" Szeretne megismerni a feleségem is. Vasárnap délben gyere el hozzánk. Lenin sugárút 7, 39-es lakás, bár gondolom, tudod a telefonkönyvből, de tisztázzuk. Ne késs el, mert nélküled kezdek el enni, aztán leshetsz, ha nem jut. Világos?"
Ez a sajátos, ám mégis jóleső ebédmeghívás visszhangzott Judita fülében, ahogy célja felé igyekezett egy csokor virággal, egy doboz csokoládával meg egy kisebb ajándékdobozzal, szépen kiöltözve Pripjaty lakótelepén keresztül. Majdnem az egész erőmű a környéken lakott, több ismerőssel is összefutott útközben, akik ezen a ragyogó szép vasárnapi délelőttön élvezték a sétát, többen meg is jegyezték, milyen csinos, köztük Szitnyikov is, aki egy padon üldögélt a parkban a feleségével, miközben fiatal kislányukat figyelték, aki körülöttük szaladgált a jó levegőn. Április legeleje volt, a néhány nappal ezelőtti hűvös időjárás helyébe finom meleg tavaszi idő költözött, még melegebb is a megszokottnál, ami kicsalogatta az embereket az utcára. Mivel vasárnap volt, a gyerekek nem voltak iskolában, szüleik pedig többnyire nem dolgoztak.
Valami fura, jóleső büszkeséggel töltötte el a szívét a tudat, hogy ő most "a Gyatlovékhoz" hivatalos. Úgy hallotta, Gyatlov nem tart kapcsolatot senkivel, kivéve Szitnyikovot, aki a barátja volt, és Csugunovot, akivel szintén jóban volt, bár Szitnyikovval közelebbi viszonyban voltak, és néhány erőművi dolgozót kedvelt, de senki nem volt náluk ebédre a munkahelyről, csak Szitnyikovék, de ők csak mint barátok, nem mint kollégák voltak hivatalosak a családhoz. Gyatlov elvtárs szívesen szerepelt társasági eseményeken, úgy hírlett, szeret verseket szavalni a nyilvánosság előtt, és félelemmel vegyes tisztelettel itták a szavait fiatalabb kollégái, szívesen kisegített bárkit, mint kolléga, de magánemberként nem vegyült a dolgozókkal. Inkább a feleségének voltak közelebbi barátnői, akiket áthívott a lakásukba pletykálkodni tea és sütemény mellett, mint hírlik, barátkozós kedves hölgy. Reméljük a legjobbakat. Hogy meghívták ebédre pont őt, a gyakornok újszülött pelenkás külföldit, aki néhány hónapja még azt is alig bírta rendesen kiejteni, hogy "Zdrasztvujtye Tovaris", ez egy csoda. "A feleségem is meg akar ismerni." Ezek szerint ez azt jelenti, hogy Gyatlov IS meg akarja még jobban? Önkéntelenül mosolygott a gondolatra, hogy ő jelent valamit, valaki meg akarja ismerni, pláne az, akire ő felnéz. Mert felnézett Gyatlovra, nem vitás. Tisztelte, csodálta, és úgy vélte, ez a férfi mindent tud. Hogy pont őt akarnák megismerni, egyszerre volt hízelgő gondolat, és kissé ijesztő is, hátha nem tud majd elég jó lenni, hogy komolyabban érdekelje őket. De az ebédmeghívás óriási lépés előre, ez kétségtelen.
Már a vasárnapig hátralévő idő is izgalmasan telt Judit számára, hiába volt hosszú hétvégéje, meg kellett állapítania, hogy helyesen tette Gyatlov, hogy megtiltotta neki, hogy a láda hazafuvarozásos kalandja után bemenjen az erőműbe, ugyanis péntek reggel, hiába aludt az éjjel, mint akit agyonvertek, olyan fáradt volt, hogy szinte mozdulni sem tudott, és visszaaludt. Kora délután volt, amikor felkelt, és rendbe szedte magát, hogy elmenjen vásárolni. Igyekezni kell, már péntek délután van, hát bezár a Szivárvány Nagyáruház, aztán nézhetünk. Na de nem szabad ezt olyan Hűbele Balázs módjára. Mit vegyen fel, mit vigyen ajándékba? Először is, felesége is van az elvtársnak, ezt már sikerült megtudnia, ráadásul magától Gyatlovtól, addig csak pletykákat hallott erről, ami vagy igaz, vagy sem, de így, hogy az elvtárs is megerősítette a tényt, már biztos. Neki mit vigyen? És Gyatlovnak? Még nem ismerte olyan jól, hogy tudja, mit szeret csinálni az atomfizikával való foglalkozáson, a dohányzáson és a mérnökökkel való káromkodva ordibáláson kívül.
Nem tudta, iszik - e Gyatlov, és ha igen, mit, szóval a bor, vodka, egyéb alkohol nem játszik, mert nem akart felesleges dolgot vinni, ha aztán nem issza meg, csak kirakja a szekrény tetejére a kisszobában az elvtárs a matrjoska baba meg valami műszaki cikk doboza mellé (amit Judit sose értett, mire jó ez a szokás, hogy a szekrény tetejére tesznek dobozokat...). Kávézni szokott ugyan a főmérnök helyettes elvtárs, de a kávé elég ízlés függő, nem tudni, milyet iszik, itt megint könnyű mellélőni, ha aztán nem issza meg. Csoki snassz, azt se tudja, Gyatlov szereti -e, de volt egy sejtése, hogy nem, bár Gyatlov annyira kiszámíthatatlan, hogy akár az erőmű legédesszájúbb dolgozója is lehet, de nehéz kiismerni az ízlését a tartózkodó magatartása miatt. Sose lehet látni, ha örül valaminek, mindig olyan visszafogott. De a csokit talán az elvtársnénak meg lehet kockáztatni virággal. Ez se valami fantáziadús, de legalább valami. De Gyatlov... legszívesebben cigit vett volna neki, mert azt legalább tudta, milyet szív, de azt valószínűleg nem illik így adni.
De most már reménykedve szorongatta a hóna alatt a bonbonos dobozhoz szorosan hozzá ölelt és szépen becsomagolt verseskötetet. Eszébe jutott ugyanis, hogy Gyatlov verset szavalt neki Jeszenyintől, így aztán meg is született az isteni szikra. Nem igazán feltételezte volna az ember ugyan a versolvasás szeretetét arról az emberről, akinek bizonyos szituációkban még a kötőszavait is kisípolnák egy felnőtt filmben is, de hát talán nem lőtt túlságosan mellé. Meglátjuk.
Nagyot dobbant a szíve, amikor megállt a megfelelő háznál a kapuban. Egyszerre volt kicsit ideges és izgatott. Rápillantott az órájára, s megnyugodva konstatálta, hogy időben van: dél lesz tíz perc múlva. Csengetett. Be is engedték rögtön, és ő izgatottan vette kettesével a lépcsőket a lépcsőházban, de a lépcsőfordulóban még megállt, ellenőrizni az öltözékét. Azt az összeállítást viselte, amit rendszerint a vizsgáira vett fel, egy zongoraklaviatúra mintás mandzsettájú fehér matrózblúzt hosszú fekete nadrággal, és a legszebb fekete cipőjét. Nagy levegőt véve, látván, hogy nincs baj a megjelenésével, megtette az utolsó métereket.
Tőle telhető legnagyobb magabiztossággal lépett oda az ajtót nyitó apró növésű asszony elé, és vidáman köszönt:
- Jó napot kívánok, Főmérnökhelyettes Elvtársné asszony!
Ebben a pillanatban vette észre a nő arcát, ami cseppet sem volt idegen, nagy meglepetésére, melynek hangot is adott véletlen hirtelen örömében:
- Nini, Iza néni! Csókolom!
Igen, ez minden kétséget kizáróan Iza néni, az alacsony, kedves, mosolygós sötét hajú Iza néni, akinek mindig volt hozzá egy jó szava, ha összefutottak valahol Pripjatyban. Most is nevetve invitálta beljebb.
- Szervusz, drágám, de csinos kis ruhád van, hát te vagy az? - Kérdezte ő is széles mosollyal. - Te vagy a mazsola gyakornok?
- Én vagyok. - Vigyorgott Judit. - Ezt... az Iza néninek hoztam. - Adta oda a virágot meg a bonbont nagy boldogan.
- Szervusz. Mi ez az Iza néni, tán ismeritek egymást? - Jelent meg az előszobában Gyatlov elvtárs is, Judit meglepetésére ő is ki volt öltözve, szépen vasalt kockás ing volt rajta, zakóval. Frissen borotválkozva, valami jó illatú arcszesze volt az elvtársnak, kifogástalanul elegánsan nézett ki. Nem hiszem el, hogy ezt az én tiszteletemre... valószínűleg mindig ilyen tiptop lehet Gyatlov.
- Jó napot kívánok Gyatlov elvtárs! Hivatalosan nem vagyunk bemutatva, de látásból ismer én Iza nénit, csak nem tudtam, hogy ő a Gyatlov elvtárs felesége.
Magyarázta készségesen Judit, kezet nyújtva Gyatlovnak kézfogáshoz, amit a főmérnök viszonzott is. Hát persze, rakta össze magában a kirakós darabjait Judit, hát ezért köszöntek akkorát az Iza néninek Igor meg Lenya, amikor egyszer találkoztak vele hárman a boltban. Még senkit nem üdvözölt a két srác olyan feltűnően udvariasan. A Gyatlov felesége.
- Örülök, akkor már legalább nem vagytok teljesen idegenek egymásnak. - állapította meg Gyatlov tárgyilagosan. - Ő a feleségem, Izabella Ivanovna Gyatlova, ő pedig Judita Varga, a kis gyakornoklány az erőműből, akiről meséltem. - Mutatta be egymásnak a két nőt szertartásosan a házigazda.
- Sokszor találkoztunk már vele az utcán, nagyon aranyos kislány. - mosolygott Iza néni kedvesen. - Megyek is, vízbe teszem ezt a szép virágot, nehogy elhervadjon itt nekem.
- De kicsípted magad. - tréfálkozott az öreg, végignézve Juditon.
- Az elvtárs is nagyon elegáns.
- Aha, de azért én nem vagyok ünneplőben. Jó hogy már nincs rajtad vörös nyakkendő. Na. Csinos vagy. Látom csak, milyen úri mandzsettád van, le se tagadhatnád az irányultságod. Egyedi, annyi biztos. Jól áll. Honnan szerkesztetted, az NDKból? Protekciód van vagy mifene?
- Ez egy matrózblúz volt, mint többi, de Anyukám befestette zongora mintás a mandzsettát neki.
- Ja már értem, csináld magad mozgalom. Ötletes. Na, idehozzam neked az ételt a fogas mellé, vagy beljebb jössz? Cipőt nem kell levenni mert hülyén néznél ki nélküle nagyestélyiben.
Judita nevetett, bírta az elvtárs humorát, kicsit félénken lépett beljebb a lakásba, Gyatlov intett neki, hogy kövesse, közben még visszafordulva látta, ahogy Iza néni, tesz- vesz a folyosóról nyíló konyhában. Nagyon jó illatok szálltak a levegőben, bizalomgerjesztőnek ígérkezett az étel, aminek ilyen finom illata van.
Gyatlovék egy háromszobás lakásban laktak, a bejárati ajtóval szemben egy másik folyosó nyílt az előszobából, onnan nyílt a konyha, és a bejárati ajtóval szemben a fürdő és WC féhérre festett ajtaja. A szobák közül kettő az egyik oldalról, egy pedig a másik oldalról nyílt, a szokásos panelban megszokott üveges ajtók csukva voltak. Gyatlov ebbe az egyedül álló szobába kalauzolta, ez volt a nappali, ezen a szobán volt az erkély. Már szépen meg volt terítve, a vidám barackszín falak és gyönyörű mintás szőnyegek a falon és a padlón, valamint a fotelokba és a kanapéra terített virágmintás szőttesek barátságosan, otthonosan hívogató összhangot teremtettek a terített asztalon rendezetten sorakozó szép tányérokkal- poharakkal.
- Köszönöm, hogy meghívott, Gyatlov elvtárs, ez nagy megtiszteltetés nekem. - mosolygott Judit halkszavúan, majd közelebb lépett. - Fogadja el, kérem, köszönetképp.
Előre nyújtotta Gyatlov felé a dobozt, aki fejét kissé kíváncsian oldalra fordítva értenyúlt. Ajándék...? Erre nem is számított, azt hitte, Iza, mint a ház asszonya kap virágot és csokit, mint szokásban van, de hogy ő is kap valamit, erre nem számított végképp. Még nem is igazán kapott ajándékot olyasvalakitől, aki nem tartozott a családjához, s hirtelen kiesett a főmérnökhelyettes elvtárs hűvös szerepköréből, egy tört másodpercig gyermekies kíváncsiság, izgatottság és öröm csillant meg szeme kékjében.
- Izé... köszönöm... igazán nem kellett volna. - Hadarta a bajsza alá meglepve, kicsit zavartan. - Kibonthatom?
Gyatlov, amellett, hogy örült, zavarban volt, nemcsak azért, mert kapott valamit, hanem azért is, mert tudta, nem jól leplezi negatív irányú érzelmeit, mindig az arcára van írva, ha nem tetszik neki valami, és nem akarta volna megbántani ezt a helyes kölyköt azzal, hogy nem örül. Na majd megpróbál valami báj mosolyt erőltetni a képére, ha valami hülyeséget vett szegény kislány, a szándék a fontos.
- Természetesen. - Bólintott mosolyogva a lány, kicsit félve, ugyan mit fog szólni Gyatlov, ha megpillantja a csomagolásban lapuló meglepetést. Lehet csak megköszörüli a torkát egy gyors "köszönöm" mormogással és besüllyeszti valahova a könyvet.
Azonban ahogy a dobozról lekerült a masni és a fedele, Gyatlov őszinte örömmel nézett az előkerülő könyv borítójára.
- Iza! Izácska! Nézd, mit kaptunk! - kapta ki izgatottan a dobozból a verseskötetet, és a konyhából gyorsan odaperdülő felesége orra alá nyomta nagy vidáman.
- Jaj, de drága vagy! - Csapta össze a kezét a főmérnökhelyettesné. - Ennél jobbat nem is adhattál volna az én Tolyámnak, imádja a verseket, rólam már nem is beszélve!
Judit felszabadultan mosolygott, hogy ilyen jól választott. Gyatlov elvtárs olyan, mint egy nagy gyerek, aki megörült a szülinapi ajándékának. Ami ezután történt, még inkább meglepte. Gyatlov hirtelen felindulásból megpuszilta az arcát, nem olyan kis visszafogottan, mint az erőműben, amikor boldog születésnapot kívánt a lány az elvtársnak, és ettől váratlanul meglepődött a férfi, hanem őszintén, nem tudva leplezni hirtelen örömét.
- Köszönöm szépen.
Ezt a kellemes hangot még nem is hallotta, most teljesen másképp hangzott az elvtárs szigorúan erőteljes szétbagózott mélybaritonja, egész ellágyult egy kissé rekedtes, de szinte már tenorosba hajó oktávugrással felfelé.
- Örülök, hogy tetszik. - ez már egy hatalmas vigyor volt, ahogy akkor szokott vigyorogni, amikor minden jól megy, és felszabadul, vagy ha zenét hallgat.
- Tetszik, mint ahogy ez a fültől fülig vigyorgásod is, amikor örülsz. Ez olyan... gyermekien ártatlan és őszinte egyszerre, hogy... feledteti az emberrel egy percre azt a sok kretén birkát az erőműben.
- Tolecska, ne kezdd, kérlek. - Iza néni megcsóválta a fejét egy megbocsátó, de szomorkás mosollyal. - Inkább tessék szépen asztalhoz ülni, mert kész az ebéd.
Tolya papa kedvence volt ebédre, csirkeleves, fasirt krumplipürével, csemege uborkával, és rengeteg féle sütemény. Sűrített tejes golyócskák, csokikrémes torta, kis orosz sós perec, teasütemény. Vajon Iza néni miatta főzött-sütött ennyit? Mit gondolt szegény, mennyit eszik ő? Csak egy lány vagyok, nem a komplett kismérnöki szekció...
Iza néni nagyon jól főz. Állapította meg Judit, ahogy a levest kanalazta. Ez a megállapítás minden fogásnál erősödött, és bár nem szokott ennyit enni, Iza néni szívélyes kínálgatása és a sütemény gusztusossága miatt abból még egyszer vett. Az egész ebéd olyan kellemes volt, szeretetteljes, mint valaha otthon, most megint úgy érezte, hogy családban van. Először, mióta Csernobilba került. Gyatlov és Iza néni között érezni lehetett a végtelen szeretetet. Ahogy egymásra néztek, ahogy egymással beszéltek, ahogy Iza néni meg-megsimította férje vállát, mellette elhaladva, és ahogy a férfi egyszer kezet csókolt a mellette elhaladó Izának, ez mind-mind szívfájdítóan aranyos jele volt annak, hogy ez egy boldog házasság, még ennyi sok év után is. Az ő szülei nem szerették így egymást, sőt, az utolsó tíz év, amit együtt végigszenvedtek, maga volt a földi pokol minden résztvevő számára. Olyan jó volt újra egy szerető párt látni. Maga sem vette észre, de könnyes lett a szeme a kézcsóknál. A desszertes tányérra hullottak a könnyei, és zavartan, remélve, hogy se Gyatlov, se Iza néni nem vette észre, hogy elpityeredett, a szalvétával törölte le az arcát, mintha csak a sütemény maradékát tüntetné el szája szegletéből.
- Kérsz egy kávét, te szentéletű? - kérdezte Gyatlov tréfálkozva. - Mert hallom, nem iszol, nem dohányzol...
- Köszönöm, kávézni szoktam. - Vigyorodott el a lány ismét.
- Akkor legalább nem repülsz fel élve a szentekhez. - Nevette el magát a főmérnök. - Nehezen tudnálak nélkülözni. Izácska, a gyerek is kér kávét, légy szíves.
A gyerek... ez megint olyan jólesett valami miatt Gyatlov szájából. Olyasmi érzése volt, hogy ezt most nemcsak a fiatal kora miatt mondta a főnök, hanem tudatni akart vele valamit. Az erőműben a fiatalokat "kölyök" "csecsszopó" "taknyos" vagy "szarosok" jelzővel illette, gyereknek senkit nem hívott még.
A kedves asszony ismét megérkezett a nappaliba, ott volt terítve a konyha-ebédlő elég kis méretéből adódóan, itt fértek el inkább. Szépen berendezett nappali volt, mindenütt virággal. Friss vágott virág egy vázában a dohányzóasztalon, a szekrénysor alsó polcán és tetején egyaránt cserepes növények sorakoztak, sőt, az erkély is dugig volt velük. Valaki nagyon szereti itt a virágokat. Már azon se lepődött volna meg a verseskötet láttán mutatott őszinte lelkesedés után, ha maga Gyatlov lenne ilyen növény szerető. Lehet, hogy az csak egy álarc, amit az erőműben mutat?
A feleség is helyet foglalt közöttük ismét, és a hangulat valamivel kötetlenebb lett, Gyatlov is szemmel láthatóan jobban érezte magát, kevésbé feszélyezve, látván, hogy a gyerek nem elviselhetetlen társaság az otthonában sem. Rágyújtott a kávé mellé, teljesen átadva magát a nyugalmas vasárnapi légkörnek. Most elégedettnek tűnt, egészen kisimult az arca.
- Tolya bátyád meséli, hogy bizonyos értelemben kollégák vagyunk. - mosolygott Iza, Judithoz fordulva.
- Leszünk... - mosolygott szerényen a lány - ha minden jól megy a jövőben. Mit tetszik tanítani?
- Nem egy korosztályt nevelgetünk, én óvónő vagyok, bár eredetileg nem ezt terveztem.
- Miért, mit tetszett tervezni?
- Történész vagyok a diplomám szerint, nagyon szeretem a történelmet, végül könyvtáros és történész szakon végeztem el az egyetemet.
- És ha nem vagyok indiszkrét, miért nem tetszett könyvtárosnak lenni?
- Mert rájött, hogy ott csendbe kéne maradni, amire fizikailag képtelen az én drágám. - Gyatlov ezt olyan halálosan komolyan jelentette ki, hogy Judita nem volt benne biztos, hogy most az öreg viccel, vagy nem, még nem ismerte ki eléggé Tolya bácsi humorát.
- Tosha te hülye vagy?- csúszott ki Iza néni száján, majd restelkedve megcsóválta a fejét. - Jaj drágám, nem gondolok én csúnyát az én férjemre, ezt csak így szoktuk...
Judita nevetett, látva, hogy kis évődés azért van a házastársak között.
- Azért nem lettem történész vagy könyvtáros, mert nagyon szeretem a gyerekeket, főleg a piciket, és szerettem volna velük törődni inkább, mint hogy történelmi forrásokat kutassak, vagy egy könyvtárban ücsörögjek, ahol valóban nincs semmi különösebb izgalom. Még az én kedves Papám kérte, tanuljak valami komoly szakmát, hát a tanulás megvolt, de én inkább babázom, mondókázgatok, énekelgetek a kicsiknek. Te tanárnak készülsz, igaz?
-Igen. Zenetanár szeretnék lenni, középiskolában.
-Én is gondolkodtam azon egy időben, hogy történelmet tanítsak, de inkább a kicsiket választottam.
- Nagyon szeretem a történelmet. És az irodalmat. - Judit öszinte lelkesedéssel hajtott fejet Iza irányába tiszteletadásképpen.
- Ezt mindjárt sejtettem, abból, hogy könyvet ajándékozol. Ezt csak azok teszik, akik maguk is tudják, hogy a könyv a legnagyobb érték. Meg persze a zene. Mi a másik szakod a zenetanár mellé?
- Angol nyelv.
- Nem könnyű. - Bólintott elismerően a kedves kis óvónéni. - Hány nyelvet beszélsz?
- Érettségim van franciából, és angolból, emellett most már oroszul is... karattyolok valahogy.
- Az szép. - bólintott elismerően Gyatlov, miközben szívott egyet a cigarettából.
- És milyen fajta könyveket szeretsz? - Megtalálták a közös hangot Iza nénivel, úgy tűnik.
- Szeretem a verseket, az életrajzokat, meséket, történelmi regényeket...
- Hiroshimáról, mi? - Kuncogott Gyatlov a bajsza alatt.
- Tudja mi a poén egészben? Az a könyv még igazából érdekes sem volt. - húzta el az orrát Judit, visszagondolva a kusza cselekményre, meg a száraz számadatokra. - Talán már akkor inkább tanultam volna fizikát.
Gyatlov ezen úgy felnevetett, hogy hátradőlt a fotelban, Iza pedig kissé elfordulva kuncogott a tenyerébe.
- De levontam a helyzetből megfelelő tanulságokat. - nevetett Judit is.
- És mik azok? Több is van? - Kérdezte érdeklődve a mérnökné.
- Kettő van. Az egyik, hogy ne vegyünk semmit félvállról, ha valamit elkezdtünk csinálni, csináljuk rendesen.
- Na! - csapott a térdére Gyatlov elvtárs. - Valaki felfogta. Ha ezt az erőmű 75 százaléka is felfogná végre, nem kellene rekedtre ordítanom magam minden nap.
- Tolya drága, ne kezdd. - Iza néni nem akart otthon, pláne vasárnap munkáról hallani, meg az erőmű kreténjeiről, volt is egy házi szabály Gyatlovéknál, hogy otthon nem beszélnek munkáról. - És mi a másik, kedvesem?
- Az, hogy ne féljen az ember egy kezdetben kilátástalannak tűnő új helyzettől, mert nem biztos, hogy rossz lesz.
- Nocsak. - vonta fel a szemöldökét Gyatlov. - Ezek szerint szeretsz itt?
- Most már igen. - bólintott Judit. - Egyre jobban.
"Most, hogy már úgy érzem, mégis tartozom itt valahová." Futott át a fiatal lány agyán. Ezt valószínűleg megérezhette a pár is, mert Iza előrehajolt megsimogatni a vele szemben ülő lány kezét, Gyatlov meg mintha kedvesebben nézett volna egy fél pillanatig.
-Jaj, te, hogy én mennyire aggódtam, mikor Tolya bátyád azzal jött haza, hogy eltűntél... - szaladt ki Iza mama száján hirtelen. - El se tudom képzelni, mit csináltam volna a helyedben, még jó, hogy nem történt bajod...
-Iza, ne piszkáld ezzel, lehet nem szeret erről beszélni. - mordult rá Gyatlov a feleségére. - Friss még az élmény, ne szomorítsuk. Lényeg, hogy itt van, megkerült, jól van. Na. Most meg megünnepeljük, hogy megkerült.
- Ezért tetszett meghívni? - kérdezte Judita meghatottan.
-Is. - bólintott Gyatlov. - Nem mindennapi módon vagy bátor, szinte már magadra nézve veszélyesen. Meg kell ünnepelni, hogy jól vagy, és megkerültél, és mondom, szerettünk volna megismerni.
- Köszönöm. - Egészen meghatódott. Megünnepelni, hogy ő jól van? Ezen mi ünnepelni való lenne bárkinek, az anyukáját kivéve?
- Ej, de kár, hogy nincs semmilyen hangszerünk. - sóhajtott Iza félig bánatosan. - Tolya bátyád azt mondta, senkit nem hallott még így zongorázni, mint téged. Szívesen meghallgattalak volna.
- Hát... éppen hangszerrel szolgálhatok, ha nem ragaszkodik Iza néni a zongorához, azt ugyanis nem hordok magammal. De van valami, amit igen.
- Mi az? - Egész izgatottak lettek az öregek, Gyatlov érdeklődve előrehajolt.
- Megosztó egy hangszer. - Mosolygott Judit, miközben előhalászta a nadrágzsebből a szájharmonikát. - Az emberek egyik fele szereti, a másik fele nem bírja elviselni. Én szeretem.
- A haditengerészeti kutatólaborban volt egy kollégám, az nagyon jól játszott rajta. Jó hangszer ez, ha tudnak vele bánni.
- Halljuk, mit tudsz! - tapsolt Iza néni is elégedetten.
Különböző dalok következtek, kívánság szerint, vagy ami a lány eszébe jutott. Gyatlov mosolygott, és felesége közelebb húzódott hozzá, amikor Judit belekezdett az "Ábrándos szép napok" című számba. Néha-néha a mosolygás mellett egy-egy könnycseppet törölt ki a főmérnök helyettes a szeme sarkából, úgy tűnt, a felcsendülő dallamok emlékeztetik valamire. Szerelmesen nézett évtizedek óta töretlen és hű szerelme szemébe, és homlokon csókolta az asszonyt.
- Még sosem hallottam senkit így játszani. - Köszörülte meg a torkát meghatottan Gyatlov, amikor Judit abbahagyta a játékot, és egy pohár vizet kért, mert egész kiszáradt a szája. - Mondd csak, ez mindig nálad van?
- Igen, kivéve a tanreaktorban, mert nem merem a laborköpeny zsebében hordani, mert félek, hogy esetleg sugározni fog.
- Nem jobban, mint egy öngyújtó. - emelte fel Gyatlov az asztalról saját tűzszerszámát, amit köztudottan mindig a laborköpeny zsebében hurcolt. - Nyugodtan hordhatod. Sőt. Hordjad.
- Meg tetszik engedni?
- Elvárom. Cigiszünetben eljátszol nekem valamit, hátha nem cseszik fel a vérnyomásom az egekbe.
- Igenis. - Judit ismét vigyorgott, Iza néni pedig reménykedve tekintett a jövőbe amikor is Tolya hátha nyugodtabban jön haza a munkából. A zene nyugtat.
A hirtelen telefoncsengés pedig idegesít. Főleg, ha az vasárnapi vendégségben rontja el az egyik legjobb pillanatot. Az az átkozott rohadt masina, hogy enné le a fene. Gyatlov, mint egy vadászkutya húzta ki magát, és megindult a ragyaverte készülékhez.
- Felvegyem...? - Kérdezte bátortalanul Izabella.
- Úgyis engem keresnek. - horkant fel a családfő. - De akárki az, úgy elküldöm a retkes picsába...
Odacsattogott a telefonhoz, felkapta a kagylót, majd egy "Gyatlov!" mennydörgéssel üdvözölte a hívó felet.
- Elmész a retkes picsába. - jelentette be, ígéretéhez híven, belefojtva a szót az épp telefonáló beosztottjába, de az újra és újra elkezdte a mondókáját. - Ne. Azt mondtam nem, mert vendégem van, te meg... igen... nyald ki a seggem. Elvtárs.
A telefonkagyló le lett csapva. Csoda, hogy egyben maradt, mit kibír a szovjet technikai fejlődés. Minden új terméket egy feldühödött Gyatlovon kellene tesztelni. Ha kibírja a dührohamot, első osztályú minőség.
- Bocsánat. - mordult egyet Gyatlov. - Le kell gépelnem valamit, mert elhagyták a tetvek.
- Elmenjek? - állt fel Judit illemtudóan, de Gyatlov leintette.
- Nem kell. Mindjárt kész. Egyébként se zavarsz. Te sose. Csak ezek az idióták, ha csak egy kissé kevésbé lennének idióták, már jobban állnánk.
- Tolecska, előfordulnak balesetek. - csitította kis felesége a családfőt.
- Az volt baleset, amikor ezeknek az anyja nem védekezett ÉS ekkora marhák lettek a frigyből.
- Tosha te hülye vagy? - dohogott Iza néni félig meglepve-rosszallón. - Miket mondasz már a gyerek előtt...?
Judit azonban nem megijedt ettől, felnevetett.
Gyatlov is elmosolyodott, majd nagy sóhajjal lerogyott az íróasztalhoz, ahol egy elektromos írógép, meg egy kikapcsolt számítógép állt. Gyatlov az írógépen kezdett gépelni, ami fura dolognak tetszett Judit előtt, mivelhogy van számítógép is.
- Miért nem azon tetszik írni, ha meg nem sértem? - mutatott a masinára a lány.
- Mert lassú mint a nyugdíjas tetű az a szaros talicska. Én nem tudom, mi baja, régebben gyors volt, most meg húsz perc, mire használni lehet, az alatt elszívok három cigit meg megzabálom a fél hűtőt.
- Megnézzem? - Ajánlotta fel félszegen, remélve, hátha tud segíteni egyszer ő is valamiben.
- Értesz hozzá? - pillantott rá Gyatlov a válla fölött.
- Programozás tekintetében igen. Szétszedni nem merem, mert ha összerakom, többet nem lesz belőle gép.
- Énnekem mindegy, nézzed, ha akarod. Addig leírom ezt a szart. Ennél szarabb biztos nem lesz a gép mint amilyen most.
Egy jó félóra múlva mindketten kész lettek, és Gyatlov meglepve vette észre a francos masina újraindításánál, hogy az két perc alatt használatkész állapotban üdvözölte őt, mint újkorában.
- Mi a rosseb? - majdnem kiesett a szájából a cigaretta a csodálkozástól. - Mit csináltál vele?
- Letakarítottam róla a szemetet, meg a vírusokat. Vírusos volt az egyik játék.
- Mert Iván telerakta mindenféle agyzsibbasztó szarral. - legyintett bosszúsan Gyatlov. - Floppylemezen hordják egymásnak a szart a hülye barátaival. Nem baj, most majd legalább nem az enyémet cseszi szét. Na, legalább most már tudom, kinek szóljak, ha szarakodik ez a redves fostaliga.
- Szívesen megjavítom, Gyatlov elvtárs, de ez nem akkora érdem. A fiatalok többsége elboldogul vele, szerintem Toptunov is meg tudta volna csinálni.
- Arra a kölyökre én egy gemkapcsot se bíznék, nemhogy egy ilyet. Nemrég még gumibugyiba totyogott, agyilag még most is ott tart.
- Gyatlov elvtárs kérem, Leny... Toptunov még nagyon fiatal, és...
- Nevetnem kell. Az ő korában nekem már feleségem volt és két gyönyörű gyerekem. De a te Lenyuskád egy felelőtlen csapodár kis balfasz. Vigyázz vele.
- Csak barátok vagyunk. - mosolygott szégyenlősen a lány.
- Ha! Mind ezt mondja. De emlékezzél csak a múlt hétre, mikor Lenyácska leolvasztotta volna a reaktort is, csak azért, hogy ágyba imádkozzon. Kettőtök közül te vagy az értelmesebb. Ne veszítsd el az eszed egy bajuszka miatt. Csak mint tapasztalt vén róka atyai tanácsát vedd ezt.
Be kellett látnia, hogy Gyatlovnak legalábbis részben igaza van, így nem forszírozta tovább a témát, hogy Lenyát szimpatikusabbnak állítsa be, és megkedveltesse a nagyfőnökkel. Egyelőre.
Most, hogy a kötelező feladaton túlvoltak, és a főmérnököt sikerült megnyugtatnia még egy kis zenéléssel és beszélgetéssel, a délután többi része hasonló békében és szeretetben szaladt el, mint a telefonhívás előtti idő. Hamar elmúlt a délután, de ezt egyikőjük se bánta, jó hangulatban búcsúzkodtak.
- Köszönöm a meghívást még egyszer. - Búcsúzott két puszival Judit Iza nénitől, aki egy sütivel teli dobozt adott oda neki.
- Jövő héten megismételjük. - Gyatlov hivatalosabb stílust vett fel, de még mindig mosolygott.
- Igazán? - kérdezte Judit meghatva. A kis vendég hálás arckifejezése könnyeket csalt Izabella szemébe.
- Hát persze! Azt gondoltad, többet nem is hívunk? - bökte oldalba Gyatlov a meghatottságtól szóhoz jutni sem tudó gyakornokot.
- Én... köszönöm, Gyatlov elvtárs...
- Nem vagyunk az erőműben. - állapította meg csendesen és tárgyilagosan a főmérnök helyettes. - Ha csak így vagyunk, magunk között... hívhatsz Tolya bácsinak. De az erőműben nem mert elszemtelenednek a kibaszott aranyha... hé!
A következő heves érzelemnyilvánításra nem volt ugyan felkészülve Anatolij Gyatlov, de meglepettsége mellett jól esett neki a vidáman a nyakába ugró lány és az ő két hatalmas puszija, amit az arcára kapott.
- Köszönöm, Tolya bácsi!
- Ejnye no, hát azért szólhatnál ám mielőtt ilyen merényleteket tervezel mer majdnem seggre ültem az érzelmi kitörésed miatt. - dorgálta játékosan a "gyereket" az elvtárs.
- Elnézést. - szabadkozott a lány.
- Ugyan nem történt semmi. - simogatta meg Gyatlov a vállát. - Csak tréfálok, te, nem veszed észre? Igazából aranyos volt tőled, csak kicsit megleptél vele.
- Nem szokta Tolya bátyád a gyakornokoktól a szeretetnyilvánítást. - kuncogott Iza néni. - Itt ne hagyd a süteményt, mert...
- Mert majd legfeljebb Tolya bátyád megeszi.- vetette közbe az öreg.
- Nem te mondtad a múltkor, hogy fogyni akarsz? - csipkelődött Iza néni.
- Na hát azért ezt nem kell a gyerek előtt.
- A Tolya bácsi nem kövér. - vette rögtön pártfogásba Gyatlov papa önbizalmát a kislány.
- Na, hallhattad, nemcsak én mondtam. - fejezte ki egyetértését Izus. - Nem kell neked fogyni, így is annyit futkározol.
- Na jól van, köszönöm, azért, vidd csak el, kell az energiapótlás a tanuláshoz. - vont vállat Tolya bácsi, mosolyogva.
Így aztán Judit a sütemény társaságában ballagott le a lépcsóházban a kapuhoz, mikor elköszönt Gyatlovéktól, miután még egyszer biztosították a háziak, hogy jövő héten is várják szeretettel.
Annyira meghatódott, hogy alig látta a könnyeitől a lépcsőt. Még amikor becsukódott mögötte a kapu, és kilépett a most már hűvös alkonyati szélbe Pripjaty főutcáján, boldogan ismételgette magában járás közben is: "Iza néni, Tolya bácsi..."