A tanműhely diákjai ezen a szép márciusi napon kettes sorba rendeződve a folyosón várták haláluk feltételezhető napját, ugyanis FagyiBorisz bejelentette előző nap, hogy zárthelyi írás lesz, és mindenki készüljön fel. A legrosszabbra természetesen, csak ez mindig elfelejti mondani a kedvesnek épp nem mondható rabszolgahajcsár elvtárs. Vajon hány pont kell a ketteshez? Van, amikor 50 vagy 55 százalék alatt mindenkié egyes, és nincs apelláta, mert ő most így szeretne osztályozni, az élet igazságtalan, jobb lesz, ha ezt mihamarabb megszokják, elvtársak. Cseppet sem jó vicc. Hogy a nyüvek csiklandoznák meg azt a bozontos Brezsnyev szemöldökét.
Itt a vizsga napján a terem előtt várakozva már nem szabad tanulni, nem lehet nálad könyv vagy füzet, mert akkor puskázásért már bevágja az elégtelent, pedig még éppen szünet van, a terembe nem vihet be az ember semmit a laborköpeny zsebében lévő tollon kívül. Hála Leninnek, titkos rejtekhelyek azért léteznek, méghozzá nem is akármilyenek. Judit nem merte ezt megkockáztatni, de néhányan manager kalkulátoros órába, esetleg számológép tokjába rejtettek puskát, de Alekszejnek egy speciális tolla volt, melynek oldalán egy hasítékból papírlapot lehetett kihúzni. Jónak jó, de hogy szeretné kivitelezni, hogy megnézi? Mert elég feltűnő látvány ám, ahogy húzgálja belőle a papírt. Talán azt gondolja, hogy Morozov majd nem veszi észre? Nem vak az elvtárs, ehhez a megmozduláshoz legalább vaknak vagy hülyének kell lenni, hogy észrevétlen maradhasson, esetleg akár mindkettőnek.
Nyolc óra múlt öt perccel.
Ez merőben fura, hogy Borisz Morozov nem trappol keresztül a folyosón, hogy már messziről leteremtse őket valamiért, az összezavarodott srácok az órát nézegetik. Na most lesz óra vagy nem lesz óra? Morozov nem szokott késni, soha az életben nem késett még egy percet sem, általában minimum öt perccel előbb itt szokott lenni, életet keseríteni. Ennek értelmében már tíz percet késik. Andrej előre óvakodott kissé, hogy körülnézzen, nem - e látja a folyosó vége felől közeledni a Tanreaktorvezető elvtársat, de nem, semmi mozgás. A fiatalság a falnak támaszkodik, katonás precíz beállásuk már semmivé vált, lazult a fegyelem.
-Megúsztuk?
-El se hiszem. - pusmogtak a fiúk.
-Nem kellene szólni, hogy Morozov elvtárs hiányzik? - a mindig eminens Jevgenyij aggodalmaskodva pillantott ismét az órájára, hátra- hátrafordult, ellenőrizni a helyzet mibenlétét.
-Meg vagy te őrülve? - vetette fel a teljesen jogos kérdést Igor.
-Dehogy jelentjük, még csak az kéne. - morgott Szergej is.
-De hiszen hiányzik a Tanreaktor vezető elvtárs, és ez pontosan az a szituáció, mint amikor az iskolában hiányzik a tanár, jelenteni kell. - erősködött Jevgenyij.
-Nem hiányzik, csak nincs itt. - állapította meg Judita, aki félig már megkönnyebbülten nézegette a linóleum mintáját. Megkegyelmezett a sors, nem lesz zárthelyi.
-Nekem igenis hiányzik. - szólt oda az éltanuló.
-Akkor költözz hozzá és menj hozzá feleségül. - mormogta a lány az orra alá, magyarul, hogy ne értse ez a stréber.
A srácok nemigen szerették volna bejelenteni Morozov távollétét, beszélgettek, nevetgéltek, kezdtek felszabadulni, múlt a félelem. Szerencsés nap van ma, ezt meg kell ünnepelni, de lehet, hogy el kellene menni haza, ha még öt percig nem jön FagyiBorisz, ha esetleg később előkerülne, akkor meg azt kell később mondani, hogy őt mentünk el keresni. Még öt percet várunk, és ha nem jön Borisz, hazamegyünk, határozott az ifjúsági tanács.
Már éppen kezdtek volna örülni a szerencsének, amikor három perccel az egyöntetű vélemény megalkotása után Jevgenyij mégiscsak meglátott közeledni feléjük egy elvtársat, de messziről kivehetően nem Morozov volt, ő alacsonyabb, soványabb és más a járásstílusa is, mint ennek, aki feléjük tartott.
-Bassza meg ez Gyatlov! - hördült fel Alekszej, amint felismerte a közeledő alakot.
-Az. - bólintott Jevgenyij is. -Gyatlov elvtárs.
-Mit akar velünk a Gyatlov? - kérdezte Andrej.
- Lehet szólni jön, hogy nincs itt Morozov és menjünk haza. Remélem. - Találgatta a lehetőségeket Igor.
- Az jó lenne, de szerintem nincs olyan szerencsénk. - sóhajtott Vaszilij. - Hallottam hogy régebben míg nem volt főmérnök, addig vizsgáztatott is. Csak most már derogál neki.
- Baszki ugye nem ő akar vizsgáztatni?
- Nem tudni, tudjátok mekkora szadista állat, szerintem élvezné.
Egy ismerősöm mesélte hogy egyszer vizsgán Gyatlov...
Nem volt ideje belekezdeni Vaszilijnak a kétes eredetű rémtörténetbe, mert eddigre melléjük ért a helyettes főmérnök, és szúrós tekintettel végigpásztázta a bandát, így senki nem mert suttogni sem, visszarendeződtek katonás sorba és vigyázzba álltak, ahogy Morozovot szokták várni, és feszülten figyeltek, mi következik.
-Reggelt. - szólalt meg a nagyjából egy hete ötvenöt éves elvtárs, elég rossz hangulatban.
-Jó reggelt kívánunk Gyatlov elvtárs! - feleltek gépiesen a tanoncok, Judita azonban örült, hogy Gyatlov idejött, ő mosolygott.
Nagyjából egy hete nem beszélt a fejessel, valahogy nem jött ki úgy a lépés, mindig vagy beszélt az öreggel valaki, vagy elhívták, vagy egyszer előfordult,hogy Gyatlov intett neki, mikor oda akart menni hozzá. "most hagyjál, nincs kedvem beszélni senkivel." Az, hogy senkivel nem volt kedve beszélgetni, legalább támpontot adott, hogy az elvtárs nem rá haragudott legalább.
-Mit vigyorogsz? - szegezte neki a kérdést a felettes elvtárs, kapva az alkalmon. - Vesztedet érzed?
A fiúk nem mertek kuncogni, Judita viszont tovább mosolygott. Gyatlov egy vállrándítással elintézte, fiatalság, bolondság.
-No elvtársak. Morozov elvtársnak dolga akadt, így nem tudja pesztrálni a tisztelt óvodásokat, így velem kell beérni. Ha valaki nem szeretne bajlódni a zárthelyivel, annak nem muszáj, ne tépjük egymás idegeit, szóljon, hogy megy, és mehet.
-Akkor én megyek. - jelentkezett Igor, aki mindig szerette a könnyebb utat választani.
-Rendben az elégtelenjét beírom, adja az indexét.
-Ja, hogy így lehet...? Akkor megírnám mégis.
-Hát mit gondoltál mégis? Hogy mész haza faszt verni kockázat nélkül a többi meg hadd szívjon? Jó vicc.
Gyatlov elvtárs kezdi a szokásos szókincsével a beszélgetést, nevetett magában Judita.
-Na akkor mindenki bejön? Utoljára kérdem.
Gyatlov elvtárs kinyitotta az ajtót, és mivel senki a jelenlévők közül nem akart hazamenni, az öreg határozott mozdulattal intett a seregnek.
-No akkor befelé.
Az ifjúság szép csendben bekullogott a terembe, látták már elérkezni sötét jövőjüket. Gyatlov lendületesen a fő íróasztalhoz ment, lecsapva rá, szó szerint egy mappát, amit a hóna alatt fogott eddig, meg néhány kisebb könyvet. A fiatalok az asztalok körül gyülekeztek, várva a további utasításokat, mert nyilvánvalóan lesznek. Nem kellett tévedni, voltak.
-Na figyelem mert egyszer fogom elmondani csak: semmi nem lehet nálad. Úgy ahogy mondtam, semmi. Papír sem, majd én adok. Számológépet, órát, kis tetriszt, mit tudom én mi a picsát ami a tollon kívül nálad van, lerakod ide elém az asztalra. Ha valakinél az egy darab tollon kívül bármit meglátok, elveszem a dolgozatát ÉS írok neki be egy akkora elégtelent hogy kilóg. Tollal se trükközünk, tudom, hogy van olyan toll, amibe puskát lehet rejteni. Nem ellenőrzöm a tollakat, de akinél menet közben meglátom, azonnal elégtelen ÉS mehetsz haza a picsába. Na pakoljatok gyerünk, gyerünk, aztán elmondom az ülésrendet.
-Gyatlov elvtárs kérem, én leteszem a tollat is, mert... olyan. Van másik tollam. - tört rá az őszinteségi roham Alekszejre.
-Jó. - bólintott az öreg. - Rájöttél, hogy nem érdemes kockáztatni, értelmes lépés. Mindenkinek szólok, észreveszem. Ne ringassátok magatokat abban a tévhitben, hogy nem látom. Mindent látok. Na, igyekezzünk, elvtársak, pakoljatok, mert magatokkal szúrtok ki. Kevesebb időtök lesz, ugyanis nekem más dolgom is van, mint titeket dédelgetni mint egy óvóbácsi.
Gyülekeztek Gyatlov elvtárs előtt a számológépek, karórák, csaló toll, valamint Szergej okosabbnak látta, ha kitesz a zsebéből egy halom képletekkel teleírt puska kártyát, ne Gyatlov találja meg. Az öreg végigpillantott a manapság divatos digitális karórákon, néhányban számológép is volt, pont ezekkel lehet jól puskázni. Gyanakodva meg is nyomott az egyik karórán egy Memo gombot, egyből a szeme elé tárult egy összefüggés, amit kérdezni akart a dolgozatban. Hinnye azt a közveszélyes munkakerülő mindeneteket, hogy sine cura kéne minden, parasztok!
-Morozov elvtárs engedi rajtatok az órát? - mordult rá Gyatlov az épp előtte álló Jevgenyijre.
-Igenis, Gyatlov elvtárs kérem, engedi.
-Kioszthatna nektek néhány elégtelent visszamenőleg. - intézett egy dörgedelmet a csapat felé az öreg szibériai.
Gyatlov mindennél jobban gyűlölte a hazugságot, becstelenséget, ügyeskedést. Jó kommunistaként úgy gondolta, mindenki a saját sorsának a kovácsa, az egyenes út a járható, és kemény munkával, sok küzdelemmel mindenki elérheti a szebb jövőt. Persze már tudta, túl az ifjúság indulatos keserű csalódásain, hogy más tényezők is alakítják az ember sorsát, a véletlen és a párt is keresztbe tesz sokszor, csak ezt nem szabad kimondani, de az alap tételmondatban még mindig hitt. Mindent lehet, csak akarni kell. Aki pedig már az iskolában is a csalásból él, és azzal akar előre jutni, az egy taposnivaló féreg, Gyatlov nézetei szerint. Az ilyeneket valóban élvezte lebuktatni, majd jól megszívatni, hadd érezze a törődést a kis mocsok, és tudja csak meg, hol lakik a jó Lenin.
-Számológép is lehet nálunk Morozov elvtársnál. - szólalt meg ismét Jevgenyij.
-Hát nálam nem lehet. - zárta rövidre a témát a főmérnök.
-Engedelmével elvtárs, megkérdezném, hogy miért nem? - Kötötte az ebet a karóhoz Jevgenyij Szergejevics.
-Mert én azt mondtam, hogy nem lehet, ÉS mert felesleges. Nem kérdezek olyasmit, amihez számolni kell.
-Hála a magasságos jó Istennek. - szakadt ki a megkönnyebbült sóhaj szinte akarata ellenére Juditából, ezen a reakción pár srác nevetni kezdett.
-Nem kérdeztem a véleményed. - szólt oda fagyosan Gyatlov. - Ha kíváncsi leszek a kommentárotokra, szólok. Addig pofa be van és dolgozunk. Na már most: most, hogy sikeresen letettetek ide mindent... várjunk csak...
Gyatlov elhallgatott, felkapott egy analóg órát az asztalról, majd jól megnézte. A srácok nem értették, mi történt hirtelen, ami megzavarta hirtelen az elvtársat, de kiderült, amint ismét megszólalt az öreg.
-Kié ez? - mutatta fel a karórát.
-Enyém. - válaszolt Judit, miután kicsit közelebb hajolva megbizonyosodott róla, hogy valóban az övé a mutatott tárgy.
-Egy órát késik. - jelentette be Anatolij Gyatlov. - Mi az, nem tudod beállítani?
-De igen. - válaszolt a lány halkan, mialatt pár fiú ismét kuncogott. Ez ekkora hülye, hogy még az órát sem ismeri?
-Akkor mi a fenéért nem tekered előre?
-Elvtárs kérem, ez nem késik.
-Dehogynem. - mordult rá Gyatlov. - Negyed nyolcat mutat, közben negyed kilenc van. Nem látod?
-Igen. Direkt van így.
-Miért?
-Mert én órám mindig mutat annyi idő amennyi otthon van.
-Ja, értem már. - tette le Gyatlov az órát az asztalra. - Magyar idő, persze. De nem lenne logikusabb, ha az itteni időt mutatná és egy órát visszaszámolsz, ÉS annyi van szép magyar hazádban?
-Lehet lenne logikusabb, de érzelmi szempont nekem. Annyi óra van, amennyi otthon. Otthonhoz számolok.
-Te tudod. - vont vállat Anatolij Sztyepanovics.
Legyen neked úgy. Igazából valamelyest érthető, szegény kölyök legalább az maradjon meg neki, az otthoni idő, ha már minden mást elvettek tőle. Nyelvet, ábécét, napi rutint, a szaktárgyát, családját. Akkor legalább a karóráján járjon úgy a mutató, ahogy otthon tenné. Szentimentális, gyerekes de érthető húzás. Olyasmi, mintha magával cipelne egy alvóállatkát az otthon illatával, csak ez szimbolikus.
-Na jó, tehát most, hogy leraktatok ide mindent, mondom az ülésrendet. Speciális óhaj van először is?
-Ha elvtás ír valami a tábla akkor én szeretnék ülni elől. - jelentkezett Judita. - Én csak első pad látom.
-Jó, akkor ide ülsz. - mutatott Gyatlov maga elé. - Jó. Mindenki legszélre ül, úgy, hogy sem melletted, sem mögötted nem ülhet senki. Mellette egy szék kimarad, te ide ülsz, egy pad kimarad, majd oda a szélére egy, másik szélére a másik, és így tovább.
-Miért nem ülhetünk egymás mellé? - Akadékoskodott Szergej. - Én mindig Alekszej mellett ülök, Morozov engedi.
-Gyatlov meg nem engedi! - mennydörögte a kemény vezető mérnök elbagózott hangja, immár türelmét vesztve. - Nekem nem fogtok jobbra- balra, meg előre-hátra lokátorozni! Csaló szemét banda! Befogod a kijevi nagykapu méretű lepcses pofádat kisfiam ÉS csinálod, amit mondok, értem? Vagy kiváglak, mint macskát szarni! Velem te nem egyezkedsz!
Szergej fülét-farkát behúzva igyekezett elülni Alekszej mellől, és a többiek is jobbnak látták, ha nem teszik még inkább próbára a Führer türelmét, ahogy néha egymás közt emlegették. Pisszenés nélkül ültek a padban, kihúzva magukat, némelyek görcsösen szorongatták ujjaik közt a tollat.
Gyatlov, amint látta, hogy sikerült betörni az önérzetes kis latrokat, komolyan méltóságteljesen bólintott, majd végigsétált a sorok közt, ellenőrizni, minden rendben van - e, majd a második körbe sétálásnál mindenki elé letett egy üres papírt.
-Nevedet, dátumot ráírod, egy sort kihagysz. Nem kell gyöngybetűkkel írni, de olvasható legyen, mert ha nem tudom elolvasni, mit kaparsz a papírra, a faszom fogja kibetűzgetni mit akarsz, az a válaszod ment a levesbe nulla ponttal, akár jó, akár nem. Világos az elgondolás?
-Igenis. - kórusban feleltek.
-Hem. Na, akkor lediktálom a kérdéseket, azokat leírod egymás alá, nem hagysz neki helyet ki, válaszokat külön írod a túloldalra, kérdés számával. Ha valaki megszólal, anélkül, hogy kérdeztem volna, kizavarom egy elégtelennel, vagy annyival, amennyit az addigi munkája ér. Ha kérdésed van nem bebőgsz mint tehén az istállóba, hanem jelentkezel ÉS megvárod míg odamegyek. Másfél órátok van, hogy megírjátok. Ha előbb kész vagy, átnézed, amit összehalandzsáztál. Ha akkor is jónak tartod, leteszed elém, és mész amerre akarsz. Tessék, mit akarsz, mit tudom én, hogy hívnak?
-Kozsukov.
-Jó, és mit akarsz?
-Ki lehet menni mosdóba?
-Most?
-Nem, közben.
-Nem hiszem, hogy másfél óra alatt muszáj lenne, de ha hirtelen esetleg össze akarod magad szarni a kérdésektől kiengedlek, de akkor is leteszed ide a papírt, amíg visszajössz, mert nem most jöttem le a falvédőről. És ha kimész, nekem ne jelentsd be, hogy hova mész, mert a lőtéri bolhás kutyát nem érdekli. Nem az óvodában vagy a feleségemmel, hogy bejelented, hogy kimegyek vécére. Nem izgat. Mivel nem viheted a papírt magaddal, nem segít senki, visszajössz, folytatod. Na egyéb problémája van a Cseburaska csoportnak, vagy diktálhatok?
-Óvodában a feleségével? - morfondírozott Szergej.
-Mi van? - kapta fel a fejét Gyatlov, aki már épp leült az asztalhoz ismét. - Mit mondtál?
-Csak hogy jó fiatal felesége lehet az elvtársnak, ha óvodában van.
Ezen nagyot derült a tanreaktor gyerekesebb része, míg Gyatlov elvtárs egy csúnya pillantással torkukra nem forrasztotta a kacajt.
-A feleségem óvónő, te hígagyú. - mordult rá Gyatlov elvtárs, aki nem poénként értelmezte a hallottakat. - Még egy ilyen homályos utalgatás bizonyos fajta nem létező devianciáimra fiam, ÉS úgy kibaszlak, hogy nyekkensz.
Gyatlov lecsapta az asztalra a tollát, láthatóan ideges volt. Nem lehetett tudni, hogy az elvtársnak ennyire nincs humorérzéke, vagy bántja valami, de Judita az utóbbi eshetőségre tippelt inkább. Gyatlov nem szokott, eddigi megfigyelései alapján legalábbis, azért ennyire ingerült lenni.
Az öreg érzelemmentesen diktálni kezdte a kérdéseket, mind után várt egy kicsit, hogy a csapat le tudja írni, majd a diktálás után ránézett az órájára.
-Na, mostantól számítva van 90 percetek, aztán elveszem. Dolgozzatok!
Judita megkönnyebbülten látta, hogy valóban nincs számítási feladat, Gyatlov színtiszta elméleti fizikát kérdez, ami neki jó, a számolással szokott komoly gondja lenni, az elméletet tudja, főleg mióta Lenya, Igor és Borisz korrepetálják. Nekiállt leírni mindent, amire emlékezett, meglepően gyorsan jutottak eszébe a tanultak, és mindenre emlékezett.
Anatolij Sztyepanovics olvasással próbálta elütni az időt, jobb dolga per pillanat nem lévén, de nem tudott a regényre figyelni. Más körülmények között örült volna 90 perc szünetnek a melóban, amikor lehetne szépirodalmat olvasni, de most másféle gondolatok jártak a fejében, nem hagyva nyugodni a lelkét már hetek óta. Türelmes az ember egy darabig persze, vár, és reméli, hogy jobbra fordulnak a dolgok, de Gyatlovnak kezdett megint sok lenni a jóból a magánéletben és a munkában is, ebből adódó frusztrációját pedig többnyire beosztottjain élte ki, ami nem szép dolog, de mégis mi a jó francot csináljon? Ha így rágódik magában, abba hosszú távon beleőrül. Mert baj az van, elég. Nem elég, hogy Olgáéknál akkora cirkusz volt pár napja, hogy a szomszéd háztömbből értesítették a rendőrséget, Iván se jelentkezik hónapok óta Moszkvából. Na, ezért vállaljon az ember gyerekeket! Felnőnek aztán még akkor se szűnik az értük való aggódás, az ember idegein táncolnak állandóan. Azzal az elkényeztetett hülyegyerekkel is mi a fasz van? Jól elment egyetemre! Ami nagyszerű, de azóta szarik rájuk, konkrétan. De jól elvan a büdös kurva kölyök, hálátlan disznó, bezzeg pénzt kérni tudott a múltkor. Egy hete volt születésnapom, az anyjának meg három napja. Annyit se mondott, fogd meg a seggem te hülye vén fasz, élsz még? De kurva kedves egy gyerekem van! Ezért aztán megérte kinyalni a seggét, elhalmozni minden szarral. Pedálos Moszkviccsal meg az apja faszával.
Lám, a magyar gyerek nem állítja át az óráját, hogy tudja, hány óra van otthon. Biztosan sokat gondol haza. Más gyereke hazagondol szentimentálisan próbálja őrizni az otthon illúzióját, ahogy tudja. Igen, a másé. Ez a gyerek biztos ír haza levelet. Telefonálni biztos nem telefonál külföldre, de írni azért csak tud. Az ő apjának biztos nem kell otthon nyelni a mérget, hónapról hónapra, hogy egy kibaszott kurva sort nem ír a hálátlan kölyök. Szerencsés apja van ilyen gyerekkel.
Jól van, velem sem kellene órákat csicseregni, nagyon jól tudja Ványa fiam, hogy nem szeretek telefonon beszélni, de az, hogy két percre hívott két hónapja, hogy kellene pénz, azóta semmi, az már kimeríti azért a pofátlanság határát! Izabella küldött neki megint pénzt, pedig megmondtam, ne merjen. Az az, pénzeld a hülye elkényeztetett kölyködet! Vegyél neki toronyórát lánccal, hogy aztán visszakapjad tőle a nagy szart. Miattad lett ilyen, fogni kellett volna. Baszhatod már. Én meg mindent megvettem neki, miattam is ilyen. Megvettem mindent, hogy... ne legyen feltűnő, hogy sosem vagyok otthon. Mert mindig itt vagyok, ebben a kibaszott erőműben, ahol a pártseggnyali főnököm learatja a babérokat, miközben négyen dolgoznak helyette. Szitnyikov és én konkrétan három ember helyett dolgozunk, megbecsülés az meg persze lófasz van. Néha ki- kiszúrják az ember szemét egy tudományos konferenciával, azzal is csak azért, mert Fomin nem bírja betanulni, amit mondani kellene. Meg egy kibaszott Kiváló Dolgozóval. Munka Vörös Zászló érdemrend. Jó, annak örültem, de azzal se változott semmi, sőt a becsületrenddel se. Milyen becsület van itt? Már régen én kellene, hogy legyek itt a kibaszott főmérnök, kárpótlásként, azért, amiért megszenvedtem gyerekkoromtól kezdve, tragédiák sorozatán átvezető életem során... ha legalább főmérnök lennék, megérte volna talán. Ehelyett naponta hallgathatom egy nálam ezerszer képzetlenebb főmérnöki székbe ültetett szarjancsi pártkatona lesajnáló megjegyzéseit, és jelenleg helyettesíthetek egy kibaszott laborvezetőt. Mikor voltam én laborvezető, kérdem én? Mikor kellett nekem tanoncokkal foglalkozni? Tíz éve! Tíz kibaszott éve nem az én dolgom ez! Helyette se jobb a helyzet mondjuk, pesztrálhatom a kismérnököket a hármas- négyesben, akik mindent kitalálnak, csak dolgozni ne kelljen. Mi vagyok én, óvóbácsi? Meg is buktatom az egész kibaszott csürhét játszásból! Mindenkit kibaszok a picsába! Nincs épp jó kedvem, úgy leverem rajtatok, hogy arról koldultok!
Á... nem- nem leszek szemétláda ezekkel, nem tehetnek se arról, hogy nekem nincs jó kedvem, se arról, hogy a vejem egy dürhő alkoholista disznó, se arról, hogy a fiam egy elkényeztetett kis takonypóc, aki leszarja a fejem, se arról, hogy Fomin egy segghülye pártbérenc. Olvassunk inkább, szarok mindenre.
Felkapta a fejét. Valami csillogott, a napfényt verte vissza. Mint a vadászkutya, kezdett vizslatni, de semmi rendelleneset nem látott. Ismét lehajtotta a fejét, na olvassunk Jeszenyint a versek mindig felvidítanak,a regényre nem tudok figy... mi a faszom ez megint a szemembe villogott valaki. Az ablaküveg nem tükröz így vissza fényt, ez a fényforrás mozog. Az ablakot nem nyitogatja senki. Mi a franc? Óra számlap nem lehet, le kellett venni mindnek az órát, így nem mozoghat a kezével írás közben. Pedig olyasmi. Vagy vonalzó? De minek ezeknek vonalzó? Pedig azokkal lehet így marhulni, órával vonalzóval vagy... tükörrel. Mi a franc?
Felállt az asztaltól, de nem rohanta le egyből a tisztes társaságot, biztosra akart menni, megfogni a disznaját amelyik csinálja. Úgy tett, mintha csak nyújtózkodna, sétálgatott az asztal mögött. Megint csinálja. Oldalra fordította lassan a fejét, hogy a kis nyomorult ne vegye észre, hogy ő résen van. Igen, kézi tükörrel Morse- jeleket küld az egyik ifiúr. Egyértelműen látszik, nem véletlen mozgatja a kezét. Hát hogy ezek mit ki nem tudnak találni azt a mocskos disznó fajtátokat enné meg a fészkes fene! Nézd meg, a hájpacninak küldi a másik sorba, az bólogatott is. Na jól van, akkor ideje beleszarni a jó kedvetekbe.
-Minek neked tükröcske, idióta ökröcske? Félted a sminked? HE?
Nincs ideje nyekkenni Pjotrnak, a tükör el lett kobozva, az ő lapjával együtt, valamint Ilja sem tudott már írni semmit súgás után. - Takarodjatok kifelé.
Szót fogadtak. Mindenféle ellenvetés nélkül vették tudomásul, hogy lebuktak. Gyatlovval nem lehet szórakozni.
Hanem két elégtelen úgy tűnik, nem volt elég a csapatnak, igencsak ki akartak provokálni a fejesből még többet, legalábbis Gyatlov ennek tulajdonította azt a szerencsétlen megmozdulást, hogy Alekszej papírrepülőt hajított Szergejnek, de nem jól számította a dobást, és ahelyett, hogy a második padra szállt volna, Anatolij Sztyepanovics fejéhez ütközött. Hú baszki, le is esett, kemény egy feje lehet Gyatlovnak. Lehet, hogy elsüllyeszt egy hajót pusztán a fejével, lehet ennek ment neki a Titanic.
-Elnézést, kidobhatom a szemetet? - jelentkezett Szergej, menteni a menthetőt, de Gyatlov már felkelt, olyan pofát vágva, amiről azt látták, mindjárt kibelez mindenkit.
-Majd én kidobom! - mordult rá a srácra az öreg, nem túl kedvesen. - Le lehet ülni a seggedre ÉS dolgozni, vagy kiváglak.
Természetesen a papír, amiből Alekszej repülőt hajtogatott, és az aerodinamika segítségével Szergejnek akart juttatni, nem volt üres, ellenkezőleg, volt azon valami hajjaj, de még mi. Persze Tolya bá sem most jött le a falvédőről, s a fiúk hiába imádkoztak bárminemű magasabb erőhöz, hogy Gyatlov csak dobja ki a repülőt, és eszébe ne jusson széthajtogatni, természetesen az öreg hitlerjugendesnek első dolga volt széthajtogatni, Murphy törvénye.
-Nocsak-nocsak! "Segícsél, mitkell a heteshez írni?Képlett? " Na... megmondom én, mit kell odaírni, édes... - Gyatlov közelebb ment Szergejhez és olyan közel hajolt hozzá, hogy szinte összeért az orruk. - Most már semmit, drága gyerekem.
Ezt úgy mondta, olyan vérfagyasztó hangsúllyal, hogy az ember majd' betojt tőle. A lap kicsúszott a keze alól, ahogy az öreg kihúzta. - Milyen jó a helyesírása állítólag érettségizett embereknek. - Anatolij Sztyepanovics hangjában érezni lehetett a gúny sósavnál is maróbb hatását. - Lehet menni hazafelé. - vetette oda még Szergejnek, miközben már Alekszejhez igyekezett. A srác elől is elvette a lapot, majd neki is megmutatta, hol az ajtó, és merre lehet elhúzni a belét. Ahogy a két fiú felállt, és az ajtó felé kullogott, Gyatlov még utánuk szólt:
-Nem lett kép.
Az öreg most már gyanakodva végigvizslatta a padsorokat, minden egyes tanonc papírját megnézte, hogy halad, mit csinál, van- e nála valami. Egyéb rendbontást nem tapasztalt, hanem a hatalmas mértékű idiótaságokat, amit össze tudtak hordani a büdös kölykök, egyértelmű elméleti kérdésekre válaszként, azokat mélységes bosszankodással és megvetéssel vette tudomásul. Majdnem minden gyereknél olvasott futólag valami égbekiáltó faszságot, ami miatt már most elment a kedve a javítástól. Kicsit sajnálta már Morozov elvtársat, annak minden nap ezt kell hallani- látni, olvasni, de aztán mindig arra jutott, hogy Morozov ugyanakkora gyökér, mint a tanoncok, így aztán vastagon megérdemlik egymást.
Kovalcsenko vagy hogy a francba hívják Jevgenyij természetesen mindent tud, mint rendesen. Intelligens kölyök, szorgalmas, Gyatlov viszont mégsem találta szimpatikusnak, megnyilvánulásai alapján. Egy fiatalabb Fominra emlékeztete a srác, azzal a különbséggel, hogy Fomin segghülye, ez a gyerek legalább szakmai szempontból okos, de látta már, hogy tud segget nyalni, meg a többit rendre utasítani, mintha legalábbis ő szarta volna itt a spanyolviaszt, gyakornok létére, úgy hírlik, már beszólt Sztoljarcsuknak, aki azért mégiscsak mérnök, és az ilyen porbafingók ne osszák már azért ki. Arra itt vagyok én. Ha ez a kölyök itt marad, esélyes, hogy össze fogjuk akasztani a bajszunkat, mert sokat képzel magáról, szerintem helyre kell majd tennem egyszer- kétszer, gondolta Gyatlov. Törtető kis naposcsibe géppisztollyal. Csak reménykedni tudok, hogy Ványa fiam nem ilyen nyegle kis kivagyi senkiházi Moszkvában, hanem meghúzza magát és alázattal közeledik az oktatói irányába... közeledik a lónak a faszát, azt se tudja, mit jelent az a szó, hogy alázat, biztos ilyen kis rátarti hülyegyerek az is.
Na, kis magyar dalos pacsirta, még mindig nyomtatott betűkkel írsz? Na jó, nem baszogatlak érte, legalább írsz, ez is valami. Hm, de még milyen gyorsan írsz, gondolkodás nélkül. Mi az, felkészítettek az óvodás műszakban? Hány óra van Budapesten, he? Te, kis te. Látom, nem puskázol, fejből írsz, ezt már szeretem. Pedig te nem is vagy fizikus. Szégyellhetik magukat ezek itt... Te legalább becsületes vagy, azt is vállalod, ha nem tudsz valamit, pedig neked több energiát igényel a felkészülés, talán az egész galleriből te tanulsz a legtöbbet. Neked azt is meg kell tanulnod, amit ezek már tudtak, mielőtt idejöttek. Észre sem vette, hogy önkéntelenül rámosolygott az írásban elmerült lányra, majd ugyanilyen akaratán kívül megsimította a vállát. Akkor eszmélt fel, mikor a kislány felnézett rá, majd őt látva elmosolyodott. Gyatlov most már akarattal mosolygott vissza, néhány másodpercig egymásra néztek, de aztán az öreg elfordította a fejét.
-Jól van, írjál tovább. - suttogta, majd otthagyta a lányt.
Helyes kölyök vagy, csak tudnám, miért vigyorgok mint a hülyegyerek, ha rám nézel. Hiszen büszke vagyok arra, hogy pókerarccal tudok fogadni mindent, és az én arcomról csak akkor olvas le valaki érzelmeket, ha én is úgy akarom. Most viszont, mióta te itt vagy, azt kell észrevennem, hogy nem vagyok ura az érzelmeimnek, ha képben vagy, és ez mérhetetlenül idegesít. Nem vagyok én már taknyos kölyök, hogy vigyorogjak, mint a tejbetök, csak azért mert aranyos egy tanonc kislány. Hiszen nem is ismerlek. Mi a fene üthetett belém? Csak a családommal kapcsolatban érzek hasonlót, otthon, ha a gyerekeimmel, feleségemmel, unokámmal vagyok. Akkor merek, és akarok önmagam lenni, de a munkában nem adom ki magam. De hiszen te se kutyám, se macskám nem vagy. Miért hát, hogy ennyire megnyíltam neked? Te kis boszorkány, mi a fenét művelsz te velem?
Mi ez a jelenség? Tartok tőle, hogy ezt tudományosan nem lehet megmagyarázni. Talán pszichológiailag... Hát lehetséges, hogy ez után az élet után egy pszichomókus eldolgozna rajtam egy ideig, de nem vagyok én hülye... Mégis mi a frászkarika folyik itt? Egyszer van a tanoncok között egy darab lány és én szentimentális vén hülye leszek miatta? Na nem olyan nagy csoda ez, hogy kislányok elveszik meglett férfiak maradék eszét is. Mennyi ilyet hallottam már... Fominnak is van barátnője, több is, az egyik harminc év körül van... kapuzárási pánik lenne? Igen ám, csak ezzel meg az a baj, hogy ez a kislány se Lilja a hármasból, aki minden mérnökről lehúzza a gatyát, ráadásul ez annyira gyerek, hogy Fomin legfiatalabb babájánál is fiatalabb tíz évvel, és egyértelműen nem szexuális értelemben vonzódom a gyerekhez. Ez biztos. Olyasmi inkább, mint amikor Olgával beszélek. Mintha a gyerekem lenne, de hát ez hülyeség. Nem szerethetek egy idegen lányt úgy, mint a gyerekemet. Marhaság. Vannak ennek szülei, semmi közünk egymáshoz.
Valószínűleg csak hiányzik az az elkényeztetett hülye gyerekem, aztán képzelek mindenféle marhaságot, és... de hát nem... nem, ez nem így van. A fura dolog az, hogy Ivántól teljesen független módon gondolkozom erről a lányról, és van egy olyan érzésem, hogy akkor is így éreznék, ha Ványa fiam itt lenne. Hogy miért? Fingom sincs. Így gondolom. Kész, kifújt.
Kéz lendül a levegőbe. Mi az? Mit akarsz, ki vagy? Ja, a... mindig elfelejtem mi a neved magyarul.
-Mi kéne? - lépett oda a lányhoz.
-Kérhetek lap?
-Minek?
-Nincs hely több.
-Nem regényt írunk, mit fosod a szót? Nekem ne rizsázzál, lényeget.
-Fér ki nem, próbáltam írni kicsivel.
-Jó. Tessék, itt van, de erre férjél ki, mert másikat nem adok, amúgy sincs túl sok időd.
Judita bólintott, jelezve, hogy tudomásul vette, és folytatta az írást. Gyatlov vállat vont. Jól van, de megtáltosodtál, de sok írnivalód van.
Letelt a 90 perc, Gyatlov visszaellenőrizte az óráján, majd a maga preciz módján még egyszer, aztán megszólalt.
-Tollat leteszed, ennyi volt. Ha eddig nem tudtál válaszolni, ne most várd a megvilágosodást.
Sok tanoncnak elég hamar letelt az idő, volt, aki a feladatok felével sem végzett. Féltek, mert Gyatlov közismerten rohadék, biztos 60, de lehet, hogy 70 százalék alatt elégtelent ad. Morozovnál 40 százalék kell a ketteshez, de Morozov azért nem annyira szemétláda. Gyatlov elindult beszedni a lapokat. Nem mertek beszélni, nehogy a beszedés közben kaparjon rá egy egyest.
-Na. Átnézem őket, miket hadováltatok itt össze. Azt előre megmondom, aki nem üti meg a mércét, annak elégtelen lesz, és kész. Nem egyezkedünk, nem szóban felelünk ötször egymás után, nem kérdezek többet semmit, nincs mentőkérdés. Amit ebben írtál, arra vagyok kíváncsi. Másra nem, arra sem, hogy milyen szépen tudsz rimánkodni, szarok rá. Nem rimánkodni kell, hanem tanulni.
Gyatlov leült, lecsapva maga elé a papírhalmot.
-Akinek a nevét mondom, idejön, leosztályozom, elveszi innen a motyóját,aztán megy a fenébe, nem kaszinózunk a többivel, értem? És amíg javítok, kuss lesz, mert előfordul, ha zaj van, nem tudok figyelni, ÉS véletlenül adok egy elégtelent mert nem figyeltem.
A főmufti egy ideig olvasott, némi morgás kisértetében, csóválgatta a fejét, majd megszólalt.
-Kozsukov, gyere ide.
Anatolij Kozsukov felpattant és kisétált. Gyatlov nem mondott neki semmi egyebet, csak odavetette. - Közepes.
A srác vállat vont. Az Gyatlovtól, úgy hírlik, nem rossz.
-Gyenge közepes. - toldotta meg a mondandóját az öreg, ahogy beírta az eredményt. - Mert ma jószívű vagyok.
-Nincs is szíved, miről beszélsz. - mormogta az orra alatt Igor. - Nálad gecibb mérnök kevés van.
-Igor Vasziljevics befogja a pofáját. Ha magadban dumálsz, akkor meg menj szakorvoshoz, ha nekem szánod a mondandódat akkor meg nyisd ki a pofád ÉS vállald fel a véleményed, ahogy férfihoz illik. - intézett arrafelé egy dörgedelmet Gyatlov elvtárs, akinek semmi nem kerülte el a figyelmét. - Most persze kuss van, mi? - morgott Anatolij Sztyepanovics, látván, hogy Igor nem kívánja megismételni a róla alkotott véleménye lényegét.
Nagy sóhajjal vetette bele magát a többi irományba. Többnyire csendben volt, néha azonban felnézett, és ilyenfajta költői kérdéseket intézett a társasághoz:
-Kérdezném a tisztelt elvtárskezdeményektől, hogy az a képződmény, aki még a négyes kérdést sem tudta megválaszolni, amihez három kibaszott sort kellett volna megtanulni, az mégis mi a búbánatos faszt keres itt? Hm? Kibaszott aranyhalak, remélem belőled nem lesz kolléga, mert abban a minutumban akasztom fel magam, ahogy te mérnök leszel. Gyere ide, Borisz, vidd innen ezt a papírt, ne is lássam.
-Hajrá, Borisz, legyél mérnök, hadd váltsa be az ígéretét. - súgta oda a srácnak Igor, de most halkabban, mint az előbb.
Gyatlov rosszkedvűen sorolta az eredményeket, az átlagos zárthelyik nagyjából közepes- elégséges szinten mozogtak. Volt néhány elégtelen a puskázósokon kívül is, ezeket jól le is szidta az öreg, mikor osztályzott. A jobb teljesítményű diákok összesen öten voltak, amit Gyatlov marha kevésnek tartott, húszból. Jó és jeles osztályzatokat csak öt ember kapott, ebből is mindössze három lett jeles a végén. Természetesen Jevgenyij jelest kapott, ez senkit nem ért váratlanul. Kovalcsenko várt volna egy gratulációt Gyatlovtól, de mindössze egy "Jól van, jeles" mondattal írta be Gyatlov a jegyét. Jevgenyij nem mozdult, várt.
-Mi van, mit állsz itt? - emelte fel a főnök a fejét értetlenül. - Mehetsz.
-Gyatlov elvtárs nem akar nekem mondani valamit?
-Mit mondjak? Jeles, mondtam már, jól írtál mindent. Mit akarsz még, márványtáblát a bejárat fölé?
-Gratulálhatna.
-Mi? - hördült fel Gyatlov. - Mi a francért gratuláljak én neked? Mit csináltál? Jelesre írtál egy zárthelyit. Jó. Ez lenne a természetes, ráadásul magadnak tanulsz nem nekem. Majd ha a Kurcsatovban kitüntetnek, öccse, vagy Munka Vörös Zászló Érdemérmet kapsz, na majd akkor gratulálok. Ez ahhoz még kevés.
Jevgenyij sértetten nézett Gyatlov szeme közé, de nem mondott egyebet, felkapta az asztalról az óráját és a zsebszámológépét, megvárta az indexet, majd dérrel- dúrral elhagyta a termet.
-Pofázni azt tudtok. - morgott Gyatlov. - Megáll az eszem.
Szépen fogytak Gyatlov elől a papírok és a kirakodóvásár is, végül már csak Judita rosszul járó órája hevert előtte.
Egy dolgozattal akadt Anatolij atyuskának problémája az osztályzást illetően, Judita Varga mindenre jól válaszolt ugyan, de voltak kérdések, ahová belekevert olyasmit is, ami nem szerepelt szorosan a kérdésben és a definícióban, de a témához kapcsolódott, valószínűleg Toptunov, Kirschenbaum vagy Sztoljarcsuk annak idején így magyarázhatta a lánynak az összefüggéseket, és így maradt meg a fejében. Jónak jó, csak felesleges rizsázás, ezt mérnök szakon annyira nem szeretik az oktatók, látszik, hogy a gyerek inkább humán beállítottságú, és inkább a szavak, mint a logikus hidegfejű precizitás embere. Most nem tudott dönteni, hogy ezekért a mellékvágányokért levonjon - e pontot, és négyest adjon, ami a gyerek szokásos eredményeihez képest még így is fejlődés, vagy legyen rendes, és értékelje jelesre, azzal a megjegyzéssel, hogy máskor ne legyen szófosása, és szorítkozzon tiszta információkra? Többek között ezek miatt a kitérők miatt volt szüksége pótlapra, meg amiatt, hogy nyomtatott betűkkel nagyobb helyet foglalt el a papíron, mint mások folyóírással. A pótlap bal alsó sarkában díszelgett még egy radioaktivitásra figyelmeztető jel tollrajza, amit Anatolij Gyatlov rettentő infantilis húzásnak tartott, de annyira nem tudott miatta haragudni a lányra, biztos volt benne, hogy nem direkt kreténkedik. Művészetkedvelő kissé álmodozó gyerek, lehet hirtelen nem is direkt firkálgatta, vele is előfordul, hogy nagyon elgondolkodik, csak ő számokat szokott lapszélre írni, de hogy miért pont azt a számot, arról lövése sincs. Na ez a gyerek meg sugárzásjelet, előfordul. Felemelte a fejét, majd a homlokára tolta az olvasószemüvegét, végignézett az előtte várakozó lányon, aki feszülten figyelte minden mozdulatát.
-Na jól van hát... legyen jeles, de máskor ne rizsázz itt nekem. Lényeget.
-Jeles? - Judita egyszerre volt kimondhatatlanul boldog és rémült, mi van, ha nem jól értette?!. Otlicsnyo... de, az kiváló oroszul,akkor ő most tényleg jelest kapott?
-Hem. - bólintott Gyatlov. - De mondom, nem kell ennyi duma. Ezért más most levonna neked pontot mert nem arról beszélsz, amit kérdeztem. Definíció, érted? Az maximum két mondat.
- Igenis.- mosolygott Judita felszabadultan.
-Ja, és ne rajzolgass nekem sugárveszély jelet mert nem rajzszakkörön vagy, meg ez nem az óvoda, hogy a jeled kell a lap szélére. Ritka gyerekes.
-Bocsánat. Én unatkoztam lettem kész.
-Jó, rendben, de a dolgozatra máskor ne, ez hivatalos irat, meg kell ôriznünk ha valami barom el akarná olvasni ezeket. De hogy minek tenné...? Eh.
Gyatlov beírta Juditának a jelest, a kislány visszavette a karóráját, majd Gyatlov meglepődve tapasztalta, hogy Judita adott neki egy nagy puszit a homlokára úgy minden előzmény nélkül.
- Köszönöm szépen! - ujjongott a gyerek.
-Höjj... - az öreg főmérnök meglepődött, hirtelen nem is tudta, mit reagáljon, azért nem szokták őt puszilgatni a tanoncok, mit eredményezne már ez? Bár a múltkor ő is adott a gyereknek egy puszit mikor felköszöntötte spontán a születésnapja éjjelén, lehet azt hiszi a gyerek, hogy ilyen jóban vannak.
-Elnézést. - szontyolodott el Judit. - Hirtelen örültem.
-Nem haragszom, csak meglepődtem. - felelt megenyhülve Anatolij Sztyepanovics. - Legközelebb azért kérdezd meg, hogy puszipajtások vagyunk - e, kicsit váratlanul ért.
Az öreg körbenézett felállás közben, majd megbizonyosodva róla, hogy senki más nincs itt rajtuk kívül, odahajolt a gyerekhez és ő is megpuszilta, ami után egy olyan hálás arckifejezést látott a lányon, hogy el kellett fordulnia az asztal felé mappákat rendezgetni. Könnyek szöktek a szemébe Egy férfi nem sír. Főleg nem a helyettes főmérnök, aki atomenergiát rendszabályoz, mekkora hülyeség lenne már.
-Na de ezt ne mondd el senkinek - mormogta komolyan.- Nem akarom hogy elterjedjen a híre hogy Gyatlov vén szentimentális hülye ÉS kikezd a kislányokkal, értem?
-Senki nem fogja megtudni. - felelte Judita.
- Jól van. - bólintott Gyatlov. - Ügyes voltál, ha így folytatod, rendben leszünk.
Judita annyira megörült, hogy az öreg őt megdicsérte, pedig ugye Jevgenyijt nem, hiába írt ő is jelest. Ennek az észrevételének hangot is adott, amire Anatolij megvonta a vállát.
-Nem szeretném, ha ezt visszamondanád neki, de az a gyerek egy nagyképű kis paraszt, és épp eléggé fényezi a saját egóját, nem kell, hogy még én is dicsérgessem. - kapta fel az öreg a mappáit és könyveit az asztalról. - Rólad viszont mindketten tudjuk, amit tudunk, így aztán téged megdicsérlek, ne érezd, hogy hiába tanulsz, mert nem hiába. Saját magadhoz képest rengeteget fejlődtél, ezért már jár dicséret.
Judita széles mosollyal nyugtázta az idős főmérnök szavait, majd vele együtt hagyta el a termet.
-Csókolom, és szép napot. - búcsúzott az elmenőben lévő elvtárstól.
-Már megtetted, és szervusz. - mormogott vissza Anatolij Sztyepanovics járás közben, de hirtelen megállt és még egyszer hátrafordult, hogy a gyerek szemébe nézzen. Nem mondott semmit, csak nézte a lányt, aki szintén kereste a szemkontaktust, majd közelebb ballagott az öreghez.
-Elvtárs mérges?
-Nem. - csóválta meg a fejét Gyatlov. - Nem vagyok. Csak sok minden jár a fejemben.
- Akkor nem rám mérges. Én hittem azt.
-Miért? Ha nincs jó kedvem automatikusan rád kell, hogy mérges legyek? Nem rád, illetve nem is igazán mérges vagyok csak szar kedvem van átlagban.
-Oka miért?
-Sok oka van. - hárított Gyatlov, majd rágyújtott. - Na még ezt elszívom, szarok bele. Két órája nem szívtam egyet se.
-Az rekord.
-Na, ki nem hagytad volna a megjegyzést, mi? - fura módon nem megsértődött az elvtárs, nevetett.
-Csak vicces. - mosolygott bátortalanul Judita, de kicsit nevetett ő is, ahogy észrevette, hogy Anatolij nem harapja le a fejét.
-Akartam tőled kérdezni valamit. Sokat írsz haza?
-Igen. - bólintott Judit. - Héten kettő- három, de van csak egy.
-Szerinted ha egy magadfajta kölyök nem ír haza, akkor nem szereti az apját? - Anatolij meglepődött, hogy ezt így megkérdezte, de nem érdekelte már, ki mit mond, kibukott belőle. - Te megállnád, hogy ne írj haza hónapokig?
-Nem állnám meg. - felet Judita óvatosan. - De én én és nem más. Nem tud én más fejével nézni.
-Na igen. - fújta a füstöt az öreg kicsit ingerülten. - Testvéred van?
-Nincsen.
-Akkor a te szüleidnek meg csak te vagy. - gondolkodott hangosan az öreg. - De még ha van testvére annak a büdös kölyöknek, akkor is... az nem ugyanaz... igaz? - hirtelen rábökött a cigarettával Juditára, aki nem igazán értette, mit dilemmázik Gyatlov ennyire, de meg akarta vigasztalni.
-Szerintem nem mindenki szeret írás. Én sem írnék kellene írni oroszul.
-De bolond vagy te, hát az az anyanyelve, mint neked a magyar. - hökkent meg Anatolij.
-Igaz, mindig elfelejtem, hogy itt én nem beszélek mindenki más igen.
Gyatlov nevetett, ezen már nem tudott bosszankodni.
-Tudom, hogy nem érted, amit mondok, de jó valakinek panaszkodni, aki pártatlan. - magyarázta Gyatlov.
-Én értem. - bólintott együttérzően Judita. - Csak tudok nem segíteni sok.
-De, nekem már ez is elég. Elmondhattam. Te nem akarsz elmondani valamit? Cserébe.
-Én... - a lány egy ideig gondolkodott, majd ismét ránézett Gyatlovra. - Nem tetszik haragudni én mondok valamit?
-Ha azt akarod mondani, hogy egy seggfej vagyok a tanoncokkal ÉS a mérnökökkel is, akkor ne fáradj, már megkaptam fentről.
-Nem azt akar én.
-Hát mit? - most érdeklődve csillant fel a szürkéskék szempár, végre nem az unásig ismert szólamok következnek.
-Én akartam mondani hogy elvtárs... szóval elvtárs kérdez ezt tőlem előbb mert saját gyerek miatt?
-Igen. - morgott Gyatlov. Ez annyira nem tetszett neki, megint visszakanyarodtunk a problémához.
-Én nem tud miért nem ír gyereke elvtársnak, de engedje meg mondjam... elvtárs ad nekem benyomás hogy elvtárs jó apa.
Anatolij Sztyepanovics döbbenten meredt Juditára, tágra nyílt szemmel csak ennyit tudott kérdezni hirtelen zavarában:
-Ezt miből gondolod?
-Én... érez, elvtárs szereti a gyerekeket. Igaz?
-Igen. - ez biztos felelet volt.
-Elvtárs fél, ha valaki ismeri meg jobban, bánthatja. Ezért elutasítás, magának való. Csalódott emberek sokat. Bántották. Nem nyit, csak kit ismer.
-Mikor végeztél a pszichológián? - vágta oda cinikusan a főmérnök, érezve, hogy a gyerek túlságosan belelát a gondolataiba, így azt tette, amit mindig, ha sebezhetőnek érezte magát- cinikus megjegyzéseket tett, és bezárt. Kicsit hátrébb is húzódott, elfordítva a fejét.
-Én tud hogy elvtárs jó ember. És jó apa.
Gyatlov érezte, hogy a lány távozóban megsimította a vállát, de nem beszélt többet. Elment. Az öreg döbbenten nézett maga elé, nem látott semmit, csak rutinból tudta, hol van. Ismét elmerült a gondolataiban, próbálta helyre tenni magában a hallottakat.
-Süket vagy? Küldjünk talán rokkantnyugdíjba a hallásoddal?
-Mit akarsz? - dörrent rá hirtelen arra, aki felzavarta gondolataiból, de nem tette jól.
-Azt akarom, hogy fáradj vissza dolgozni, ha nem nagy teher neked, már ennyi idősen. Mit nézel így magad elé, hogy nem reagálsz semmire? Szenilis vagy? Te kicsit jobban öregszel, rosszul telik rajtad az idő, majd menj el üzemorvoshoz, jó? - Fomin hangja csöpögött a gúnytól.
-Elgondolkodtam.
-Na igen. Te csak itt pöfékelsz? Ha jól tudom, nem ezért húzod a pofátlanul magas béredet, Gyatlov. Kicsit meg tudom ám nyirbálni.
-Erre a cigarettára gyújtottam rá pihenésképp, főmérnök elvtárs, most javítottam ki húsz zárthelyit, ahogy megkérted, ÉS levezényeltem az egész cécót, ennyi járjon már nekem.
-Neked ne nagyon járjon, a szád az nagyon sokat jár. Az se járjon, hanem indulj vissza dolgozni. Nyomd el azt a cigit.
-Rajtad fogom elnyomni nagy élvezettel. - sziszegte Gyatlov, ahogy Fomin távolodott tőle. - Mi vagyok én te szarházi, hogy ilyen hangon beszélj velem?
Sajnos Gyatlovnak nem volt túl jó kedve mire véget ért a műszak.
A szemét mocskos tetű! Még majdnem lemunkakerülőzött a kurva életbe már! Hát ki dolgozik helyette! Ne dudálj, faszfej! Nekem volt zöld. Jó, villog, és akkor mi van? Dugd a fejed a seggembe te is. Rohadjon meg mindenki. Taknyos, ne csengess a rohadt bicikliddel, kerülj ki! Faszom fog előled félreugrani, ki vagyok én? Mindenki lába-segge rongya vagyok én? Hát egy nagy lófaszt, azt! Én főmérnök vagyok, te meg egy takony!
A bejárati ajtót teljes erőből berúgta, majd az aktatáskát szépen keresztülreptette az előszobán, hogy a fürdő szemközti fala fogta meg.
-Na! - mordult egyet, ahogy belépett. A cipőjét is csak lerúgta, ahova esik, ott bassza meg, jó az úgy.
-Szervusz. Megjöttél? - Izabella jól ismerte férje hangulatait, ilyenkor nem tanácsos nagyon beszédbe elegyedni vele, meg kell várni, míg lehiggad kicsit.
-Vacsora? - mordult rá férje, válasz nélkül, szó szerint behajítva zakóját az ágyra a hálóban.
-Van, drágám. - bólintott Izus.
-Azért. - Gyatlov jelentőségteljes gesztussal mutatott feleségére. - Azért mondom, hogy nekem legyen vacsora mire hazaérek!
-Van is.
-Mit főztél?
-Céklaleves, pelmenyi.
-Hem. - vette tudomásul a férj a menüt, kedvére volt, amit hallott, így kicsit már higgadt, miközben megmosta a kezét, kicsit loccsantott a vízből az arcára is, hogy felfrissüljön.. - Jól van. Most azt mondd meg: ki vagyok én? - jelent meg ismét az asszony mellett, aki vacsorához terített.
-Anatolij Sztyepanovics Gyatlov. - felelt Iza természetesen.
-Nem úgy. Ki vagyok én itt? Azt mondd meg, ki vagyok én itt? Mi?
-Te vagy a férfi a háznál, az én férjem, és a gyerekeim apja, aki értünk dolgozik. - Iza nyugodtan, kedvesen állta Gyatlov emelt hangú kérdéseit, ez volt az egyetlen mód, amivel Tolyát le lehetett ilyenkor csillapítani. Tudta, hogy a munkában megalázták, így próbálja önbecsülését helyre tenni, hogy legalább itthon ő a főnök. Ismerte már annyira a férjét több, mint harminc év után, hogy tudja, mi történt, anélkül, hogy Anatolij egy szóval is elmesélte volna.
-Úgy- úgy. - bólintott Gyatlov, miközben felkapta a kanalat és a levesnek látott neki. - Pontosan. Ez itt az én lakásom, és én vagyok az úr a háznál!
-Igen, drága.
-Na azért.
-Jobban vagy? - hajolt közelebb Izus kedveskedve.
-Majd ha ettem, jobban leszek. - morgott Tolya bácsi. - Só?
-Itt van.
-Kösz. - rövid morgás, majd egy ideig csak a kanalak csörögtek. A leves vége felé az öreg kijelentette. - Ötezer rubel van letéve a bankban.
-Tudom, édes, jól van.
-Ha elegem lesz, felmondok a picsába, ÉS abból megélünk, amíg jobbat nem találok.
-Értem. - felelt Iza ellenvetés nélkül.
-Na és? Nem fogsz nekem nyavalyogni, hogy nem akarsz innét elmenni? Hogy te Pripjatyban akarsz lakni?
-Szeretek itt lakni, tudod. - válaszolt Izabella higgadtan. - De ha az az ára, hogy te tönkremégy bele, akkor nem. Én téged szeretlek, s megyek veled a sírig, ahova te mész, tudod jól. Hiszen megesküdtem erre, mikor elvettél. Mindig veled, bárhova.
-Az az egyetlen szerencsém, hogy te vagy a feleségem. - sóhajtott szomorkásan Tolya bácsi. - Köszönöm, hogy elviselsz.
-Nem elvisellek, Tosha. Szeretlek.
-Én is szeretlek. - ez már Gyatlov papa meghatott dünnyögése volt, majd sokkal nyugodtabb hangulatban látott neki pelmenyit pusztítani.
-Voltam a Gasztronomban munka után. - mosolygott Izácska.
-Akkor fél Pripjaty tudja az új híreket.
-Bizony- bizony, de a jó hír az, hogy hoztam az én kis férjemnek sört.
-Na azt jól tetted. - bólintott elismerően Gyatlov. - Te mindig tudod, mitől lesz jobb kedve az embernek.
-Ha szeretnéd, kiveszek egyet neked a hűtőből vacsora utánra.
-Nosza.
-Jaj te. - nevetett Izus. - Mit kell mondani?
-Kérek szépen.- mormogta a bajsza alatt az öreg szibériai morgós mackó, aki a munkahelyen inkább tűnt grizzly medvének.
-Jól van, édes, aztán, ha gondolod, bemegyünk a nappaliba, te rágyújtasz, gondolom, de ha akarod, megmasszírozom a vállad.
-Inkább mást masszírozz meg. - Gyatlov kicsit kajánul mosolygott, majd elnevette magát, Iza vidáman látta, hogy sikerült a stresszoldás, sajnos nem mindig lehet ilyen könnyen megnyugtatni Tolyát, ha ilyen hangulatban jön haza.
-Tosha, van még hírem, de légy szíves ne mérgeskedj, jó?
-Mi történt már megint?
-Semmi rossz. Csak általában a plafonon vagy, ha megemlítem...
-Vologya? - morgott Anatolij, szúrós szemmel grimaszt vágva.
-Nem. Iván.
-Iván? - Gyatlov érdeklődve emelte fel a fejét fia nevének hallatán. - Pénz kell neki? - horkantott hirtelen rosszkedvvel.
-Nem, nem említette, hogy kellene.
-De te azért mindenesetre küldtél, nehogy kérnie kelljen.
-Nem küldtem neki.
-Csoda.
-Azért telefonált, hogy boldog születésnapot kívánjon.
-Neked?
-Mindkettőnknek.
-Jókor jutott eszébe, hogy tegnap seggbe rúgták, egy hetet késett.
-Jaj, édes, jókívánság sosem jön rosszkor, vagy igen?
-Nem. Valóban nem. Akkor csak tudja, hogy élek még.
-Hogyne tudná. - Iza férje vállára tette a kezét, és gyengéden, nyugtatóan simogatta, amit Gyatlov megkönnyebbült sóhajjal nyugtázott.
-Kicsit a nyakamat is. Mit tudom én, miért fáj.
-Mert folyton tiszta görcs vagy, és ez nem tesz jót az izmaidnak, drága. Túlhajtod magad.
-Mhm. - bólintott Tolya bácsi szomorúan.
-Na nem baj. Majd én ellazítalak ma este, jó?
-Az jó lesz.
Gyatlov lehunyta a szemét, s megpróbált kizárni minden negatív gondolatot a fejéből, átadva magát Izabella megnyugtató érintésének.
Talán most már minden rendben lesz, vagy legalábbis kevésbé lesz szar. Meglátjuk.