Március vége volt, nagyjából két héttel a tanreaktorosok zárthelyije után.
Gyatlov elvtárs épp igyekezett, hogy eleget tehessen az aznapi feladataihoz hozzá látásnak, amikor is Viktor Bryukhanov lélekszakadva futott oda hozzá a folyosón.
-Gyatlov, segíts, baj van, illetve nincs baj, csak izé van tudod, szükségem van rád de azonnal.
-Mi a gond? - fordult hátra a főmérnök helyettes, amint az igazgató göndör fürtjei bekerültek a látóterébe.
-Tudod az a nagy szar helyzet, hogy közbejött az izé a kicsodáéknak mondjad már. És meghozták a miafrancot a hovaacsudába na tudod...
-Világos. - morgott Gyatlov.
-Nos, tudtam én, hogy megérted...
-Igazgató elvtárs, irónia volt, egy szavadat se értem. - Gyatlov mindig rosszul volt Brjukhanov szakszerűtlen megfogalmazásától és szétszórtságától, főleg az ő katonás precizitáshoz szokott munkamorálja és gondolkodása nem volt összeegyeztethető Bryukhanov stílusával. Ennél még Judita, a kis magyar tanonc is szakszerűbben megfogalmazza újabban a kérdéseit.
-Hát hogy azt az izét az ötösbe meghozták és le kellene őket izélni.
-Most?
-Igen, hát ez a baj, hogy most.
-Miért nem éjjel hozták? Hát teljesen felborítják a nappali munkarendet ha most kivezénylünk mérnököket pakolni. Mondtam neked, hogy éjjelre kérd, akkor ki tudtunk volna vezényelni minden blokkból 8-10 embert, a vezérlőben meg maradnak ketten- hárman, az elég lett volna éjjeli áramra, nem elpofáztam? Most nappalról rittyentsek neked hirtelen ennyi embert csúcsidőben, amikor a legjobban kell tartanunk a teljesítményt?
-Én tudom, és éjjelre kértem, de a szállítást nem tudták megoldani éjjel, mert éjjel már más fuvarjuk van, és ha most nem vesszük át, akkor egy hónap múlva jönnek megint, és akkor a határidő, tudod...
-Nyalja ki a seggemet aki a határidőket kiszabja.
-Az enyémet is kinyalhatja, Gyatlov, de attól még azok a miacsudákis mondjad már itt vannak, és le kell őket pakolni.
-Jól van, mindjárt összeszedem a kibaszott aranyhalakat úgy, hogy lehetőleg a reaktort se olvasszuk le, ÉS leküldöm őket.
-Te is kellenél.
-Mire?
-Te fogod felügyelni a rakodást.
-Én? Dehát nem érek én arra rá, az egyébként is Fomin dolga, nehogy már ezt a vödör szart is a nyakamba öntsétek Fominnal, ő a főmérnök, nekem dolgom van azokkal a kibaszott aranyhalakkal, akik fenn maradnak a vezérlőkben, így is kóvályoghatok majd egyik blokkból a másikba folyamatosan, mint gólyafos a levegőben!
-Én ezt nem kívánom tőled, ideiglenesen átveszi a helyed Steinberg, majd ő kóvályog.
-Steinberg az én helyemen? Na azt már nem, hát eddig is kaptam hideget- meleget, hogy őhelyette neveztél ki.
-Gyatlov, a kurva életbe, hát neked semmi nem jó? Ne hagyjál már szarban!
-Nem hagylak szarban, mindenki végezze a munkáját, mondd meg Fominnak...
-De Fomin nincs itt...
-Hát hol van?
-Moszkvában.
-Mi a francot keres ott?
-Előadást tart az elért eredményeinkről a Kurcsatovban.
-Állj. Az meg az én dolgom! Nem én megyek mindig pofázni, mert ő Sugárzó Főmérnöksége nem akar? Hát eddig mindig ezért lettem én küldve! Most miért nem én vagyok Moszkvában és ő vezényelné a nukleáris parádét?
-A múltkori miatt Gyatl...
-Milyen múltkori?
-Hát amikor izé... hát tudod, emlékszel... hogy Leningradban az elvtársnő ölébe borítottad a...
-Mi a picsának tették azt a kurva kapitalista vadhajtás széndioxidos trágyalevet az asztal szélére? Én tehetek róla?
-Talán ha nem csapkodnád az asztalt... de nemcsak ez, Gyatlov, kicsit a stílusod is, hát tudod...
-Akkor is fenntartom, hogy bassza meg az Atomenergia Hivatal, meg az ellenőrző bizottság is!
-Én is ezt gondolom, de ezt nem illik fennhangon hirdetni Leningradban, pláne nem úgy, hogy beleborítod az elvtársnő ölébe a Pepsi kólát.
-És akkor most büntetésbe vagyok mint Iza óvodásai vagy mi a picsa? Akarod hogy a sarokba álljak hátratett kézzel?
-Nem vagy büntetésben, de tudod, arra gondoltam, hogy jobb lenne, ha egy ideig nem mennél kiküldetésre, mert az elvtársnő hát tudod izéke...
-Kifizettem a kurva giccses rózsás műszálas szutyok picsavillantó ruhája pucerájozását nem?
-De igen, de tudod, hogy... Fomin...
-Bassza meg az elvtársnő is meg Fomin is, ÉS mondjuk te is.
-Jaj, kérlek, ne vedd a szívedre...
-Nem veszem a szívemre, csak Fomin végzi az én munkámat, én meg végezhetem az övét, mert épp nincs más dolgom, ugye! Mert így is annyi időm van.
-Nem kérnélek erre, de szorult helyzetben vagyunk... értsd meg, ehhez nálad jobban senki sem ért messze földön, megmondta Csugunov is, meg Szitnyikov is, és én is régóta bízom a szakértelmedben, tudod... izé... izéke.. kérlek segíts...
A hízelgés hatott, Gyatlov elvtárs kevéssé szúrósan nézett az ego simogatásra, majd sóhajtott egyet.
-Remélem azért valami bérpótlékot adsz érte, hogy a főmérnök munkáját végzem!
-Megoldjuk. - bólogatott Brjukhanov, borzas fejét vakargatva.
-Jól van. - morgott Anatolij Sztyepanovics, majd kurtán katonásan bólintva sarkon fordult, hogy összeterelje a kenyérpusztítókat.
Nahát- nahát! Tengeren túl a nép boldog? Esnek- e még csuda dolgok? Mi történik itt? A tanreaktorosok Juditával együtt jelenlegi elfoglaltság hiányában az ablakon bámèszkodtak kifelè, ki-ki dohányzott, Judit pedig elhűlve nézte, micsoda sokadalom ment le az udvarra.
-Odasüssetek! - kiáltott fel Vaszilij, kifelè mutatva az ablakon. - Hoztak valamit teherautòval.
-Biztos Brjukhanovnak hoztak pelenkát, be ne szarjon Fomintòl. - vetette oda foghegyről Szergej, aki megpróbált füstkarikát fújni a cigarettájával, de nem sikerült neki. Lúzer. Gyatlov bácsi ezt röhögve csinálja meg, gondolta Judita.
- Mi az, mit hoztak? - kíváncsiskodott azért ő is, mivelhogy a kíváncsiság női erény és férfi átok.
- Nem tudom, nem látom. - engedte közelebb maga mellé Juditot Vászja. - Nézzük meg, gyerünk.
- Nem mehetünk el! - kurjantott utánuk feddőn Jevgenyij. - Meg kell várnunk Morozov elvtársat!
- Akkor várjad. - Bökte neki oda Andrej, és a többiek után indult.
- HÉ gyertek vissza! Én vagyok a rangidős, ti pedig szót fogadtok nekem, mert amíg Morozov elvtárs nincs itt, én felügyelek a rendre!
- Ezt te mikor álmodtad Jevgenyij Szergejevics, tealevélből jósoltad?
- Kávézaccból!
Hatalmas vihogás támadt, a tanreaktor pedig ügyet sem vetett tovább a folyosón egyedül maradó Jevgenyijre.
-Ezt meg fogjátok keserülni, beárulok mindenkit Morozov elvtársnak!
-Árulkodás majomszokás, tanuld meg a rendes szokást! - kiabált neki vissza Judit.
Leérve az udvarra látták ám, hogy a teherautót egy ZIL, amit körbevett egy rakat ember fehér köpenyben, valamint ott sürgölődött pár mérnök speciális védőruhában, Gyatlov elvtárssal az élen, aki a munka oroszlánrészét végezte, ugyanis ő ordított.
-Vigyázzanak, óvatosabban, a teremtésit a világnak! Lassan! Ha megreped az a szar baszhatjuk az egész miskulanciát.
-Ez kellett még ide, Gyatlov vizslatni. - morgott Juvcsenko, aki szintén a rakodást felügyelte.
-Ott vizslatok, ahol én akarok!
-Igenis elvtárs.
-Kibaszott amatőrök, egy teherautóról nem bírnak lepakolni úgy, hogy ne okozzanak atomkatasztrófát. Lassan, mondtam már, Perevozscsenko, nem hallasz? Lassabban, ennél is lassabban!
-Ha ennél lassabban pakolunk, akkor akár le is állhatunk a rakodással. - vonta meg a vállát Perevozscsenko, majd ismét felugrott a teherautóra, hogy onnan valamit leadogasson a lent álló Lelecsenkónak.
-El ne ejtsétek, mert baszhatjuk, elnézést a vulgaritásért. Mi lesz, Tregub, úgy mozogsz, hogy meg lehetne rajtad stoppolni a kurva ruhát.
-Gyatlov elvtárs, maga mondta, hogy lassan.
-A lassan, óvatosan, meg az aludj el állva közt van némi különbség te kretén. Akimov, rùgd seggbe Sztoljarcsukot mert megint a seggèt vakarja. Seggbe rúgnám én is, de messze van. Add ide Tregub majd èn megfogom.
-Na végre hogy az elvtárs is csinál valamit az ordítozáson kívül. - morogta Tregub az orra alatt, de az a baj, hogy Gyatlovnak nagyon jó a füle.
-Csinálok bizony, de még a te seggedet is szétrúgom mellékesen, csak úgy szórakozásból! Vigyétek be azt a kettőt ti hatan, de ha elejtitek...
-Akkor már úgyis mindegy lesz ha ki is rúg, mer megdöglünk sugárbetegségbe.
-Nagy a pofátok, naposcsibék géppisztollyal, takarodjatok befelé. De ne lehessen már közbe megoperálni titeket, szedd a lábad, Sztoljarcsuk!
-Megjött az atommagos kifli. - állapította meg Judit, közelebb sétálva.
-Urános táska. - helyeselt Vászja, aki újabban kezdte Juditát felkarolni, Lenyáék mellett a tanreaktorból is csak volt már egy- két haver féléje.
-He, fiúk, mit hoztatok? - kiabált oda Andrej a befelé igyekvő mérnököknek.
-Vigyázz innen öcsi!
-Hé, kisfiúk, titeket ki engedett ki? Menjetek innen ez nagyon veszélyes üzem, nem gyerekeknek való. - utasította a tanreaktort a kocsiról épp leugró Szitnyikov elvtárs.
-Sugárzik az izé? - kérdezte Judita kiváncsian.
-Te is légy szíves hátrébb menni, mondtam már, hogy ez nem játszótér. - Dohogott Szitnyikov. - Tolyám, mit csinálnak itt a gyakornokok? Te hívtad őket?
-Mi? - Gyatlov, aki nem messze állt tőlük, megpördült a tengelye körül. - Hívta a fene! Hinnye hogy azt a mocskos disznó fajtátokat, nem tűntök innét mindjárt el a picsába? Teérted mégis ki volt, kisfiam? - mutatott Juditra, ő állt vele szemben pont.
-Csak lejöttünk körülnézni.
-Ez nem kirakat meg promenád, fiam, hogy itt tátsátok a szátokat, dolgozunk. Veszélyes anyag jött úgyhogy lesztek szívesek visszasétálni az erőműbe aztán nem beleütni az orrotokat minden szarba.
-Ez sugárzik, Gyatlov elvtárs?
-Hát mi más jönne egy atomerőműbe kisfiam?
-Ha sugárzik, akkor mi pont kellünk ledozimèterezni, nem? Hiszen a múltkor tetszett mondani, hogy meg kell tanulnunk sugárzást mérni élesben is. - akadékoskodott Alekszej.
-Nem. - mordult hátra Gyatlov. - Menjetek vissza ÉS keressétek meg a Tanműhelyvezető elvtársat, ÉS bújjatok bele a seggébe! Ahol a helyetek van! Utoljára szólok!
-Elvira drága, küldd ki légy szíves a fiúkat.
-Nézd már Szitnyikov elvtársnak walkie-talkija van. - ámuldozott Judit.
-Kell neki, enélkül nem engedi el az asszony, mert elszeretik. - röhögött Igor.
-Milyen fiúk jöjjenek ki, nincs már itt elég? - morfondírozott Judit. - itt a fél erőmű.
-Még többen is vagyunk, mint kellenénk! - hasított bele Gyatlov rekedtre bagózott hangja a levegőbe. - A kölykökkel mindenképpen!
-Kiknek kell kijönni? - suttogta Judita, hogy Gyatlov elvtárs ne hallja.
-A dozimetrikusoknak, sugárzást mérnek.
-Azt én akartam. Miért az Elvira néni kell, hogy kiküldje őket?
-Dozimetriai osztály nagyfőnöke.
-Egy nő?
-Egyenjogúság van, ha nem tévedek.
Ez szenzáció, mekkora hacacáré van itt, micsoda cirkusz van, elvtársak, mi történik? Kijöttek a dozimetrikusok is, bőszen mérik a sugárzást.
-Dozisokat látok, szerencsét találok! - érintette meg a lapdizimétert a ruháján Alekszej, majd az összes tanonc követte a példáját.
-Zöldre van a zöldre van a gőzfejlesztő festve...- Judita elfeledkezett magáról, és elkezdte énekelni a másik dalt, amit a jó doziméter nótához hasonlóan átköltött. - Odajár a Borisz, odajár a Borisz minden áldott este...
-Hányszor szóljak, hogy HÚZZATOK A FASZBA?
Egynéhány srác erre az üvöltésre elindult visszafelé, hanem a Tanműhely szorgos fiataljainak egy része nem akart érteni a szóból, s kiváncsian meg akarták szemlélni, milyen az, amikor ide sugárzó anyag jön, páran a dozimetrikusok mögé merészkedtek, és figyelték, recseg- e a műszer. Nem recsegett, viszont számokat mutatott.
-Tyű, Rozsgonyin, gyere csak, két röntgent mért a dozis kollega, gyere ide nézd a!
-Dehogy megy oda, sőt te is eltakarodsz onnan a büdös picsába! - ordított oda Gyatlov atyus, majd hirtelen idegességében, olyat tett, amit később megbánt, nevezetesen azt, hogy Morozovot kezdte szólongatni, de nem épp úgy, ahogy kellett volna. - Morozov maga seggnyaló kretén, az Isten verje meg, vigye innen a kibaszott kurva kotnyeles kölykeit, vagy nem tudom, mit csinálok! Hol a retkes faszban van maga, ki figyeli ezeket?
Enyhébb kavarodás történt, mert Morozov, aki nem szenvedhette, hogy ilyen hangon beszélnek róla, odament Gyatlovnak reklamálni, de a fejes hamar elmagyarázta neki, hányas a kabát, tette mindezt olyan válogatott veretes káromkodások közepette, idegállapotának megfelelően, hogy egy mocskosabb szájú hirtelen haragú tengerész baka is belepirult volna, így FagyiBorisz nem mert egyéb panasszal élni, mindeközben próbálta Tanműhelyes csapatát összevadászni, akiknek egyik fele már visszament az erőműbe, a másik néhány még a dozimetrikus szaktársakat ingerelte a jelenlétével, Judita pedig hirtelen megdermedt a helyén.
Valami nem volt rendjén, észrevett valamit, Gyatlov elvtárs ordítása mellett. Egy fickót, aki nem volt neki ismerős, bár ez nem jelentett önmagában semmit, hiszen közel sem ismert mindenkit az erőműből, hogyan is ismerhetett volna, több ezren dolgoztak az üzemben. A férfi ugyanúgy fehér köpenyben dolgozott, mint a többiek, illetve pont ez szúrt szemet először, hogy nem dolgozik, csak igyekszik valahogy mindig elvegyülni a legnagyobb tömegben, hogy ne keltsen feltűnést, de igyekszik úgy a munkához állni, hogy mások is rendben hozzáférjenek tőle. Meg- megfogott egy- egy ládát néha, de amint nem figyelték, el is engedte. Közveszélyes munkakerülő kismérnök lehet, bár attól idősebbnek tűnik, ránézésre volt vagy negyven éves, ha nem több. Judita azonban már nem volt benne biztos, hogy az ürge itt dolgozik. Több hiba is volt a megjelenésén, amik, így jobban szemügyre véve az alakot, feltűntek. Egyrészt, a köpeny alatt sárga ing volt rajta, látszott a gallér. Valóban van ingük a köpeny alatt de az fehér. Lehet persze, hogy csak megsárgult, de akkor tojáshéj színűnek kellene lennie, nem ilyen szalvétasárgának, és nem is hitte hogy egy ennyire mosott inget kiadnának a mosodából, az ilyet már valószínűleg selejteznék. Ami ennél is feltűnőbb volt, hogy a fickónak fordítva volt a köpenyén a lapdoziméter. Ezt senki, aki itt dolgozik, nem tenné fel így. Senki, még a legtapasztalatlanabb gyakornok sem, hiszen már ő is tudta, hogy való, nála alulképzettebb pedig aligha fordulhat erre elő.
Figyelte az illetőt, s feltett szándéka volt, hogy amint valami rendelleneset csinál, riasztja a főnököket. Semmi jót nem feltételezett az alakról, valahogy a női megérzései veszélyt szimatoltak.
A ládák szép sorban fogytak a kocsiról, mindenki gőzerővel dolgozott, kivéve ezt az alibi munkást, Morozov pedig még mindig a többieket kergette, néhányan még bújócskáztak vele a tanoncok közül, akiket éktelen ordítozás és szitokhalmok közepette igyekezett összefogdosni és egy helyre terelni. Hirtelen azonban Morozovnak sikerült szó szerint fülön csípnie az utolsó kettőt is, így befelé tartott velük együtt. Judita is épp indult volna, csak még várjuk meg, mi történik.
Olyan hirtelen elment itt mindenki, ahogy jöttek, még Padrazsenko is kiszállt, szállítólevelet aláiratni, a mérnökök pedig a ládákat pakolták befelé.
Ahogy az utolsó kismérnök is eltűnt, a fickó előkerült viszont, ellenőrizte a rakteret, majd mérgesen legyintett.
-Francba csak egy maradt fenn. - morgott.
Mi maradt hol? De hisz egy láda még fent van... Hé fiúk, egyet itt hagytatok... mi ez, ez most miért ugrott be Padrazsenko helyére? Hé ez a fickó elmegy! Elviszi ezt az izét? Na azt már nem, le fogom szedni!
Nem tudta logikusabban átgondolni a cselekedeteit, sürgette az idő, s nem tudott jobbat kitalálni, mint hogy felmásszon a ládához, s még mielőtt elindul az ürge vele, leszedi, és megvárja, míg kijönnek érte, vagy ő viszi be, még ha le is cseszik ezért. Hanem a láda súlyát nem jól becsülte meg, és nem bírta még csak megmozdítani sem, kegyetlen nehéz volt. A ládának önmagában is megvolt a súlya, de ami benne volt, az sem volt épp pehelykönnyű. Próbálta húzni is, tolni is, de nem mozdult, hirtelen azonban ő maga megtántorodott és keresztül esett a ládán a menetlendülettől, ugyanis a ZIL elindult.
Megijedt, de nem kiáltott fel, volt annyi lélekjelenléte, hogy ne fedje fel a jelenlétét, ki tudja, mit nem tenne vele ez a fickó, ha rálel. Lapuljunk, ha már visznek... valahol csak megáll egyszer, s akkor leszállok, lehetőleg ezzel a vacakkal együtt...
- Gyatlov elvtárs kérem, az a baj, hogy 29 van. - Trappolt oda Akimov Gyatlov elé.
- 29 mi? Krumpli? Kisfaszom?
- Láda. Egy hiányzik. A szállítólevélen 30 láda szerepel, itt viszont 29 van csak.
- Számold meg még egyszer.
- Már háromszor átszámoltam, Gyatlov elvtárs, csak 29 az.
- Jó, akkor nézd meg, nem hagytatok - e fenn egyet a teherautón.
- Nem tudom megnézni, elvtárs, mert nincs itt a teherautó.
- Hát hol a faszban van?
- Nem tudom.
- De a sofőr gyerek, a Padrazsenko az itt van, most láttam zabálni a teakonyhában.
- Igen ő itt is van, elvtárs, csak a teherautó nincs.
- Hát hogyne. Mert a ZIL baszd meg, Szása fiam, elunta a várakozást, megfogta magát ÉS sofőr nélkül magától elment a picsába, így -e?
- Én nem tudom, Gyatlov elvtárs, de esküszöm Leninre, hogy nincs itt.
- Egy parafenomén vagy, édes fiam, Akimov. Menj ÉS keresd meg!
- Igenis.
- Nincs meg egy láda, és eltűnt a kocsi is. - jelent meg a folyosó végén Szitnyikov.
- Pont téged akartalak felhívni, hogy valamelyik kibaszott kretén nem vitte- e hozzátok át azt az egy nyomorult kibaszott szart.
- Nem, nálunk semmilyen szar sincs Tolyám. Se kibaszott, se egyéb.
- Hát ilyet baszd meg, nem baszott még Európa. Hol az a szaros autó?
- Fogalmam sincs, most kérdeztem végig mindenkit, senki nem tud semmit. A fiúk azt mondják, mind bejöttek a ládákkal, és mire kimentek, a kocsi sehol. Azt hittük, Padrazsenko végzett, és elhajtott, de Toptunov most látta Padrazsenkot a mosdóban.
- Jó gyors az anyagcseréje az előbb még zabált. Én magam láttam.
-Gyatlov elvtárs! - Egy újabb szereplő közeledett, ezúttal egy lélekszakadva feléjük rohanó Morozov elvtárs személyében.
-Na maga is mit akar már megint? -fordult arra rosszkedvűen Gyatlov.
-Elvtárs kérem, egy hiányzik.
-Tudjuk. - legyintett ingerülten a fejes.
-Tudják? -lepődött meg a Tanreaktor vezető.
-Tudjuk, ÉS leszarjuk, kerestetjük, ha nincs meg, hát majd küldenek egyet helyette.
-Ó... -bámult bambán Morozov. -Jól van, de ha esetleg megsérült...?
-Le van szarva, annyit nem sugárzik az az egy, hogy ártson a környezetnek.
-Na de... hát jól van, azért... majd hátha hívnak minket a kórházból.
-Milyen kórházból? Mit akar kórházba vitetni egy sérült ládán meg a tartalmán?
-Ja hogy a ládák... azok közül is hiányzik egy?
-Mert még mik közül hiányzik egy? - kérdezte Gyatlov türelmét vesztve.
- Hát a tanoncok...
- Jesszus. - hördült fel Szitnyikov, de Anatolij Sztyepanovics leintette.
-Először is, nincs Jesszus meg Isten, Tolyám. Másodszor: Amilyen fegyelmet tart maga, Morozov, nem csoda ha folyton elmászkálnak. Most is nem én zavargásztam őket rakodásnál a picsába mert maga nem is tudom, hol volt? Majd előkerül, ha kikreténkedte magát a taknyos nekem erre nincs időm, a maga feladata a Tanreaktor, keresse meg.
-A magyar gyerek tűnt el.
-Mi? -Gyatlov idegesen felkapta a fejét. -Komolyan beszél?
-Arra nem jellemző, hogy csak úgy eltűnjön, az nem is szokott kreténkedni. -kapcsolódott be Szitnyikov az okfejtésbe.
-Nem, de talán őt a legegyszerűbb előkeríteni, ahol az aranyhalak, ott lesz ő is. - magyarázta Gyatlov. - A négyesben Toptunovékkal barátkozik, biztos most is azokkal heherészik a gyermeteg poénjaikon.
-Sajnos ezúttal nem. - rázta meg a fejét Morozov. - Én is azt hittem, Toptunovékkal van, megkérdeztem, de ők sem látták.
-Mikor tűnt el?
-Ahogy ránk tetszett förmedni, hogy vigyem fel őket... már nem találtam a rakodás után.
-Tehát, hogy összegezzük, eltűnt egy doboz, a ZIL meg a magyar gyerek. - foglalta össze a problémákat Szitnyikov. -Gondolod, hogy ezzel be kéne vonni az igazgatóságot?
- Igen. - sóhajtott Gyatlov. - Jelentenem kell neki.
- Fomin hol van? Neki is szólni kell.
- Moszkvában bassza a nénikéjét.
- Na akkor ne zavarjuk meg benne. - morgott Szitnyikov. - Te jelentesz vagy én?
- Én kopogok, te beszélsz.
- Ó kapd be Tolyám, mint a gyerekek a tanári előtt.
- Eleget beszéltem én, mindig nekem kellett bejelenteni a technikumban testnevelés óra után hogy bebasztuk a focival az ablakot, meg Brjukhanovnak is mindig én jelentek, most szopjál te.
- Mindketten megszívtuk, öregem, mint kocsmáros a lopót, tudod te, mi lesz ebből?
- Sejtem.
Viktor Brjukhanov érthető módon nem fogadta túl jól a hírt, főleg azért nem, mert nem tudta, hirtelen mit kellene csinálni. Ha szólnak a rendőrségnek a lopásról, akkor ezt csak az nem fogja tudni, aki nem akarja, akár a rádióba kürtölnék ki, és ezért őt úgy seggbe fogják rúgni a pártban meg az ellenőrző bizottságban, de úgy, hogy szputnyik nélkül Gagarin után fog repülni. Viszont ha nem szólnak róla, akkor hirtelen hogy magyarázzák meg a hiányát az egy ládának, a ZILnek meg a tanoncnak? Jó lenne tudni egyáltalán, hogy merre indult el a teherautó, és hogy a kölyök rajta van -e.
-Nem lehet, hogy a kölyök csak hazament? - szívott bele a cigarettájába az igazgató. - Talán a tanonc hiánya nem is ide tartozik.
-Nem hinném, hogy ilyen hirtelen elment volna. - vont vállat Gyatlov. - Búcsú nélkül?
-Nem remekel itt annyira, talán elege lett. - vetette közbe a vezér.
-Akkor is, mindenképpen elköszönt volna legalább Toptunovéktól, de ők nem látták. Az a meglátásom, hogy tőlem is elbúcsúzott volna, ha arról lenne szó. hogy el akar menni, de nem tette.
-Miért búcsúzkodna tőled? - horkant fel Brjukhanov. - Mi közöd neked hozzá?
-Kedvel. - vallotta be csendesen Anatolij Sztyepanovics. - Én sem értem, miért, de határozottan kedvel engem, nem ment volna el úgy, hogy azt se mondja nekem, hogy fapapucs. De ha nekem nem is, mondom, a kis haverjainak a négyesben csak mond annyit, hogy csókacsalád, nem?
-Tehát szerinted a teherautón van?
-Kilencven százalékra mondom.
-Még az is lehet, hogy ő vitte el. - csapott a homlokára Brjukhanov.
-Te igazgató elvtárs, láttad te már azt az ominózus gyereket? Olyan vastag szemüveggel az triciklit sem vezethet, nemhogy ZILt, szerintem jogosítványa sincs. Áldjon már meg Lenin üvegkoporsóban, ne beszélj már ekkora ökörségeket, hát a kutyának beadod, megvész tőle, amiket mondasz néha.
-Morozovot kérdezd meg, itt van - e a holmija. - kapcsolódott be Szitnyikov a találgatásba. - Ha az itt van, akkor nem önszántából ment el, még az is lehet, hogy elrabolták. Túszakció is lehet. Ellopta a cuccot, aztán meglátta a gyereket és vitte azt is, gondolom, majd telefonálnak, mennyit fizessünk.
-Ez nem olyan hej de drága, egy darab, nem éri meg. - vágott közbe Gyatlov.
-Az nem, de a gyerekkel együtt... - akadékoskodott Szitnyikov.
-Túl sok krimit nézel, majd szólok már osszanak be kedd estére, mert mindig Derricket nézel, aztán ilyen marhaságokat találsz ki, Tolyám. - morogta bosszúsan Gyatlov.
Morozovnak telefonáltak, hogy nézze, vagy nézesse meg, a gyerek holmija megvan - e, majd pár perccel később a Tanreaktor Vezető elvtárs megbízásából Anatolij Kozsukov megjött jelenteni, hogy Judita minden ruhája a szekrényükben van, tehát akárhol is van, nem öltözött át, egyenruhában kell lennie.
Ennek az új ténynek ismeretében rövid tanakodás után úgy döntöttek, hogy legjobb lesz mégiscsak értesíteni a rendőrséget, Viktor atyának ehhez is szüksége volt Gyatlov segítségére, ugyanis első zavarában nem tudta a rendőrség telefonszámát, majd nem tudta, mit mondjon, mire a helyettese epésen megjegyezte, mit- mit, hát kérdezd a vízállásjelentést a Pina folyónál, de nem kérdezte, hanem nagy nehezen csak elmondta, mit szeretne, de persze a keresett ZIL rendszámát szintén Gyatlov kellett hogy felolvassa ugyanis Brjukhanovnak halvány sejtelme sem volt saját járműparkjuk rendszámairól, az olvasószemüvegét pedig nem találta, mivel a homlokán volt.
Kisvártatva meg is érkezett egy rendőr, felvenni a tanúvallomásokat az üggyel kapcsolatban, és az adott tanonc kerestetését megbeszélni. Illetve ketten voltak, igaz, de a másik egyenruhás csak az ajtót támasztotta, Gyatlov nem is értette, minek az is ide, ugyanis egész idő alatt egy árva szó nem sok, annyit sem szólt. Ki vagyunk az elvtárssal segítve, biztos pekingi kacsát reggelizett, vagy csatlakozott a trappistákhoz. Igaz, ami igaz, sajtszaga is volt, biztosan ez lehet a titok nyitja.
Szólt helyette a kollegája, eleget, ő meg az a baj, hogy Columbo szindrómában szenvedett, ugyanis mindig benyögte, hogy még egy kérdés, mielőtt kérdezett valamit. Talán túl sok televíziót néz a kis kretén, és azt hiszi, ezt így kell. Gyatlov már várta, mikor kezd zsarukám a feleségéről anekdotázgatni, és mikor fog tőle gyufát tarhálni. Nem tarhált, hanem idegesítő szakzsargonban kezdett nyomozni.
-Le tudná írni a keresett személyt? - fordult az igazgatóhoz.
-Hát... leírnám, de hát azért mégse kéne, nem leltár ez, hogy leírjuk, nem olyan rossz a tanulmányi eredménye sem...
-A külsejét írja le.
-Jaaaaaa! Hogy hogy néz ki? Hát nézze én annyira nem pontosan tudom, hogy néz ki az elvtársnő, én nem gyakran láttam...
-Na majd én: Szemüveges, rövid szőkés hajú, kölyökképű, pisze orr... eláll a füle. Folyton be nem áll a szája és ha egynapos korában beszélni tudott volna, megkérdezi, hogy készül a gyerek. Rosszul beszél oroszul, és pocsék a ragozása, illetve valamicskét javult, na. - Adta a személyleírást Gyatlov.
-Magasság?
-Mit tudom én, olyan... így körülbelül, Gagarin forma, vagy picit annál magasabb. - Gyatlov mellmagasságba tette a kezét. - Itt szokott lenni a feje.
-Tehát olyan... egy méter hatvan körül? Testalkat?
-Hm... na most azt nőre nem illik mondani, hogy kövér, de na. Nem sovány na, és akkor nem mondtam sértőt.
-Mint a feleséged. - bólogatott Szitnyikov.
-Na most a tizedes elvtárs az honnan tudja, hogy néz ki a feleségem, na? - fordult oda Gyatlov barátjához. - Maradj már a marhaságaiddal.
-Különleges ismertetőjele? - kérdezte a keleti blokk Columboja.
-Hm... - Gyatlov elgondolkodott, felidézve magában a lány alakját, majd hirtelen a homlokára csapott. - Macskaszeme van.
-Macskaszeme? Hogy érti ezt Gyatlov elvtárs?
-Olyan alakú a pupillája mint egy macskának. - magyarázta a főmérnök. - Barna szeme van.
-Hosszúkás pupilla? Az hogy lehet?
-Nem tudom, valami szembaja van, talán születési hiba, mondom, hogy szemüveges. És macskaszeme van.
-Különleges ismertetőjel, hogy laborruhában van. - Kapcsolódott be Szitnyikov. - Fehér köpeny, fehér sapka, nadrág, és fekete munkavédelmi bakancs. A felső gombon visel egy ilyen személyi dozimétert, mint ez. - mutatta a sajátját készségesen Szitnyikov elvtárs.
A rend éber őre bólintott, jegyzetelgetett, majd röviden közölte, körözést ad ki a keresett személyre, ha valamiféle fejlemény adódik, azonnal felveszik az erőművel a kapcsolatot, majd távozott, ajtótámasz kollégájával együtt, aki a ceruzáját rágcsálta, de hogy mi okból volt nála ceruza, amikor semmit nem írt, ez rejtély volt.
-Jaj Gyatlov nyisd ki az ablakot. - sóhajtott az igazgató, miután magukra maradtak. - Ez a rendőr nem szokott mosakodni?
-Bizonyára sokat jár nyugaton, és a rothadó kapitalizmus bűze átitatta. - Hümmögte szarkasztikusan az öreg, miközben ablakot nyitott, és a parkolóba igyekvő fakabátok útvonalát figyelte. - Na most biztos azon fognak vitatkozni, ki üljön az ablak mellé.
Az ablakon kihajolva furán érezte magát az öreg főmérnök, távolba révedő tekintete már nem a rendőrökön állapodott meg, hanem valahová a messzeségbe nézett, mintha próbálná keresni ő is, hová tűnhetett a gyerek. Nagyot sóhajtott, belegondolva, hogy szegény kislánnyal milyen szörnyű dolgok történhetnek. Csak remélni lehet, hogy baj nélkül előkerül minél hamarabb.
Az autó, Juditával a raktérben, eközben rendletlenül haladt, és a jó Leninnek se akart megállni, vagy lassítani. Judita hiába volt résen, hogy az első adandó alkalommal szabadulhasson, csak zötykölődtek, szünet nélkül. Nem mert menet közben kiugrani, mert ha az útra esik, megsérül, arról nem is beszélve hogy a mögöttük haladó autók csapják el, ha meg is úszná a landolást. Félt, de nem mukkant meg. Próbált erős lenni, és csak reménykedett, hogy hamarosan azért megállnak. Három és fél órája haladtak egyhuzamban a karórája szerint. Tartott tőle, hogy már túl messze kerültek Csernobiltól ahhoz, hogy ő gyalog visszamehessen ezzel a vacakkal. Nem tudta, hány kilométer per órás sebességgel mehettek, így közelebbit nem tudott számolni, de ijesztő volt belegondolni, hogy minden perccel egyre messzebb kerül, és egyedül van, mindenféle segítség nélkül.
Március végéhez méltóan hamar besötétedett, s már kezdett alkonyodni, amikor a teherautó végre lefékezett. Judita először nem is mert hinni az érzékeinek, hogy már nem mozognak, de kicsit még mindig úgy érezte, mozgásban van, egész elszédült. Az utóbbi időben ráadásul eléggé úttalan utakon haladtak, csupa úthiba, göröngy dobálta a kocsit. Óvatosan, félve a lelepleződéstől, kikukucskált. Egy erdős részen álltak, látszólag a semmi kellős közepén, a ZIL egy földúton haladt, ezért a temérdek egyenetlenség, hogy a fene egye meg. Az ál- Padrazsenkonak nyoma sem volt, a sofőrfülke ajtaja nyitva. Ez elment. Na most ha tudnék vezetni, elvihetném kocsistól a ládát, de hát ezt dobta a gép, vezetni nem tudok, így aztán a ládát kell leszedni, most talán van arra idő.
Nehezen ment, de végre megmozdult, és nagy nehezen húzni is tudta, bár félt, hogy a bandita fejű meghallja a szerencsétlenkedését, és lelepleződik. Idegesen hátra- hátrapillantott, de nem látott senkit szerencsére. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire az a rohadt láda végre átlendült, és leesett. Lehet, hogy nem kellett volna lelökni, talán meg is sérült...? Gyorsan utána ugrott, nincs idő a ládát vizslatni. Amilyen gyorsan csak tudta, eldugta a ládát és meglapult ő maga is egy halom bokor közt. Levegőt venni se igen mert, nehogy meghallják. Nem túl sokkal később előkerült a rohadék, visszaugrott a fülkéjébe, becsapta az ajtót, és elindult.
Csak amikor már nem lehetett se látni, se hallani az autót, akkor mert megmozdulni és előmerészkedni szaros ládástól, és ellenőrizni. A láda sarka volt kissé megrepedve, ahol a földdel érintkezett, de komolyabb baja nem történt.
Nos, itt következett a nagyobb próbatétel, ugyanis nem elég, hogy ez a hülye láda nem kifejezetten nagy, körülbelül ruhás kosár méretű fából készült téglatest, ami minden oldalról meg van erősítve plusz rászegelt lécekkel, de dögnehéz, és nem lehet hosszú távon cipelni (rövid távon sem), még azt sem tudja az ember, mit tartalmaz, mennyire kell vele óvatosan bánni. Mindezek mellett itt van egyedül, március végén a hidegben a semmi közepén egy szál laborköpenyben, úgy, hogy a CSAESZ belépőkártyáján kívül nincs nála irat, se pénz, ugyanis minden pénze és egyéb irata a szekrényben a kabátja zsebében pihen a CSAESZ öltözőben. Egy nyamvadt kétkopejkása sincs egy nyilvános fülkéből telefonálni abba a rohadt erőműbe, de még ha lenne is nála apró, valahogy el kellene jutni egy telefonfülkéhez, ami itt a réten biztos hogy nincs. Fagyos- deres a föld, kicsit havas is. Nem gondolta volna, hogy itt ilyen hideg lesz, Pripjatyban már egész kellemes tavaszi idő volt.
Na hát mégis csak el kéne indulni... meg ké házasodni, ahogy a nóta mondja, itt nem lehet állni egy helyben, davaj, davaj. Természetesen ezt a vackot csak húzni lehet, vonszolni. Az egyenetlen talajon ez kissé nehéz, főleg, hogy sár is van. Milyen jó lenne, ha legalább kerekei lennének ennek a szarnak. És ekkor jött az isteni szikra. Hiszen tanultuk fizikából, hogy ha valami olyasmit teszünk alá, amin gurulni tud, könnyebben lehet húzni. És mit is olvastunk a Robinsonban? Farönkökön húzzák a tutajt a vízre. Erre a farönös megoldásra végül nem is volt szükség, ugyanis a keresgélés közben talált valami kisméretű hordókat, nagyjából akkorák lehettek, mint egy- egy gázpalack, és kötelet, amit valami jó elvtársak csak lehajítottak ide. Hála a jó Leninnek, üresen. Nem folyt vagy szivárgott belőlük semmi, üresek voltak, már tetejük sem volt, belülről tűntek ragacsosnak, és eléggé büdösek voltak, de az nem izgatta különösebben. Megbírták a ládát is, és így már tudta hosszabb távon kisebb erőfeszítéssel húzni a rakományt. A baj csak az volt, hogy fogalma nem volt, merrefelé kellene elindulni, amerre a leghamarabb lakott területre ér. Semmiféle támpontja sem volt, merre lehet arccal előre, és hogy amerre elindult, nem - e véletlen csak még beljebb keveredne ebbe az erdős részbe, hogy ott aztán megvacsorázzák a medvék vagy a farkasok, esetleg már ne adja Lenin, a vaddisznók. Folyamatosan fülelt, de igazság szerint ő borzasztóan nagy zajt csapott a hordótaligával, így attól is tartott, hogy majd emiatt veszik észre. Vagy a vadak, vagy pedig emberek, akik nem jószándékkal mászkálnak egy elhagyatott fás részen a sötétben. László nevű nagyapja okos, művelt ember volt, régebben megtanította neki, hogy kell iránytűként használni egy karórát, de ezzel meg az a baj, hogy naplemente után ezt a módszert úgy ahogy van, lehet is elfelejteni. Most a csillagok alapján lehetne tájékozódni, ha nem lenne köd. De hát természetesen van, meg marha hideg is. A köd miatt a laborruha nyirkos lett rajta, fázott és félt. Talán nem került olyan messze Csernobiltól mégsem, és megkockáztathatná, hogy kiabál a fiúknak, hátha észreveszik?
-Lenyaaaaaa! Leeeeeeenyaaaaaa! Igor...?! Boooooriszkaaaaa! Fiúk...? Gyatlov elvtááááárs! Persze, mikor kellenétek, senki sehol...!
Már annak is örült volna, ha Morozov kerül elő ordibálni, de még azt se bánta volna, ha Gyatlov hordja el teli tüdőből mindenféle válogatott vízi élőlénynek, csak jönne ide valaki segíteni... most tudatosult csak benne, hogy tulajdonképpen éhes is, hiszen nem evett semmit egész nap, csak reggel. Nagy sóhajjal húzta tovább a terhet, majd részben, hogy lelkesítse magát, részben, hogy félelmét oldja, énekelni kezdett
Nyírfa ága sej, kifaragva
Abból lesz a jó... doziméter...
Hejj de jó doziméter... hejj de jó doziméter...
A Pripjaty folyó mentén kisebb csapat férfi fésülte át a környéket, zseblámpával, trabant sárga egyen párt- ballonkabátban. Kicsit szöszmötölt az eső, a kora tavaszi este nem hozott rájuk kellemes időjárást. Szinte minden fűszálat megvilágítottak, igyekeztek egy csapatban maradni, hogy legalább egymást ne veszítsék szem elől. Egyikük, egy szemüveges magas bajuszos férfi hirtelen komolyan megszólalt.
-Erre lesznek pedig a nyulak, tegnap is erre...
-Szása fiam, nem a nyulakat jöttünk baszni. - tette helyre a szenvedélyes vadász Akimovot felettese, majd hogy nyomatékot adjon a morgásnak, kicsit fejbe csapta a surdakalapjával.
-Elnézést, kicsit elgondolkodtam.
-Nem azért jöttünk, hogy gondolkodj. Miért nem hoztál kutyát?
-Nem adta kölcsön a Zsavarnij elvtárs, pedig mondtam, hogy azért kéne...
-Na majd a pártgyűlésen szétrúgom a seggét, te meg miért nem veszel egy nyamvadt kutyát, ha már vadászol ÉS van is két gyereked, akik lovagolhatnának rajta? Most én szagolgassam itt ezt a keszkenyőt, vagy mit akarsz? - csapta Szása orra alá Gyatlov a lány öltözőből elhozott selyemsálát, melyet szorongatott.
-Gyatlov elvtárs,kérem, az egy sál.
-Leszarom, akkor is kutya kéne, hogy megszagolja.
-Engedelmével. - kapcsolódott be a beszélgetésbe egy új résztvevő. - Ha valóban a teherautón volt a lány, és azzal vitték el, a kutya sem tudná követni a nyomot.
-Jól van, jól van. - intette le Gyatlov Hodemcsukot, aki még egy nagyítót is hozott, lábnyomok után kutatva.-
-Te meg fiam, úgy nézel ki, mint a Sherlok Holmes. Már csak egy pipa kéne a szádba.
Szitnyikov, aki kicsit lemaradt, most érkezett meg a többiek után, és szemöldökéhez tartva a kezét, kémlelt körül. Na, nem is kellett soká várni legjobb barátja csípős megjegyzésére.
-Mit forogsz itt nekem? Honnan tanultad ezt a FűbeForgó Szem taktikát, a Winnetou- ból?
Az indiánfilmek emlegetésére Hodemcsuk, aki az igazat megvallva, már védekezett némi vodkával a hideg ellen, hirtelen hasra vágta magát, majd a földhöz szorította a fülét.
-Lódobogást hallok. Ketten jönnek. Biztos barátok, mert együtt jönnek.
-Hát a seggem legyen gramofon, ha ti normálisak vagytok. - morgott Gyatlov. - Állj fel onnan te hígagyú, ÉS keresd tovább...
Tovább haladtak a lányt szólongatva, de semmi nyoma nem volt.
-Eléggé feltűnne a sötétben fehér köpenyben. - mormogta Szitnyikov.
- Na igen, de takarhatják a fák is. - válaszolt Akimov. - felülről kellene megnézni.
- Azt javaslod, kémleljünk körül a reaktorkéményről, vagy mit akarsz ezzel? - mordult rá az öreg.
- Nem, jobb ötletem van. Jöjjenek utánam.
-No, csak nem úsztuk meg a vadászatot. - dörmögte a bajsza alatt Gyatlov a magaslesen.
-Tessék, nézzünk körül.
-Távcsöves puska? Elment neked a maradék eszed is? ÉS ha elsül és meglövöd?
-Nincs megtöltve, csak a távcső miatt kell.
-Akkor mi a pék faszáért nem csak távcsövet hozol?
-Azért, Gyatlov elvtárs kérem, mert egy vagyonba került ez rá, meg az irányzék is, így aztán használom, amikor lehet, mert van.
-Te jószagú Lenin...- sóhajtott Gyatlov, elnézve, hogy ebből aztán nem lesz mentőakció, ha ilyen kibaszott aranyhalakat sikerült magával hozni. Kivéve Szitnyikovot, de na, valahogy ma Tolya sincs a helyzet magaslatán. Hirtelen Szása elkiáltotta magát, hogy lát valamit, de ezek ketten vannak. Mint kiderült, Leonyid Toptunov és Borisz Sztoljarcsuk volt, ők is Juditát keresték, de sajnos meg kellett állapítaniuk, hogy biztos, hogy nincs Pripjatyban vagy a környéken.
Mivel sajnos a normálisabb hadra fogható férfiak sem találták meg, és a rendőrök sem szolgáltak információval, annak ellenére, hogy a telefonvonalakat folyamatosan figyelte a "pripjatyi figyelőszolgálat" ahogy az asszonyokat hívták tréfásan, és hiába ment körbe a városban a hír, hogy aki lát egy laborruhás Judita- külsejű fiatal lányt, azonnal jelentkezzen, semmi hír nem érkezett éjfélig, amikor is a keresést sajnos ideiglenesen felfüggesztették, remélve, hogy rövidesen jobb hírek birtokába kerülnek. Gyatlov is csalódottan ment haza, és értesítette a telefon mellett ülő feleségét, hogy nem jártak eredménnyel, figyeljen tovább.
Gyatlov nem tudta volna megmagyarázni, miért bámult ki az ablakon gondterhelten alvás helyett, hogy csak cigarettája parazsa világított az ablakban. Nem tudta, mit remél, mit figyel, hiszen órák óta járták a város és körnéke minden szegletét, eredménytelenül. Miért hitte hát, hogy most hirtelen majd látja felbukkanni a gyereket a Lenin- sugárúton? Ha legalább azt tudhatnák, merre indult az a teves ZIL. Legalább támpont lenne, merre kéne keresni. Úgy hiányzik ez a hülye gyerek, mintha a sajátom lenne. De miért? Nemcsak arról volt szó, hogy Gyatlovot megrendítette egy fiatal lány eltűnése, nem, ez valami több. De miért érez így? Miért?
Judita nem tudta, milyen messze sikerült eljutnia, de nagyon nehezen haladt, főleg azért, mert nagyon fázott és nehezen tudta húzni a ládát. Mit meg nem adna valami jármű segítségéért, de itt a senki földje van. A földút hála Istennek az erdőből kifelé vezetett, nem befelé, de időnként gyanúsan ijesztő zajokat hallott, ágak recsegtek, mintha állat is neszezne, vagy talán csak túlfűtött érzelmei okán megindult fantáziája játszik az érzékeivel? Hideg fejjel kell gondolkodni, nem szabad pánikba esni, annál rosszabb a helyzet.
Hirtelen egy lejtősebb részhez ért, ahol aztán a hordók hirtelen önállósították magukat, ő pedig nem tudta megtartani a meginduló súlyt, így kénytelen volt elengedni, ha nem akarta, hogy magával rántsa, és utána csússzon lefelé. Sorsára hagyta a guruló hordókat a ládával, s csak imádkozni tudott, hogy nem lesz végzetes következménye annak, ha összetörik a láda valami fának csapódva.
Nem fának csapódott, hanem valami másnak, de jó nagyot csattant. Próbálta utólérni az elszabadult vackot, ekkor azonban fényt látott valahonnan abból az irányból.
A völgyes részen egy kis ház ablakából szűrődött ki fény, és annak a falának ütődött a hordó rakomány. Na legalább megvan. Amint ő leért a völgybe, a ház ajtaja is kinyílt, és a zaj forrását kutatva megérkezett a tulaj is a ház elé- egy idős néni, fejkendőben.
-Ej no, mi volt ez a zaj?
-Elnézést kérek, néni, én voltam a ládámmal. - futott oda Judita is, de már nagyon fáradt volt.
-Nocsak. Fehér köpeny... Mi vagy te, orvos?
-Nem. Csak gyakornok vagyok az erőműben.
-Na hát az nem tudom, micsoda. - nevetett a néni. - Nem értek én az ilyen nagy gyárakhoz. Hanem hogy kerülsz ide? Nem ide valósi vagy, ugye?
-Nem. Csernobilból jöttem, de hosszú történet. Néni kérem, van telefonja?
-Jaj, lelkem, dehogyis van nekem... hiszen még villany sincs itten, nemhogy telefon.
-Ajjaj. És hol találok telefont a néni szerint?
-Ó, lelkem, legfeljebb a városban.
-És az messze van ide?
-Egy jó tizenöt kilométer lehet, nem járok én már be, nagyon fájnak a lábaim. Egy asszonyka szokott nekem, ha mégis kell valami, hozni, de én inkább eszem, ami van, kis tyúkocskám ad nekem tojást, tehénkém tejet... kell is nekem huncutság a városból...
-Értem. Hát köszönöm. Ne hozzak mégis valamit a néninek, úgyis oda kell mennem...
-De nem máma, te gyerek. Hiszen éjszaka van, hideg van, és teljesen át vagy ázva. Gyere csak be.
-De nem akarom zavarni a nénit...
- Jaj, dehogy zavarsz, örülök, hogy rám nyitja az ajtót valaki, mióta ilyen vénasszony vagyok, nem jönnek már nálam az én fiaim, a lányomat eltemettem. Az unokák meg elmentek én nem tudom hova már, Moszkvába, vagy tudja Isten. Nem gondolnak azok az öreganyjukkal. Azt se tudják, úgy hiszem, hogy én élek egyáltalán.
-És nem rossz itt a néninek áram nélkül? Egyedül? Nem tetszene akarni közelebb költözni a civilizációhoz? Nem tetszik itt félni egyedül?
-Hát egyedül azért nem vagyok. Itt a tehénkém, tyúkocskám, kis macskám. Kapok én azoktól szeretetet, csak ember nemigen jár errefelé, nagyon kiesik nekik a házam. Na de gyere csak be, biztosan éhes vagy.
A jószívű öreg nénit Anasztaszjának hívták, s mint kiderült, 1900ban született. A legfiatalabb gyermeke is idősebb volt Gyatlov elvtárstól nyolc évvel. A néni világéletében ebben a házban élt, született két fia és egy lánya, a férje pedig 25 éve meghalt, azóta egyedül él itt az erdő szélén, teljesen önellátóként. Kedves volt, mosolygós, adott Juditának vacsorát, habár igen késő volt már, majd jó vastag takarót adott, hogy le tudjon feküdni egy heverőre, hadd aludjon. Megtudta, hogy hajnalban, reggel járnak erre teherautók, azok hátha felveszik ládástól. Olyan fáradt volt, hogy nem számított neki, hogy idegen helyen van, azonnal elaludt.
Reggel aztán korán el akart indulni, megköszönve a néni segítségét, aki még annyira kedves is volt, hogy a néhai férje biciklijét is kölcsön adta, hogy azzal jusson el az útelágazásig. Utánfutója volt a biciklinek, hála Leninnek, nem kell tovább húzni ezt a nyamvadék ládát. Útravalónak még perecet is adott neki az idős hölgy, és azt mondta, hagyja csak a kerékpárt az útelágazásnál, majd visszahozza az asszonyka, menjen csak el nyugodtan. Egy kendőt is a vállára terített, ne fázzon a csípős hajnalban. Ugyan vidd csak el, van itt sok. Judita nem tudott betelni a néni kedvességével, és olyan hálás volt, hogy elsírta magát. Ugyan már, nem sírj, hiszen semmi ez. Már hogy lenne semmi? Gondolta magában, ahogy elköszönt, és elkezdte hajtani a biciklit. Szerencsére biciklizni tudott, a járművön azonban igencsak hallatszott, hogy a néni férjén kívül senki nem használta, ugyanis minden pedálfordulatnál úgy nyikorgott, mint valami kenetlen taliga. Hát ha ezt nem hallják meg az elvtársak, akkor semmit a világon. Sajnos az általános állapota miatt a fék sem fogott a legjobban, még szerencse, hogy leért a lába, néha talppal kellett fékezni, főleg lejtőn. Na emiatt majd jól lekopik a bakancs talpa. Még szerencse, hogy nincs hó, így lehet haladni. Jó darabon kellett még tekerni, mire valóban elért egy útelágazáshoz, ez legalább már aszfaltozott út volt. Leszállt a kerékpárról, és egy út menti fának támasztotta, majd azzal szórakozott egy darabig, hogy a ládát kiszabadítsa, és az útra húzza. Az út közepére húzott ládán ücsörögve várta, hogy erre tévedjen valaki. Nem volt egy nagy forgalmú út, így jó ideig csak a tájat tudta figyelni, dideregve.
Nagy sokára látott egy teherautót közeledni, végre valahára, már egészen elzsibbadt mindene itt a hideg hajnalon várni. Azok dudáltak neki, hogy menjen arrébb, de nem ment, várta, hogy közelebb érjenek az elvtársak, így nem tudják itthagyni, elhúzni mellette, kikerülni. Muszáj lesz megállniuk, el mégse üthetik, el pedig nem férnek tőle. Megint dudálnak. Dudálj Szása, úgyse megyek innen. Dudálj a seggembe.
-Félre innen, kölyök! - na csak megálltatok, kibaszott aranyhalak.
-Elnézést, én nem tudok elmenni arrébb mert ez a szar nehéz.
-Mit keresel te itt? - ugrott le a teherautóról egy katona. - Akadályozod a forgalmat.
-Amekkora forgalom itt van, órák óta nem volt mit akadályozni nekem. Segít az elvtárs vagy nem?
-Nocsak. Aztán mibe segítsek?
Judita röviden vázolta a helyzetet, majd megmutatta a CSAESZ kártyát, amire a katona a fülét vakargatta, de erre már a felettese is odaért. Végül, a történetet hallva a felettes úgy döntött, hogy ugyan nekik nincs idejük ezt a tanoncot itt fuvarozni, főleg nem Csernobilba, de mivel lopás történt, vagy legalábbis annak a kísérlete, ez meg itt egy tanú, hát a legjobb, amit tehetnek, az volna, ha a legközelebbi város rendőrségére vinnék a gyereket ládával együtt, aztán ott tennének feljelentést, biztosan kapcsolatba lépnek az erőművel a rendőrök.
Az elhatározást tett követte, két katona leugrott, hogy feltegyék a ládát a kocsira, Judita pedig az elvtársakkal utazhatott a rendőrségig.
Gyatlov rosszkedvűen fülelt a telefon legapróbb csörrenésére is, de semmi hír a gyerekről, továbbra sem, viszont ami ennél is nyugtalanítóbb hír volt, hogy Brjukhanov nagy nehezen kinyögte, hogy a ZILt megfogták a legújabb jelentés szerint, a sofőrrel, akit a rendőrségen vallatnak. A tanonc és a láda viszont nem került elő, a sofőr tagadja, hogy látta volna a lányt. azt viszont beismerte, hogy a ládát el akarta adni. Mint kiderült, az egyik mosodai alkalmazott élettársa volt az illető férfiú, innen szerezte a ruhát. A mosodai alkalmazott elvtársnő munkaviszonyát természetesen azonnali hatállyal felfüggesztették, a ZILért, amit a rendőrség visszaszolgáltatott, pedig elküldték Padrazsenkot, holnapra visszakerül a tulajdonukba az autó.
-Na és? - kérdezte Gyatlov türelmetlenül.
-Hát ez van. - vont vállat Brjukhanov. - Az ügy lezárva.
-Lezárva? Ugye viccelsz? És a lány? És a láda?
-Valószínűleg a láda már nincs meg. - sóhajtott Viktor Petrovics, cigarettára gyújtva. - Talán leesett.
-Igen, ÉS minden bizonnyal szublimált. Hol tűnt el, mit mondott az a büdös tolvaj?
-Nem tudom. De Gyatlov, mondom, hogy nem látta a lányt. A lány nem volt a kocsin.
-Az, ami igazán nagy érték volt, előkerült. - jelentette ki Fomin.
-Igazán? - Kapta fel a fejét Gyatlov.
-Miért, szerinted nem?
-Mire gondol, főmérnök elvtárs? Hiszen pont az nem került elő.
-A láda nem olyan értékes. A többi itt van. A tehergépjármű volt a legértékesebb a szállítmányból.
-Micsoda? - Gyatlov a meglepődéstől a hamutartóba ejtette a cigijét, és értetlenül nézett Fominra. - Hát egy szaros teherautó Önnek értékesebb egy embernél?
-Nem hiszem, hogy a lány a teherautón volt. - rázta a fejét Brjukhanov. - Most is állítom, az valami egészen más ügy.
-Elment, fogadd el. - pöfékelt unottan Fomin is. - Egyszer teszem ki a lábam a városból, és ellopják alólunk az erőművet, mert hülye vagy. - mutatott a cigarettájával Gyatlovra.
-Hülye ám a jó... jól van... - sóhajtott Gyatlov ingerülten, nem akart összebalhézni Fominnal kora délelőtt. A jó édes kurva nénikéd, az a hülye, gondolta magában. - Tehát akkor nem is kerestetjük?
-A rendőrök keresik. - bólintott az igazgató. - Ha előkerül, szólnak.
-Te meg jó lenne, ha a mérnökeiddel foglalkoznál a blokkjaidban, ahelyett, hogy tanonc kislányokra csorgatod a nyálad. - Fomin hangja csöpögött a megvetéstől, így Gyatlov jobbnak látta, ha visszamegy dolgozni, mert még olyat talál mondani a főmérnöknek, hogy maga is megbánja. Érti is egy ilyen Fomin, hogy valakinek övön felül is lehetnek érzései...! Persze, a gyerek csak úgy, se szó se beszéd, laborruhában nekivágott a szép szovjet tavasznak, mert csak. De hát ki a fene törődik ezzel, lényeg, hogy az érték megvan. Rohadt beteg egy világ ez, ahol az emberi élet, még ha az úgymond csak egy gyakornok élete is, a főmérnök szemében nem ér annyit mint egy ZIL. Csak remélni lehet, hogy tényleg nem esett baja szegénykének, hiszen bármi történhet.
-Utoljára kérdem. Kik voltak a társai? Egy ilyen ládát egyedül biztosan nem vitt el.
-De nem én vittem el. - Judita már fáradt volt, mióta magyarázza ennek a két kihallgató rendőrnek, mi történt... jó, nem a legtökéletesebb a nyelvtana általában, de nem hiszem, hogy ilyen érthetetlen lenne... hát nem ti vagytok itt a legélesebb kések a fiókban, az biztos.
-De benne volt a cselekményben, jól mondom? Csak most álcázza magát, rájött, hogy nem tudják eladni a bűntársával a lopott holmit, és most így próbálja elterelni magáról a gyanút! De nekem nem jár túl az eszemen!
Judita magában egyetértett ezzel az állítással, ugyanis ami nincs, azon nem tud túljárni.
-Hol a társa?
-Nem társam.
-De igen! Belső munka volt és ketten tervelték ki. Mi van a ládában?
-Nem tudom.
-Ne hazudjon! Tudnia kell!
-Nem tudom.
-Szóval nem akar beszélni? Így is jó! Gondolkodhat egy kicsit a fogdában. Én ráérek. A tizedes is ráér. Akár ítéletnapig. Hátha kicsit közlékenyebb lesz.
-Legalább telefonálhatok egyszer én? Kérem?
-Telefonálni még mit nem.
-Várjál, Jurij. Azt mondta a főnök, hogy joguk van.
-Majd akkor lesz joga, ha megengedem.
-Ne csináld már. - csitította a hatalommániás rendőrt a társa. - Az erőművet tényleg fel kellene hívni.
-Kérem, Gyatlov elvtársat hívják, könyörgök.
Az erőszakos rendőr elvtársnak hirtelen sok lett az információ, így nem tudta, mit csináljon, de a biztonság kedvéért nem engedte el Judita kezét.
Végül a két rendőr némi pusmogás után úgy döntött, hogy ebben a kérdéskörben ők nem kompetensek, a kihallgatást ideiglenesen fel kell függeszteni, ezt a vádlott személyt itt őrizetben kell tartani, a felettesük majd eldönti, mi legyen, így aztán mégiscsak elvezették a lányt.
A két órával későbbi műszakváltással érkező két rendőr egy fokkal normálisabb volt, ők ismét kikérdezték Juditát, aki elmondta megint, amit tudott, ami ugyan nem volt túl sok, de ezek már legalább nem őt vádolták, haladunk. Sőt, arra is hajlandóak voltak, hogy telefonáljanak az erőműbe.
Viktor Brjukhanov vette fel a telefont, majd először azon szörnyűlködött, hogy őt a rendőrség keresi, majd a város nevén, hiszen az jó messze van innét. Izgalmában azt is elfelejtette megkérdezni, hogy egyáltalán hogy érzi magát a lány, csak elhadarta, hogy azonosítja, valóban náluk tanul, engedjék el, az illetőt, aki tőlük lopni próbált, a másik város rendőrsége már elfogta, és megkerült az autó is.
Így aztán a rendőrök azt mondták Juditának, most elmehet, de ne keveredjen többé bajba.
-De... hogy jutok én haza?
-Hát azt én honnét tudjam, nem vagyunk mi taxi szolgálat.
-De a láda?
-Ha gondolja, a ládát hagyja itt, és majd elküldjük.
-De én hogy menjek haza?
-Jár a vonat. Na ne rabolja itt az időnket. Ez nem a mi problémánk. Akkor a láda marad vagy nem?
-Nem marad. - morogta az orra alatt a lány. Hogy is hagynám ilyen kreténekre?
Így hát nem igazán jutott előrébb a megoldással, maximum annyival, hogy legalább az erőműben már tudják, hogy megvan ez a tetvedék láda, amit most ismét vonszolt maga után, ezúttal az udvaron és a parkolón keresztül. Hogy robbannátok fel, hülye parasztok. Jól mondják ezt, hülye- hülyébb- leghülyébb... postás, vasutas, rendőr... Na de ez már legalább lakott terület. A közelben volt egy telefonfülke, csak pénze nem volt telefonálni. Na de nem baj, szemtelennek áll a világ. Szemesnek legfeljebb a kukorica, de az is csak addig, míg le nem morzsolják. Megnyerő mosollyal lépett oda a portáshoz.
-Elnézést portaszolgálatos elvtárs, adjon egy kétkopejkást nekem, de lehetés kettő is.
A portás végigmérte a fura kis szerzetet, majd megvonta a vállát, és letett elé három kétkopejkás érmét.
-Nesze.
-Köszönet elvtársilag. Ha majd erre jár én, visszaadom.
A férfi fejcsóválva vigyorogva legyintett egyet, kuncogva az orra alatt. Micsoda dumája van ennek a kiscsajnak. Fiatalság, bolondság.
Judita nem tudta az erőmű telefonszámát fejből, Gyatlov elvtárs otthoni számát viszont az éjszakai műszakból telefonálás alkalmával megjegyezte, így Gyatlovékat tárcsázta. Imádkozott, hogy otthon legyenek. Nem tudta, Gyatlov ma milyen beosztás szerint dolgozik, de ha délutános, akkor aztán fújhatjuk. Kapcsolt a készülék, és kicsengett a hívott szám. Judita a szemét behunyva fohászkodott, jó Leninre kérlek, most vedd fel.
-Itt Gyatlov. - kicsit ingerült, de legalább ő. Judita annyira megörült, majdnem tapsolt örömében.
-Gyatlov elvtárs, én vagyok.
-Na végre az anyád kurvamindenit, hol a retkes jó picsában tekeregsz te kibaszott kis aranyhal? - Gyatlov nem tudta fékezni hirtelen a nyelvét, ahogy kirobbant belőle az aggodalommal vegyes megkönnyebbülés a gyerek hangjának hallatán, de hirtelen kapcsolt, hogy ezt mégse így kéne megtudakolni. - Ne haragudj, de belém hoztad az ideget, fiam, hol vagy? Nem esett bajod?
Judita rettentően boldog lett, hogy Gyatlov fiamnak szólította, ez eddig nem történt meg, és egy tanoncnak sem mondta még az öreg ezt. Szásáékat szólította így sokszor, de neki még nem mondta eddig. Biztosította Gyatlov elvtársat arról, hogy jól van nem történt baja, és megmondta a város nevét, ahol épp tartózkodik.
-Hogy a jó francba kerültél oda? - hökkent meg Gyatlov. - No jó, elmondom, mi lesz. Hol a láda?
-Nálam.
-Azt nem tudod akkor vonattal hazahozni. - mormogott Gyatlov.
-Magamat se mert szegény vagyok, és nekem nincs pénz.
-Mi? Nincs nálad pénz?
-Nincs.
-Semennyi?
-Nem. Kétkopejkás telefon is kértem kölcsön.
-Ó, hogy tegyelek a kopaszok közé hajasbabának, gyerekem, hát hogy csinálhatsz már ekkora hülyeségeket... ? Azt akartam mondani hogy hagyd a picsába ott a ládát, ÉS gyere haza vonattal, de így baszhatjuk. Na... jól van, maradj ott, ahol vagy. Ne mozdulj ÉS ne félj semmit, megoldjuk.
-És mehetek haza?
-Igen, haza fogsz jutni, ne félj. Kitartás. Na szevasz.
Jó darabig kellett várni megint, közben eleredt az eső, így ott csövezett a telefonfülkében, hogy ne ázzon, de néha kiküldték az illetők, akik rendeltetésszerűen akarták használni az építményt, ráadásul utoljára kifogott egy nőt, aki beköltözött a fülkébe, és csak mondta, mondta, mondta, lökte a sódert vég nélkül. Így kénytelen volt az esőben ülni a ládán.
Egyszercsak megjelent egy fehér Zsiguli a láthatáron, meglepő gyorsasággal közeledett, majd hirtelen lefékezett, és két rövidet dudált. Igazából erre figyelt fel, a kocsik jöttek - mentek eddig is az úton, bár ennél átfutott az agyán a "hogy vezet ez a marha?" gondolat. Aztán rá kellett döbbennie, hogy ez a marha, ez bizony Gyatlov, ugyanis az öreg főmérnök pattant ki a kocsiból.
-Gyatlov elvtárs! - futott oda vidáman hozzá, és kitörő örömmel ragadta meg az idős úr karját.
-Na, mi van? - mosolygott Gyatlov. - Látom egyben vagy.
-Én... annyira... annyira örülök, hogy... látom...
-Én is, meg annak, hogy jól vagy.
-Jól vagyok...
Eddig tartotta magát lélekben, de most, hogy a Ladánál voltak Gyatlovval, leengedett, mint a léggömb, és kitört belőle a sírás. Az öreg épp elfordult, miután kiszabadította magát a lány öleléséből, pakolta be a ládát, mivel nem fért a csomagtartóba, a hátsó ülésre tette be, de ahogy meghallotta, hogy Judita sír, megfordult.
-Mi a baj? - egyenesedett fel a férfi, és közelebb lépett. Judita ismét elkapta a karját, nem tudott igazából mit mondani, csak azt akarta, hogy kicsit érjen hozzá, biztonságot keresett. Anatolij Sztyepanovics most nem húzódott el, átkarolta a lányt, hogy a feje a mellén legyen, nyugtatólag simogatta kicsit a vállát. Nemigen lehet mit mondani neki, ezzel tisztában volt a főmérnök, szegény megijedt és sok volt neki az elmúlt néhány nap. Jaj, ez a szar vékony kendő, ez nem véd semmit ezen a labor ruhán, ráadásul valamikor jól meg is ázott. Juti olyan szorosan ölelte Gyatlovot, mintha legalábbis valami rokona lenne, annyira örült, hogy végre lát valakit, akit ismer, mindentől félt, és ezek egyáltalán nem voltak kedvesek, folyton kötekedtek meg vallatták, ami lelkileg megviselte. - Jól van, nyugodj meg. Most már nem lesz semmi baj. - Gyatlov olyan atyáskodóan terített rá egy a csomagtartóból kivett piros-fehér kockás plédet, hogy Juti végre elmosolyodott rajta. - Fázol még? Azt a vackot tedd le, csupa víz. Meg fogsz fázni. Ülj be a kocsiba, mindjárt jövök. Addig beindítom neked a motort, hogy legyen fűtés.
-Köszönöm. - Egész elfáradt, és kiborult ettől a sok kalandtól, meg ezektől a hülye rendőröktől, így hátradőlt az anyósülésen, próbált kényelembe helyezkedni és megnyugodni. A főmérnök nemsokára valóban visszatért, majd ő is beült az autóba.
-Na, jól vagy? Van bajod valami? Mosdóba nem akarsz menni vagy ilyenek?
-Nem, semmi.
-Jó, akkor viszont indulunk, mert nekem holnap meló van és nem a szomszédba viszlek vissza.
-Messze van Csernobil? - kérdezte Judita fáradtan.
-Igen. - bólintott Gyatlov, miközben elindult.
-Akartam gyalog menni.
-Na akkor még a jövő héten is hoznád azt a szart.
-Ennyire messze?
-Igen. 240 kilométer.
-Micsoda? Jöttem ilyen messze?
-Igen, sőt, húszat már megtettél visszafelé, bár az ennyi távolságon lófasz. Fél óra utat spóroltál nekem, meg egy kevés benzint.
-Most... én elvtársnak vagyok gond. - szomorodott el megint a gyerek.
-Nem vagy gond, miért lennél gond?
-Hogy én miattam kell ennyit vezetni, és fogy benzin miattam ez kerül csomó pénz...
-Na nehogy ezen kezdj el sírni. - mormogta zavartan Gyatlov- Nem azért mondtam a benzint, te, az erőmű kifizeti, megállapodtam Brjukhanovval.
-Fizetem én ki...
-Minek fizetnéd ki te? Mondom, hogy kifizeti az erőmű. Semmi baj. Na, ne sírjál, te. Autózunk egy kicsit.
-Gyatlov elvtárs nem is tudtam tud vezetni.
-Persze, hogy tudok. - horkant fel sértetten a fejes. - Ez az én kocsim, hogy kezdjük itt.
-Gyatlov elvtársé?
-Igen.
-Egy Zsiguli?
-Mer' mi nem tetszik rajta? Mehetsz ám gyalog is, ha nem jó.
-De jó, csak nem tudtam. Én szeretek Lada. Elvtárs jött fehér Lada megmenteni engem seggfejű rendőröktől.
-Ja hogy így érted. A szőke herceg fehér lovon, he? Míg meg nem őszültem a sok gondom mellett, szőke voltam.
-Gondoltam.
-Honnan?
-Ilyen szép kék szeme van.
-Már megint? Mit akarsz te folyton a szememmel? Már dicsérgetted.
-Mert tetszik.
-Na azt hiszem, te vagy az egyetlen a feleségemen kívül, aki így nyilatkozik.
-Gyatlov elvtárs nem haragszik kérdezek valamit?
-Nem. Mit akarsz kérdezni?
-Elvtárs miért nem autóval megy ha van autó? Mindig gyalogol.
-Több okból. Egyrészt, környezetszennyezésnek tartom, hogy egyetlen ember menjen naponta kétszer négy kilométert oda ÉS vissza autóval, nem szeretem a környezetkárosító energiákat. Tudod, az atom pont azért jó, mert a hőenergiát és a gőzt nem széntüzeléssel érjük el, ami borzasztó a levegőnek. Na erre nem fogok rápöfékelni autóval. Ne nőjön ennyire a seggünkhöz a kocsi, tudod?
-Ez igaz. - bólintott Judit.
-Na látod. Ráadásul nekem nem teher gyalogolni. Nem szeretek vezetni, megmondom őszintén, csak nagyobb távokra vállalom. Ha munkába megyek, akkor mindig gyalogolok, mert sokkal jobb, kikapcsolja a gondolataimat. Ha valami negatív dolog jut eszembe, gyorsabban megyek.
-Hogy gondolatok ne érjék utol? - nevetett Judita, amin Gyatlov is elmosolyodott, kicsit kuncogott is.
-Tudom, hogy hülyén hangzik, de tényleg olyan érzés. Megszabadul az ember minden szartól, lerázod magadról a terheket és felfrissülsz. Ezért szeretek futni is. És mivel én nemigen használom az autót, hogy ne menjen kárba, a lányom használja általában.
-Ő az aki nem ír?
-Nem, ő a fiam.
-Elvtársnak több gyereke van?
-Kettő. A lányom már felnőtt, van egy kislánya.
-Az elvtárs nagyapa!
-Igen. Miért, meglepett?
-Kicsit.
-32 éves a lányom, még viszonylag későn is szült. Már akár több unokám is lehetne. - mormogott Gyatlov. - Öregszem.
-Nem is.
-Nem? - Anatolij kicsit reménykedve kapta fel a fejét. - Tényleg nem gondolsz öregnek, vagy csak mondod, hogy örüljek?
-Szerintem nem öreg, komolyan.
-Na, ez jólesett.
-És a fia mennyi idős?
-19 éves.
-Miért nem ír?
-Na hát azt kérdezd meg tőle.
-Hol van?
-Moszkvában tanul, egyetemista.
-Mérnök lesz?
-Igen. Az a szándéka legalábbis, aztán majd meglátjuk.
-Hogy hívják?
-Iván. A lányom Olga. Szóval neked nincs testvéred.
-Nincs.
-Nem is volt? - ez fura kérdésnek hangzott, Judita nem is igen tudta hova tenni, miféle indíttatásból kérdez ilyet az öreg.
-Nem.
-Mi az apád?
-Vak.
-Tessék?
-Már hogy nem lát.
-Aha... akkor innen a szembajod? Egyébként nem így értettem, hanem mit dolgozik?
-Gyógymasszőr az öregek otthonában. - a gyerek lehunyta a szemét.
-Na, tán szégyelled? Mi ez a fancsali pofa? Hm? Vedd tudomásul, a munkát nem kell szégyellni, akármi is az.
-Nem szégyellem. Nem lehet mindenki mérnök. Nekem nincs apai név, itt meg mindenkinek van. Hogy kell apai nevet írni ha az ember lány? Mert ha fiú akkor Kicsodaovics, azt tudom.
-Evna vagy ovna toldalékkal az apád neve vután. Mi a neve?
-Randa neve van. - megint szomorúnak tűnt, vagy legalábbis zavartnak.
-Hát arról nem tehet, nem igaz?
-Arról nem. - vont vállat a lány. - Elvtársnak Sztyepannak hívták az apját?
-Igen.
-És ő apját?
-Azt is. Mi van, családfakutatást végzel?
-Nem, csak kérdeztem.
-Az mi az ami az? - mutatott Judita hátra. - Tudjam mi az az izé hoztam. Nehéz ám mint a franc.
-Na az nem tartozik rád. - Gyatlov hangja szigorúbb lett. - Majd én tudom. Nem mondom meg neked, mert titkos anyagai vannak, ÉS ha én csak neked mondom el, te meg csak Lenyácskának, Lenyácska meg csak Igornak meg Borisznak na... tudod, hogy van ez.
-De veszélyes?
-Nem kifejezetten. Látom a doboza sarkát megrepesztetted kicsit de az nem gond.
-Esett le arra a sarkára teherautóról.
-Igen, gondoltam. Nem baj. Az a csoda, hogy le tudtad szedni.
-Hittem nem fog menni de ment. Akartam parkolóban erőműnél leszedni, de indult el.
-Szóval így kerültél fel.
- Igen, ember gonosznak nézett ki tudtam csinál rosszat. Felugrottam szedem le ládát.
-Na ez volt a hülyeség tőled. - mormogott Gyatlov. - Be kellett volna szaladnod hozzánk, ÉS megmondani, hogy "Főmérnök helyettes elvtárs kérem, lopják azt a szart." Akkor rögtön tudtuk volna, mi történt, te meg nem jössz el ide a halál faszára. Na de hirtelen pánikban voltál, mégiscsak fiatal vagy még. Azt tetted, ami hirtelen neked a legjobb megoldásnak tűnt, csak így jól megszívtad. Na, és hol aludtál, hm? Csak nem kint?
-Nem. Öreg nagymama fogadott be éjszakára, tényleg, Gyatlov elvtárs... kérhetek szívesség?
-Mit akarsz kérni?
-Vigyük vissza ezt a kendőt néninek.
-Jó. Hol lakik a néni?
-Az erdőben.
-Milyen erdőben te?
-Itt amerre teherautó jött van egy rerdő és abban lakik néni jöttem biciklivel.
-Na tudod, mikor fogok én így neked nyanyát keresni az erdőben! Mondom, hogy holnap dolgoznom kell, nem érek én rá kóvályogni neked mint gólyafos a levegőben. Ha pontosan tudnád, merre lakik a Mámocska, visszavinnénk ezt a szart neki, de így jól meglesz nélküle. Biztos nem ez az egy kendője van így százéves korára. Na és nálad miért is nem volt pénz, fiam?
-Mert voltam tanreaktorban.
-Az egy dolog. De ilyet nem lehet csinálni, te gyerek, hogy elindulsz üres zsebbel, hogy nincs veled egy rohadt apró sem. Hát bandukolsz itt az erdőben, arra jön egy kóbor kutya, ha nincs nálad pénz, azt hiszi fa vagy, vagy lámpaoszlop. Na és mit csinál ezekkel a kutya? Lehugyozza!
Judita ezen úgy elkezdett nevetni, hogy folyt a könnye, Gyatlov meg vezetés közben kuncogott, hogy ekkorát röhög a gyerek.
-No de komolyra fordítva a szót: Legalább annyi legyen mindig nálad amennyivel telefonálni tudsz egy fülkéből. Laborruhában is, az ember soha nem tudhatja. Pénz mindig legyen nálad.
-Lesz. - mosolygott Judita az atyai intelmeken.
-Helyes. Ha lett volna nálad most, akkor haza tudtál volna, ha nem is jönni, de legalább telefonálni, ne aggódjak ennyit érted.
-Elvtárs aggódott értem? - Judita kicsit sajnálta Gyatlovot ezért, de öszintén szólva, inkább jólesett neki, hogy érdekli annyira a főmérnököt, hogy aggódjék miatta.
-Hát persze, hogy aggódtam. - vallotta be Anatolij Gyatlov természetes hangsúllyal. - Bármi történhetett volna veled egy ilyen kaland során, rossz rágondolni. Mindig azon aggódtam, míg nem jött hír felőled, hogy mi történt, jól vagy -e. Hogy őszinte legyek, talpraesett egy kölyök vagy, nem hittem volna, hogy így baj nélkül megúszod. Tényleg nincs semmi bajod?
-Nincs, Gyatlov elvtárs.
-Jól van. A legértékesebb is megkerült épségben.
-Autó?
-Mit?
-Legértékesebb is megvan azt mondta. Megvan ZIL?
-Meg, de nem az a legértékesebb.
-Hát láda drágább mint autó?
-Dehogyis...
-Akkor mi?
-Te.
-Én? - lepődött meg a lány.
-Persze. - mormogott Gyatlov. - Mi a fészkes fene van a világgal te, hogy mindenki azt hiszi, egy szaros teherautó az érték? Nem az az érték, fiam, hanem te. Az élet. Érted?
-Igenis. - hökkent meg Judita, de jólesett neki Gyatlov okfejtése. ASzt gondolta volna, hogy a főmérnök helyettes kevesebbre tart egy tanoncot a teherautónál.
-Nem fázol? - fordult ismét felé Gyatlov atyáskodva.
-Már nem.
-Ettél ma?
-Igen, perecet nénitől.
-Mikor?
-Reggel hajnalban.
- Az nem most volt. Nem vagy éhes? Egyél, itt van szendvics. Csinált nekünk a feleségem. Na. Tessék, hallgassál zenét, addig sem beszélsz. Remélhetőleg. - Gyatlov bekapcsolta az autó rádióját, és a lány kezébe nyomott egy szendvicset.
Judita lassan megnyugodott, ahogy elfogyasztotta az elvtársné által csomagolt útravalót, valamint a rádióból szóló klasszikus zene is nyugtatólag hatott rá. Nagyokat nevetett továbbá Gyatlov elvtárs sajátságos autóvezetési stílusán és szaknyelvén. Az öreg szerette adni a gázt, és ha valami hirtelen forgalmi helyzet állt elő, nagyokat fékezett egy elnyomott káromkodással. Mindemellett szerette használni a dudát is ha nem tetszett neki valami. És természetesen az erőműben megszokott mentaloitásához híven itt is mindenki hülye volt, csak ő volt a helikopter. Az általa hülyének titulált autósokat valami miatt Vlagyimirnak keresztelte, ilyenformán: "Hülye vagy, Vlagyimir baszd meg? Nem látod, hogy nekem van előnyőm te faszfej?" "Ó, Vologya, hogy te is áramot vezetnél inkább, ne autót...". Az elvtárs továbbá hajlamos volt a sovinizmusra, ugyanis valami totojázó, vagy a KRESZT rosszul ismerő sofőrről, amint utólag bebizonyosodott női mivolta, egyből kifakadt az öreg: "Ja, hogy nő vagy, akkor mindent értek...!" "Kisanyám, van ám kettes sebesség is abban a kurva Ladában, mi lenne ha használnád, ÉS nem előttem mennél tizenöttel? " A gyalogosokhoz is érdekes viszony fűzte, gyalogátkelőhely előtt mindig látványosan lefékezett, hogy átengedje a zebra szélénél ácsorgó embert, közben folyamatosan beszélt neki. "Na gyeregyere, öcsém/szép húgom, szedd a lábad nem érek rá itt egész nap. Nem jössz? AKKOR OTT ERESSZÉL GYÖKERET TE HÜLYE!" "Nézd meg, a Skodás nő is a körömlakkját szárítgatja itt nekem a menetszéllel. Menjél már, édesanyám, nem érsz haza, sír a gyerek...!"
Ilyen és ehhez hasonló dörgedelmek mellett haladtak a rádió aláfestő zenéjével, aztán egy darabig nem emlékezett semmire, hirtelen elaludt.
Végigaludta az út hátralévő részét, arra ébredt, hogy Gyatlov elvtárs gyengéden de határozottan paskolta a vállát.
- Ébredj, fiam, gyere, öltözz át és szedd össze a dolgaidat, amik itt vannak.
Az erőmű parkolójában voltak, kint már sötét volt.
- Most akkor el vagyok küldve? - kérdezte csalódottan.
-Miért lennél? Amiket reggel magaddal hoztál, vidd vissza a szállásra, azt mondtam. Vedd át az utcai ruhádat, munkaruhában nem lehetsz az erőmű területén kívül, hiszen tudod. Majd még erre is ki kell neked találnom valamit, hogy ne legyen baj. Na, menjél, addig beviszem ezt a szart. - bökött a ládára.
-És Gyatlov elvtárs megvár?
-Már hogyne várnálak, csak indulj el még ma, jó?
- Azt hittem megyek busszal.
-Miért mennél busszal? Az az öt perc Pripjatyon belül már mi nekem, amíg beviszlek a szállóra? Elviszlek, csak utoljára szólok, hogy indulj, mert tényleg itt hagylak, ha nem készülsz el, mire én is, aztán mehetsz busszal, ahogy akarsz.
Végre a saját ruhájában ért le ismét a parkolóba. Megmosta kicsit az arcát is, ettől felfrissült valamennyire. Gyatlov még nem ért vissza, de a lány megtalálta a kocsit, és ott várta a főnököt. Kisvártatva Gyatlov megjelent, integetett a lánynak.
-Na ezt már szeretem, ha összekaptad magad. Na szállj be, hazaviszlek.
A kollégium előtt parkoltak le, Gyatlov ki is szállt és kinyitotta neki az ajtót, mint egy úriember.
-Köszönöm szépen hogy hozott el. - Judita annyira meghatódott megint majdnem elsírta magát.
-Nincs mit. - dünnyögte Gyatlov. - Ne sírj. Na, biztos elfáradtál. Idefigyelj. Holnap péntek. Meg ne lássalak holnap az erőműben, világos? Pihend ki magad.
-De elvtárs Moroz...
-Nem érdekel Morozov. Ilyen kalandot ki kell pihenni. Legyen egy hosszú hétvégéd, leigazolom.
-Köszönöm. - szipogta meghatottan Judita. - Megölelhetem megint?
-Hát ölelj ha akarsz.
Az ölelés kicsit szenvedélyesre sikerült, majdnem a nyakába ugrott az öregnek.
-No jól van. Semmi baj. Jó éjszakát.
-Jó éjszakát Gyatlov elvtárs... és mindent köszönök.
Judita elengedte Gyatlovot és épp elindult volna befelé, amikor Gyatlov utána szólt.
-Várj csak egy kicsit! Akartam még valamit mondani.