Szása Akimov természetesen azt tette, amit egy felelősségteljes férfi ilyenkor tesz - levitte a lányt a gyengélkedőre, és vele maradt, amíg vizsgálgatták, közben kérte a nővért, hogy szóljon fel Gyatlov elvtársnak telefonon. Ha szegény kislány látni akarja, akkor hadd lássa, hátha jobban lesz kicsit, a főnök pedig jobb, ha tud erről, komoly dolog egy ájulás, és szegény kiscsaj egyébként sem néz ki túl jól.

Anatolij Gyatlov rövidesen meg is érkezett, sietős léptekkel, korát meghazudtolva szinte lerepült a lépcsősoron és talpra érkezett, minden egyes szinten. Az orvosi szobába is bevágtatott, majd azonnal Judita mellé állt be, mindenféle magyarázat nélkül, kérdő pillantást vetve az egészségügyi személyzetre, épp biccentve köszönés gyanánt.

-Magas láza van. - magyarázta a nővér, amint épp kiszedte a lázmérőt. Judita nem volt jól, egyáltalán. Magánál volt, de csak segítséggel tudott ülni, Szása tartotta, és többnyire csukott szemmel tűrte, hogy vegzálják. Gyatlov, közelebb hajolva Judit arcához ellenőrizte, magánál van - e egyáltalán. Ebben a pillanatban nyílt ki a lány szeme, és hosszan vizsgálgatta az öreg arcát.

-Hé! Hallasz engem? Tudod, ki vagyok? - érdeklődött aggódva Anatolij Sztyepanovics. - Válaszolj, hallod?

- Apa... Apácska. - szólalt meg halkan Judit, de mintha mégsem lett volna teljesen magánál, furán forgatta a szemét.

- Nincs semmi baj. - Gyatlov gyengéden simogatta a lány fejét, annyira gyengéden, hogy Szása kissé meglepődött. Nem jellemző Gyatlov elvtársra ez a fajta érzelemnyilvánítás, mégha alapjában véve nem is rossz ember, mint ahogy sokan hiszik, azért ennyire kedves sem szokott lenni.

- Fáj a fejem... - szólalt meg halkan Judita.

- Mi baja van? - fordult Gyatlov ismét a nővérhez, miközben kissé benedvesített zsebkendőjével törölgette a beteg arcát és homlokát, hogy kicsit felfrissítse. - Ennyit sikerült kihámozni, hogy láza van? Ezt maga nélkül is megállapítottam volna.

- Nem tetszik a tüdő, ahogy hallgatom. - felelt az ápoló. - Szerintem nem ártana egy tüdőröntgen.

- És tapsra vár? Akkor küldje kórházba!

- Nem akarok kórházba menni. - Judita halkan tudott csak beszélni, de amint megértette, hogy miféle merényletet terveznek, kifejezte tiltakozását, amennyire határozottan jelenlegi állapotában képes volt rá.

"Nem akarok kórházba menni, Papa... nem akarok, ott olyan ijesztő."

"Ugyan, ne butáskodj. Miféle beszéd ez, kisfiam? Egy ekkora fiú már nem fél semmitől, igaz? Na. Ne sírj, jó katona nem sír, majd viszek neked valamit jó?"
"Tengeralattjárót kérek, olyat, amin te dolgozol."- a kis arc kevéssé tükrözött rémületet, de a mélybarna szempár még mindig segélykérően szegeződött Anatolijra.

"Jól van, majd körülnézek a boltban. Na hozd szépen a köntösödet is, jó?"

A kis bőrönd megtelt a kisfiú legfontosabb holmijaival, de főként sajnos pizsamát kellett bekészíteni, egy plüssmaci azonban nem hiányozhatott a csomagból.

"Papa, miért kell kórházba mennem?"

"Nem tetszett a doktor bácsinak az eredmény, amikor megnézték a véredet. Kapsz gyógyszert, és akkor megint jó lesz."

"Sokáig kell ott lenni?"

"Nem."

"De én nem akarok egyedül lenni... én Mamával és veled szeretnék aludni a nagy ágyban. Mindig megengeditek, hogy ott aludjak, ha beteg vagyok, attól szoktam meggyógyulni. "

"Sajnos ezen az már nem segít, kisfiam. Muszáj bemenned kicsit a kórházba. Muszáj. Ha jobban leszel, akkor hazajössz, és alhatsz velünk, jó?"

"Hát jól van." bólintott szomorúan a kisfiú, megsimogatva apja kezét. "Majd gyorsan meggyógyulok, hogy hamar hazajöhessek, jó?" itt már ismét mosolygott, mint rendesen. Szegénynek nagyon nehezen lehetett elrontani a kedvét.
"Na látod, így beszél egy férfi. " Apa kézfejjel végigsimította a sápadt kis arcot. "Minden nap bemegyünk hozzád, hogy meglátogassunk."

-Gyatlov elvtárs!

-Mi a jó fenét akar? - kapta fel a fejét az öreg.

-Jól van? Olyan sápadt lett Ön is hirtelen.

-Maga miért velem foglalkozik? Hívott már mentőt, vagy még mindig tökölődünk?

-Inkább otthon akarok... haza akarok... menni...

-Ilyen állapotban nem utazhatsz haza olyan messzire, nem érted? - kérdezte Akimov kicsit dorgálóan.

-A koliba csak. - sóhajtott a lány.

-Lófaszt. - mordult rá Gyatlov. - Nem engedem, hogy visszamenj oda mindenfajta vizsgálat nélkül, magányosan. Ha nincs nagy baj, úgyis hazaküldenek a kórházból, ha van, akkor meg bent fogsz maradni a seggeden pár napot. Nem érted, hogy nagy baj is lehet? Ez nem egy szimpla takonykór, kisfiam, ki kell vizsgálni.

Judita kicsit szomorúan nézett az öregre, de be kellett látni, hogy igazság van a dologban. Talán tényleg jobb, ha csinálnak egy röntgent, abba még nem halt bele senki. Habár...

-Röntgen itt is van. Sok. Sugárbeteg leszek a röntgenes géptől.

-Beszéljél már ekkora hülyeségeket. - mordult rá a főnök.

-Akkor megyek inkább bele tápvízbe, akkor fogok sötétben világítani.

-Na, annyira nem lehetsz halálodon, ha van energiád hülye poénokra. - vont vállat Gyatlov. - Mindenesetre kapsz egy kis átvilágítást amitől még nem is rohad le a fél fejed, inkább. Akimov, légy szíves, bizonyosodj meg róla, hogy rendben bevigyék, aztán húzzál vissza dolgozni. Tájékoztatást kérek az állapotáról. Végeztem. Viszlát. Te meg viseld magad rendesen.

Judita kicsit elszontyolodott, amiért Gyatlov elvtárs nem maradt ott velük, de végül is érthető, dolgozni is kell. Szása bátorítólag paskolta meg a vállát.

-Semmi baj.

Az igazgatói irodában felsorakozott társaság összesen hat főt számlált.

Ott volt, természetesen Brjukhanov igazgató elvtárs, valamint Fomin, mint főmérnök, aki rendszerint az igazgatónál rontotta a levegőt, Morozov, akit sebtében rángattak be megbszélésre, Toptunov és Kirschenbaum, mint az eset tanúi, és a dühtől magán kívül fújtató Gyatlov.

- Követelem, hogy csináljon rendet ebben a retkes birka ólban most már, igazgató elvtárs! - Mennydörögte Gyatlov, miközben egy ideges gesztust tett a falhoz lapuló, de még magát tartani igyekvő Morozov irányába. - Ez kérem alássan, személyi szabadság megsértése, és az ebből fakadó gondatlanságból elkövetett egészségkárosítás! Torolja meg!

- Gyatlov elvtárs, semmit nem tudok a dologról, mert nem voltam ott. - Brukhyanov idegesen megrázta a fejét, és tehetetlenül széttárta a karját.

- De ez ott volt! Tanúsíthatja! - Gyatlov Toptunov felé bökött a kezében tartott gyújtatlan cigarettával. - Vagy kérdezze meg azt ott, hátha nem hazudik! - A cigaretta irányt váltott a fal felé, és megállapodott középtájon, egyenesen FagyiBorisz mellkasának szegezve a távolból, amit az ráfogott pisztolyként érzékelt, s ösztönösen behúzta a nyakát. - Beszart mi? Szarjon csak be, helyes! Ezt mégis hogy gondolta?

- Gyatlov elvtárs, higgadjon le most már. - Brukhyanov megpróbált határozottan intézkedni, de nem hagyhatta, hogy elfajuljanak a dolgok. Senkinek nem hiányzik egy Gyatlov-féle cirkusz, még botrány lesz. Főleg mivel Morozov köztudottan nem hagyja magát, és még a végén megemlíti a balhét Frolisevnek. Na akkor aztán süthetjük.

- Lehiggadok, ha lezárul az ügy. Igazságszolgáltatást akarok.

- Gyatlov elvtárs, nem tudom, mire veri magát. - szólt közbe elég fölényes stílusban Fomin.

- Veri a faszom magát! - Ordított a helyettes főmérnök, miközben meggyújtotta a kezében szorongatott cigarettát, elfelejtve, hogy már a szájában is tartott egyet, mely félig volt elszívva. - Mit képzel, kivel beszél maga is? Elvégre engedtessék már meg, hogy bejelentsem, hogy a Tanreaktor vezető bántalmazza a kölyköket!

- Nézze, az hogy Ön azt feltételezi Morozov elvtársról, hogy szánt szándékkal ártana egy tanoncnak, aki ráadásul nő... nem hiszem, sőt kizártnak tartom, hogy Csernobilban ilyesmi előfordulhat.

- Nem kellene legalább Morozov elvtársat megkérdeznie akkor, hogy ezt mégis hogy a pék faszába képzelte? - Gyatlov bosszúsan konstatálta, hogy most már két égő cigarettával kell egyszerre hadonászni, és így egy szál megy majd pocsékba is.

- Kérem, én csak fegyelmezek. - csapott a combjára Morozov. - Arról meg igazán nem tehetek, hogy megfázott, nem is itt fázott meg. Ki kérte, hogy menjen és gardírozza azt a nyomorult ládát az esőben?

- Nana, ne kenje arra a kurva ládára a dolgot! - Gyatlov most mindkét cigit az ujjai közé fogta, majd idegesen beleillesztette az egyiket Brjukhanov hamutartójába, a másikba meg beleszívott. - Amiatt fázott meg ennyire, hogy maga bezárta a pincébe, megjegyzem, oda le sem vihette volna!

- Belátom, hogy ebben hibáztam. - pödörte meg Morozov idegesen vékonyka bajszát. - De az adott helyzetben ezt így láttam helyesnek.

- Vihar a biliben. - Vetette oda foghegyről Fomin.

- Hát márpedig én nem így gondolom. - horkant fel Gyatlov.

- Nem tudok mit tenni. - csapott a térdére az igazgató. -Varga elvtársnőt kiírtam egyelőre táppénzre. Meglátjuk, mit mondanak a kórházban. Részemről ennyi.

- És akkor Morozov elvtárs? Ejnye- bejnyével el van intézve, vagy még azzal sem? - Gyatlov nem akart hinni a fülének.

- Nincs ellene semmilyen vád egyelőre, és semmiféle semmiféle bizonyíték.

- Na de könyörgök, Toptunov meg Kirschenbaum hozta fel a pincéből a gyereket! Teljesen át volt fagyva! Nekem ne mondja, hogy ez jót tett az egészségének!

- Mindazonáltal nem tudom bizonyítani, még ha ez így is történt, hogy a mostani betegségének ehhez bármi köze lenne. Még azt sem tudjuk, mi a baja. Nos, van még valakinek kérdése, vagy megjegyzése?

- Részemról túl van tárgyalva. - kelt fel Fomin a helyéről.

- Nekem lenne egy kérdésem. - a cigaretta most Brjukhanovra szegeződött.- Igazgató elvtárs, Ön mikor növeszt már tököt?

- Nos... Morozov elvtárs, Ön menjen vissza a Tanműhelybe és ne legyen ilyen a tanoncokkal, ha teheti. - szólalt meg az igazgató.

Gyatlov olyan grimaszt vágott erre, amit nemigen lehetett nem észrevenni, a távozó Morozov azonban nem foglalkozott vele, hanem kisétált az irodából egy gyors elköszönés után, Gyatlov pedig, látva, hogy a direktor nem foglalkozik tovább a dologgal, Borisz Morozov után iramodott, bevágva maga mögött az iroda ajtaját.

Na majd én rendet teszek, tetves csürhe, ha már az a puhapöcsű igazgató nem teszi!

A teakonyhában egy kávéscsésze lett a tálalópulthoz csapva, elég erélyesen. Sajnos a kávéscsésze nem abból a gyárból származott, ahonnan a telefonkagyló, így kevésbé szerencsés módon vèszelte át a dühkitörèst, és az alja levált. Ezt a balszerencsès mozzanatot egy èrces hangú cifra káromkodás kìsèrte, majd egy erőteljes ökölcsapás a pulta csörrentette meg a lelkèt kilehelt edènyke lèlekharangját.

- Mi baj, Tolyám?

Hallatszott az ajtò felől egy fèlig aggòdò, fèlig meglepett fèrfihang.

- Sok minden, Tolyám! - morgott Gyatlov a jövevènyre.

- Pèldául? Tudod, hogy nekem elmondhatod.

- Nagy rèszèt tudod. - sóhajtott az öreg szibèriai -Mit ismètelgessem? Nem vagyok èn egy kibaszott papagáj, hogy mindenkinek mindent ezerszer elugassak. .

- Semmi ùj?

- Van.

- Mi? Mondd már el, ne rágódj rajta magad. Neked se jò, meg nekünk se körülötted, mert ilyenkor elviselhetetlen vagy, Sztyepanics.

Gyatlov bosszùsan legyintett egyet, majd vállát megvonva Szitnyikov felè fordult. Valòban jòl jönne egyetlen legbizalmasabb barátja támogatása.

- Olyan sokat kèrek, ha Puhapöcs elvtárstòl igazságszolgáltatást kérek?

- Miben?

- Lehet, hogy nem egy nagy horderejű ügy magasságos Fominnak és sleppjének, de nekem az. Miért nem tud annak a seggnyaló Morozovnak csak egyszer is odabaszni egyet? Miért?

- Kétélű dolog ez, Tolyám. Ha neki nem nézi el, hogy a tanoncokkal gorombáskodik, akkor rád is rád kellene szólnia, amikor a négyesben...

- Nem a gorombáskodásról van szó, értsél már te is a szóból, hanem a szándékos veszélyeztetésről ÉS terrorizálásról! Mókus, baszd meg, én mikor küldtem képzetleneket éjjeles műszakba egyedül? Én mikor hagytam felügyelet nélkül randalírozni tanoncokat a turbinacsarnokban, amikor én voltam laborvezető? ÉN mikor zártam be büntetésből órákra kölyköket? Hm? Egyetlen kibaszott alkalmat mondj, amikor erre példa volt! Bármelyikre!

- Igazad van, te nem csinálsz ilyeneket.

- Na hát Morozov mindezt már megtette, ÉS csak én koptatom itt a pofám, az igazgató egy kurva feddő szót nem szólt hozzá, mindennek ellenére. Jól van ez így?

- Nincsen. De tudod te is, hogy jóban van Fominnal is, meg Frolisevvel is. Nem jó piszkálni a szart, mert büdös lesz tőle az ember, Viktoron meg új gatya van.

- Teljesen mindegy, mert annyira fél Fomintól, hogy már rég összeszarta. Nem mindegy, miért szaros, ezért - e, vagy azért?

- Azért mindig a kisebb ellenállás felé mozdul az ember tudod. Inkább legyen jóban Fominnal, és te fújsz rá, minthogy Fomin a pártban mondjon valamit. Tudod, hogy te amúgy is köztudottan fújsz mindenkire, az nem újság.

- Tudom - tudom. - legyintett Gyatlov idegesen. - Hát ezért mondom, hogy nincs új. Csak most felkavart. Muszáj, hogy ezen a gyereken csattanjon mindig az ostor és Morozov kedvenc pofozóbabája lett? Még meg se tudja rendesen védeni magát.

- Igen, szegény kislányt sajnálom én is. Nem elég edzett a szakmához csórókám, jól idejött.

- Márpedig esze az van.

- Én mást hallottam.

- Mert Morozov folyamatosan alázza. De nem hülye a gyerek, kikérem magamnak.

- Miért magadnak?

- Csak úgy. - Gyatlov megint az asztalra csapott. - Semmi! Megyek dolgozni! Te is csak itt értetlenkedsz!

Szitnyikov döbbenten meredt sebtében távozó barátja után.

-Most mi a fenét mondtam rosszat? - hüledezett magában, félhangosan az üres szobának.

Nem lett kecsegtető a tüdő röntgen eredménye.

Kétoldali tüdőgyulladás, iszonyatosan magas C-reaktív protein értékkel, amely a gyulladási folyamatok fő indikátora az emberi szervezetben. Kérdés nélkül azonnal bent tartották, kapott egy ágyat a pulmonológián. Nagyszerű.

Hatéves kora óta nem volt kórházban.

Addig azonban elég sokszor kellett bent feküdnie, a szemműtétei miatt, és egyszer ki kellett venni a manduláját. De ez mind otthon történt, és a családja vele volt. Az anyukája vigyázott rá, rendszeresen látogatták. Most hogy jöjjön ide Anyu olyan messziről? Vágyott rá, hogy vele lehessen, de idegesíteni sem akarta levélírással. Egyrészt, az idejutás is problémás, másrészt mit idegesítsük, amikor van így is elég baja otthon, és Anyu egész élete egy folyamatos aggódás a gyereke miatt, harmadrészt pedig lehet, hogy mire az Édesanyja otthon megkapja a levelet, már haza is engedik, és akkor az egész töredelemnek semmi értelme, hiszen biztos volt benne, hogy bármi áron ideutazna hozzá Anyu, ha beteg. Akár eladósítaná magát az éhezésig. Na ne. Ne tegyük ki se ennek, se aggódásnak.

Így viszont nem valami jó, egyedül, de olyan álmos, hogy talán nem is igényli a társaságot.

Na, még szerencse, hogy nem jön ide az anyukája, gondolta később, amikor is egy nővér bejött, bekötött neki egy infúziót, és valami csövet dugott az orrába, amiből folyamatosan oxigént kapott. Egyre szívderítőbb látványt nyújthat, mint aki fél lábbal a koporsóban van.

Meghalni mindenesetre biztosan nem fog. Mindössze arról van szó, hogy megint hiányozni fog, és majd Morozov nem engedi levizsgázni, de ugyan minek is vizsgázna, hiszen úgyis megbukna, még ha engednék is. Úgy látszik, ezt a sors is így akarta. Meg sem mérettetett, de máris könnyűnek találtatott. Halva született ügy volt ez az elejétől fogva. Hát így kerül az i-re a pont.

Mivel Judita egyedül lakott már a kollégiumi szobában is, ugyanis a szobatársa, akivel tulajdonképpen felszínesen semmilyen kapcsolatot ápolt, hazautazott és többet nem jött vissza, és senkit nem tudott megnevezni közeli hozzátartozóként, a kórház az erőművet értesítette, hogy a tanulójukat beutalták kezelésre.

Izabella Gyatlova szomorúan szedte kis lábait. Férje telefonált neki az erőműből, hogy szegény kislány kórházba került, és mivel egyáltalán senkije sincs rajtuk kívül, neki kellene összepakolni szerencsétlen gyereknek a kórházba.

A levegőtlen kis kollégiumi szobában a szekrény ajtaja, az ágy felett a fal, de még a mosakodó helyiségben a tükör széle is telis- tele volt ragasztgatva öntapadós szélű jegyzetlapokkal, teleírva mindenféle fizikai képletekkel, szabályokkal, összefüggésekkel. Vizuális lélek lehet szegényke, és minden lehetséges módon tanul, felzárkózni próbál. Izuska szánakozva csóválta a fejét. Ez azért túlzás, a férje is ilyen fanatikus, szegény kislánynak nem kellene... talán ez a betegség nem is csak annak az eredménye, hogy megfázott. Talán túlhajszolta magát, és az orrára koppintottak érte, lassítson, álljon meg egy kicsit. Nem lehet a szervezetet a végsőkig terhelni. Egyszer visszaüt az alváshiány, folyamatos munka. Ez a gyerek se alszik, ebben biztos volt. Legalábbis tegnap biztosan nem aludt.

A szekrény aljában egy kisebb dobozt talált, miközben kereste a lány fésűjét, fehérneműit, ilyesmiket. Azt hitte, valami ilyesmi lehet a dobozban, de tévedett. Fényképek voltak. A kislány magával hozta a legfontosabb fényképeit, ezen látható volt az édesanyja, ami teljesen természetes, de valami furcsa dolog is szemet szúrt Izabellának. Jó volt nézni Judita kisgyerekkori és kamaszkori képeit, aranyos gyerek volt már akkor is. De sok képre szintén ragasztott a lány kis jegyzetlapot. Ezek teljesen üresek voltak, mindenféle írás vagy jelőlés nélkül, és csak azokon a képeken voltak, ahol egy férfi is felbukkant. Mindig úgy voltak a képre ragasztva, hogy a férfi feje és arca ne látszódjon. Iza döbbenten konstatálta a tényt, s ezen gondolkodott egy darabig. Ugyan miért? Talán nem akarja a gyerek a férfi arcát nézni, de a képet nem akarta megrongálni? Hiszen így simán levehető a jegyzetlap, de mégis takarja a férfit. Ki lehet ez a férfi, és miért nem szeretné nézegetni az arcát szegény kislány? A képeken előforduló gyakoriság alapján az apja lehet. Legalábbis erre tudott következtetni Iza, de hiszen ez nem az ő dolga. Visszatette a képeket a dobozba, és tovább pakolta Judita holmiját.

Judita iszonyatosan fáradt volt, még ahhoz is, hogy dallamokon törje a fejét, vagy zenét hallgasson fejben. Sokszor hallott valami neki tetsző zenét gondolatban, akár jó kedve volt, akár rossz. Ha jó kedve volt, örömében, ha rossz, akkor azért, hogy elterelje a gondolatait a problémáról, s máris jó kedve lett. Most azonban elég volt arra koncentrálni, hogy él.

Hirtelen egy magas, nagyon szèp női hang csendült fel az ágya mellett, felriasztván őt az apátiából.

-Szervusz kicsikém, Judita kedvesem! Jajj, szegény kis drágaságom, hogy érzed magad?

Korlátozottan tudta csak oldalra fordìtani a fejèt az orrába dugott cső miatt, ès a szeme nyitva tartása is komoly erőfeszìtèst igènyelt, de a kis sötét hajú nèni látványa mosolyt csalt az arcára.

-Iza nèni... csòkolom... ide tetszett jönni hozzám?

Mosolygott bágyadtan, de hálásan. Szinte csak suttogni tudott, rekedten.

-Hát már hogyne jöttem volna! - simogatta meg Gyatlovnè a lány fájòs fejèt, szeretettel, mint egy igazi aggódó óvónéni, vagy anyafigura. - De ne beszélj, életem, pihenj. Ne pazarold az erődet, beszélek én helyetted is. Tolya bátyád telefonált az erőműből, hogy behoztak, ès tudjam meg, mi van veled. Sajnos őt nem engedtèk el, de amint tud, bejön hozzád meglátogatni, ne félj, kis bogaram, itt vagyunk, jövünk, látogatunk, és nem szenvedsz hiányt semmiben. Hoztam neked mindent, amire szükséged lehet, bepakolok ide a szekrényedbe, jó?

Nem tudott mit felelni arra a hìrre, hogy ő Gyatlov elvtársnak annyit jelentene, hogy a munkát is ott hagyta volna, ha teheti. Azt hitte Tolya bácsinak az atomoknál nemigen lehet fontosabb semmi. Pláne ő nem.

Nem emlèkezett, hogy Iza nèni beszèlt -e mèg valamit hozzá, vagy sem, tùl kimerült volt koncentrálni, majd végül el is aludt.

Másnap reggel nagy csődület támadt az erőmű egyik épülete körül.

A beérkező munkások, ahogy látták a rendellenességet, megálltak bámészkodni, hívták a barátaikat is, ilyet ugyanis még nem látott a világ. Sutyoriogtak, pusmogtak, nevetgéltek, emlegetve partizánakciót, szabotázst, otromba tréfát, vagy emberi hülyeséget. Szitnyikov elvtárs is lefékezett hirtelen, ahogy meglátta az attrakciót, s csak ennyit volt képes maga elé mormogni:

-Hinnye, ezt most így hogy?

-Hát remélem komolyan gondolta az illető, mert viccnek cseppet durva lenne. - vont vállat Vlagyimir Csugunov, majd meglátva az arrafelé tartó Gyatlovot, odakiáltott neki. - Hé, Sztyepanics őrmester! Gyere ide, ha csudát akarsz látni, kaptunk egy szélkakast!

-Micsoda? - csörtetett oda a főnök, majd legott leesett az álla. - Höjj! Ki az a címeres idióta, aki oda parkolt?

-Uramsegíts! - hallatszott egy új résztvevő kétségbeesett ordítása, és a tömegen keresztül verekedve magát, megjelent Morozov. - Az autóm! Az autóm, az én szépségem! Te magasságos... hogy lehet ez? Hogy történhetett? Jaj, ha valami történik vele...

-Maradjon már nyugton. - torkollta le Gyatlov a tanreaktor büszkének most épp nem nevezhető vezetőjét. - Magáé a kocsi?

-Az enyém, Gyatlov elvtárs, bizony az enyém...

-Mi a fenéért áll fel a tetőre?

-Dehogy álltam, kérem! Ellopták! Feltették!

-Hogy tesznek fel egy kocsit a tetőre? - hüledezett Szitnyikov még mindig nem akarván hinni a szemének.

-Kispolszki. - legyintett Gyatlov. - Ezt négy- öt erősebb kiskretén simán elviszi bárhová. ÉS én már gyanítom is, melyik négy- öt... a jól edzett kisdobosok, akik együtt járnak edzeni Akimovval... de majd megkapják tőlem a magukét...

Toptunov, Kirschenbaum és Sztoljarcsuk állt nemsokára Gyatlov elvtárs irodájában egymás mellett. Meg lehetett volna mintázni róluk az angyali ártatlanság szobrát, miközben a helyettes főmérnök úgy nézett rájuk, akár a véres rongyra.

-Nos akkor hogy volt ez? - csapott Gyatlov az asztalra.

-Micsoda, Gyatlov elvtárs kérem? - kérdezett vissza Igor.

-Ne játsszátok a hülyét. Azt kérdem, hogy került Morozov elvtárs szaros matchboxa a szellőzőgépház tetejére?

-Nos, gondolom, hallotta, hogy "Föl, föl, ti rabjai a Földnek..."

-Eszednél vagy, hülyegyerek? Van pofád itt énekelgetni? Válaszoljatok arra, amit kérdeztem!

-Fogalmunk sincs róla, mi nem tudunk az ügyről semmit. - felelt most Borisz, akinek igen nagy erőfeszítésébe került, hogy ne röhögjön ezen a hülye Igoron.

-Hogy nem - e?

-Nem.

-Szóval nem jártatok itt? ÉS nem tudtok semmit arról, hogy hogy került az autó a tetőre, mi?

-Zúgva szállt, mint a győzelmi zászló. - eddig tudta Borisz visszatartani a röhögést, kirobbant belőle ennek a mondatnak a kíséretében.

-Te részeg vagy, Sztoljarcsuk? Mert akkor tudod, fel sem vehetnéd a munkát, te kretén!

-Nem, elvtárs, elnézést...

-Annál nagyobb a probléma. Ez esetben szimplán idióta vagy. A részegséget legalább kialudnád, de ezen nem lehet segíteni. Nos, mit szólnátok ahhoz, hogy nekem két tanúm van, he?

-Akkor már tarthatunk esküvőt. - felelt higgadtan Leonyid Fjodorovics, aki eddig csendben figyelte az eseményeket, de a két tanú említése belőle is kihozta a viccesebbik énjét. Mint kiderült, rosszul tette.

-Még van pofátok pofátlankodni? A szemembe hazudtok, nevetgéltek és tagadjátok a csillagokat is az égről? Hát nem sül ki a szemetek? Még egy ilyen mondat ÉS mindhárman repültök! Nem azért, mert részetek volt a matchbox tologatásban, hanem mert így mertek beszélni velem, és a megbánásnak a szikráját se látom rajtatok!

-De, már megbántuk. - sóhajtott Borisz, mert rájött, hogy nem vált be a tagadás taktikája, Gyatlov, mint fő vadászkutya, természetesen megint mindent tud.

-Ne is haragudj, a magad nevében beszélj. - mordult rá Lenya, aki szintén rájött, hogy nincs mit tagadni. - Azért csináltuk, mert Morozov egy szemétláda volt Jutival, és megint meg is tenném. Te?

-Szóval mégiscsak ti voltatok, mint ahogy én ezt tudtam is? - rivallt rájuk Gyatlov.

-Igen. - bólintott Igor. - És valóban újra megtennénk.

-Na és még kik követték dicső példátokat, he?

-Csak mi voltunk.

-Hárman nem bírtok el egy kispolszkit. - dörrent rájuk fenyegetően Gyatlov. - Négyen már esetleg, de hárman biztosan nem.

-Esküszöm, hogy...

-Ne merj hamisan esküdni, Toptunov! Férfi vagy te egyáltalán? Egy férfi az vállalja, ha hülyeséget csinál! Kölykök vagytok mind, ostoba, felelőtlen kölykök! Utoljára kérdem, aztán egy hét fizetetlen szabadság. Visszaszámolok tíztől. Ne várjátok meg, míg egyig jutok. Tíz... kilenc... nyolc...

-Korol.

-Gondoltam. Hát még?

-Más nem volt.

-Nem- e?

-Nem...

-Hét... hat... öt...

-Proskurjakov. Meg a Borisz haverja, aki nem tudom ki, de nem itt dolgozik.

-Kis híján ti sem dolgoztatok itt... na nem baj. Majd kitalálok nektek valamit, hogy jól a szátokban maradjon az íze.

-Megint teázgatunk? Dohányozgatunk?- kérdezte Szitnyikov kedélyeskedve, amint látta Gyatlovot belépni a teakonyhába.

-Hem. - bólintott kurtán az öreg.

-Na mi az? Nem jó hangulatban vagy?

-Nem. - mordult egyet Gyatlov, ismét lecsapva egy csészét az asztalra.

-Hallod- e, ne nyírd az eszcájgot. - tréfálkozott a másik Anatolij.

-Majd legfeljebb levonják a táppénzemből.

-Mi a nyű? Beteg vagy?

-Leszek.

-Hogyhogy?

-Most valóban akkora bűn az, hogy kèrtem kèt hèt szabadságot izibe', hogy a beteg gyerekem mellett lehessek, ha már az előbbi ügyben nem vonta felelősségre a bűnösöket sem, aztán elegem van abból, hogy egy rakás pelenkás kretén bosszulkodik Morozov szaros egérkamionjával? Ki kell ezeket pihenni...

-Ványusa beteg? Mi baja?- kapta fel a fejét Szitnyikov a beteg gyerek szókapcsolatra.

- Ivánnak tudtommal semmi. - Gyatlov hangja olyan fagyosan csengett, hogy Szitnyikovot kirázta a hideg a hallatán.

- Akkor Olgácska, ès vigyáznod kell a kisunokára?

- Arròl sincs szò.

- Dehát.. Ványa meg... hogyhogy nem tudod hogy érzi magát?

- Ìròszerhiány van Moszkvában. -prüszkölt Gyatlov idegesen. -A telefonvonalakat meg most èpìtik ki, a síneket meg felszedte FűbeForgó Szem és bandája. Legalábbis más indokot nem találok arra, hogy nègy hònap alatt egy kurva levelet sikerült kapnom mindössze, és se telefon, se hazajövés nincs. Ùjèvre küldött tìz sort, persze haza nem kegyeskedett fáradni a drága. Azòta sìri kuss van. Ja, nem, egyszer telefonált kèt percre februárban is. Hogy kène neki pènz mer' elszámîtotta magát. Ènvelem azòta nem beszèlt. Izát hìvta március tizedikèn, hogy mondja meg nekem, hogy Isten èltessen egy hèttel kèsőbb. Meg az anyja hìvta fel Ivánkát az ő becses születèsnapján. Èn küldtem neki lapot, ossza be. De le lett szarva az is, mer' a hùszrubelest elfelejtettem mellè hajtogatni.

- Nem hiszem, hogy Ványusnak csak pènz kell. Nem olyan fiú.

- Eddig èn se ùgy gondoltam.

- Tolya, a fiatalok megőrülnek egy kicsit, ha kirepülnek a szülői házból. Nem szorìt a szigor...

- Èn nem hiszem, Tolya, hogy ezt èrdemelnènk az anyjával. Èn nem nèztem vissza, amikor elmentem otthonròl, de azt hiszem, az èn apám, meg az ő apja közt azèrt van nèmi különbsèg. Èn nem vertem őt hülyère naponta pèldául. Èletèben egyetlen pofont sem kapott, pedig megérdemelte volna néha, amilyen pimasz nagypofájú. Ha ezèrt èn ilyen rossz apa lettem, hogy nevelni akartam, hogy Moszkvába menekül előlem, ès kìn ìrni hetente egy kurva levelet... meg nèha telefonálni...

- Biztos tanul. - sòhajtott bèkìtőleg a másik Anatolij. -Biztos akar jelentkezni, csak nem jön úgy a lèpès.

- Merem remèlni, hogy legalább azt teszi, ès nem kurvázni jár. De nem èrdekel. Majd ha kedvesebb lesz, èn is az leszek. Addig èn is ìgy állok őhozzá. Nehogy már könyörögjek is!

- De ha nem beteg... akkor mièrt mondtad Brjukhanovnak, hogy beteg?

- Nem ő beteg, hanem Judita. Te is tudod, mi törtènt. Kórházba kellett vinni.

- Dehát ő nem is a gyereked!

- Biològiailag nem. De most ha egy beteg kislány, aki egyedül van itt, mint az ujjam, ès èrezhetően szeret tèged, mèg annak ellenère is, hogy mindenki más utál, fèlájultan Apácskának szòlìt, te kijavìtanád, hogy "Nem vagyok èn neked az apád, mert nem èn csináltalak, elvtársnő."?

- Azt hiszem, nem. De csak azèrt ne kezdj el foglalkozni vele, mert sajnálod őt.

- Fenèt sajnálom! Szeretem azt a gyereket! Eszes, tehetsèges, èrzèkeny kölyök, ès meghálálja ha szeretik. Aranyos, kedves, ès Izával mindketten szeretjük. Hónapok óta figyelem, és megszerettem. Ez ekkora baj?

- Tolya, kèrlek Leninre, előre szòlok, hogy ne pòtgyereket vegyèl magad mellè, mert ha Ványa jelentkezik, Juditának azután is szüksège lenne rád, ha ezt egyszer elkezditek.

- Ès szerinted èn már aztán őt leszarnám, ha Iván mèltóztatik vègre ide böfögni valamit?

- Nem ezt mondtam. De a saját gyerek mègis más. A pótgyereket az ember nem szereti úgy...

- Èn szeretem a kislányomat.

Gyatlov ellentmondást nem tűrően szegezte jèghideg tekintetèt Szitnyikovra.

- Ennek nagyon örülök. - mosolygott Szitnyikov. - Ès akkor nem mèsz szabadságra, vagy mèsz? Hogy őszinte legyek, rád férne, kicsit túlhajszolt vagy, ettől a lány betegségétől függetlenül is.

- Tudom. Jövő hèttől vagyok eltávon. Vasárnap is mèg be kell jönnöm, mert "a legrosszabbkor mennèl el, Gyatlov". Az, hogy Újèvkor is dolgoztam, mer' menjenek a kisgyermekesek szabira, az le van szarva. Ha èn akarok a gyerekemhez menni, akkor nem mehetek.

- Talán mèg be se engednek a kórházba úgysem. Hiszen még csak tegnap vitték be, ki tudja, mikor engednék ki. Türelem, Tolyám.

- Tudod, hogy az nem az erősségem. Próbálkozom. - sóhajtott Gyatlov. -Telefonálnom kell Izámnak. Kösz, Tolya.

- Bármikor, Tolya.- bòlintott Szitnyikov.

A főmèrnökhelyettes kihúzta magát ès távozott a teakonyhábòl. Kávèt nem ivott ugyan, de mègis jobban èrezte magát valamelyest, és most egyetlen csésze sem esett áldozatul a hangulatának.

Judita sajnos még másnap sem érezte jobban magát, a kórházban töltött eddigi két nap alatt sem ment lejjebb semmit a láza, nehezen kapott levegőt, köhögött, és mèg mindig fájt a feje, ha megpròbált kitartòan figyelni valamire. Mèg a magában dùdolás is fájt egy idő után, ami igencsak elszomorìtotta. Ìgy a lète is felesleges ezekre a napokra, ha már zene sincs. A karja is fájt, amikor infúziót kapott, azaz szinte állandóan. Furán csípett a folyadék, amit kapott.

Látogatási időben dèlután aztán nagy meglepetès èrte. A kòrteremben megjelent... egy elèg lestrapált Lenya Toptunov.

Először is azon lepődött meg, hogy nem Lenyára számìtott, hanem Gyatlovra, hiszen Iza nèni megìgèrte, hogy itt lesz, másodsorban, ami Lenyát illette, talán a srác rosszabbul nèzett ki, mint ő maga, betegen. Kòcos volt a haja, ès kegyetlenül fáradtnak tűnt.

-Szevasz Juticica. Remèlem, hogy jobban vagy. Aggódtam érted, jöttem ahogy tudtam.

Mosolygott, ès Lenya is.

-Nem jòl, de voltam már rosszabbul is. - sóhajtott a lány, ami tulajdonképp nem volt igaz, de minek idegesítsük Lenyust? - De teveled mi van Leopold cica? Ruhafogason szunyáltál az èjjel?

- Nem szunyáltam sehol az èjjel. - vakarta meg bosszùsan a fejèt Toptunov.

- Csak nem kifárasztottak a lányok? - vigyorgott Judit, és megcsóválta a fejét, amennyire tudta. - Ej, Lenya-Lenya...- majd köhögni kezdett.

- Mèg ha azok fárasztottak volna ki, baszki, annak mèg örülnèk is. Jaj te, ne erőltesd a hangod, inkább mesélek.

- Jó. Mesélj. - suttogta Juti.

- Na, elmesélem, miben fáradtam ki. Szóval büntetésben vagyok.

- Miért?

Lenya elmesélte a lánynak, mit csináltak Morozov kocsijával, ami miatt Gyatlov kiosztott nekik egy- egy írásbeli megvonást kommunista szombattal és kötelező ingyen túlórákkal minden nap egy hétig "ha ennyire nem tudtok mit kezdeni fölös energiáitokkal, le kell titeket fárasztani egy kis munkával!" Judita ugyan sajnálta Lenyáékat, de viccesnek találta a történetet, annyira, hogy még nevetni is volt kedve, ami azonban köhögésbe torkollott.

-De nem baj, mert tudtommal Morozov is büntetésben van. Bérlevonást kapott, meg Gyatlov felírta a noteszbe.

-Gyatlov neki fönöke?

-Hát... közvetve. Van felette valamicske hatalma, amit most meg is mutatott.

Az ápolónő bejött, majd megszólalt.

-Lenya, légy szíves ne a tiszta ágyon üljél. Bár lehetőleg ne üljél sehol, mert vége a látogatásnak.

-Galina... - pattant fel Leonyid Fjodorovics, nagyot nyelve majd furán mosolyogva. - Elnézést, hiszen... szóval üres volt az ágy...

-Üres. - bólintott Galina hidegen, majd végigsimogatta a takarót, hogy a gyűrödéseket eltűntesse. - Mindazonáltal bármikor behozhatnak egy másik beteget. Gondolj bele, ha te lennél ilyen állapotban, te sem örülnél, ha olyan ágyba kellene feküdnöd, amire ráül valami látogató a koszos utcai ruhájával.

-Igazad van...

-Mint mindig. - vágta rá a hölgy határozottan. - Most pedig távozzon a mérnök úr, mert mint mondtam, nincs látogatás. Holnap majd dicsekedhetsz a hőstetteiddel. Pá.

-Sziasztok. Holnap is jövök. Vigyázz magadra.

Judita nem tehetett róla, de nagyon humorosnak találta Lenya viselkedését. Mi az, talán tetszik neki az ápoló csaj? Aranyos lány, az biztos.

-Ne haragudj, de megint kapsz egy kis antibiotikumos löttyöt. - fordult hozzá Galina. - Na, igyekezzél szépen meggyógyulni, mert Gyatlov folyton telefonál.

-Telefonál? - döbbent meg Judita.

-Igen. - bólintott a fiatal nő, megsimítva Judita párnáját. - Egy nap minimum háromszor, de van, hogy többször.

Ezt olyan fura volt hallani, de egyúttal csodálatos is. Gyatlov... aggódik?