezt megtudtam nekem, az egyetlen kurzus, amire még szabad jelentkezési helyek voltak maradva, az az "Elméleti fizika". 10 kreditért. Hát... én meg a fizika sosenem levés jóban, én levés hármas fizika mindig mert elmélet ötös levés, számolni én nem tud ezért számítás gyakorlat egyes húzza ötös elmélet hármasra dolgozat.
Gyatlov ennél a résznél megtámasztotta a homlokát, mintha fájna a feje, és a lány behunyta a szemét szégyenében. Igen, hülye vagyok. De folytatta, most már túl kell lenni ezen.
-De mondom talán meglevés a kettes, túlélünk, tíz kredit mégiscsak tíz kredit. Vizsgázós tantárgy, majd beseggelem a képlet és levés megint kettes, esetleg levés hármas ha jó nap levés. Ezzel egy idő beadtam én volt egy kérelem tanulmányi ösztöndíjra külföldre. Mindegy, hogy hovamenés lesz, s mivel nagyon kicsit beszéltem oroszul, azt is beírtam, gondol én, nekem mindegy, hogy mit tudom én vagy Moszkva vagy Leningrad küldenek zenét tanulni. Rendesen bejártam én volt ugyan fizika, és kezdet próbáltam figyelni is, de valahogy érez én, hogy ezt nem nekem levés kitalálás még mindig, és hamar nem tud én mi van mert volt sok mérnök tanonc közte, hát "túlélő tárgy" címke raktam a fizikát, és gondoltam, majd a vizsgára tanul én nagyon, és elkezd én órán inkább olvasni... itt hibáz én marha nagyot. Mai napig nem tud én, hogy szúrt ki a prof pont nekemet annyi ember közé, de egyszer csak azt érez én, hogy kirántják a kezemből a könyv, és jó alaposan megnézik a... teteje.
- És mi volt az a könyv? - Gyatlov is szigorúan nézett, talán a hozzáállás miatt, sose szerette, ha valamit félvállról vesznek.
- Egy történelmi regény levés.
- Történelmi regény? Végképp nem értem, miért ide küldtek akkor.
- A címe van "Fekete eső."
Csend. Gyatlov a homlokára csapott, majd bólintott.
- A professzor úr megkérdezés, elég mérges, hogy ennyire érdekel - e az atom engemet. Nem mert én nemmel válaszol, nehogy nagy több balhé levés, így igent mond én. A következő hét kap én levelet, hogy tanulmányi külföldi ösztöndíj elfogadás: Csernobil Tanreaktor.
Gyatlov nem tudott erre hirtelen mit reagálni, hümmögött, megvakarta a fejét, majd hitetlenkedve meredt a gyerekre. Kihúzott egy fiókot az asztalában, keresett valamit. Közben megszólalt a telefon az asztalán, amit Gyatlov elvtárs egy rosszkedvű "büdös picsába" morgással nyugtázott, majd az épp felkelni akaró lányra mutatott, aki épp menni készült, hogy ne zavarja Gyatlovot a telefonálásban.
-Ott maradsz a seggeden, nem engedtelek el!
Felkapta a telefont, közben még mindig keresett valamit a fiókban, és a telefonálóval kurtán megvitatta a tennivalókat, miközben egy csomó papírt válogatott szét, majd látszólag megtalálta, amit keresett. Diadalittasan odacsapta maga elé azt a lapot, majd a többi papírt visszarakta a fiókba és elég lendületesen visszatolta azt a térdével. Rövid katonás elköszönés után lerakta a telefont és a fiatal gyerek elé tolta a papírt.
-Ez itt a múltkori dolgozatod. Na már most: azt kérdezném, mi tűnik fel neked rajta?
-Igen, tudok én nyomtatott betűvel írt én...
-Nem úgy. Szakmai szempontból mit írtál?
-Rosszul írt én sok minden.
-Na ezt a sok mindent sorold fel. Mindent, amit találsz.
Judit elkezdte sorolni a dolgozatot átnézve, mit rontott el akkor. Sok volt, valóban sok. Egyre magabiztosabban listázta a hibáit és javította saját magát. Anatolij Sztyepanovics nem szòlt közbe egy szòt sem, de bòlintott, amikor a lány valami számára kiemelkedően jòt mondott. Mikor Judit vègzett a felsorolás ès indoklással, csendben várta, mi fog most törtènni. Gyatlov elvtárs összefonta maga előtt az ujjait az asztalra könyökölve, majd kissè előrehajolva nèzett a lány szemèbe.
-Határozottan jobb, mint volt, ezt megtanultad. Az alapok alapjaival már tisztában vagy legalábbis.
-Igyekez èn.
-Igen, látom. - konstatálta a főnök èrzelemmentesen. - Na, ahhoz képest, hogy nem ez a szakterületed, ez már elfogadhatónak mondható tudás a rèszedről. Nem jò, de nem is tragikus. Na most mit akarsz? Meddig vagy itt?
-Amìg tud èn haladni.
-Mhm. - vakarta meg az öreg a bajuszát, majd ismèt a tanoncra szegezte átható tekintetèt. - Na ès mit akarsz? Maradsz ès tanulsz, vagy haza akarsz menni, hogy orvosoljuk a tèvedèst?
-Èn azt gondol... - Judit kicsit elhallgatott, gondolkozott nèhány másodpercet, latba vetve minden pro ès kontra èrvet- hogy èn marad ès eljut amìg tud. Ha megenged nekem elvtárs hogy marad én. - határozott vègül.
Gyatlov határozottan kedvesebb lett erre a mondatra, előrehajolt az asztalon keresztül ès katonás bátorìtással röviden és határozottan vállon veregette a gyereket.
-Jòl van, nem vagy elveszett gyáva kiskölyök, ez tetszik. Jòl van hát maradj. Èn nem szòlok Morozovnak, kettőnk között marad, ami elhangzott. Tanulj ès boldogulj. De azt tudd: sokat kell még tanulnod ès igyekezned kell. Ès. Nem fogok kivètelezni veled. Ha nem ütöd meg a mèrcèt, megbuksz. Èrted?
-Igenis.
-Jòl van. És segít neked valaki? - érdeklődött tovább a főmérnök.
- Persze fiúk aranyosak, befogadtak engemet, és jó úttörők, mert hol tudnak, segítnek. Nemcsak tanreaktoros Jevgenyij meg az Alekszej, de Akimov elvtárs óvodásai is sokat magyaráznak, mint a Leny... akarom mondani, Toptunov elvtárs, meg az Igor, illetve... Kirschenbaum elvtárs, meg tulajdonképpen, ha jókedvében találom a Gyatlov elvtárst, akkor ő is.
Itt Judita felnevetett, ès elvigyorodott, Gyatlov is elmosolyodott, de elfordult, látszólag azért, hogy a falon lévő órán ellenőrizze az időt, hogy ezt a pelenkás ne lássa a mosolyát, nem kell ezeknek mindent látni.
-Tényleg, Gyatlov elvtárs, ha ők óvodások, akkor én mi?
- Te? Hogy te mi vagy? Az újszülött osztályon vagy jelenleg, pelenkában. De Toptunov is csak most lett még szobatiszta, ne bánkòdj. Nos. Ennek örülök, hogy a fiùk segìtenek neked. Ez a bunkò Gyatlov is segìt, ha tud, mint eddig. Ne add fel a harcot, jò katona nem adja fel.
-Soha nem adom fel. - ezt ritka elszántan sikerült kimondania, maga is meglepődött rajta. - De a Gyatlov nem is bunkò. - tette hozzá.
-Na hát ezzel a mondatoddal nem sokan èrtenènek egyet. - Vont vállat az öreg, ès felkapott az asztalról egy dosszièt. - Na nekem mennem kell, nem èrek rá egèsz nap tèged pesztrálni. Menj szèpen vissza a bölcsődèbe.
-Igenis Gyatlov elvtárs. - fordult meg a lány engedelmesen, de ekkor a fejes hirtelen utánaszòlt.
-Várj csak egy kicsit! - szólt utána Gyatlov, hirtelen lefékezve, és előkapva egy papírt egy noteszből, amire gyorsan lekörmölt valamit. - Ezt add oda Morozovnak, ha visszamégy.
-Igenis. Viszontlátásra Gyatlov elvtárs, és köszönöm. - tisztelgett a lány, majd elhagyta az irodát.
- Mhm. - bólintott a főnök, miközben bezárta az ajtót, és sarkon fordult, hogy visszamenjen a kretének közé. - Szevasz. - szólt még hátra köszönés gyanánt, majd ügyet se vetett többet a gyerekre.
Nos igaz, hogy Gyatlov ezúttal sem kívánt neki boldog születésnapot, de ajándékot azt kapott tőle: esélyt a folytatásra és a boldogulásra, és reményt, hogy ő mégsem hülye, mint ahogy azt hitte. És ez többet ért minden üres udvariaskodásnál, melyet Gyatlov elvtárs egyébként sem tartott túl sokra.
Megpróbálta kibetűzni a papírra írt üzenetet, de mivel kézírás volt, nem teljesen boldogult vele, így hirtelen ötlettől vezérelve lemásolta, hogy majd megkérdezi Lenyust vagy Igort, mit írt Gyatlov Morozovnak.
Mikor belépett a tanreaktorba a doziméterrel és a sugárzási naplóval, Morozov elvtárs már éppen ordítani akart vele, mert négy és fél perccel később ért vissza, mint egy óra, és neki épp csak annyi ideje volt, hogy a kezébe nyomja a cetlit. Morozov megnézte, elkerekedett a szeme, kicsit elsápadt, majd a helyére küldte Juditát, és a nap folyamán nem piszkálta többet.
Ez még kiváncsibbá tette a lányt, mint eddig, mi lehetett az üzenet szövege.
Végre valahára vége lett a napnak, és ő visszaindulhatott a kollégiumba, ahol a főbejáratnál meglepetés várta. Egyrészt örült neki, hogy délután ötkor még nem volt tök sötét, ez volt az egyik ok, amiért szerette a születésnapját. Másrészt két srác várta a bejáratnál, az alakjuk már messziről kivehető volt, de közelebb érve felismerte őket, és nagyon megörült. Lenya és Bornyák integetett neki vidáman.
-Hé fiúk! - szaladt oda hozzájuk, majd lepacsiztak. - Mi a helyzet vártok engem?
-Hát persze, hogy téged várunk, nyuszi. - Lenya még egy puszit is adott egy szál piros tulipánnal. - Boldog szülinapot, kiscsaj.
-A szocialista gondviselés éltessen sokáig. - vigyorgott Boriszka.
-Honnan tudtátok? - mosolygott Judita, amint viszonozta a puszit meghatva, majd Sztoljarcsuk is megsimogatta a fejét.
-Leonyid Fjodorovics mindent tud. - nevetett Borisz. - Bocsáss meg Igornak, nem tudott eljönni, mert rövid pórázon tartja az asszony, és el kell hozni a gyereket az oviból, de ő is puszil általunk és sok jókívánságot küld, a többit majd személyesen elmondja.
-Jaj, de aranyosak vagytok fiúk... köszi, hogy...
-Várjál, ne hálálkodjál, ez még semmi, ajándék is van.
-Gyerünk be, ne álldogáljatok itt. - indult volna el zavartan Judit a főbejárat felé, beinvitálni a fiúkat, de Lenya karon fogta.
-Nem is fogunk itt álldogálni, de jobb ötletünk is van annál, minthogy egy kolesz szobában ünnepeljük a szülinapod.
-Így igaz. - bólintott Borisz. - Gyere te mivelünk, kislány.
Lenya és Borisz egyik ajándéka az volt, hogy elvitték őt sütizni a Café Pripjatyba. Sokszor nézegette már ittléte alatt a színes mozaiküveg ablakot, tetszett neki nagyon, sokszor gondolkodott rajta, hogy bemegy, de egyedül? Meg hát biztos drága ott minden... most azonban a fiúk vitték be magukkal, vidáman nevetgélve léptek be, és leültek egy asztalhoz.
Nagyon finom sütemény van a Café Pripjatyban, állapította meg magában, és még egy kis üveges Pepsit is vettek neki a srácok. Pripjaty egyik jellegzetes vonása, hogy itt minden boltban és vendéglátó egységben kapni kólát. Otthon nem ez a helyzet, csak a nagyobb helyeken adnak, és ott is jó drágán.
Közben jókat mulattak, beszélgettek, kielemezték a napot. Lenyáék nagyot nevettek azon, hogy Judita be mert szólni Szása Korolnak, ezt furcsállta, mivel Lenya barátkozott azzal a bunkóval, azt hitte Lenya majd nem örül ennek, de tévedett. Szóba került a papír is, így Judita előkotorta a zsebéből a cetli másolatát.
-Nézd... mitől lett Morozov fehér? Mi van ez írva?
Lenya kézbe vette a cetlit, majd elolvasva felnevetett.
A szöveg így szólt:
"Elvt. Morozov saját kezébe
Nem kizavarni- tanítani!
Gyatlov A.S. "
Ezen a katonásan preciz megfogalmazáson mindhárman nagyokat nevettek, és a fiúk megállapították, hogy Gyatlovba is szorult némi humor, meg valami lepkefingnyi empátia is.
Borisz meglepte szülinapja alkalmából egy Tetris névre hallgató kis elemes logikai játékkal, ami még egészen új volt a Szovjetunióban, de már kezdett széles körben elterjedni, s később Judita nagy kedvence is lett a négy elemből álló alakzatok rendezgetése. Lenya két újabb puszi kíséretében átnyújtott neki egy kisebb dobozt.
-Kinyithatom? - kérdezte Judit hatalmas mosollyal.
-Hát hogyne! - bátorította Lenya. - Azért adtam oda.
Kicsomagolva az ajándékot, egy kazetta került elő. Mozart zenéjéből egy válogatás, rajta rengeteg kedvenc zenéjével.
-Jaj Lenya... köszönöm! Honnan tudtad?
-Tudom, hogy szereted ezt a parókás csávót. - nevetett Toptunov. - Olyan ízlésed van, mint a nagyanyámnak, ő hallgatott hasonló izéket.
-Akkor a nagymamádnak volt jó ízlés te meg egy ilyen énekest szeretel aki nem tud énekelni.
-Na ezt megkaptad Lenya, de tényleg szar hangja van Viktor Tsoinak
-Menjetek a fenébe. - nevetett Lenya, majd megszólalt: - Mutatok én nektek jó zenét, gyerünk hozzám.
A fiatalok felmentek Lenya lakására, ahol Toptunov gitározott nekik. Judit marha jól érezte magát, pedig nem ez volt a kedvenc zenei stílusa, de Lenka még ezt is jól tudta játszani. Főleg akkor örült, mikor lehetett kívánságműsor is, és Lenya azt játszotta, amit kért tőle, még ha nem is szerette kimondottan az adott zenei stílust, de kiderült, hogy egész jól tud például Török indulót is gitározni.
-Nem is írt olyan hülyeségeket a Mozart. - állapította meg Sztoljarcsuk. - Azt hittem ilyen ódivatú nyávogós fos. De ez vagány.
-Na ugye hogy ugye. - vigyorgott Judita, hogy na csak sikerül kultúrálni az elvtársakat.
Este a kollégiumi szobában egész halkra állítva hallgatta az asztalon lévő magnóban új kazettáját, miközben az ágyon elnyúlva Tetrisezett, hála Leninnek, most egyedül volt. Szvetlana, a szobatársa otthon maradt a hétre, a közveszélyes munkakerülő az is. Zenehallgatás közben volt alkalma felidézni a napot, s megállapítania, hogy minden furcsasága ellenére nagyon jó születésnap volt ez is. Semmivel nem rosszabb, mint a többi.
Gyatlov elvtárs megjelenése óta csak jó dolgok történtek, mégha rosszul is indult a napja. Lehunyta a szemét, és még egy utolsót kuncogott, ahogy eszébe jutott az üzenet:
"Nem kizavarni- tanítani!"